×

Praeteritum imperfectum

Domokos Mátyás: Nem-múló múlt

Papp Endre

2007 // 09
„Az irodalom tudatos olvasója és hívő rajongója”, írja magáról az immár egy esztendeje eltávozott Domokos Mátyás élete utolsó könyvében, s megtoldja még a rövidre fogott önjellemzést: „közismert, csak éppen elfelejtett vagy elfojtott alapigazságoknak szeretnék szerény szószólója lenni.” Az irodalom hűséges szolgálatosának visszafogott önmeghatározása ez – mégis, mekkora kulturális örökség s a maga gazdagságában nehezen felmérhető szellemi hagyomány áll mögötte! Hiszen nem volt véletlen a halálakor megértett hatalmas hiány, az emlékező méltatások pátosza: az elhunyt irodalomtörténész-szerkesztő egyik emblematikus alakja volt a XX. századi magyar irodalomnak. Régi idők tanúja, több száz éves művelődési hagyomány őrzője, s – nem túlzás a kifejezés – a magyar szellemi élet utóbbi évszázadának, azon belül a modern magyar irodalmi gondolkodásnak afféle esszenciáját képviselte. A visszatekintő aspektus a – bő húsz év terméséből válogató, esszéket és tanulmányokat egybegyűjtő – Nem-múló múlt kapcsán arra kell törekedjen, hogy a literátor szemléleti alapvonásait mint hagyományt ragadja meg, s azt a jelenkor kritikai kihívásaival ütköztesse.

Melyek is azok az „elfelejtett” alapigazságok, melyekre Domokos Mátyás utal? Elöljáróban csupán a kulcsszavakat rögzítsük: individualitás, nemzeti eszme, progresszió, humanitás. Az elmúlt száz év legkiválóbb magyar kultúrájának szemléleti fundamentumai ezek. E kultúra jelentősége nehezen túlbecsülhető. Tisztában volt e körülménnyel Domokos Mátyás is, a könyv „elszórt” önportréiban vall ebbéli élményéről. Ízelítőként egy idézet: „…én a magyar önismeret leghívebb tükrét, minden történelmi, társadalmi és emberi szituációban leginkább megbízható és útba indító iránytűjét a magyar kultúrában találtam meg a magam számára.” A magyar művelődés nemcsak a legteljesebben elérhető és anyanyelvi képességeinkhez mérten leginkább birtokolható tudás és habitus, hanem a lét- és világszemlélet kiküszöbölhetetlen formálója, az önmegértés terepe, eszköze és célja is egyben. A „»Mik vagyunk« kérdésének megválaszolása hazafiúi kötelességünk”, szögezi le a kötet elején a szerző. A tágan értett kultúrafogalmon belül az irodalommal való foglalatoskodás nem öncélú időtöltés, hanem az emberi egzisztencia lényegébe vágó tett, egyéni formájú hazafias gyakorlat.

A bevezető fejezetben tett határozott állítások persze magyarázatra szorulnak. Lássuk tehát!

