×

A kripta

1. rész

Vári Attila

2007 // 10
Ama bizonyos újsághír óta, amely fölkavarta a várost, most már napok óta nem történt semmi különös, s a Súrlott Grádics is olyan csendes volt, mintha az öregek szájzárat kaptak volna, vagy mintha ismét a húsvéti töltött bárány bordacsontjait szopogatnák. Mert azt nem lehet bicsakkal faricskálni, mint a disznóét, csámcsogva rágni, mint a csirkecomb csontjait. A bárányborda, ha a töltelék zamata átjárta a porcok közötti részeket, felszívódott a csontocskák szivacsos belsejébe, s ha ráadásul Baloghné úgy készítette, ahogy azt az Ínyesmester szakácskönyve megköveteli, akkor az nem étel, hanem a pedellus megfogalmazása szerint:

– Elégia és óda, semmi esetre sem valamilyen ordináré ének, amit részegek szoktak dajnálni az éjszakában.

A csend nem ételnek szólt, nem is a fagyosszentek után kókadtan lógó, megfeketedett leveleknek, s még csak nem is annak a hírnek, hogy a mamutok pusztulása után immáron az emberiséget is a kihalás fenyegeti a klímaváltozás miatt. Nem. Ez a csend önmaga volt az írás mélyén betűként szunnyadó hangok hatalomfitogtatásának, mintha csak azt akarták volna jelezni: kimondatlanul is hatalom vagyunk.

A törzsasztal tagjai külön-külön ültek már második napja, s ahogy vonalas füzeteik fölé görnyedve, ceruzájuk végét rágva iparkodtak betűket, szavakat, mondatokat írni, úgy néztek ki, mintha iskolások dolgozatírására lépett volna be az ember, s mert szája elé tett mutatóujjával a csapos pisszenéstelen csendre intette a betérőket, a vendégek is csak mutogattak, s beszélgetés helyett az öregek arcát figyelték.

Már elnyíltak az orgonák, s a füsttel, italszaggal kevert jácintillat is beleivódott a falak friss mészszagába, s még nem nyíltak a vendéglő mögötti kiskertben az évelő szegfűk, így Baloghné, aki nem adott pénzt virágra, csak a sajátjaiból vágott a törzsasztal közepére állított öntöttüveg vázába, most ismét előszedte a színehagyott művirágokat. A sárga tulipánokat, a csokornyakkendőre hasonlító pipacsokat s közéjük a bukszussövény nyírásakor lehulló nyesedékből rakott élénkítő örökzöldeket.

De a törzsasztal üres volt. A többi rendesen megterítve a piros kockás abroszokkal, de az Asztal, amelynél sohasem csak négy személy ült, s ezért hosszabb volt a többinél, mint mindig, most is fehér damaszttal volt leterítve, s a közepére rakott csokor miatt olyan volt, mintha ravatal lenne.

A rajztanár ötlete volt, hogy a sok szóbelizés után, a világmegváltó trécselések helyett – ha olyan fontosnak találják ezt az újságokban giccsesen tálalt eseményt, amely fölkavarta a várost, s egy filmes már tapogatózott is a téma körül, mert kasszasikert szimatolt a szenzációs esetben – írják le, hogy mi is történt valójában.

– Ha Isten mindent tud, de maguk mindent jobban tudnak, és többet is, mint az a firkász, aki fölkapta a hírt, hát itt az alkalom. Nekem jó barátom a főszerkesztő, és garantálom, hogy közreadja az írásbeli visszaemlékezésüket, s még a nevük is megjelenik az újságban. Arra kell válaszolniuk, numero egy, hogy ki volt a két felnőtt személy, numero kettő, mi közük volt egymáshoz. Punktum. Se többet, se kevesebbet. Mert, uraim, a temetőőrnél senki sem tudhatja jobban, hogy a római bölcsek szerint „herba volant, cripta manent” – mondta, s otthagyta a társaságot.

Az öregek sejtették ugyan, hogy valamiféle temetkezési szállóigéről lehet szó, de a pedellus, aki néha klasszikus latin idézetekkel szokta ízesíteni mondandóját, melyeket hajdan, még a kollégium fénykorában, a falakra akasztott, fekete üveglapra foncsorozott betűkkel írt szövegekből merített, most csak a fejét rázta.

– Ez így értelmetlen. A herba füvet jelent, a cripta kriptát, de mit akart azzal mondani, hogy a fű elszáll, a kripta megmarad, amikor azt helyesen úgy mondják, hogy a szó, a verba száll el, s a scripta, az írás marad meg?

– Lehet valami kétértelmű káromkodás – mondta a harangozó, de a sekrestyés, hosszas gondolkodás után, megfejtette az üzenetet.

– Uraim, arról van szó, hogy a tárgyalt esetben még sírdomb sem maradt, s mi jótét lelkekként megadhatjuk a szóban forgó személyeknek a végső tisztességet, szavainkból mintegy kriptát emelve.

– Ebben a dologban egyetértek – mondta Ötödik Békai, s elrendelte, hogy másnapra mindenki hozzon egy füzetet, írószerszámot, s mert nem akart szégyenben maradni a szerkesztő előtt, csak úgy félvállról mondta a pedellusnak: – Hozzon holnapra egy helyesírási szótárat, mert most nyelvtanilag fogunk írni.

Imola, a bárókisasszony gyönyörű lány volt. Olyan jelenség, hogy utánafordultak az utcán, s mert különc módon élt, úgy beszéltek róla az emberek, mintha mozicsillag, de legalábbis a színház primadonnája lenne.

Elegánsan öltözködött, teniszezett és lovagolt, s amikor a tűzvész után újjáépítették a kálvária kápolnáját, még az érseknek sem volt kifogása az ellen, hogy róla mintázták azt az allegorikus figurát, aki a város címerét átnyújtja a Szűzanyának.

Zongoraleckéket vett egy orosz emigráns lányától, akikről azt rebesgették, hogy a cári család rokonai, s akivel négykezes átiratban játszották azokat a slágereket, amelyeknek kottáit postán rendelte budapesti kiadóktól.

Amikor a csacska szövegű dalokat tanulták, még egyikük sem sejtette, hogy mindkettejük életében a másik lesz az, akire úgy fog gondolni, mint a legjobb barátnőre.

A nyár egy részét Abbáziában töltötte, a villájukban, amelyben már szülei, nagyszülei is nyaraltak valaha, s amikor hazajött, és még kellemes volt a szeptember, divatos fürdőruhájában naphosszat a sósfürdő teraszán römizett.

