Kalauzom – át a XX. századon

Madách-naplók

Ha én a mennyországot rendezném

Nem egy vallás tiltja az Isten ábrázolását. Ez is egy olyan pont volt, ahol élesen vált el a reformáció az ortodoxiától. A képzőművészeteknél is bizonyára súlyosabb tiltás éri a színházat e tekintetben. A képzőművész képzeletben alkotja meg az Ádámot életre szikráztató Teremtőt. De színpadon óhatatlanul éreznénk benne az alakító színészt, akinek a neve esetleg rá is kerül a színlapra (bár úgy emlékszem, hogy a Nemzeti Színház plakátjain csak három csillag jelezte, hogy ki szólal meg Istenként a színpadon – Bessenyei Ferenc hangját felismertük, ám benne jelen volt valami szakralitás is: ima volt az, ahogy megszólalt).

De még mielőtt Paulay legelőször színre vitte volna Az ember tragédiáját, a dráma kéziratát – tudjuk – az első olvasójának tekinthető Arany János már sutba vágta, mert annyira felbőszítette puritán lelkét, hogy egy színpadra szánt írásban megjelenik az Úristen, s rákezdi dicsérni a Teremtést: „Be van fejezve a nagy mű…” Első olvasási kísérletében Arany János profánságot érzett az Úr megjelenésében, valami kézműiparosi hetvenkedést, ahogy dicséri a működő mindenséget: „S úgy összevág minden, hogy azt hiszem, / Év-milliókig szépen elforog” (az Arany János javítása utáni, végleges szövegben: „A gép forog, az alkotó pihen. / Év-milliókig eljár tengelyén…”).

Az istenábrázolás ellen ágáló képromboló reflex az emberben talán egyidős az Isten fogalmával. A magyar nyelvben az a szó, hogy „istenfélelem”, egyszerre jelenti az Istenhez közeledés vágyát és a tőle tartott distanciát.

Amikor külföldről jött barátaimat a Nemzeti Színházba hurcoltam, hogy megismerjék Madáchot, igyekeztem szerét ejteni, hogy jó negyedórácskát késsünk a színházból, nem akartam, hogy eleve kedvüket szegje a mennyei szín. Akármilyen szép dörgedelmesen szólalt is Bessenyei hangja, és akármennyire honorálható volt a rendező diszkréciója, hogy Isten csak az isteni szövegével jelent meg, és nem ült a színpad közepén a trónusán, az Angyalok kara már viszolyogtatott – a főiskolai növendékek ismerős arca, fehér hálóingek, nehézkes szárnyak. Akár véges, akár végtelen a világegyetem – de még ha József Attila zseniális találatával élve véges-végtelen is –, bizonyára van benne elegendő hely arra, hogy beférjen képzeletünknek minden interpretációja: többek közt így a bibliai is és a „Big-Bang” is. Miért ne? Akkor hát belefér Paulay Ede vagy Nádasdy Kálmán mennyországa is. De mégis féltem francia barátaim ironikus mosolyától.

Éppen a franciák adtak példát rá, hogy a mennyei színt nem is kell komolyan venni. Amikor a párizsi Conservatoire végzős növendékei vizsgaelőadásuk gyanánt előadták Az ember tragédiáját, a mennyei színből valami óriás gyerekszobát csináltak, ahol a csillagok védszellemei mindenféle gurigázó játékot húztak maguk után: üstökösöket, planétákat.

A katalán Ricard Salvat azzal kerülte meg a lehetetlent, a színpadra vitt egy-az-Istent, hogy nemcsak a színpadon ült teljes mozdulatlanságában egy ágon az Isten, hanem ott volt a proszcéniumpáholyban is és még valahol – már nem emlékszem.

A francia és a katalán rendező „istenkísérletei” mellett sikeresebbnek éreztem a római Színművészeti Akadémia növendékeinek előadását (Giorgio Pressburger rendezése), ahol is az Isten csak mint a színpadon jelen levő angyalokat megszálló Erő volt jelen: muszáj volt nekik mondaniuk az isteni sugalmat. Elkékülő arccal megkínzott és boldog eszközei voltak a kinyilatkoztatásnak. Itt úgy jelent meg az Isten, mint egy pünkösdi nyelvi csoda.

Ha az Isten ilyen problémás, ki mondhatja az Úr szövegeit? Természetesen maga Madách. Ha az Úr épp befejezte a Nagy Művet a mennyekben, Madách Imre épp elkezdi a magáét Sztregován – így hát ugyanazt folytatja. A Tragédia során bizonyára a prágai szín az, ahol a dráma protagonistája, Ádám leghasonlatosabb a mű szerzőjéhez, Madáchhoz. Arról a mondatról, hogy „Reggelre ne feledd a pénzt”, mindenki úgy véli, hogy nem is a prágai színből, hanem az alsó- sztregovai kastélyból hallatszik. Nyitva felejtettek egy hálószobaablakot. Ebben a színben Ádám Keplerként közel kerül a világ teremtéséhez. Hisz ő a Csillagász: „Oh tárd ki, tárd ki, végtelen nagy ég, / Rejtélyes és szent könyvedet előttem”. Bizonyára ilyen kepleri lelkülettel kezdte írni Madách a maga Nagy Művét.