Domokos Mátyás történelemszemlélete s ennek a mindenkori jelenre vonatkozó megnyilatkozása, azaz politikai felfogása tiszta, jól áttekinthető rendszert alkot. Hagyományos fogalmainkkal nemzeti elkötelezettségű, haladó gondolkodású baloldaliként jellemezhetnénk – ám jelen politikai viszonyaink között, amikor egyre-másra deformálódnak-inflálódnak szavaink jelentései, csínján kell bánni a kategorizálással. Hiszen mit is takar manapság a „baloldali” kifejezés Magyarországon? Mondjuk inkább úgy, hogy az irodalomtörténész-szerkesztő mélyen átélt szociális érzékenységgel bír, a társadalmi igazságosság érvényesítésének támogatója, a demokratikus berendezkedés, az európai művelődés és társadalmi-politikai berendezkedés híve, s nem utolsósorban a nemzeti önazonosság őrzője. Nagy hatással volt egész személyiségére a – jelképesen a Nyugat megjelenítette – magyar progresszió szellemisége, amely „egy minden ízében embertelen világ humánus szellemű átalakítását” fogalmazta meg feladatának. A bibói terminológiát használja, amikor a „zsákutcás magyar történelem” mindennapjainkra ránehezedő terhes örökségéből vezeti le a XX. századi eltorzult, számos kényszerpályával nehezített magyar sorsképletet. Nemzetképe emiatt minden illúziótól megfosztott, józanul féltő és szkeptikus. „A magyar világ krónikus és gyötrelmesen megoldatlan – megoldhatatlan? – nyavalyái – írja – […] az Európa testéről a hódoltsági idők és az önálló államiság elvesztése révén leszakított magyarság megújuló, de folyton-folyvást kudarcba fulladó modernizációs kísérletei.” „Olyanok vagyunk, amilyennek kultúránk tükrében mutatkozunk”, szögezi le a tisztánlátás végett, ami azt is jelenti, hogy a magyarsághoz való tartozás a legevidensebb sors, „szellemi létezésünk magától értetődő természetességgel vállalható és vállalandó feltétele”. Mindazonáltal óv mindenkit a „nemzeti öncélúság” kísértésétől, s mindenfajta, a témában tett megnyilatkozás alapkövetelményeként a valósággal való kendőzetlen szembenézést várja el.

A relatív elmaradottság és megkésettség tudata tipikus empirikus tapasztalata az ezerkilencszázas évek hazai értelmiségének és művésztársadalmának. Domokos Mátyás számára magától értetődően a megvalósult szocializmus szellemi-kulturális világa volt az a miliő, az a determináló közeg, melyben a saját bőrén érezhette mindennek következményét, tudván, hogy „rossz történelmi helyzeteknek csak rossz és kevésbé rossz megoldásai léteznek”. Rákosi, majd Kádár rendszerének elutasítása részéről kategorikus és megkérdőjelezhetetlen: „…ebben az ép ésszel és normális körülmények között elfogadhatatlan alternatíváknak a légkörében élt »a részleges becsület jegyében« a magyar szellemi világ.” S nem következett be számára az úgynevezett „rendszerváltozással” sem a várt, teljes körűen értett felszabadulás. „Szájhazafiakról”, „a globalizmus cselédeiül szegődött világpolgárainkról”, „szabadságfélelemről” beszél olykor akár indulatosan is. Kritikája sarkos és keserűen képszerű: „…a bőrünkön érezzük, milyen félelmetes erővel jön létre egy broylercsirke-tenyészetre emlékeztető, jellegtelen és silány médiatápon tartott konzumtársadalom, amelyet gazdáik, a meg sem szüntetve megőrzött diktatúrák haszonélvezői igáznak le”, s „győzedelmeskedik világméretekben a kontraszelekció szellem- és kultúraellenes ellenforradalma”. Kiábrándult hang ez, az évszázados magyar kultúrakritika kendőzetlen, igazságkereső hangja. Domokos Mátyás mindig az erkölcs oldaláról szól hozzá a politikához, szembesítve a kárhozatos, lefokozó gyakorlatot a – politika által is hangoztatott – magasztos ideálokkal, de az abszolút „földhözragadt” józan belátással és a természetes, illetve elvárható emberi tisztességgel is. Áthághatatlan választóvonalat húz erkölcs és politika közé, hangsúlyozva, hogy író ne legyen az utóbbi része.