Hosszú borostyánszipkából szívta illatosított cigarettáit, s a férfiak bosszúságára úgy viselkedett, mintha nem is érdekelné a rengeteg levél és a találkát kérők hada. Az egyetlen hely, ahová randevút beszélt meg, a lovarda mögötti teniszpálya volt.

– Játszunk egy partit, aztán kilovagolunk a Sáfrányosba – mondta olyan könynyedén, mintha a világ legtermészetesebb dolga lett volna, hogy mindenki tud teniszezni, s mindenki lovat tart a béristállóban, ahol neki két lova is volt, de azokat nem ülhette meg idegen. Ha kilovagolt, felszerszámoztatta mind a kettőt, s vezetnie sem kellett a tartalékot, mert a két ló együtt nőtt fel, egymás mellett volt az állásuk is, s egyetlen pillanatra sem váltak volna meg egymástól.

Úgy élt, mint aki nem ismeri a szerelmet, mint akinek arra sincs szüksége, hogy csodálják. Csak élte a maga által megszabott órarend szerint az életet, s amikor betöltötte a huszonharmadik évét, szülei aggódni kezdtek, hogy pártában marad. Anyja célzásokat tett a házasságról. Nem akart nyíltan beszélni Imolával, aki apja természetét örökölte, kegyetlenül elutasító tudott lenni, s ha valami nem tetszett neki, teljes fegyvertárát bedobta, de főleg cinizmusát, amellyel a kétségbeesés szélére sodorta szüleit.

A város mindig a többes számot használta vele kapcsolatban, „a szülei”, mondták, pedig igazából csak az anyját érdekelte Imola sorsa, az apja talán csak az elszalasztott „jó partik” miatt aggódott, mert jobbnál jobb jelentkezők során nézett át a lánya. Pedig akadtak kérői. A szomszédjuk, egy fiatal földbirtokos, aztán egy fővárosi bankár fia, aki fiókintézetet nyitott a városban, s még az evangélikus szász lelkész öccse is, aki Berlinben élt, s úgy hírlett, vagyonát Hitlerhez fűződő kapcsolata révén szerezte.

– Csupa jó parti, leszámítva talán a nácit – hümmögte az apja, aki csak ritkán fordult meg a városi házban. Ideje nagy részét falusi birtokukon töltötte. Vadászott, angórakecskéket tenyésztett, s világhírű versenygalambjai voltak, amelyekkel évente ő nyerte el a Nemzetek díját. A lótenyésztést abbahagyta, s az állományt, az egy saját hátasát s az Imola két lovát leszámítva, eladta, mert a spanyol polgárháború, az olaszok abesszíniai háborúja s Hitler kardcsörtetése azt jelezte számára, hogy valami készül, s akkor amúgy is elrekvirálnák a lovait.

Imolát néha elkísérte hosszú lovaglásain Marina, az orosz emigráns lánya, ő volt az egyetlen, akinek engedte, hogy meglovagolja lovát, s akik kettesben látták őket a Sáfrányos rétjén, azt mesélték, hogy az iszonyatos vágták után leheveredtek a fűbe, s olyan vadul birkóztak, mint a megvadult suhancok. A gyógyszerész felesége, a város hajdani szépasszonya, aki hervadt bájaival még mindig hódítónak hitte magát, s féltékeny volt mindenkire, aki szoknyát hordott, azt suttogta ismerős körökben, hogy a két lány között dúl a leszboszi szerelem, s ettől kezdve árgus szemekkel figyelték őket a nősülőkorban lévő fiatalok szülei.

Ha idegen közeledett, franciául beszéltek egymással a lányok, s mert minden mondatot hosszú, felszabadult kacagás követett, bár az is lehet, hogy nevetőgörcseik szünetében mondtak egy-egy mondatot, az emberek arra gyanakodtak, hogy őket tartják nevetségesnek. Egyre több pletyka terjengett róluk, de a hirtelen támadt rosszindulat sem tudta elhomályosítani az eredeti képet, s nem csökkent azok száma, akik szentnek, hibátlan lénynek tekintették Imolát.

A háború kitörése előtti farsangot Marinával Velencében töltötték, bár Párizsba szerettek volna menni, de a helyzet nem volt alkalmas ilyen utazásra, mert nemcsak a báró, de Marina apja is úgy gondolta, hogy egy háború esetén kényszerlakhelyre költöztethetik a lányokat a franciák. És Imola apjának volt közvetett tapasztalata arról, hogy milyen egy francia internálótábor. Ő ugyan megúszta, de unokabátyja az első háború éveit, mindentől elzárva, egy börtönerődben élte át Normandiában.

Maradt tehát Velence, s úgy döntöttek, hogy visszafelé megszállnak Abbáziában, mert Imola el sem tudta képzelni, milyen lehet a városka, amikor nem süt hétágra a nap, amikor a balkáni hegyek felől még hideg szelek tépdesik a parti sétány fáit. Azért is akart megállni villájuknál, mert nyaranta legendákat meséltek az olasz szomszédok olyan halkülönlegességekről, amelyeket csak nagyböjtben szoktak fogyasztani a helyiek. Olyan halakról meséltek, amelyek húsvét után még véletlenségből sem kerültek a halászok hálóiba.

Már karácsony előtt elkezdték a készülődést. Könyveket, albumokat forgattak, hogy olyan ruhát találjanak, amiben nemcsak hogy jól érzik magukat, de amelylyel esélyesek lehetnek a fődíjra. Arra a díjra, amelyet egy velencei szálloda tulajdonosa ajánlott fel minden évben, s amellyel a házasok egy hétig birtokolhatták a hotel királyi lakosztályát, s a nőtlenek és hajadonok jogot nyertek arra, hogy esküvőjük után, amelyet karácsony és a farsang között kell majd megtartaniuk, mézesheteiket, összesen huszonegy napot húsvét és pünkösd között, a nászutas-lakosztályban tölthetik el.

A festő, aki még dolgozott a kálváriakápolna freskóin, s aki éveket töltött Olaszországban, megmagyarázta a lányoknak, hogy ez csupán reklámfogás. Mert nincs zsűri, nem nyilvános a jelmezek értékelése, s hogy általában olyan velenceiek nyerik a díjat, akik aztán nem veszik igénybe a Hotel Italia szolgáltatásait. Segített a lányoknak a ruha kiválasztásában, s papírmasé álarcot is készített nekik. A karácsony utáni időt hármasban töltötték el, s a gyógyszerészné jóvoltából a város pletykaéhesebb asszonyai megtudhatták, hogy a festő, aki szerinte éveket töltött Marokkóban, olyan szerelmi játékokba vezeti be Imolát és Marinát, amilyeneket az arab háremhölgyek szoktak játszani.