A drámát intonálva nemcsak az első sorok varázsa volt meg a kezdő pillanatban, hanem a látomás is egy kristálytiszta drámai kompozícióról. Az a bizonyos „Be van fejezve a nagy mű” azért több egy csizmadia kivagyiságánál, mert már benne van az is, hogy „Ember küzdj, és…”.

A tragédia igazi élménye épp abban van, hogy minden mondatában ott rezonál az összes többi mondata, és minden epizód utal a Koncepcióra. A „Dicsőség a magasban Istenünknek” hangütése azért több egy „éretlen gyermekhangú égi karnál”, mert az Istennek mennybéli dicsősége nem fog elhomályosulni akkor sem, mikor egy szörnyeteg bizánci pátriárka képviseli Őt a Földön. Madách már ebben a hitben írja le azt a szót, hogy Dicsőség.

Ezért is hiszem, hogy legjobb, ha Madách Imre maga mondja el a dráma mennybéli színét. Egyedül ő hiszi és ő tudja azt – tudja előre, mint a Mindentudó –, hogy ennek a mennyországnak érvényesnek kell lennie a londoni haláltáncon túl is, és a tigris meg a fürge őz kihalása után is, amikor ezek már a falanszter múzeumába jutottak.

Tehát valahogy úgy képzelem, hogy a mennyország színtere az a sztregovai dolgozószoba, amelyet a kastélyban Oroszlánbarlangnak neveztek.

Éjszaka van, az egyik ablakon át be is látszik a csillagos ég, odalent a faluban a kutyák a holdat ugatják.

Aki a tragédia kéziratát nézi, megrendülve láthatja, hogy milyen nyugodt, egyenletesen folyó.

A „szférák titkos harmóniája” az első pillanattól kezdve rendezőelvként jelen van Az ember tragédiájában. Ha Madách Imre – ahogy általában a drámaírók – hangosan mormogta születő műve szövegét, bizonyára nyugodt, egyenletes hangon skandálta, hogy aztán Lucifer felléptével belecsikorduljon a harmóniába a Tagadás Ősi Szelleme. Odakintről az egymás után kigyúló csillagok szeme vigyázza a születő alkotást, idebent pedig felharsanhat Bach vagy Händel zenéje, hisz ebben is az az erő nyilatkozik meg, ami az égitestek mechanikájában.

Igen, érezzük át azt a kétségtelen tényt, hogy a sztregovai ház Oroszlánbarlangja egy pillanatban a világmindenség közepe volt. Madách csendes szavánál jobban úgyse tudja senki semmiféle angyalok karával meggyőzőbbé tenni a mennyországot… A Tragédiában a mennyország nem csupán protokoll, ahol az Isten „méltó adót szent zsámolyára vár”. Madách mennyországában botrány is van. Az a botrány, amit még Madách kortársai sem tudhattak: a XX. század botránya, s talán a XXI. századé is… S ez az, hogy a Teremtésből Világvégét csinálhat az egyik teremtmény, az Ember. A Haladás mániájában oly optimista XIX. század nem hihette, legfeljebb csak egyedül Magyarországon hihették Madách tanítása nyomán, hogy természettudományos kultúrájának fejlődésével az ember eljut a teremtés titkaiig, és az atomkorszakban tönkreteheti a teremtett világot.

Lucifer vádpontjai közt, melyeket Isten ellen szegez, van egy, amelynek súlyát csak most, csak a mi nemzedékünk kezdi igazán felfogni. A Teremtés titkáról van szó, amely – úgy látszik – éppoly kevéssé őrizhető meg, mint – mondjuk – az atomtitok: „Az ember ezt, ha egykor ellesi, / Vegykonyhájában szintén megteszi. – / Te nagy konyhádba helyzéd embered, / S elnézed néki, hogy kontárkodik, / Kotyvaszt s magát istennek képzeli. / De hogyha elfecsérli s rontja majd / A főztet, akkor gyúlsz késő haragra.”

Ezek és az utána következő sorok a Teremtés művébe idővel belekontárkodó és azt pocsékká tevő emberről jó ideig a legkisebb figyelmet sem ébresztették fel a Tragédia olvasóiban, tolmácsolóiban. Paulay Ede, száz éve, ezt a nyolc sort kihúzta a színpadi változatból. Értelmetlennek tartotta; homályos, evolúcióellenes kijelentésnek. Hogy az ember, aki arra van hivatva, hogy tökéletesítse a természetet, elronthassa ezt a főzetet! – képtelenségnek látszott. Hirosima óta viszont (soroljam tovább? A légkör oxigénjét vészesen pusztító sugárhajtású gépek elszaporodása óta, a vizek életének fokozódó kiölése óta stb.) Lucifer jóslatának döbbenetes realitása lett. Kortársunk ma a teremtés „modelljét” megalkotó ember – Lucifer gyilkos szavával: a műkedvelő –, aki felboríthatja a természet egyensúlyát, és megsemmisítheti az élet feltételeit.