Ez a személyes állásfoglalás morálisan mélyen megalapozott. Valójában eme „politizálás” sokkal inkább egy magasabb szellemi szinten „honos” cselekvés: a nemzeti sorskérdések vállalásának és felelősségelvű megtárgyalásának gondolati aktusa, végső soron a létezés végső értelmét érintő erkölcsi természetű emberi kiállás. Ugyanis – a végső kérdések vonatkozásában – a kötet szerzője feltételezi a nagybetűs Rossz létét és hatását. Bár a metafizikához való kötődés ebben a tekintetben tulajdonképpen kézzelfogható következmény, mégis: a vallási vagy létfilozófiai aspektus ezen túlmenően nem kap hangsúlyos szerepet az írásokban. Nem annyira elvont szellemi síkon, hanem nagyon is pragmatikusan számol be antropológiai kételyeiről. Érzékeny az emberi jellemhibákra, a személyiség önzésére, a gyarlóságokat és hitványságokat az emberi természetre mélységesen jellemzőnek látja. Saját és általában az értelmiség feladatát abban a cselekvésben találja meg, mely a „tisztátalan indítékú emberi harcok nyers érdekviszonyai” közül napvilágra segíti a dolgokban megbújó erkölcsiséget és igazságot. Eszménye – Németh László Galileije kapcsán fejti ki – az a fajta magatartás, melyet ekképpen foglal össze: „A világ természetének elfogulatlan megismerésére irányuló vizsgálódás szabadsága, a vizsgálódó elme illetékességének autonómiája és szuverenitása, továbbá e vizsgálódás eredményeinek a szabad kimondása […] vagy a valóságot körülfogó lehetőségekből új valóságot teremtő művészi képzelet szabad megnyilatkozása.”

Ragaszkodás „az intellektuális tisztesség illúziójához” – ez talán az egyetlen, az objektív benyomások bizonysága szerint „összemberi” távlatban sajnos nem a legszilárdabb alapokon nyugvó reménység, amely mellett Domokos Mátyás feltétel nélkül kitart. Irodalomolvasáshoz használatos szemüvegét sohasem homályosítja el a csillogó felszín, a bölcsészkedő „zsonglőrmutatvány”, az intellektuális álcájú ügyeskedés. Kritikusi szerepében a másik oldalon állónak, a kritika tárgyának, a „rossz szakembernek” nem sok szeretnivalója van rajta. Mit is ünnepelhetne például az aczéli kultúrpolitika „terméke”, az önmaga fontosságát nem saját tehetségén, hanem a rendszer dinsztingvált elnyomásán, az ebből eredő relatív és provinciális felértékelődésen mérő másodvonalbeli író, amikor azt olvassa a könyvben, hogy az új szabadság „rettenetes” tulajdonsága, hogy hitelteleníti a hamis mártírológiát, ráadásul szembesülnie kell önmaga „szabadságfélelmével”, mikor is az írói vállalkozás immár szabad döntés függvénye, s a beteljesületlenségért nem külső körülmények, nem a diktatúra a felelős. Szintén „eléggé el nem ítélhető” tulajdonsága a tapasztalt irodalomértelmezőnek, hogy felszólítja a betűvetőket a külső segédeszközök – például a politika vagy társadalmi ideológiák segítségül hívásának – mellőzésére. Amit elvár, az az egyéniség pártoktól független szava, a személyiség szabad megnyilvánulása, a valóban független individuum állásfoglalása. Az írástudók dolga és kötelessége – hangoztatja – az emberi, erkölcsi problémák felvetése, képviselete, a hatalom akarásának elutasítása. Az irodalmat ne lehessen külső célok szolgálatába állítani – ez az egyik alapkövetelménye. Vagyis – Szabó Lőrincet megidézve – ő is vallja, hogy az irodalom szelleme l’art pour l’art szellem, egyéni és arisztokratikus.