Rokokó babáknak öltöztek, s a maszk olyan tökéletesre sikerült egy parókamester segítségével, aki az álarc szélére pontosan olyan színű hajat ragasztott, mint a sajátjuk, s egybefésülve azt a látszatot keltette, mintha nem is viselnének arcukon semmit, mintha képesek lennének ezzel a közönyös tekintettel végigélni a farsang napját s a felvonulás után kezdődő bál éjszakáját.

Olyan gyönyörűek voltak a festő szerint, hogy erről a látványról nem elég, ha csak fényképek maradnak, s el is kezdett egy nagyméretű képet, amelynek festése közben többnyire csak Marinának volt ideje modellt ülni. Imola kilovagolt a falusi birtokra, mert karácsony után hatalmas hó hullott, s mert egyetlen télen sem hagyta volna ki azt az élményt, amit a szán elé fogott s csengettyűkkel fölcicomázott lovak látványa nyújtott. Szerette a szűz havon sikló szánból az ártéri réten hagyott nyomokat nézni, de igazából a lovai miatt várta a telet. A két fehér ló, a fekete lakkbőr hámokkal, nyakukon az élénkpiros övvel, amelyre a csengőket szerelték, olyan élményt jelentettek számára, amelyet eddig még semmi sem váltott ki belőle.

Pjotr Fjodorovics, Marina apja meglátogatta őket a birtokon, s a két férfi a világ eseményeit elemezte. Politizáltak, s mindketten biztosak voltak abban, hogy a háború elkerülhetetlen, csak az a kérdés, hogy előbb nyugaton vagy keleten robbannak-e ki az ellenségeskedések.

– Ha Hitler megtámadja Sztálint – mondta az orosz, aki nem németeket és oroszokat, még csak nem is Harmadik Birodalmat és Szovjetuniót mondott –, ha kitör egy ilyen háború, azt Hitler elveszíti, s akkor a sztálinizmus győzelme miatti diadalmámortól még legalább negyven-ötven esztendőnek kell eltelnie, hogy megbukjon a kommunizmus. Én már nem érem meg, hogy hazatérjek.

Petersburgról mesélt, amelyet Pityerként emlegetett. Arról a világról, ahol angol, holland, svéd tengerésztisztek, elegáns orosz fiatalok sétálgattak a Nyevszkijen, francia és olasz színházak szórakoztatták az embereket, s ahol bábeli nyelvzavar uralkodott. Kaukázuson túli emírek vonultak több száz fős szolganépükkel, háremükkel a Téli Palota felé. A Néván olykor amerikai vagy éppen spanyol hadihajók horgonyoztak, s tisztelgő látogatást tettek a cári flottánál, és ebben az elmesélt Bábelben Imola apja ott látta Pjotr Fjodorovics Szoloncov udvari tanácsost, aki Angliából rendelt, meggypirosra lakkozott autóján Carszkoje Szelo felé hajtat.

– Ha Hitler elveszíti majd a háborút, akkor Sztálin Berlinig meg sem áll, leigázza az összes köztes államokat, s éppen ezért, mert rám, a cár bizalmasára Szibéria vagy halálos ítélet várna, nem maradok itt sokáig. Rokonaim révén már készül számunkra a brit útlevél, s hogy minél távolabb legyek a bolsevizmustól, úgy döntöttem, hogy Ausztráliába megyünk. Önök sem kellene hogy megvárják a kastélygyújtogató jövőt, a történelem végét. A háború után annyi lesz a menekült, és olyan szerencsétlen földönfutók lesznek, hogy évekig kell majd várniuk arra, hogy eljussanak a tengerentúlra.

Nem volt jós, de ismerte a történelmet, s tudta, hogy a törökök és svédek, a napóleoni csapatok, a krími kísérlet, az első világháború offenzívái mind-mind abból a vágyból adódtak, hogy kiszorítsák az oroszokat a tengerek közeléből. De senkinek sem sikerült.

– Emigrálnia kell, báró úr. És készülni rá. Nekünk szerencsénk volt, hogy Svájcban, Angliában voltak pénzeink, részvényeink, különben arra a sorsra jutottunk volna, mint a többi nyomorult emigráns, akik még ma is éppen csak tengődnek. De még így, hogy pénzünk garanciát jelenthetett volna, még így sem kaptunk a mai napig sem állampolgárságot. Azt tanácsolom, hogy tegyen pénzzé mindent. Svájc, Svédország, de inkább Amerika lehet a biztonságuk záloga.

Pjotr Fjodorovics a német bank alkalmazottja volt. Nem kapott senkitől útlevelet, s egy darabig abból éltek, hogy sorra adogatta el a kimenekített családi ékszereiket, mert nem bízott az ügyvédekben. Sógora, aki szintén nem kapott állampolgárságot, s nem utazhatott, meghatalmazást adott egy irodának, hogy svájci számlájáról utaltasson át a pénzéből, koldusbotra jutott, mert az illető a teljes vagyon felvétele után eltűnt mindörökre.

– Csak Marinának adtak útlevelet, mert ő kiskorú volt a meneküléskor. Bennünk nem bíznak annyira, hogy állampolgárságot adjanak – mondta az orosz, aki megjelenésében, viselkedésében olyan volt, amilyennek Imola apja kedvenc színházi szerzőjét, Csehovot elképzelte.

A báró is elég kilátástalannak látta a jövőt, de nem gondolt a majdani biztonságra, valahogy nem hitte, hogy Sztálin olyan hadsereget állíthat ki, amely végigsöpör Európán. Azt remélte, hogy majd az orosz tél, a járhatatlan utak, a végtelen utánpótlási vonalak miatt elveszíti ugyan Hitler a háborút, de arra már nem lesz erejük a bolsevikoknak, hogy átlépjék a Dnyesztert, a Visztulát. (Évekkel később, amikor életfogytiglani kényszermunkára ítélt rabként az ólombányában csákánnyal fejti az ércet, s lassan kihullanak a fogai, s a haja után a szemöldöke és a szempillája is a mérgezés miatt, eszébe jut Pjotr úr látomása a jövőről, de akkor már nincsenek vágyai, nincs elképzelése arról, hogy mit is tenne, ha újrakezdhetné az életet.)