Paulaynak a múlt század végén oly érthető (megbocsátható) cenzúrája, amely a Tragédiának a mi ezredfordulónk legaktuálisabb passzusát érinti, kegyelettel öröklődött át rendezésről rendezésre. A Nemzeti Színházban éppúgy nem mondják el, mint ahogy hiányzott az 1969-es televíziós filmből is. Úgy látszik, a cenzúrázások is lehetnek éppoly – vagy még inkább? – időállóak, mint a szent szövegek.

Különben is, ezek a sorok exponálják – itt, a Tragédia legelején – azt a három végső történeti képet, amelyért Madách áttörte a maga korának börtönfalát, s amelyben megközelíthette a XX. század utolsó harmadának három nagy szorongató élményét: a falansztert, az űrutazást és az élettelen földgolyót: az eszkimó színt.

Ehhez a felismeréshez nem a Lucifert átélő színész kell, nem a Tagadás Szelleme. Ez a dermesztő jóslat a jövőről (jelenünkről!) egy szelíd, mellbeteg nógrádi nemesúr szájából hallva lehet csak egyes-egyedül hiteles. Amikor az 1956-os forradalmunk előlázaiban a Nemzeti Színház minden pukkancs tiltással szembeszállva a dráma előadására kezdett készülni, előszedtem a Mű előző előadásainak súgókönyveit. Ez az idézett rész a vegykonyhájában világvéget főzőcskéző emberről mindegyikben ki volt húzva Paulay óta. Nem kis érvelésembe került a visszaállítása. A legtöbben tartózkodva hallgatták, Major Tamás értette egyből e sorok világtörténelmi – ennél is több: eszkatologikus – aktualitását.

Első szín vége. Madách Imre felemeli két karját, mint az antik világban az áldozatot bemutató fiúk vagy mint a karmester a koncert kezdetén. Így mondja az első szín befejező sorát: „Hozsán’ az Úrnak, ki törvényt szabott.” Egy hirtelen kézmozdulattal… És Sztregova fölött az égen a fényes csillagok látnivalóan megindulnak örök pályájukon.

Isten melankóliája

„Mint egy bús isten jár a zöld mezőben”
Kosztolányi

Az Örömök kertjének oldalszárnyán, Bosch festményén – de más festményeken is – az Istent is ott látjuk a Paradicsomban. Boschnál igen fiatal a Teremtő. Fiatal, mint teremtményei, akik látnivalóan nagy örömére szolgálnak. Hisz éppoly szépek, mint Ő maga. Eszerint Ádám és Éva létrehívásuk után egy ideig nem csupán oroszlánközelben, kígyóközelben élhettek a tilalmas almafák alatt, hanem istenközelben is.

Az Isten is fürdött e paradicsomi boldogságban. A kiűzetést már arkangyala által hajtatta végre az Úr. De aztán bizonyára végigsétált megint maga is az emberi jelenléttől megfosztott – értelmétől megfosztott – Édenkerten. Akkor már nem lehetett valami túl jó kedvében. Huzatos lett a Paradicsom. Különben ott volt minden más jól sikerült kreációja. Az árvák. Megvakargatta az alvó oroszlán fülét, aki emberhúsról álmodott. Most már tudta az Isten, hogy Leibniznek nem lesz igaza, aki ezt a világot minden lehető világok legjobbikának fogja tartani.

Hát igen, talán kár volt a teremtés művét túlbonyolítania azzal a teológiai dilemmával, hogy vajon tud-e Ő olyan gusztusos almát teremteni, amelytől az Ő tilalma se tudja visszatartani emberteremtményét, akinek esendőségét, ráadásul, ki ismerte volna jobban Őnála, a Mindentudó Istennél.

„Csillagok, atomok és nemzedékek…”

Az angyalok kórusa, a három főangyal dicsérete vajon nem azzal az új szóval szól-e, amelyre az új fizika és Teilhard de Chardin teológiája tette figyelmessé fülünket?

„Áldott légy, egyetemes Anyag, határtalan Tartam, parttalan Éter; csillagoknak, atomoknak és nemzedékeknek Hármas mélysége. Túlcsordulva áradsz, szétoldod szűk mércéinket, s ezáltal feltárod, hogy mily nagy az Isten.” (Rezek Román fordítása)

Szent Ferenc Naphimnuszához fogható Teilhard de Chardinnek ez a himnikus szövege, és az Arkangyalok dicséretéhez Az ember tragédiája mennyei színében:

„Gábor főangyal: Ki a végtelen űrt kimérted, / Anyagot alkotván beléje, / Mely a nagyságot s messzeséget / Egyetlen szódra hozta létre: / Hozsána néked, Eszme!

Mihály főangyal: Ki az örökké változandót, / S a változatlant egyesíted, / Végtelent és időt alkotva, / Egyéneket és nemzedéket: / Hozsána néked, Erő!”

És mindennek még további fokozása lesz Ráfael dicsérete: a Boldogságról és a Jóságról.

„Nem érzed-é a lanyha szelletet…?”

Infinitezimálisan kicsi az a vékonyka porréteg, amit ez a szellő maga után hagy – s ez fogja betemetni a faraonikus építményeket…

– Rettentő kép! – ordít fel a Fáraó.

Nem egyetlen hely ez a Tragédiában, ahol a szinte-semmi hatalmáról szól Madách. Másutt is: „Érzem, bár nem tudom nevét, mi az, / Talán egy hajszál – annál szégyenebb – / Mi korlátozza büszke lelkemet.”

S utána is emlegetik a láthatatlan pókhálókat, amelyek Ádámot a porhoz kötik (a por! megint a por).

„Kisded göröngy, a dőre vak eset…” – panaszkodik a falanszter Tudósa, amikor elpattan a lombikja. Lucifer tudja, hogy legyőzhetetlen erők működtek megint: „Végzetnek hívták hajdanán” – feleli.

Nem csoda, hogy az emberi lélek a semmiségektől riadozhat. Freud tanítása az infinitezimálisan piciny mozzanatokban revelálódó végzeteinkről szól. Heidegger – metafizikaibb szintre emelve az analitikus tapasztalatot – ugyanezt mondja: „Az eredeti aggódás minden pillanatban felébredhet a létezésben. Nincsen ráutalva, hogy valami rendkívüli esemény ébressze fel. Uralma nagyságának megfelel az életre keltő alkalomszerű ok kicsinysége.”

A Madáchnál vissza-visszatérő motívum jelzi, hogy elkezdett érni nála az a felismerés, amely aztán a XX. századi lélektan, fizika és metafizika világában jelenik meg, s amelyet József Attila frappánsan tetten ér – szinte dalolva, hisz oly természetes –: „Mindenség a Semmiségben”.

Csontváry fái a Paradicsomban

Az édenkertben semmi sem különül konokan saját magává – még minden minden lehet. A fajták ki- és átalakulásának korszaka ez, mintha a Teremtés lendülete még tovább csapongana az egyedekben. A paradicsomi színnél, ha megakad a díszlettervező fantáziája, érdemes elolvasnia a gnosztikus Teremtéstörténetben a két főszereplő fának: az Élet és a Tudás fájának a leírását. A természet rendszerét író Linné megbolondulna egy ilyen fa láttán, de Csontváry hogy élvezné!

Íme: „A Halhatatlanság fája olyan, mint a Nap, a lombja: mint a ciprusé, a gyümölcse: mint a szőlőfürt és tündökletes. Ami a magasságát illeti: épp az égig ér. A Tudás Fája úgy ragyog, mint a Hold. Levele: mint a fügefáé. Gyümölcse: mint a datolya.” (Écrit Sans Titre)

A morfológiai hasonlóságok egybehangzó jelentést is kölcsönöznek egymásnak, mint álomban a freudi szimbólumok.

Lakott csillagok

A kozmikus revüben, a Tragédia legelején, amikor az Isten és a színházi nézők szeme előtt a csillagok „elzúgnak” és „elrohannak” (rendezők, figyelem! ezek Madách instrukciói, s velük az egész előadás menetére kiható tempót intonál), az Angyalok Kara háromszor jelzi, hogy lakott csillag tűnt föl. Említ egy „millió teremtéstől” népes parányi csillagot; majd egy másikat, amely „milljó lénynek” biztosít békés létet, holott maga eruptív erőktől zúg; s majd csak az űri szemle legvégén említi Földünket, a Terra bolygót… Madách szerint tehát több lakott világ van.

Deus ludens?

A Tragédia emberével egyre csak az történik, hogy lelkesen és odaadóan létrehoz egy eszmerendszert, de közben elfogja a csalódottság (talán azért, mert szívében csillapíthatatlan az abszolút igazság igénye), és otthagyja az egészet.

Lucifer „gyermekszívet” vél felfedezni az Isten világteremtő ambíciójában („…játék, min csak gyermekszív hevülhet”). Gúnnyal mondja, de hogyha én az Öregisten volnék, büszkén vállalnám. A Fiú majd vállalja is, vallja is. „Legyetek olyanok, mint e kisdedek…”

A teremtés kérdőjelei I.

A teremtés teleologikus kimenetele is a semmi felé mutat. Abszurd. És talán a legsúlyosabb vád az az egyetlen kérdés: „Avagy mi végre az egész teremés?”

Az ember tragédiája alkalmat ad, hogy az egészet megint végiggondoljuk.

Hadd mondhassam így: hogy végiggondoljuk a dramaturgia módszerességével. (Ilyenkor persze arra a dramaturgiára gondolok, amely Arisztotelésztől a fiatal Lukácsig – a modern dráma „szerzőjéig” – érvényben volt, kimeríthetetlenül, s nem arra, amit színikritikusok rögtönöznek selejtes színházprodukciókra fügefalevél gyanánt.)

S ezt az alkalmat kár kihagyni. Szembesítsük tehát Madách világkoncepcióját jelen töprengésekkel a történelem értelméről és/vagy értelmetlenségéről, valamint az emberiség mindent túlélő tehetségéről és/vagy önpusztításáról, valamint a Teremtés sikeréről és/vagy kudarcáról.

A madáchi mű és ezredvégi tapasztalataink kölcsönbe magyarázzák egymást.

Szerencsés helyzetben vagyunk. Ezt az eszkatologikus szagú XX. századot a magyar értelmiség Madáchon dúsított eszmélettel csinálta végig. (A „sok az eszkimó, kevés a fóka” nálunk már a XIX. században szállóige lett, mielőtt még akár a demográfiai robbanás, akár az ökologikusan lerobbant földgolyó veszélye fölmerült volna.)

De szerencsés helyzetben vagyunk azért is, mert megszoktuk, hogy költőink (Ady, József Attila, Weöres és Juhász) a legközvetlenebbül kommunikáló lírai átéltséggel szólnak a lét–nemlét kérdéseiről – az emberiséget illetően is.

Mi történt?

Itt van a színen a Teremtő, és itt vannak a beavatott főangyalok, akik asszisztáltak a teremtéshez. S most odavannak érte. Felvonul előttük az újszülött Kozmosz. S figyeljük meg: mintha ők maguk se nagyon tudnák, hogy hogyan is történt. Hogy mi is történt. Semmi támpontot nem ad a szövegelésük arra nézve, hogy vajon egyáltalán elhangzott-e az a bizonyos „Legyen világosság!” Hogy mi volt kezdetben: az Ige (Szent János szerint) vagy a Tett (ahogy Goethe mondja)?

Avagy felrobbant a Semmi egy „Big-Bang” pillanatban – ahogy mostanában mondogatják?

Mintha ők maguk, az ügy tanúi se tudnák. Lucifer valami „teremtéskényszerre” célozgat… Akárcsak mi: el se tudják képzelni, hogy mi volt akkor, amikor nem volt semmi.

Istennek van esztétikai érzéke

Az Ótestamentumból hiányzik a Szépség fogalma. Talán azért, mert azonos lehet a Jóság fogalmával. Isten látta, hogy jó = Isten látta, hogy szép. Amikor erre az egyenletre rájött, teremtő jókedvében Isten énekelni kezdett.

Ultrahang

Hogy mi a szférák zenéje? Weöres Sándor egyik versében, azt hiszem, megleltem erre a kérdésre a választ. Leír egy pillanatot, amikor hallja (de lehet, hogy ő állandóan hallja) a szférák mindenen átható hangtalanságát. „A csillagok csendjét most idehallani minden zajon keresztül.” Ezt a csendet lekottázni!

Ezt a kérdést fel kell tennie annak, aki Az ember tragédiája első színét olvassa, pláne, ha rendezi, és zenét szereztet hozzá. Madách egyik első instrukciója, hogy szól a szférák zenéje. Milyen lehet ez? Mint az orgona hangja? Mint az eol-hárfáé? Furulyaszó? Dobszó? Hegedűszó? Ultrahang? Talán ultrahang. Nem könynyű a válasz.

De hát mi az istent csinált az Isten a teremtés előtt? Hagyjuk ezt a kérdést Samuel Beckettnek, ő majd Nobel-díjat kap érte.

A társszerzők

Hogy az Isten elaludt (Szkhárosi), álmatlanul ül aranyágyon (Kosztolányi), elköltözött (Pascal), netán meg is halt (Nietzsche) – mindez régi és elterjedt hiedelem, amellyel a kitartó istenhívők magyarázni próbálgatják, hogyan is grasszálhat büntetlenül a Rosszaság egy nyilvánvalóan értelemmel és talán jóindulattal teremtett világban.

A legkeseredettebb szívű közöttük Nietzsche, nemcsak az istenhalál gondolatát lanszírozta át a mi századunk felé nagy sikerrel, hanem mondott mást is. Ennél jóval riasztóbbat.

Az a mindennél riasztóbb hír – antievangélium –, amit Nietzsche közöl Istenről, így hangzik: „Teológus fogalmazásban úgy is mondhatjuk, hogy az Isten volt az, aki munkáját befejezvén felöltötte a kígyóformát, és a Tudás Fája alá telepedett: így pihente ki fáradalmait a Teremtő… Az Ördög nem más, mint Isten sziesztája, minden hetednapon.”

A Tragédiában, Madáchnál, Lucifer tesz az Úrnak célzásokat némi társszerzői jogokra a Teremtés művében. („Együtt teremténk, osztályrészemet követelem!” – De  már előbb is: „S nem érzed-é eszméid közt az űrt, / Mely minden létnek gátjaul vala, / S teremtni kényszerültél általa? / Lucifer volt e gátnak a neve…” stb.)

Isten nem cáfolja ezt a közre- és együttműködést. Elereszti a füle mellet Lucifer célzásait.

Nietzsche szerint pedig Isten ugyancsak benne van az Eredeti Bűn botrányában. Sőt: Ő a Kígyó. Vasárnaponként kígyóbőr zubbonyban sétál a korzón mint Nagy Kísértő.

Ezt mintha mindenki tudná is Róla. Éva abszolút jólértesültséggel fecsegi: „Vagy mért állított mély örvény fölé, / Szédelgő fejjel, kárhozatra szánva. – / Ha meg a bűn szintén tervében áll, / Mint a vihar verőfényes napok közt, / Ki mondja azt vétkesbnek, mert zajong, / Mint ezt, mivel éltetve melegít?”

Lucifer konstatálja, hogy Évával elkezdődött a filozófia.

Lucifer, az első teológus

Mit tudnak az angyalok az Úrról? Akinek hódolunk, azt csak kevéssé ismerhetjük. Lucifer annál inkább átlát rajta. Tudja a titkait is. „S ki így ismerlek” – mondja az Úrnak pimaszul. Lehet, hogy Lucifer azt is tudja, hogy mi lakik Isten tudatalattijában?

…talán Ő lakik ott.

Ördögi kérdések

A Teremtés – mivel értelme nincs – csupán „action gratuite”-nek tekinthető. Magyarázata talán az Isten eredendő játékossága lehet. József Attila említi, hogy ők golyóztak együtt. A kötekedő Lucifer a kozmoszt sem tartja többre efféle játéknál. A teremtés művéről kérdi: „Méltó-e ilyen aggastyánhoz e | Játék, melyen csak gyermekszív hevülhet?” Az Isten lényegénél fogva: atyai. Legalábbis emberi szemszögből nézve. Sőt, megjelenését tekintve – már amennyire megjeleníthető – legtöbbször: nagyatyai. Akkor meg mit játszadozik? Jó, játszadozhat. Vannak kedves, szenilis nagyatyák. Ám akkor felmerül a Luciferénél ördögibb kérdés: mi az, amit Isten komolyan vesz?

Az anyag titka és hatalma

A megteremtett anyag éppúgy „önállósul”, mint majd önállósulni fog az első ember, Ádám. Az anyag törvényeknek fog engedelmeskedni, melyek – ahogy a görögök a Doxáról tanították – függetlenek az isteni akarattól. Lucifer gúnyosan említi is, hogy e tekintetben korlátolt az isteni mindenhatóság. „…Hogy nehány anyag / Más-más tulajdonokkal felruházva, / Miket előbb, hogysem nyilatkozának, / Nem is sejtettél bennök, úgy lehet, / Vagy, ha igen, másítni nincs erőd…”

A teremtés kérdőjelei II.

Lucifer vádja a frissen teremtett világmindenséget illetően: a kérdőjelek sora.

Így kezdi: „S mi tessék rajta?”

Lenni vagy nem lenni?

Az első szín nem is annyira a Teremtésről, mint inkább a Teremtés kritikájáról szól, és a kritikában ott a gyanúpör, hogy a Semmiségből megszületett Mindenség ellenőrizhetetlenül túlnőtt Isten szándékain. Már maga az anyag is. A fizika törvényei erősebbek a Mindenhatónál. A teremtett világ véges, és az is kérdés, hogy mi lesz utána. Az ember a teremtés titkait egyszer – esetleg Krisztus után a XXI. században – ellesve hozzájárul majd a teremtés elrontásához, lenullázásához.

Egy hiteles Isten

A Tragédia történeti színeinek a tanúsága szerint Madách Istene éppen olyan rejtőzködő Isten, mint az, akire ujjal mutogatnak az újkori filozófusok Pascaltól Nietzschéig és Prohászka Lajosig. Deus absconditus. Mégis, mintha volna itt valami különbség. Madách Istene a történeti színekben nem annyira rejtőzködő, inkább tartózkodó. Hiszen a Tragédia legelső bejelentése épp az volt, hogy az Alkotó nyugalomba vonult. „…az alkotó pihen” – mondja. S évmilliókig nem kíván még egy kerékfogat sem újítni. Akkor meg miféle beavatkozásra vártunk volna? Azt hiszem, mi túlságosan megszoktuk a zsidók Istenét, a mérgében minduntalan közénk csördítő és csigabigaként házából akármikor előimádkozható Jehovát. Pascal is és Nietzsche is – feltehetően – ettől a Jehova-képtől megszállottan lamentál annyit Isten visszavonulásán, eltűntén, elalvásán vagy éppen elhunytán. Holott a tartózkodás, a teremtett világ folyásába való be nem avatkozás: ez az igazi, Teremtőre valló magatartás. „Il y a une vertu dans le laisser-faire” – írta Novalis. Hozzátenném: isteni erény ez. A „laisser-faire”. A gépet működni hagyni. Ettől olyan jól jellemzett istenség az Úr a Tragédia kezdetén.

„Kutyáknak harca ez…”

A piacgazdaság rémálmából felébredő Ádám mondja ezt elundorodva. Igaza van: micsoda kutyakomédia! „Ismét csalódtam, azt hivém, elég / Ledönteni a múltnak rémeit / S szabad versenyt szerezni az erőknek. – / Kilöktem a gépből egy fő csavart, / Mely összetartá, a kegyeletet, / S pótolni elmulasztám más erősbbel. / Mi verseny ez, hol egyik kardosan / Áll a mezetlen ellennek szemében, / Mi függetlenség, száz hol éhezik, / Ha az egyes jármába nem hajol. / Kutyáknak harca ez egy konc felett.” És annak a kidobott fő csavarnak a hiánya is minduntalan egyre érezhetőbb…

Az előzőhöz

A liberalizmusnak e fentebbi, megsemmisítő kritikáját egy meggyőződéses liberális szellemiségű nemesúr írta. Mély tisztelettel emelem kalapom Madách Imre szabadelvű párti országgyűlési képviselő úr előtt.

A teremtés kényszerűsége?

Lucifer hivalkodása, Istennel mérkőzhetnékje: „S nem érzéd-é eszméid közt az űrt, / Mely minden létnek gátjaul vala, / S teremtni kényszerültél általa? / Lucifer volt e gátnak a neve…” Van-e alapja annak, hogy ilyen fontos szerepet arrogál magának a teremtésben – ki tudja? Teremtni kényszerültél… Erre fel lehet építeni az ördög teológiáját. Eszerint a teremtés nem az Isten elhatározásából fakadt, hanem valami kényszerűségből. Úgy hangzik, mintha egy újabb Big-Bang volna. S mert van valószínűsége: mindennél sértőbb. Az Isten–Lucifer konfliktus itt jut el – körülbelül – arra a csúcspontra, amelyen Bánk bán és Gertrudis van abban a pillanatban, amikor Bánk súlyos közéleti vádjai után azt mondja Gertrudisnak: „kenőcsli testét, lelkét”. Ekkor rántja elő Gertrudis a tőrt, amellyel majd Bánk agyonszurkálja őt.

Az első szín – még a Paradicsom előtt

Az első szín, a Teremtés megünnepléséé, ember nem láthatta szín volt. Sőt, ember-nem-láthatta szín.

A Teremtés színének minden nagyszerűsége és kisszerű „naivitása”: hozzávetőleges antropomorfizmus, amellyel Madách Mózes nyomán (sőt talán a gnosztikusok nyomán) igyekezett megközelíteni a megközelíthetetlent.

A Teremtés nyelvének grammatikáját nem ismerjük, és ezt nem is fejti meg senki, de van egy töredékes szószedetünk, mítoszi képekkel – persze ezek is antropomorf képek, de feltételezhetően a Teremtés „metalinguájában” megvan a megfelelőjük. Teilhard de Chardin nagyon pontosan leírja a Teremtés megközelítésének ezt a számunkra csak áttétesen adott korlátoltságát. „Ha megpróbálnám elképzelni magamnak a Világot az élet kezdetei előtt, vagy az Életet a paleozoik korban, nem feledhetem, hogy kozmikus ellentét van abban, hogy egyáltalán elképzeljek egy Embert, aki szemlélője volna eme fázisoknak, melyek megelőzik a Földünket illető bármi Gondolatot. Nem vállalkozhatom tehát arra, hogy úgy írjam le őket, ahogy csakugyan voltak, hanem úgy, ahogy el kell őket képzelnünk avégből, hogy a Világ e pillanatban számunkra csakugyan ez legyen: nem a Múlt maga, hanem az a Múlt, amelyik megjelenik a Megfigyelő szemében, akit a Fejlődés kitett egy csúcs kiálló fokára…” (Le Phénomčne humain) Ám nézzenek oda! ennek a „Megfigyelőnek” a helyzete nagyon hasonlít a Tragédia-beli Ádáméhoz, majd amikor ébredése után kiáll a mélység fölötti sziklacsúcsra. És ahová drámaírói fantáziával teremtett Ádámjával karöltve Madách maga is eljuthatott – hisz ott volt, ott kellett neki is lennie, abban a pillanatban – farkasszemet nézni a Történelem végső konzekvenciáival. Csakhogy a madáchi „Megfigyelőnek” a szeme-élességét még az is garantálja, hogy halálra (is) elszánt (öngyilkosságra készülő) Megfigyelő. Ezért több ő, mint a Teilhard de Chardin elképzelte „elképzelhetetlen” Tanú.

Nem egy méla Filozófus áll ki a csúcsra, hanem egy tragédiának a cselekvő Hőse. A Teremtésből is pontosan azt látjuk, amit egy ön- (és faj-) gyilkosságra kész ember láthat. Madách Ádámja szemével az, aki a Teremtés művéből kikövetkezteti a maga számára az Apokalipszis receptjeit, a pofont a Teremtőnek.

*

A Teremtés öt napja a Paradicsomban robban át emberi jelenlétbe, emberi tanúskodásba, ahogy Teilhard de Chardin írta. Mely majd – drámai akcelerációval – a Tudás fájáról való gyümölcsszakításban (végső „szakítás” ez a Megismerhetetlennel) kulminál.

A paradicsomi szín első pillanata: mintha egy eleddig megfejthetetlen, idegen nyelvű környezetben valaki (valakik, mindenki) hirtelen az anyanyelvén kezdene szólani. A madarak, a napfény, a patak, a Kígyó…

És mi is megszólalunk emberi nyelven. Az első anyanyelv legelső hét szava: „Ah, élni, élni: mily édes, mi szép!” Mennyi „é” hangot kínál a magyar nyelv a létnek ehhez az édenkerti eksztázisához.

Zenés-táncos teremtés

Gyönyörű, lakk álarcú, színes ruhákban táncoló babiloni angyalok. Ha szól a szférák zenéje, miért ne táncolhatnának rá? Hisz ki tudja, hányadik nekirugaszkodásra sikerült a Teremtés (Adytól tudjuk, hogy a világok egész sorát hajította már a tűzbe az Isten). Ez most – egyelőre úgy látszik – sikerült. Van mit ünnepelni.

Az Isten is táncolhat. Együtt a főangyalokkal. Sajnos, semmi bizonyítékunk nincs, hogy a Teremtést így ünnepelték volna a mennyekben. De hát színházban miért ne csinálhatnánk meg így igazából? Ó, ha én azt az unalmas mennyei színt újrarendezhetném…

A zöld s fehér mezt váltogató Földgolyó

„Jösz te, kedves ifjú szellem, / Változó világgömböddel…” – ilyen szeretettel üdvözli az angyali kórus a Földgolyót a csillagok díszszemléjén, mielőtt elkezdték volna örökmozgó pályájukat… „Aki gyászt és fénypalástot, / Zöld s fehér mezt váltogatsz fel.”

Glóbuszunkra épphogy kezdett ráhűlni a vékony kéreg, és ezen a friss felületen valami új erőtől hajtva kibújtak az önmagukat megújító oázisok, dzsungelek, ligetek, hogy majd egykor, a XIX. században húzhassa a cigány elandalítóan: „A pagonyban elmerengve sétál Mélanie…” Megjelentek a cipruslombos hantok, ott állott teljes pompájában a mindmáig oly feledhetetlen Paradicsomkert is. És mind leheli az oxigént. Pedig a cseppfolyós magma még épp csak bepillésedett. Ám rajta az élet kitartó akarata biztonságérzetet sugallt az élőkbe. Az első emberszó, mely Madáchnál elhangzik, az Élet dicsérete. „Ah élni, élni: mily édes, mi szép!”

Vérfertőzés

Hiába olvastam Freudot, sehogy se bírom felérni ésszel, hogy öt világrész minden társadalmában hogyan sikerült érvényesíteni a tabut: vérrokonok közt tilos a szerelem. Barlangok mélyén, a hosszú téli éjszakák akolmelegében… Vajon az írók számára is nem volna helyénvaló ehhez mérhető tiltás? Hogy ne ossza meg soha felismerhetően a családi konfliktusokat, sem lányainak vagy szüleinek meglesett pillanatait. És az én erkölcsi kódexem szerint soha nem élhet az író az irodalom nyújtotta lehetőségekkel csak azért, hogy bebizonyítsa: neki van igaza, és nem a feleségének. Legyen az az író akár Tolsztoj vagy Strindberg!

A napokban Kristó Nagy István felhívta a figyelmemet arra a hosszú, szóbeli vallomásra, amelyet a boldogtalan Fráter Erzsébet mondott tollba – gyermekei számára, az utolsó szó jogán – halála előtt, a nagyváradi szegényházban.

Szívszorító ez a többször is visszatérő emlék Madáchné életében, hogy úgy érezte, a prágai színben férje az ő félrelépését tette közhírré. Kéri a gyerekeit, ne higgyenek Az ember tragédiájának, nem volt ő soha olyan léha, mint Keplerné.