A Domokos Mátyás gondolatiságát vizsgáló út ezen állomásán el kell időznünk egy kicsit, mert egy részletesebben kifejtendő problémahalmazhoz érkeztünk! Az irodalomtudós ugyanis kettős értelemben használja az öncélúság fogalmát. Egyrészről üdvözli, másrészről elveti. Pozitívumként emeli ki mint a művészet, az esztétikai megértés önállóságának védelmét szolgáló vonást, ám helyteleníti mint az autonómia elvét sértő társadalmi befolyásolást kifejező jelenséget, például mint kulturális, illetve szellemi bezárkózást. Máris a modern értelemben vett magyar irodalom kialakulásától kísértő azonosságjegy, az önértelmezés és a minőségfelfogás kettős vonatkozási rendszerének kérdésénél vagyunk. Domokos Mátyás is párhuzamos vonatkozási rendszereket használ állásfoglalásaiban. Megkülönbözteti a világirodalom fogalmát a nemzeti irodalométól, fenntartja a külső norma és minta másságát a saját, nemzeti kifejezéssel szemben. Azonosság és idegenség, individualitás és kollektivitás elveinek viszonyrendszerében a szintézisre törekszik – ez az egyik legnemesebb magyar hagyomány, már a romantika korát is jellemezte! –, ötvözni akar, oly módon, hogy a gondolati vázat ismételten megerősíti. Azt kell mondanunk, hogy modern irodalomfelfogásunkra tipikusan jellemző szellemi gond ez: „nemzeti irodalomban” gondolkodunk az individualitás alapállásából kiindulva. Nem pártoljuk a puszta „mintakövetést”, legyen bár az a legmagasabb szintű nyugati modell magyar megvalósulása, de ódzkodunk az „öncélúságtól”, a kizárólagos helyi érdektől is, nehogy beleragadjunk a marasztaló pannon sárba. Futó szekerünkről valamikor elveszítettük annak a tudását, mit is értsünk valójában „nemzeti”, azaz a kollektivitás fundamentumán álló értékszemléleten. Vas István megfogalmazását hívja a literátor segítségül, amikor azt hangoztatja, hogy modernnek kell lenni, de magyarként kell annak lenni. Jó eséllyel nem félteértés, ha akként vélekedünk, hogy ebben az esetben a modernségen van a hangsúly, a nemzeti vonás itt „csak” egyénítő bővítmény. Azaz a nemzeti irodalom kategóriájából következő autonómia elve nem jelenik meg. A magyar irodalom nem attól lesz érdekes egy másik – ebben az esetben nyilván európai – náció számára, amiben különbözik tőle, hogy magyar, hanem azért, amiben valószínűleg egyek, hogy modern. (Következésképpen: a magyar író kizárólag akkor értékelhető nemzetközi szinten, ha a nagy anyanyelvi kultúrák által is elismert irányzathoz sorolható.) A nemzeti irodalom eszméje – XVIII. századi előzményekkel – a XIX. századi hazai irodalomelméleti gondolkodásban a kollektív, anyanyelvi megelőzöttség tapasztalatából táplálkozott, s nem a világtapasztalás individuális elsőbbségét valló felfogásból. Ebben a vonatkozási rendszerben az öncélúság nemhogy szembeállítható nem volt az egyetemesség eszméjével, hanem maga jelenítette meg azt: univerzalitás kizárólag a nemzeti sajátosságok sokaságában volt megragadható. Domokos Mátyás is a későbbi dichotomikus gondolkodás tradícióját vitte tovább, s talán éppen emiatt viszonyult egyoldalúan élete végének legerősebb „szakmai” kihívásához, a magyar irodalom(értelmezés) posztmodern jellegű átalakulásához.