Marina napokat töltött a festő műteremnek átalakított bérelt lakásában, s ha Imolával találkozott a zongoradélutánok alatt, már nem négykezeseztek, hanem pusmogtak. Szerelemről, az igaziról, a szökésről, melyet úgy képzelt el, hogy Velencéből nem is jön vissza.

– Nem akarok ide, ebbe az országba visszajönni – mondta. – Róbert is eljön a karneválra, onnan előbb Nápolyba megyünk. Aztán tovább. Már meg is van a hajójegyünk New Yorkba. Ott fogunk összeházasodni, mert már nem lenne időnk arra, hogy az új iratokra hónapokat várjak itt, ezektől. Robinak hatalmas megrendelései vannak odaát. A társa, akivel Rómában együtt restauráltak egy reneszánsz freskót, kivitte néhány képét, amit már ott ki is állítottak, és el is adtak – suttogta Marina, s titoktartásra esketve Imolát elmondta azt is, hogy apja is csomagol, neki Triesztből indul a hajója Szuezbe, ahonnan a Lloyd viszi tovább Sydneybe.

Vízkeresztkor átadták a kápolnát, s Róbert hatalmas búcsúbankettet rendezett, amely egyben a lányok ruháinak főpróbája is volt. Föltették a maszkot is, s mert ruhájuk s így arcuk is egyforma volt, mindenki ikreknek nézhette volna őket, ha nem tudják róluk, hogy Imola és Marina. De megkülönbözetni nem lehetett a lányokat. Szemük színét nem lehetett látni, mert a pillangó formájú fekete bársony keskeny résén csak ők láthattak ki.

Pezsgők, likőrök s a plébános jóvoltából zöldessárga óbor került a meghívott vendégek elé, s a főtéri Fényes szalonzenekara játszott, amin néhány bigott úriasszony meg is botránkozott, szóvá téve, hogy a plébánia ebédlőjében és szalonjában nem túlzás vagy nem éppen bűn-e az, hogy mulatnak, dzsesszzenére táncolnak, mintha valami világi helyen lennének.

– Nagyságos asszony – mondta a plébános a patikusnénak –, a tízparancsolatban nincs benne a tánc tilalma, a bor fogyasztását pedig, mint tetszik tudni, annyira nem tiltja a vallás, hogy… – Nem fejezte be a mondatot, csak legyintett egyet. – Különben is, ez valódi misebor… A bűn a bűnös gondolatokkal kezdődik, itt pedig mindenki azért vidám, mert Robika szinte csodát művelt. A freskóitól olyan lett a kápolna, hogy az embernek az az érzése támad, hogy bent nagyobb, mint amilyennek kívülről látszik.

Hajnalig tartott a mulatság, s akkor is csak azért végezték be, mert a zenekar elfáradt, s mert a plébánosnak mennie kellett a hatórás misére.

Imola nem értette Marináékat, azt a nyugalmat, ahogy azok ketten, apa és lánya, a végleges elválásra s arra készültek, hogy talán soha többé ne is lássák egymást, pedig a jelek arra utaltak, hogy nem a szeretet hiánya, hanem éppen annak a megléte miatt vállalják a külön sorsot, azt, hogy a világ egy-egy másik pontján, távol egymástól, de félelmek és gondok nélkül élhessenek.

Marina gyakran ült apja foteljának karfájára, s miközben szomorú orosz dalt énekelt, vagy csak köznapi dolgokról fecsegett, úgy babrált az udvari tanácsos ősz szakállában, mintha az lenne a legtermészetesebb dolog. Egymáshoz rendezte a szálakat, vagy apja haját simogatta, s ezek a meghitt együttlétek, amelyeket még az idegen jelenléte sem zavart, arra késztették Imolát, hogy végiggondolja saját életét, szüleihez való viszonyát. Hiányát annak a meghittségnek, amelyre vágyott ugyan, de amelyet adni képtelennek érezte magát, s egyre jobban tudatosult benne, hogy Marina megjelenése előtt nem is viszonyult teljes lélekkel senkihez, csupáncsak tudomásul vette a családját, az embereket. Anyja iránt nem érzett sem szeretetet, sem dühöt, csak valami sajnálatfélét, s azt is csak azért, mert hajnaltól napestig azzal volt elfoglalva, hogy járni és beszélni képtelen nagyobbik gyermekét, Imola bátyját pelenkázza, etesse. Vele kisbaba korától a dadus, aztán a nevelőnő törődött, így hát már kislány korában megsejtette, hogy ő csak azért van a világon, mert szülei bizonyára azt hitték, hogy a második gyermek nem lány, hanem fiú lesz, s a beteg elsőszülött helyett lesz örököse az apai birtoknak. Fölöslegesnek, mi több, kellemetlen figyelmeztetőnek tekintette magát. Olyannak, aki csak azért van a világon, hogy arra emlékeztesse szüleit, hogy „bezzeg ez, de sajnos a másik”.

– Nem fáj az, hogy talán soha többé nem látod apádat?

– Fáj, de az emigránslét hamar megtanítja az embert, hogy vannak érzelmei, és van a sorsa. Nézd meg a pályaudvaron a gyermekeiktől búcsúzkodó zsidókat. Alig tizenéves lányok és fiúk mennek végleg Palesztinába, arabok közé, az ismeretlenbe narancsot telepíteni, itthagyják a szüleiket, a temetőket, a zsinagógát. És nem sírnak, kétezer év vándorlása után abban a boldog hitben mennek el, köszönnek el az ittmaradóktól, hogy biztos révbe érnek. Ilyenek lettünk mi is. Apuska tudja, hogy mindkettőnknek jobb lesz. Aztán meg San Franciscóból meg sem áll a hajó Sydneyig. Amerikából semmi sincs messze.

Leveleztek, táviratoztak Olaszországba, de még január harmadik hetében is bizonytalan volt a szállásuk, aztán Imola apjának eszébe jutott, hogy abbáziai mindenesüknek a testvére Velencétől, egészen pontosan a Lidótól nem messze, egy halásztanyán él, s ő talán tudna segíteni.

– De aztán ne maradjatok túl sokat Abbáziában. Az olaszok még mindig nem mondtak le arról, hogy megszerzik egész Dalmáciát, s most Fiuméban s Abbáziában is csapatokat vontak össze, s ha kitörne a háború a szerbekkel, titeket sem kímélne – mondta az apja, aki nem tudhatta, hogy a visszaúton lánya már egyedül lesz. – Most még csak a szállásotokat kellene rendesen megoldani. Remélem, hamarosan megjön a válasz – mondta, de nem kellett levélre várni, mivel Róbert, aki bejáratos volt hozzájuk, mert néhány régi családi képüket rakta rendbe, tisztogatta a rárakódott portól, s most búcsúzni jött, felajánlotta, hogy elintézi azt, hogy Szent Lázár szigetén, az örmények vendégházában lakhassanak a lányok.

– Apám legkisebb öccse ott él – mondta magyarázatként, s ez a mondata egyben arra is magyarázatot adott, amire eddig csak magukban gondoltak. Arra, hogy miért olyan olaszosan kreol, s hogy miért olyan törökös hangzású a neve: Petároglu Róbert.

Imola apja később elmagyarázta a lánynak, hogy az örmény nevek többnyire janra végződnek, ami valaki fiát jelenti, de a törökök átírták az örmény neveket, s az oglu törökül szintén olyan értelmű, mint magyarban a fi.

– Petároglu, az Petroszjan lehetett, magyarul Péterfi.

Hajnalban indultak egy bérelt autóval a kétórányira fekvő vasúti csomópontnak számító kisváros felé, ahol megállt az a nemzetközi gyors, amelyhez a Companie de wagon lit hálókocsijait csatolták, s Imola nem látta Marina apját kijönni a kapuba. Csak egy elmosódott árnyékot vélt fölfedezni az utcára néző nappali ablakában.

– Olyan ez, mintha rám bízta volna az apád, hogy én búcsúztassalak.

Nagy kerülőt tett a vonat. Nem Bécs felé ment, a szokott útvonalon. Az Anschluss után még nem állították helyre a nemzetközi menetrendet, bár a hajdani, független Ausztria felől érkeztek vonatok. De a déli vonal, Olaszország felé, még csak Münchenen keresztül működött, s így ők nem Bécs felé mentek. Temesváron, Belgrádon, Zágrábon keresztül utaztak, s Velencében a pályaudvaron már várta őket Róbert egy fiatal pappal, akiről kiderült, hogy tíz évvel fiatalabb a festőnél, de azért ő a nagybácsi.

– Fáradtak vagytok? – kérdezte, s aztán magyarázólag hozzáfűzte: – A kishajónknak dolga van a temetőszigeten, ha akarjátok, megnézhetitek, mert olyan, mint egy múzeum.

Elmentek az arzenál előtt, s nem is olyan távolról látszott az örmények szigete, aztán a temetőnél meglepetés várta őket. A pap fémurnát hozott ki a vezető kabinjából, olyant, amilyenekbe a krematóriumokban gyűjtik össze a hamvakat, s Marina, aki babonás volt, azt mondta, hogy nem szerencsés dolog halottal egyszerre lépni át egy kapun. Megfordult, s háttal tette meg azt a néhány lépést, amiről azt gondolta, hogy az már elég.

– Miért nem szerencsés? – kérdezte Imola, aki eleinte, barátságuk kezdetén azt sem értette, hogy miért vet háromszor egymás után keresztet minden templom előtt. – Miért lenne szerencseűző? Képzeld, akkor a gyászhuszárok, akik a temetéseken a koporsót viszik, mindig pechesek kellene legyenek. Vagy a pap, aki közvetlenül a koporsó után megy.

– Nagyanyám így tartotta. Azt mondta, hogy halottal átlépni egy idegen kapun, az azt jelenti, hogy az elhunyt hamarosan látni akar.

Nézelődtek a temetőben, megbámulták az elmúlásnak állított síremlékek változatos, néha művészi, néha csak kivagyiságtól harsogó emlékműveit, aztán már indultak is a szállásuk felé, ahol igazi meglepetéssel szolgált Róbert és a nagybátyja.

Külön szobát kaptak, s mert a lányok kíváncsiságból látni akarták egymás szobáját, előbb a közelebbit, Imola egyszerű egyágyasát nézték meg, s amikor beléptek a másikba, Marina szobájában, egy kétszemélyes franciaágyra terítve csupa csipke, hófehér menyasszonyi ruha volt, az asztalon fehér virágokból összeállított csokor s a szekrény előtt, vállfára akasztva a fogason egy szmoking, hajtókáján egy szál fehér szegfűvel.

Marina elsírta magát, Róbertre borult, s úgy zokogott, mintha most búcsúzna az apjától, a szülőföldjétől s mindentől, amit eddigi élete jelentett.

– Olyan boldog vagyok – ismételgette, s a pap nagybácsi megmagyarázta Imolának, hogy itt majd örmény szertartás szerint megesketi őket, de a polgári esküvő ráér, azt majd csak akkor kötik meg, ha már Amerikában lesznek.

– És eljön egy menekült orosz ortodox püspök, a pétervári, ő eskette annak idején Marina szüleit is – mondta, s aztán sürgetni kezdte a fiatalokat, mondván, hogy a szerelem csak a lelket táplálja, s az ilyen friss érzelmek még elég forróak ahhoz, hogy ne hűljenek ki olyan gyorsan, mint az az ebéd, amellyel már várják őket. Aztán megnyugtatta Marinát, hogy a ruha pontosan az ő mérete, mert Róbert elküldte a karnevál miatt levett mértékeket, s miután elmagyarázta, hogy még a mai napon, a karnevál kezdete előtt meglesz az esketési szertartás, előrement, utat mutatva a háromfős násznépnek.

Imola mindenre számított, csak erre a hirtelen esküvőre nem, s hiába örült barátnője boldogságának, mégis csak az motoszkált gondolataiban, hogy most már soha többé nem lesz senkije, akivel összebújva titkokat oszthatna meg. Egész ebéd alatt, amelyet éheztetősre terveztek, hogy annál jobban essék majd a lakodalmas vacsora, az járt a fejében, hogy mit is kellene mondjon nekik a boldogító igen után, s hogy nincs is az alkalomhoz illő ruhája. Csak nappali dolgokat hozott, hiszen a rokokó ruhaköltemény egy egész bőröndöt foglalt el, s nem is számított arra, hogy a karnevál ideje alatt estélyire is szüksége lehetne, márpedig a szmokingos vőlegény, csipkeuszályos menyasszony mellett a lakodalmas vacsorára neki is illenék felöltöznie.

Az ebéddel gyorsan végeztek, s akkor Róbert Imola elé állt, s mintha gondolataiban olvasott volna, azt kérdezte:

– Milyen színű a karneváli ruhád?

– Rózsaszín – mondta Imola, s kapiskálni kezdte, hogy mire akar kilyukadni a vőlegény. – Rózsaszín, mint a koszorúslányok ruhája.

A szertartás egyszerű, rövid volt, s Imola hallgatta a számára ismeretlen nyelv dallamát, a felcsendülő kórus keleties hangjait, s megilletődöttségében szinte elfelejtett gratulálni az ifjú párnak, akik bohém találékonyságuknak adták tanújelét azzal, hogy a földet söprő ruhát gombostűvel Róbert szmokingjához erősítették, így nem kellett attól tartaniuk, hogy a menyasszony balján haladó vőlegény rálép, megbotlik, vagy hogy Marina orra esik az oltár előtt.

A szertartás után igazi vacsorára hívta meg őket az orosz pátriárka, aki csak egy imát mondott a templomban. Szakácsa már két napja az örmények konyháján készítette a francia és orosz konyha remekeit. Úgy tálalt, mintha a cári udvarban lenne, s a fogások között a fiatal örmény pap elmondta, hogy Róberttel a Rialto híd melletti vendéglőben foglaltak másnapra asztalt, s nevetve mondta, hogy:

– Most tessék rendesen enni, mert ott csak „falatkák” lesznek, akkorára metélt hús- és zöldségszeletecskék, amekkorákat fogpiszkálóval, anélkül hogy a maszkot le kellene venni, a szájába tud nyomorgatni az ember. Vicces, hogy ezek a farsangi húscafatok kétszer annyiba kerülnek, mint bármikor ugyanott a Ristorante Rialtóban egy kiadós lakoma.

És másnap csakugyan az tárult a szemük elé, amit elképzeltek, amiről olvastak, mert a jelmezeknek olyan változatos seregszemléjében gyönyörködhettek, amit egyetlen ember sem tudna elképzelni, aki nem látta ezeknek az ezreknek egymáshoz adódó, egymás színpompáját fokozó hatását. Az aranyfüsttel bevont arcokat, a reneszánsz urakat, dámákat, többnyire helybelieket, akik többségben voltak, s a gondolás felvonuláson is csak ők vettek részt. De csodálták a turisták álarcosbáli öltözékeit, az egyiptomi, görög, viking vezéreket és kínai császárokat, s Imola, aki a veleszületett önmegtartóztatással, csodálkozás vagy meglepettség nélkül szokta tudomásul venni a dolgokat, most kényszert érzett, hogy megtapintsa a tömegben a selymek, bársonyok, muszlinok és brokátok anyagait, s fölfedezze, hogy minden valódi. Csak éppen nem királyok, hercegek, császárok és szultánok viselik. De azért ez nem az illúziók vására volt, hanem a gazdagok felvonulása.

A Szent Márk téren már táncoltak. Reneszánsz kori zenére a tér egyik felén, a másikon pedig venetói népzenészek muzsikáltak az embereknek, hogy aztán alig pár méternyire rézfúvósok polkája teljesítse be a hangzavart, ahol nem is a zene, hanem a párok hangulata adta a tánchoz a ritmust. Úgy tűnt, mindenki azt táncolja, amit a szíve diktál.

– Itt nem illik visszautasítani, ha valaki, bármilyen idegen fölkéri magukat – mondta a pap, aki amerikai cowboynak öltözött, mint mondta, csak azért, mert ő sem igazi velencei. Alig ültek le a nevükkel jelzett asztalhoz, megállt egy hatalmas néger, és bemutatkozott:

– Othello vagyok, a velencei mór – és fölkérte Imolát, aki bármilyen magasnak látszott is, éppen csak a válláig ért az óriás méretű Shakespeare-hősnek.

A híd mellett, a halpiac terén tangót játszott egy dél-amerikai sombrerós zenekar, s Othello úgy vezette Imolát, akit Desdemonának szólított, hogy két könyökétől magasra emelte, mint apák a kíváncsi kisgyermeket, s így, anélkül hogy le kellett volna hajolnia a lányhoz, a fülébe suttoghatta olasz és francia keveréknyelven a bókjait. Aztán amikor megtudta, hogy Desdemona mindkét nyelven jól beszél, átváltott a franciára, s azt kérdezte:

– Ugye, maga Szent Lázár szigetéről jön, és tegnap a temetőben járt?

– Honnan tudja? – kérdezte Imola, akin most álarc volt, és a rokokó ruha nem is hasonlított ahhoz a kosztümhöz, amelyet az utazáshoz s így a temetőben is viselt, ahol esetleg az arcát is láthatta az idegen, amit viszont most nem. De akkor hogy ismerte fel abban a csónakban, amellyel jöttek, hiszen ott már rajta volt a maszk?

– Láttam beszállni ma a csónakba, és tegnap is, s a járását nem lehet elfelejteni. Tudja, maga úgy mozog, mint ahogy a fűtenger hullámzik a szélben. Szóval nem is megy, hanem libeg, mintha mindig olyan magasan járna, mint most. – És azzal még magasabbra emelte, úgy nyomta ki, mint egy súlyzót. Olyan magasra emelte, hogy Imola az emberek feje fölött látta a Canale Grande vizén fáklyákkal felvonuló gondolákat, a Campanella vörös tégláit, amelyek a tűzijátékok fényei miatt hol kékes, hol pedig zöldes, majd ismét sárgás fényben fürödtek. S Imola úgy érezte, ez az a perc, amiért megszületett, hogy talán ilyen lehet a repülés is, amikor az ember nem érzi saját súlyát, s olyan felülről nézheti a világot, hogy eltörpülnek a gondok, az emberközeli események lényegtelenné válnak, s még ott a magasban megsejtette, hogy az, amit átél, az, ami föltódult a belsejéből, talán az az a dolog, amit szerelemnek szoktak nevezni. Lenézett, de csak a villogó fehér fogakat látta, a feketére festett arc beleveszett az est és a körülöttük hullámzó tömeg sötétjébe.

Imola szerette volna, ha ez a pillanat nem múlik el. Hogy így tartsa Othello örökkön-örökké. S hogy maradjon ilyennek, ne moshassa le magáról a festéket, amellyel nemcsak az arcát, de kezét is bekente. Csak a tenyerek rózsaszíne jelentett némi kontrasztot, s a nyaka köré tekert fehér selyemkendő. Ajka is vörös volt, már lekophatott róla a festék, gondolta, s nem is szerette volna napvilágnál látni ezt az arcot, a jelmezét levedlő férfit, aki talán egy szőke skandináv óriás vagy vörös hajú, szeplős ír.

– Vissza a földre? – kérdezte Othello, s Imola csak most fedezte fel, hogy olyan a hangja, mint azé a néger énekesé, akinek a lemezét Marinától kapta. Mély basszus volt, de nem a recsegős vagy öblösített komédiáshang. Természetes volt, s olyan sötét, mint Othello bőre, de ugyanakkor lágy és borzongató.

– Még ne – akarta mondani, s beleremegett a gondolatba, hogy ha leteszik a földre, talán elillan ez a varázs, s csak fejével intette, hogy nem, még nem, s akkor Othello, még mindig a magasban tartva, elindult vele a Rialto híd felé. Olyan magasan tartotta, hogy farkasszemet nézhetett a gázlámpákkal. De nem a vendéglőbe mentek. Szűk utcácskákon vitte keresztül, át a tömegen, arra, ahol már kevesebb volt a fény s az ember is. Aztán egyszer csak megálltak egy téren, amelynek közepén kápolna méretű kis templom szerénykedett, s akkor Othello, ahogy gyerekekkel szokás, magasba dobta, majd kifogta, s olyan óvatosan tette a földre, mintha attól félne, hogy összetöri.

Imola érezte a férfi kezét, hosszú ujjait, s arra gondolt, hogy ezekkel akár két oktávot is átérhet a zongorán. Nemcsak hosszúak, de finomak is voltak, olyanok, mint a csecsemő bőre. Érezni lehetett, hogy a férfi ujjbegyei is lüktetnek, pontosan olyan ritmusban, mint az ő fülében dohogó gőzmalom. Ti-tam-ti-tam, hallotta és érezte is. Nem engedte el a férfi ujjait. Megsimogatta, s válaszként Othello lehajolt, hogy megcsókolja a kezét. Imola maga sem tudta, hogy mit tesz, lassan emelni kezdte karját a férfi fejével együtt, s amikor válla magasságba ért az arc, odahajolt, s szájon csókolta, amely előbb csak amolyan félresikerült puszi volt, a maszkon keresztül tökéletlenre sikeredetten, kis csettintéssel, aztán a férfi magához szorította, és Imola félrenyomta az arcát takaró maszkot, s percekig nem engedték el egymást. Nem is csók volt, hanem valami teljes összeolvadás.

Imolát semmi sem érdekelte. Az sem, hogy fáklyás fiatalok csörtettek át a téren, megbámulva a szerelmespárt, az sem, hogy fogalma sincs, kit rejt az álarc. Az övé szinte teljesen leesett, s most az álhaj úgy tartotta a kontya alatt, mint egy álla alatt megkötött szalmakalapot. Arca, amit a maszk miatt éppen csak bepúderezett, most égett, piros volt, s hiába akarta volna elengedni a férfit, hiszen a józansága ezt parancsolta volna, de nem tudta, az ajkai már megmámorosodtak, külön életet éltek. Habzsolta azt, amit néha-néha udvarlóival kipróbált, de amiben eddig nem érzett semmit. A csókot most vették tudomásul azok az idegek, amelyek eddig jószerével csak azt szolgálták, hogy evés közben érezze velük az étel hőmérsékletét.

Othello begörbítette jobbját, s mint egy székre, úgy ültette föl Imolát a karjára, aki megint azt a furcsa repülést érezte, a súlytalanság és az álombeli lebegések keverékét, amelyből nem lenne szabad soha felébredni. Percek, órák teltek el az egymáshoz tapadásban, de nem érzékelte az időt.

Már csendesedtek a zenekarok távoli hangjai, s hirtelen eszébe jutott, hogy talán várják Marináék, izgulnak érte, s nélküle még a csónakhoz sem mehetnek, nem hagyhatják itt, ha haza akarnának indulni. Akkor, anélkül hogy szólt volna neki, a férfi letette a földre, de egy pillanatra sem engedte ki ajkai közül Imola ajkát, aki életében először érezte azt, hogy az erő és erőszak között milyen fényévnyi a távolság. Mert hatalmas erő feszült a férfi karjaiban, s mégis olyan gyöngéd volt, amit eddigi életében sohasem tudott volna elképzelni, s már visszafelé, az úton figyelt föl arra, hogy mozgásában is milyen hajlékony kecsesség van. Pedig a nagyon nagy emberek mackósan szoktak járni, gondolta, de az ő Othellója úgy ment, mintha alig érintené a földet, s Imola azt szerette volna, ha nem lenne vége, ha még beszélne hozzá, mert a hangja pontosan olyan fölkavaró volt, mint ez a hosszú, talán órákig tartó csók.

A többiek nem kérdeztek semmit. Mindent elárult Imola hátracsúszott maszkja, s az a telt vörös ajak, amely finoman remegett, s akkor a fiatal pap azt javasolta, hogy a „falatkák” után enni is kellene. Otthon, az örmény szigeten a maradék ételköltemények még szinte érintetlenek, mert az orosz szakács csak nagy menynyiségekben érezte az ízeket. Azt mondta, hogy odahaza, Szentpéterváron nem szokott szűk körnek főzni. Tíz főnél kevesebbre egyáltalán.

A pap, meg sem várva a többiek válaszát, hogy akarnak-e menni, hiszen tudta, hogy a fiatal pár talán ágyban töltötte volna ezt az estét is, elindult a csatorna felé, ahol kora este kikötöttek, s kézen fogva vezette Othellót, akit meg sem kérdezett, hogy akar-e jönni velük.

Fordítva ült az evezőpadra. Nem háttal evezett, hanem tolta a csónakot, ami Imolának furcsa volt. Azt mondta, észnél kell lenni, mert sok a részeg, s nem lenne kellemes a hideg lagúnában úszni a part felé.

Már jócskán hajnalodott, amire befejezték az evést, s mert a szolgák elvitték a csónakokat – ki-ki útjára indult, hogy bevásároljon, hogy elvigye az állomásra a postát, hogy kiszállítsa a szemetet –, csónak nélkül maradtak, s a pap azt ajánlotta Othellónak, hogy maradjon, elalhat egy cellában, használaton kívüli szobában, vagy valahol, ahol találnak helyet.

– Az igaz, hogy nem lesz valami fényes, lehet, hogy csak egy ágy van benne és más semmi, de ilyenkor mi is úgy teli vagyunk vendégekkel, hogy még a befalazott folyosón is alszanak – mondta, s az emeleti folyosó végére mutatott, ahol függöny zárta el az utat. – Van egy hajdani cella, aminek ugyan nincs ablaka, de azért ott pihenhet, aztán majd ha felkelt, hazavitetem, azazhogy kivitetem a szigetünkről, ahová akarja.

A világosságban látszott, hogy nem egészen ébenfekete, talán arab vagy fehér vér is csörgedezett az ereiben, arca megnyerően mosolygós volt, s Imola nem tudta levenni a szemét a férfiról. Legszívesebben nem engedte volna elmenni, mert semmit sem tudott róla, csak bőrének pézsmaillatát, a csókját s karjának erejét ismerte. De abból, ahogy beszélt, ahogy viselkedett, megérezte, hogy nem lehet akárki, hogy nemzedékek hosszú sorának kiválasztódása révén nemesült ilyenné, hogy miközben alkatra olyan volt, mint egy mesteri kézzel megfaragott ébenfa szobor, viselkedésében a gőg legkisebb jele nélkül mutatkozott, hogy nem az a fajta, akinek parancsolnak. Ellenkezőleg. Határozottságából sugárzott, hogy uralkodó fajta, akinek nem azért engedelmeskednek, mert félnek tőle, hanem azért, mert jelleméből, viselkedéséből érzik, hogy más módjuk nincs, ha a környezetében akarnak élni.

Imola nem szerette volna, ha most magára marad, de mert soha nem élt még át hasonló helyzetet, nem tudta, mit kellene tennie, mit kell ilyenkor mondani, milyen jelzéseket kell kibocsátani, hogy a másik érzékelhesse ezt a vágyat. De nem is kellett hogy töprengjen, mert a pap, mintha gondolatolvasó lenne, azt mondta:

– Látom, maguk még nem álmosak. Beszélgessenek itt, vagy inkább menjenek be Imolához, hogy ne zavarják föl a vendégeket – s azzal köszönés nélkül otthagyta őket a folyosón, s Imola, mintha csak parancsot teljesítene, kézen fogva vezette szobájába a férfit, aki úgy mosolygott, mintha azzal akarná betakarni félelmeinek fagya elől a szemlátomást zavartan viselkedő lányt.

A szobában sötét volt, s Imola nem tudta, mit fog kezdeni, hogy mit is kellene tennie. Kényelmetlennek érezte a ruhát, amelyet nem arra terveztek, hogy ilyen sokáig viselje valaki, de minden gondolat, ami megfordult agyában arról, hogy mit kellene mondani ahhoz, hogy most, a férfi jelenlétében ruhát váltson, megtorpant azon a ponton, hogy előbb le kell vetkőzni, hogy felöltözhessen az ember. Arra gondolt, most jó lenne zavarát leplezni a táskájában lapuló borostyánszipkával, a fémdobozos Simon Arz cigarettával, amelynek éppen olyan illata volt, mint a férfi bőrének. Aztán erőt vett magán.

– Nem gyújtok lámpát, mert át kell öltöznöm, egy kicsit kényelmetlen ebben a jelmezben ülni – mondta, s a ruhák suhogásából hallani lehetett, hogy vetkőzik, de még mielőtt kivehette volna a szekrényből a másik ruhát, a férfi utánanyúlt, s átkarolta.

– Ebben a sötétben nem kell másik ruha. Köpenynek elég a takaró is – és óvatosan letette az ágyra, majd finoman betakarta, s mellé ült, és magáról kezdett beszélni. – Én eredetileg núbiai vagyok, de még csecsemőkoromban Kairóba költöztek a szüleim, mert mi koptok, keresztények vagyunk, s nem lehetett Szudánban a mohamedán kereskedők között konfliktus nélkül élni. Apámnak hajói vannak a Níluson és a tengereken is, s én Párizsban végeztem a műegyetemet, Londonban a tengerészeti akadémiát. Brit állampolgár vagyok, fregattkapitány – kezdte, aztán órákon át mesélték az életüket. Éjszakának tűnt az idő a sötét szoba miatt, s még akkor sem vették észre, hogy dél is elmúlt, amikor Róbert és Marina becsúsztatta a küszöb alatt a búcsúlevelet, mert délután indult a vonatuk Nápoly felé.

Már alkonyodott, amikor kimerészkedtek a szobából, s a folyosón a pap csak annyit mondott:

– Vigyázz a kislányra, Áron, viselkedj jó keresztényhez méltón – s Imola ebből értette meg, hogy nem idegenként ment az asztalukhoz, hiszen élete apró részleteit ismerte már, de a férfi nevét még nem tudta, s aztán napokkal később a történetekből összeálló képből mindent megért. Azt is, hogy a kopt szertartások közelebb állnak az örményhez, mint a többi keresztény vallásokhoz, s hogy Áron – vagy Harun, ahogy a szolgái szólították – nem először járt Alex Petroszjan atya szentélyében.

A lagúna bejáratán túl, a nyílt tengeren várta a jacht, s Imola gondolkodás nélkül ült fel csomagjaival a hajóra. Nem félt. Olyan biztonságban érezte magát, mintha örök időktől ismerné a férfit.

– Ezt a riadalmat – mondta nevetve Imolának, amikor a legénység szerteszét futott, hogy aztán percek múltán a mocskos göncök helyett frissen vasalt tengerészuniformisban merészkedjenek a fedélzetre. – Nincsenek ahhoz szokva, hogy nő is lehet a fedélzeten, s hogy ahhoz úgy kell öltözni, mintha kimenőt kaptak volna egy nagyvárosi kikötőben, aztán meg az a helyzet, hogy ez a magánjachtom ezek nem katonák, s én hagyom, hogy úgy járjanak, öltözzenek, ahogy az nekik kényelmesebb. Ugye, nem minden ruha kényelmes – mondta, és ismét nevetett, mert a vetkőzésre való emlékeztetés miatt Imola arcul akarta legyinteni, de csak az állát érte el.

– Csak nappal hajózunk, akkor is partközelben, hogy éjszakára kiköthessünk. Olasz naszádok járják a görög vizeket is, lemennek egészen Krétáig. Aztán az a mondás járja róluk, hogy úgy félnek, hogy előbb lőnek, aztán kérdeznek. Az útvonal elég cikcakkos lesz, végig az olasz partok mentén, aztán utolsó kikötés Lampedusa szigetén, s onnan már az afrikai partok mentén, egészen Kairóig.

– Az hány nap? – kérdezte Imola, s amikor megtudta, hogy talán kettő, de lehet három hét is, attól függően, hogy mennyit várakoztatják őket a parti őrség hajói a kikötőkben, azt mondta, hogy neki Abbáziába kell mennie, s hogy ezt a nílusi kirándulást halasszák el, most nagyon hideg a tenger is, a levegő is, márpedig ő úgy szeretne hajókázni, hogy ahol lehet, ott úszhasson, napozhasson a homokon.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben