Előszó (kéziratban lévő
Ablak című verskötetemhez)
Egyszer megláttam a ködöt
a nagy fényességek mögött.
(József Attila: Ködből, csöndből)
Egyszer megláttam: köd mögött
a fény Emberbe költözött.
(V. P.)
Mint mindenki, magam is szűzen kerültem a nyelv tengerébe. Nem kezdtem csapkodni, nem kiabáltam segítségért, nem ijedtem meg attól, hogy partok sehol; csak víz és víz és víz. Sütött a nap. Nem kellett összeszorítanom a számat ahhoz, hogy hallgassak. Hagytam, hadd merüljek. A torlódó, hullámzó nyelvben a szótlanság kívülre helyez, holott bent vagy; legyen erőd várni. Fölbuktam, s nekifogtam úszni. Ma is, ahányszor belépek a földi vizek egyikébe, átélem ezt a beavató, második keresztelést.
A nyelv nemcsak tudatta, meg is értette velem, hogy létezem. S ha élni is akarok, adjam vissza neki a létemet. A nyelv tengere – mint a nagy sótartalmú tó – fönntart. Lebegtet. Magába fogad. Mozgásra ösztönöz. Szabad és eddig nem ismert mozdulatokra tanít: gondolkodásra, megszólalásra, alkotásra. Átélésre. Átlényegülésre. Költészetre.
Költészetet művelni csak az tud, aki mielőtt megtapasztalná, már hiszi, hogy a nyelv élet. Ha az, hatalma van rajtunk. Fölemelhet és elejthet. A költészetnek, ugyanúgy, mint az igazságnak, nemcsak hívottjai, hanem választottjai is vannak. A választottak éleslátása alázatukban gyökerezik. Elég a bukáshoz az önhittség, az önfitogtatás túlexponált villanóképe, és megindul a mélyben a finom romlás. Ez aztán nyomban ki is üt a bőrön, a stíluson. Elég a pökhendi elsőbbségtudat legyintése, ítélő szava, pillantása. Elég a jól hangzó álhit fölénye. A hűséges nem magára figyel.
A költő nem irodalmár, hanem a szellem húsban élő lokátora. Szüntelenül surrog s körbeforog. Jeleket ad arról, ami van, s ami létezik. E kettőt sohasem téveszti össze. Az elhívott a létét teszi föl arra. hogy a nyelvnek, a szónak ugyanúgy szellemi természete van, mint a teremtésnek. Az anyag a szelleminek lehetősége. A szellem meg akar testesülni. Legyen nappal vagy éjszaka, a költő e titok világosságában szemléli a létezést, s őt is e titok világítja meg.
Utópia-előérzet
Látjátok, feleim, kezdetben
– majdnem – valamennyien
azt hittük. Nem jól
olvastuk – lássuk be –,
mit kottáz az idő.
A hangjegyeit sem.
S mikor az üres
lábasait verte
ütemtelenül a pokol,
gondoltuk, angyalok
muzsikálnak. Pedig
az ő fortissimójuk
susogás. Súgás. Ó,
balga fülek. Lelkes
álmodozók. Álom?
Komoly ember-e az,
ki – mit építeni kell –
a jövőt képzelgi csupán?
Most meg a pragmatika
szédelgői országnyi
zsákot varratnak az
ocsúdó néppel. Magam is
böködöm napról napra a
vásznat, húzom a cérnát.
(„De így? Mi van még?
Nem nyugszom sosem.
Szeretsz”, hazám, „szeretlek.
Mily reménytelen.”)
Most titkon belevarrom
szálanként szellememet.
Hátha palást lesz.
Hátha meleg ólt föd be.
Hátha óriás ráncaiba
jó Kenyeret göngyölnek.
S igaz kutyák jóllakva
majd kiugatnak a zsák
visszacsavart száján.
(Az idézet Nemes Nagy Ágnes
Szomj című verséből való.)
Santana
Esőverte kalap fejeden,
kigöndörödik nyakadra
a haj, fekete napszemüveg
takarja szemed, lóbálod
karodat, s lóg a gitár
hasadon; egyet zeng,
azután csönd; belekapsz
ujjheggyel a tíz húrba,
s elkezdődik a tánc,
holott senki se táncol;
gurul száz hanglabda
nyílegyenesben ki az
égre, visszapörögnek
s ugranak át egymáson,
s mintha egylukú forrásból
fölfelé kiömölnének, csont-
liliom formában vissza-
hullanak, és boszorkányos
ujjaid kosarából végleg
kiszökik a tengervíz-
zene-ritmus-hullám,
a megfutamított levegő
átömlik falakon, össze
nem ütközve tíz kézujj
kavarog, pattan a páncélzár,
szekrényből zenegyöngy pereg
szét a fövenyre, hálójába
fogja a ritmus a tájat,
a Napot, a gyapotültetvény
puha gömbfejeit, és
szikra-nyilak esőjében
óvakodnak elő erdőből
a gepárdok, fölszimatolva:
micsoda illata van
a dobszaggatta zenének;
merre ballag a bivalycsorda
födve a sztyeppe füvében?
riasztja-e őket a dobzápor?
a veszett gitárzene sikolt
s leplezi le a foltos
hátú halál lopakodását;
most páráll ki a föld
hasadékából hosszú,
sötét ingében az éj,
minden ujján csillog a
gyémántgyűrű, s énekel
a magasnak, kiabál, villog
a holdfényben, énekel
a világnak, a világért.
Egy hársfa alatt
Hogyan is függhetne
szeretetem attól,
hogy az, akit én
szeretek, szeret-e?
Elfogadom őt. Téged.
Őket. Azt. Elhiszem
róla, hogy él. Jó?
Nem tudom. Rossz?
Ennél mélyebbre
kell, s magasabbra.
Látom, húsa van.
Fáj neki, lélegzik,
örvend; igazi. Ez
pedig annyit tesz:
létezem én is.