„…mert »az ádáz nemzeti öncélúság« kísértéseitől […] vagy a posztmodern relativizmus cinizmusától egyaránt mentes tisztánlátásra a magyarság józanul gondolkodni képes részének sohasem volt égetőbb szüksége, mint az új évezred küszöbén, amikor a bőrünkön érezzük az élet magyar útjának az irányát és minőségét meghatározó világtrendek nyomását” – olvashatjuk rögtön a könyv elején, mintegy felütésként. S most ne arra figyeljünk, hogy mit takarhat az „élet magyar útja” kifejezés, ha máshol, az irodalomra – vagyis a kultúrára – vonatkozóan Babits a forrása annak a meggyőződésnek, miszerint „nincs jogunk a nemzeti szempontokat keresni, ha – az irodalomról akarunk lényegest megtudni”. Hiszen amennyiben az „öncélúság sorvasztó mérge” hat a kultúrában, miként hagyhatja érintetlenül az életvilág más területeit? Nézzük inkább a szembeállítást: nemzeti öncélúság és posztmodern relativizmus! Nyilvánvalóan – hic et nunc – két nemkívánatos szélsőségről van szó. Hatásuk, befolyásuk megosztó, minek következtében – az összefüggés egy kisebb, ám számunkra most fontosabb szeletét kinagyítva – „törzsekre szakadt” a magyar irodalom, mely jelenséget Domokos Mátyás egy mélyülő alkotói válság következményének tart. Hogyan következik ebből – az örökösen fenyegető provincializmuson túlmutatóan –, hogy az irodalomról való gondolkodás viszonylagosan új, a posztstrukturalista módszertan elemző metódusait követő formáit végső soron és bizonyos mértékben a marxizmus–leninizmus, a kommunizmus gondolati továbbélésének tartja? Úgy, hogy azt veszi észre benne, amitől szavakban a leginkább el akar határolódni az említett kritikai irányzat: a kirekesztési szándékot és a kulturális megosztás akaratát. „Isten őrizzen meg minden irodalmat attól – rögzíti idevágóan aggódását –, hogy életéből, működéséből a […] természetes és elkerülhetetlen […] teremtő elfogultságokat kisterilizálja az egyetlen igazságra törekvő központi voluntarizmus.” Éles szemű meglátása – ahogyan írja: „életem megingathatatlan hite” –, hogy posztmodern krízistudat, újrakanonizálási ambíció ide vagy oda, nem az irodalom került válságba, hanem az az ember, aki a művészet által hordozott értéket valami külső, tőle idegen célra akarja felhasználni. Jó érzékkel idézi fel a Németh László-i veszélyérzetet: „folyamatban van a magyar irodalom leváltása egy magyar nyelvű irodalomra.” Hiszen azt látja elveszni, ami a számára talán a legfontosabb: a szellemi-erkölcsi minőségek képviseletét, illetve az írástudó hagyományos szerepét, a „magasabb értékek letéteményesének lenni” hitvallás feladatvállalását.

Csakhogy Domokos Mátyás nem érzékelte – legalábbis a kötet írásaiban ennek nincs nyoma – a nyelvfilozófiai irányzatok szellemi kihívását, s csupán társadalmi, gyakorlati oldaláról nézte és bírálta annak következményeit – ez utóbbit teljes joggal. Az irodalmiság fogalmának – itt most nem kifejtendő – átértelmezésével, a világról való emberi tudás viszonylagosításával, az önszemlélet elbizonytalanításával s különböző diskurzusok hatálya alá rendelésével nem mint teoretikus szembesült, hanem pragmatikus irodalomszervezőként és -értelmezőként. A történetiség elvét mindenekfelett hangoztató metódusokkal szemben a maga időtlen érvényességűnek tudott értékelő kategóriáit állította szembe. Az irodalmon keresztül látta a létezést, s ez a tágas panoráma lehetővé tette számára a feltűnő és elmúló jelenségek összevetését a – jobbára ugyancsak az irodalomból megismert – időtlen eszményekkel. Tudálékosan azt mondhatjuk, hogy az értékelő olvasás egy atemporális értelmezői struktúrát jelent az ítész számára: az irodalom igazságai újból és újból elővehetők, használhatók, segítségül hívhatók. Visszatérően használta a történelmi aspektust véleményének alátámasztásához – a történetiség elvének érvényesítése nélkül. Nála a múlt eseményei nem egymáshoz, hanem az örök eszményihez viszonyulnak. Abbéli reménye pedig, hogy az alkotói önelemzés rehabilitálni fogja az „igazi” (értsd: egy, az esztétikai megértésben kifejeződő mélyebb társadalmi és létigazságot feltáró) realitás kifejezését, a messzeségbe távolította el a „korszerű” elvárásoktól, melyek a referencialitást olyan kérlelhetetlen elszántsággal üldözik, mint ahogyan hajdanán a szocialista realizmus kereste halálra az anekdotizmust az epikában.

Egyébként is jellemezte a gondolkodói alkatát az elvont elmélettől való idegenkedése. A magyar esztétikai irodalomról is azt állította, hogy „legjavát nem az egyetemi szakemberek tanulmányai, hanem az írók, költők tollából született esszék alkotják”. Viszont ami egyrészről hiányosság, másrészről persze még lehet többlet is. Mert nem véletlenül volt már életében széles körben elismert literátor Domokos Mátyás. Talán azért is válthatott ki tiszteletet a személye, mert mindig nagy fontosságot tulajdonított az irodalom emberi oldalának. A személyes kontaktust és benyomást nélkülözhetetlennek vélte az irodalommal való foglalkozásban. Az ő irodalomértése nem nélkülözhette a szubjektív hatásokat, olvasásélménye kiegészült a szimpátiával és empátiával, no meg szakmai alázattal, melyet az alkotó iránt táplált.

A fentiek tükrében nem meglepő, ha azt mondjuk: Domokos Mátyás hűségesen ragaszkodott a páneurópai kulturális tradíció műveltségeszményének elitizáló, a klasszikus minőségűvé emelkedett értékeket öröknek tudó felfogásához. Lelki alkatában más-más aspektusban élt együtt a gondolati nyitottság a mozdíthatatlansággal. Értéktudatát nem tette ki a metafizikakritika próbájának, mindamellett elutasította a kulturális gyakorlatban fejét felütő, egyetlen (pszeudo)igazságot hirdető voluntarizmust. Írásai azt sugallják, hogy az általa feldolgozott – igen gazdag – irodalmi anyag szinte előírja a befogadásnak ezt a rá jellemző módját. Értelmezési aktusa zárt értelemegészt eredményez, melynek összetevői – mű és interpretáció – mintegy feltételezik egymást. Ezért is jelenthetjük ki, hogy a szerző amolyan médiumként is jelen van kötete lapjain. Nehezen elválaszthatóan, már-már szételemezhetetlenül egybeforr a megszerzett, közvetíteni vágyott ismeret a saját vélekedéssel. Példaembereit sorakoztatja fel, akiktől majdhogynem bármely életszituációra tud idézni érdemes szellemi hagyatékot. Babits, Bibó, Németh László, avagy Sárközi Márta – daliás (és persze szomorú) idők nagy tanúi. De mindenekelőtt Illyés Gyulát kell kiemelni, kivel a legszorosabb a szellemi harmónia. Amikor róla emlékezik, saját vallomását, világlátását is papírra veti. Miként fest Domokos Mátyás Illyés- és egyben egy kicsit (ön)portréja? Ő volt az, aki „védte, mint »a legmesszebblátó magyar«, a becsületes alku hitének a lehetőségével a szívében, a parasztnak az emberi élethez, a magyarnak a szabadsághoz és az európai országok közösségéhez való tartozás elemien természetes jogát”. Örök emberi kötelezettséget érzett a közösséggel szemben, „amelynek a kenyerét ette”. Azt tartotta, hogy magyarnak lenni nem annyira állapot, mint inkább erkölcsi-szellemi, társadalmi-történeti feladat. Gondolati hagyatékának üzenete: nincs igazi emberi felszabadulás társadalmi felszabadulás nélkül, s emberi-társadalmi felszabadulás sincs nemzeti szabadság nélkül. Feladatául tűzte ki az új haza építését, melynek erkölcsi-emberi kötőanyaga nem lehet más, mint az emberi szenvedés iránt megőrzött érzékenység. Elengedhetetlennek tartotta a cél érdekében a bátrabb igazságok kimondását, amelyek megmutatják a cselekvés módját és értelmét. Konklúzió: „Az európai kultúra szellemében történő magyar szintézis megteremtése életművének leglényege.”

Domokos Mátyás munkálkodásának pillanatnyi jelenünk számára talán legaktuálisabb üzenete ugyancsak az illyési gondolatiságból származik. Az összetartozás tudata szövi meg irodalmunk – vallották mindketten –, kultúránk szövetét, mely „önbecsülésünk leghitelesebb alapja, a magyarság egyik legnagyobb történeti értéke, eleven kincs, amelyhez a szellem embereinek minden körülmények között ragaszkodniuk kell”. A magyar irodalmi kultúra folytonosságának és változataiban is egységességének, értékeinek egymással szemben való kijátszásának elutasítása a hagyománytörésben gondolkodókkal szemben – ez a Nem-múló múlt válasza az ember válságára, „aki nem tud mit kezdeni a teremtő szellem nagy, nélkülözhetetlen ajándékaival”. (Nap Kiadó, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben