Jövő-szakadék?

Az emberi egzisztencia üresség. A nirvána az egyetemes üresség fölismerése. Hosszú meditálás után az életben is elérhető. Ezen a fokon nincs különbség szanszára és nirvána (élet és halál) között. Ahogy a szubsztancia és az akcidencia között sincs. Ma hajnalban ezt tisztán, nyugodtan, véglegesen láttam. Elfogadtam mint az emberi alaphelyzet végső értelmezését. Szépen sütött már a nap, messze, az ég alján följebb és följebb emelkedett. Megértettem, mit ért Heidegger léthiányon.

*

Isten mint archetípus van. Ontológiai kategóriában viszont nem lehet elhelyezni: abban minden lény, dolog létezésének kellő föltétele van. Föltételek nélkül semmi sem létezhet. Az csupán képzet vagy fogalom, virtuális lét (művészi, eszmei érték).

*

Az emberiség nagy többsége négy–tizenöt éves elmeállapotban tölti el életét, akárha kilencvenedik esztendéig is. Gyermekded az ítélő- és szellemi befogadóképessége. Az értelmiségi réteg (tudós, tanár, művész, mérnök, hadvezér, államférfi, politikus) nagyobbik része sem lépi túl ezt az infantilis fokot. Akik föltűnően kevesen vannak (és voltak!), a filozófusok között is sok pszichésen elmaradott személyiség van.

Ez az általános, minden földrészre és fajtára, nemzetre kiterjedő állapot az oka változatlanul megoldatlan egzisztenciánknak. Voltak s vannak elmozdulások az ismeretek, a szabadság, a civilizáltság, törvényesség irányába; a hiedelmek, fantazmák, ellenségesség, előítélet, hazugság, manipuláció, gyilkolás, erőszak, világ- és helyi háborúk fönnmaradtak. Harminc-ötvenezer évre visszatekintő történelmünk a hatalmi és vallási mániáktól megszállott, abnormális, animális, de értelemmel megáldott szörnyet mutat.

Az evolúciónak ez az eredménye: kevés önmeghatározás, majdnem totális kiszolgáltatottság ösztöndinamikánknak. Ez nem ismer morális, racionális korlátokat. Annál inkább az ezekre való álszent hivatkozást. Ettől lett hamis a nyelv. Csak a legnagyobb költők, természettudósok és filozófusok szava autentikus. Ennek a hatása is nulla. A civilizációs fejlődés hozta modernitás még nehezebb föladatokat torlaszt elénk. Úgy látszik, nem tudjuk orvosolni a természetrombolás, fölmelegedés, fegyverkezés, háború, vallási őrültségek, túlszaporodás és a termonukleáris veszély súlyos betegségeit.

Az egyre bonyolultabb városi, államközi berendezkedésekkel még nagyobb erejű, pusztítóbb fegyverek kerültek szembe.

Legfélelmetesebb veszteségünk ebben a században: semmiféle valódi eszmeiségünk nincs. A vallások vagy puszta verbalitásban-formaságokban, vagy – ami végzetesebb! – rombolásban (iszlám) „teljesednek” ki.

*

A magyarság nem olyan egységesen fölvilágosult és demokratikus gondolkodású, hogy szabad tudjon lenni. Szovjet megszállás alatt (értelmiségünket nem számítva, annak is csak a javát) éppolyan szolgai módon élt (helóták), mint most anélkül. Mindig talál a kisebbség átprogramozható magyarokat, s így uralomhoz jut. Még közvetlen csalással, hazugsággal is. A magyarság nem modern. Ráadásul ketté van hasítva, egy „régi” és egy „új” részre. Egyik fele a papokat, másik a bolsevik hithirdetőket éljenzi.

*

A hazugságnak is megvan a kondíciója. Értelmezése föltételekhez van kötve. Egy elnyomó pártnak igazat mondani: öngyilkosság. A nemszeretett feleségnek szerelmet vallani, csak hogy megbocsássa hűtlenségünket, aljasság. Halálos beteg elől eltitkolni az igazat lehet becsületes együttérzés, kímélet dolga, de lehet végzetes félrevezetés is.

A hazugság éppúgy nem értékelhető önmagában, mint az igazmondás. Végül is: állást kell foglalni, de ez nem az úgynevezett örök erkölcsi törvény rendíthetetlen tényén alapul. Szubjektív. Vagy szelektív. Legalább is-is.

*

Ha az alapvető értékeket (szép, jó, igaz) is mulandónak tekintjük, akkor maga az egzisztencia is értéktelenné válik. Ez Buddha fölismerése; nem igaz, amit Goethe állít, hogy minden mulandó, csak valaminek a hasonlata. Mert minek a hasonlata? Természetesen valami abszolútnak, nem-mulandónak. Ez a görög és európai, valójában a keresztény gondolkodás alapja. Kettős létszemlélet ez, melyben a relatív, tapasztalati világ fölött szükségszerűen a nem-relatívnak kell állnia. Ez a legjobb istenbizonyíték, a legtisztább istenfogalom.

Csakhogy: van-e a priori ismeretünk? Csupán spekulatíve, úgynevezett kinyilatkoztatásra hivatkozva van. Ez meg teológiára vezet. A priori ismeretre nem tehetünk szert. Goethe verssorát így kell átírnunk: „semmiféle mulandó nem hasonlata semminek, mert minden mulandó.”

*

Nekem a modern, racionális, de mítoszait éltető Magyarország kellene. Ilyen csak nyomokban van, ha egyáltalán létezik.

*

Eléggé meglepő, sőt ijesztő, hogy évszázadok társadalomelméleti, politikai írásaiban nem esik szó az emberi butaság mértékéről. Homogénnak írják le a homo sapienst – legföljebb annyit ismernek el, hogy vannak különleges zsenik és személyiségek egy-egy korban. Nekem már fiatalon föltűnt a rengeteg korlátolt, néha agyalágyultan ostoba nő és férfi, akivel hiábavaló beszélgetni-vitatkozni is. Az általános, nagymértékű tompaság egyik oka az emberi természet és a társadalmi berendezkedés javíthatatlanságának. A kudarcnak, mellyel immár legalább húsz évszázada minden reform együtt járt.

*

Mondatott a régieknek: szemet szemért, fogat fogért. Én pedig mondom néktek, szeressétek barátaitokat is. Ez százszor nehezebb, mint ellenségeitek szeretete!

*

Mára a művészetnek, irodalomnak, színháznak, filozófiának semmiféle formáló-jobbító hatása nincs a civilizációra. Az utak végképp kettéváltak. Egyik irányban lehet esztétikai-gondolati hatás, a másik – a politikai, háborús, hazug, embertelen (vagy nagyon is emberi!) folyamat meglódultán – út az összeomlás felé. Ez evolúció, nem istenítélet!

*

Nekem olyan korszak jutott, hogy én nem tudok, csak a megvert, a csatát vesztett emberről beszélni.

*

Le gout de la boue – vonzódás a rohadthoz, a mocsok imádata: ez a mi korunk.

*

Határ Győző halála (2006. november 29.). Kilencvenhárom év halandóság és a halhatatlanság? Mit érzek? Szeretetet, talán nincs is nagyobb ennél.

*

A harmadik. A szükségszerű és a véletlen mellett van harmadik lehetőség is: a szinkronicitás. Amikor valami vagy valaki odaszívja az embert az eseményhez, dologhoz. Van, aki ezt isten akaratának nevezi. Leírásában általában jó a mitikus nyelvezet.

*

Aki az élet eredetét keresi, miért nem gondol a gyökér mindennapi tevékenységére: összekapcsolja a szervetlent a szervessel. Vagyis: nem áll olyan távol egymástól a kettő, mint sokan, szándékosan megállapítják. A modern ontológiában természetes, hogy a gyökér különféle elemeket vezet át az eleven növényekbe, amint beszéd közben is állandó a transzformáció a hang és a tudat között.

*

Mi az az igazság, melytől még Nietzsche is retteg? Az, hogy a létnek nincs semmiféle fölismerhető teológiája!

*

Kirké és Odüsszeusz mítosza. Az csak a fölszíni réteg, hogy a könyv érzelmi aszimmetria történetéről szól. Vagy afféle reménytelen szerelemről. A valóságos fájdalom érzése azért olyan erős benne, mert az emberi egzisztencia értéktelensége lepleződik le. Ez van a mítosz mélyén.

*

Fogalmak különféle nyelvezettel. (Nagy Gáspár halálhírét hallva.) Kozmosz: görög világrend-fogalom; Isten: vallási fogalom; világegyetem: tudományos fogalom. Az ember, amikor megszületik, a kozmosz tagja – individuálisan. És a kozmosz tagja marad halálában is – egyetemlegesen. A kozmosz, isten, világegyetem fogalmakat szándék szerint használhatjuk fölfogásunk kifejezésének céljára. Világos, hogy a kozmosz, a világegyetem, a multikozmosz azok a fogalmak, melyek túl vannak már a pusztán mitikus istenmegnevezésen. Az életösztön az individuális létréteg természetes ereje, de értelmét veszti az élet föltételeinek megszűnésével. Amikor mi, európaiak az egóhoz mint mindennek az alfájához és ómegájához ragaszkodunk, ezt az életösztönt emeljük mindenek fölé, ahelyett hogy a kozmikus létréteg-váltások törvényét tisztelnénk.

*

Egyszer csak megjelenik a homo nonsapiens: a homo sapiensről kiderül, hogy elsősorban ösztönlény: rövidlátó, agresszív, ön- és természetpusztító. Ehhez a fölismeréshez húsz-huszonöt évszázadra volt szükségünk, de most belevertük a fejünket ebbe a történelmi-filozófiai ténybe.

*

A nagy megkönnyebbülés. Nincs nagyobb öröm, mint a halállal visszatérni a kozmoszba. A nagy megkönnyebbülés pillanata.

*

Én: különbözés (individualitás). És mivel a különbözés az élet értelme, amikor létünk föltételei megszűnnek (halál), az én szerep nélkül marad, a már nem különböző atomok, életatomok, elemek, sejtek, gének azonosulnak a többi természeti jelenséggel, végül is a kozmosszal.

*

Animális: ilyen hatással van rám a népdal-népzene. Az ember animális ösztönvilágát szabadítja föl, és ez az a (dionüszoszi) mélység, amely a leggazdagabb és a legerősebb, legőrjítőbb energiaforrása mindenféle művészetnek. A költészetnek is.

*

Film az állatok fölnevelte kisgyerekekről. Kétszáz év folyamán több tucat csecsemő tűnt el a földrészeken, kiket a vadonban neveltek föl farkasok, medvék, majmok, párducok. Legtöbbet a farkasok. Ha megtaláltak egy-egy ilyen tíz-tizenöt éves lányt vagy fiút, az állat maradt. Egyet sem sikerült emberré tenni: nem tanultak meg beszélni, civilizált körülmények között élni. Egy idő után megölte őket a fogság. Az esetek jó bizonyságai az evolúciós elméletnek. A lélek, a szellem csak fokozatosan, közösségben, közös érzelmi és cselekvési élményekben és a közben elsajátított nyelvvel együtt alakul ki az emberben. Ha a fokozatok éveket, évtizedeket késnek, a kulturálódás pótolhatatlan. Az értelem, az agy, az elme lassú fejlődés eredménye, ehhez a szülők, a csoport, a közösség együttműködése szükséges. Az agyközpontok, a specializált agysejtek milliárdjai csak a kéz tevékenységével, a nyelv, a hagyomány elsajátításával alakulnak ki. Nincs kész lélek vagy szellem, amikor foganunk, megszületünk. Az állatok nevelte gyerekek szomorú sorsa jó példa arra, hogy a szellemi élet is föltételektől függ, hogy megfelel az ontológiai rétegek fölépülése törvényeinek vagy a buddhista függő keletkezés filozófiájának.

*

A vallásra, vallásokra, kicsikre és nagyokra szükségünk van. Az Isten, istenek, szentek, guruk iránti tisztelet és szeretet nélkül egész biztos a mostaninál is „vérnőszőbb barmok” volnának a homo nonsapiens milliárdjai. Így még a félelem is fékezi az ősi vad tombolását.

*

Lehet, hogy az igazi nihilizmus a másik világban való hit? Ott valóban nincs olyasmi, amire a hiszékeny lélek gondol. S még csak be sem vallhatja magának, mert éppen az ellenkezőjével csapja be archetipikus vágyakozása! Ott maradunk, ahol most vagyunk, a halál után is. A mindenség teremtettjei. Semmi okunk a hontalanság, árvaság elviselhetetlen érzésére. Az egész multikozmosz a mi első és utolsó lakhelyünk. A hinduk meg nem oktalanul beszélnek az újramegtestesülésről. A keresztények Krisztus második eljöveteléről. Itt és ott is vele van együtt minden élő lélek és szellem! „Én és az Atya egyek vagyunk” – mondta. Azt imádkozzuk: „Pater noster, qui es in coelis.” Ki ez az Atya, mi ez az Atya, ha nem a végtelen, telített lét? Se inneni, se túli egzisztenciánk neve?

*

Petting: így mondják angolul a szeretkezés nélküli erotikus játékot-fogdosást, csókolózást. Ilyen mintha-szabadság van most nálunk. Ki kell ugratni a nyulat a bokorból: akkor kiderül, folytatja-e a hatalmon lévő párt a féldiktatúrát, vagy rákényszerül-e a lemondásra.

*

Az Örök-Nőiség. Goethe nemcsak az „Alles vergängliche / ist nur ein Gleichnis” (Faust) állításával foglalta össze az európai gondolkodás platóni alapjait, hanem az „Ewig-Weiblichével” is. „A minden mulandó csupán hasonlat” kettéosztotta a létet egy tapasztalati és egy transzcendens részre. Az „Ewig-Weibliche / zieht uns hinan” (az Örök-Nőiség / égbe emel) azt sugallja: hogyan juttathat ez az utóbbi tartományba.

Hogy a mulandó dolgok nem lehetnek hasonlatai semminek, a buddhai anátman-tételt ismerve és elfogadva könnyen belátható, hiszen ilyenformán minden mulandó. A meg-nem-maradandóság (impermanencia) a buddhizmus első tétele. Az Örök-Nőiséggel talán másképp állunk. Tisztáznunk kellene, mit is értsünk ezen a goethei reménységen, amely Wagner zenedrámáiban is megjelenik mint a megváltó női szeretet (Liebeserlösung) gondolata (Tannhäuser, Parsifal).

Nyilván nem egyszerűen a szerelem üdvözítő-boldogító természetéről van szó ebben az előzmény nélküli kifejezésben. Ha így volna, ha így kellene értelmeznünk, aligha lelkesedhetnénk érte – vitatható volna modern élményeink, nő-férfi zivataros viszonyának tudatában. Ha viszont a különös, egyedi fogalom kozmikus távlatba helyeződik, megvilágító ereje támad. Arra gondolok: Goethében az Ősanyák (Urmütter) képzete derengett föl, amikor a Faust II. részének Chorus mysticusát ezzel a tétellel zárta.

Az Ősanyák mitológiája éppen hogy a lét kimeríthetetlenségének, a modern ősrobbanás-pusztulás és újrateremtődés-születés rejtjele. És így a gondolat gazdagabb, többet jelent ontológiailag, mint akár maga a nagy költő is gondolta. A mindenség bőkezűségéről van szó. Az Ewig-Weibliche nemcsak a szeretet megváltó hatalmáról, hanem a kozmosz termékenységének megsejtéséről beszél. A költő tudatalatti működése, az a bizonyos „őrült bevillanás” fölszínre dobhat ilyen titokzatos fölismeréseket.

*

„Emlékem több, ezer évnél is több teher” – írja Baudelaire a második Spleen című versében. És néhány sorral később: „Nagy temető vagyok.” Tudomásom szerint ekkor harminckét éves lehetett. Mit mondjak én a magam nyolcvanadik esztendeje felé közeledve? Éjjel-nappal annyi régi kép, esemény, barát, barátnő, szerelmes bukkan föl a mélyből. Hogy birkózzam meg velük? Nem panaszkodni akarok, hiszen gazdagság ez, nem is pótolhatja semmi. Mind-mind versbe kívánkozik, pedig csak egyik-másik formálható azzá. A legtöbbet valahogy leltározni kellene, elveszíteni egyiket sem szeretném. Főként elfelejteni nem.

De miféle rendbe lehetne a különféle időpontokban megesett történeteket, jeleneteket szedni? Vannak köztük kedvesek, vidámak, szépek, nosztalgiára késztetők, és persze kemények, fájdalmasak, szomorúak is.

Lehet, hogy korszakokra kéne hasogatni az életemet, s így a gyerek- , kamasz-, férfi-, majd az élemedett és öregkor bevillanó pillanatainak, napjainak történéseit – ha szaggatottan is – föleleveníteni. Olyan történeteket, mint amilyeneket elmondtam a Lemenő Nap Dombjában, a Vadmeggyben vagy a Leszálltam anyám öléből című esszéisztikus önéletrajzomban, persze fölösleges lenne újból sorra venni. De mennyi minden kimaradt még a három regényből, A páva szépségéből, A menekülőből meg a Kirké és Odüsszeusz mítoszából is! Pedig a Csillaganyám, csillagapám háromkötetnyi versében is számtalan emléket vagy emlékezetfélét őriztem meg.

Nyolcvan év zsúfoltságából azonban nem lehet mindent följegyezni. Hacsak (őrült ötlet!) nem készítene valaki afféle végtelen, mondjuk húszórás filmet belőle. És ki írhatna meg ilyen forgatókönyvet? Nem, az élet nem forgatókönyv! Így aztán csak a fejemben: ébren és álmodva nézegethetem kisfiús és öreg ábrázatomat a családom meg a barátaim, szerelmeim festményszerűen bekeretezett képeivel együtt.

*

„Három évig is élhetsz kenyér nélkül, költészet nélkül egy percig sem” (Baudelaire).

*

Mi a mi bajunk? Mi okozza századról századra a zsugorodásunk? A majdnem teljes-tökéletes empátia- és szolidaritáshiány! Ezen nem lehet segíteni: ez történelmileg, evolucionisztikusan, genetikusan alakult ki bennünk. S akkor még nem is beszéltem egy kisebbség ellenérdekű hatásáról.

*

A nyelv, a beszéd is, mint annyi más, kétarcú. Nem lehetne kultúránk, civilizációnk, technikánk, érzelmi életünk és művészetünk, tudományunk, politikánk a beszéd képessége nélkül. Azonban a nyelv tette lehetővé olyan fogalmak megteremtését is, melyek mögött nem áll valóság, mégis a leghosszabb utat járták be történelmünkben. Gyakran elképesztő hatalomra tettek szert, s van varázsuk rajtunk ma is.

A héber őshagyomány, mely szerint „a lét beszél”, adott alapot „a kezdetben vala az Ige” formájú ontológiának, önkényesen megfordítva az evolúciós folyamatot: előbb az agynak és a beszélőszerveknek, a szellemi képességünknek kellett kialakulnia, hogy tagolt hangokat, szavakat közölhessünk egymással.

Beszéd nélkül nem lehetnének olyan fogalmaink, mint halhatatlanság, mennybemenetel, öröklét, eleve elrendelés (ezek eléggé vallásos képzetek), de a költészet vagy filozófia sok tétele, képe sem kerülhetett volna használatba a századok során. Szegényebbek volnánk, s egyúttal illúziótlanabbak. Ami a lírában, a mítoszokban jó, nem jó az etikában és az istenre vonatkozó elképzelésekben. Ráadásul a politikai-uralmi játszmákban is jól hangzó semmiségekkel lehet félrevezetni az alattvalókat, polgárokat.

A legrosszabb, leghátrányosabb, hogy féligazságokat, félig meglevő, félig nem valóságos eszméket is szül a nyelv, melyekkel aztán nehéz szembenézni. Mit jelent az igazságosság, mit az egyenlőség, szabadság és a többi, nagyon fontos, nélkülözhetetlen, nyelvileg létező, de jól körül nem határolható együttélési alapelv? A filozófusok korról korra szeretnének valamiféle olyan megfelelőséget kialakítani a kifejezések és reáliák közé, amely végre lehetővé tenné a következetes gondolkodást. Ez azonban – éppen a nyelvfilozófiai erőfeszítések bizonyítják – elérhetetlen cél. A nyelv nem dolog, nem tárgy, még csak nem is szám, matematika: nincsenek mindig, minden körülmények között érvényes értékjegyei.

Szédült ábrándozókhoz hasonlítunk, akik addig kalandoznak – mert beszélőképességük becsapja őket –, míg „el nem véreznek egy fonák igén”. S elkezdődik a hazudozás, locsogás, ferdítés. Mitizálás, ködevés, vallásos, filozófiai tébolyodottság végtelenül hosszú folyamata. Küszködhetünk egy sor olyan meghatározással, kifejezéssel, mely gyakran nem több, mint retorikai remeklés vagy elpukkanó léggömb-szózat. És ez még a könnyebbik eset. Az már nehezebb helyzetbe hoz, amikor csakugyan megfoghatatlan tartalmú neveket kellene a helyükre tennünk. Meg se kísérlem mindegyik idézését, így hát csak a „legjelentősebbeket” említem: nirvána, üdvözülés, Ding an sich, mennyek országa, intencionalitás, ortodoxia, idealizmus, materializmus, nihilizmus és a többi. Ilyen „az isten akarata” is. Vagy a természetfölötti, a transzcendens, a metafizikai. Mindet tővel-heggyel dobálva használjuk. Nem sokat törődünk azzal, beilleszthetők-e ezek a megnevezések valahova az egzisztenciába. (Egyébként magát az egzisztencia szót is olyan lazán alkalmazzák Sartre és Heidegger írásai óta, hogy ember legyen a talpán, aki meg tudja mondani, mit értsünk rajta.) A költészet élhet bármilyen megfoghatatlan, eksztatikus képekkel: ez a dolga, hiszen a mágiából ered, ma is ebben van minden ereje.

De hogy szabadulhatnánk meg a – mondjuk így – „levegőben lógó” nagy szavaktól? Hogy irigylem az abszolút zene „makulátlan bűntelenségét”!

Az istenek fogalma (a legtöbb ősi társadalmi rendszerben megvolt már!) az emberáldozás kultuszát teremtette meg. Ez volt az egyik, de legszomorúbb következménye annak, hogy képzeletbeli erőket megszemélyesítettek, s ha baj történt (nem sikerült a vadászat, győzött az ellenség, fogságba hurcolták a gyöngébbeket, szárazság, betegség, átok sújtotta az országot), lányokat-fiúkat öltek meg, hogy a Világvigyázót, Életforrást, Legszentebb Lényt kiengeszteljék. Természetesen a királyok, fejedelmek, császárok is egy vagy több isten földi másai voltak: halhatatlanok lévén (haláluk után!) a mennyekbe, túlvilágba, elíziumi mezőkre kerültek. Démonok, gonosz és jóságos szellemek népesítették be az eget, földet, vizeket, erdőket. Afrikában, Indiában, Kínában, Tibetben, Dél-Amerikában, általában Ázsiában még mindig tisztelik, félik ezeket az ősi görög kultúrában is számtalan alakot öltő kisisteneket. Az eszkimóknál nem alakult ki az istenfogalom (mint sok más civilizáció előtti törzsnél sem), csak a levegő szellemeivel igyekeztek áldozatok bemutatásával jó viszonyban lenni.

Nyelv nélkül ilyen téves nézetek, kultuszok, félelmek, mágiák, szertartások, ünnepek (mint az aztékoknál, ahol néha tízezres fogolytömeget, elkábított lányokat-fiúkat áldoztak föl a Napistennek a szívük kitépésével) nem alakulhattak volna ki, hiszen ezeket a szent tanokat papok, varázslók hirdették, parancsolták rá a hiszékeny és babonás emberekre. A nép meg mitizálta, folklorizálta is az ilyen embertelen szokásokat, melyeket a néprajztudósok gyakran kultúrának neveznek. Nem alaptalanul: a mítoszok, mesék, eposzok, teremtéstörténetek sokféle léttitokhoz szolgálhatnak – kellő megközelítéssel – megfejtésül. A nagy világvallások ma is táplálják ezeknek az ősi szövegeknek, hagyományoknak a hitelét. Milliárdok hisznek még ma is fantazmákban, melyeket szakrálisnak tartanak. Veszélyes valami a nyelv: kétélű kés. És mi mindig beszélni fogunk, míg fönn tudjuk tartani civilizációnkat a földgolyón. Ennek mi, költők örülünk a legmélyebben, és szégyelljük magunkat miatta a legkeserűbben: hitünket őrizve és egyfolytában elveszítve. Mert mi az ember egy csillaghoz képest, amely mindig igazat sugárzik? Vagy értelmetlen dolog a fénytől azt kérdezni: azonos-e önmagával?

*

Az élet és halál kemény szerelme. A kereszténység kiindulópontja a bűn, a buddhizmusé a megmaradhatatlanság képzete. Nem nehéz belátni, melyik kézzelfoghatóbb: az impermanencia ontológiai tény, a bűn az emberi együttélés lélektani problémája. A természetben értelmetlen fogalom, meg sem említhető. Azonban a mulandóság egyetemes törvényét is majdnem képtelenség ösztönéletünk, érzelmi háztartásunk alapjává tenni. Nem vagyok jó buddhista: egy hosszú élet állandó, kikerülhetetlen tapasztalata nem volt elegendő, hogy egy-egy halál, egy-egy elbúcsúzás ne töltsön el visszafojthatatlan fájdalommal és a lét iránt érzett reménytelenséggel, azzal a súlyos melankóliával, melynek árnyékában minden-minden értelmetlennek látszik. Nem vagyok képes közömbös lenni, pedig a nagy természet az. Nekem is annak kellene lennem. Nem akarok kisded lélek maradni. Inkább az élet és halál kemény szerelmének tágra nyitott szemű tanúja, részese.

*

Ami most Magyarországon történik, nagyon ismerős történelmi képlet: gyarmat vagyunk, ahol egy nagyhatalom helytartói (magyarok vagy idegenek: mindegy) uralkodnak. Mi erre a bennszülöttsorsra kiválóan alkalmasak vagyunk önzésünk, individualizmusunk, tunyaságunk, júdási hajlamaink következtében. Ó, nem igazságtalanság sem Muhi-puszta, sem Mohács, sem Nagy-Majtény, sem Világos, de még 1956. november 4-e sem! A néhány évvel ezelőtti december 5-i népszavazás közvetlenül föltárta gyógyíthatatlan sebeinket! Olyan igazi Toynbee-féle challenge volt ez, amelyre valóban jól és rosszul is lehetett válaszolni. Leleplezően és jóvátehetetlenül rosszul vizsgáztunk. Ráadásul nem mondhatom azt: nem volt meg az előföltétele ennek az önpusztító döntésnek. A gyávaságunk, az anyagias mohóságunk, a távlattalan helyzetmegítélésünk 1867-ben is így vitt bele az első világháború elvesztésébe, a megcsonkításba és az azóta föltartóztathatatlanul következő zuhanás fokozataiba: Horthy, Szálasi, Rákosi, Kádár és az újabb ragadozó madarak csőrébe, karmaiba. Ne, ne sajnáltassuk magunkat! Az újra és újra letört bimbó nem képes kinyílni többé! Föl tudunk lobbanni a tragikus hősiesség egy-egy rövid pillanatáig, vannak csodálatra méltó tulajdonságaink, melyek sok népből hiányzanak. De sajnos több, sokkal több az önföladás, a szétszakadás, a racionális gondolkodásra való hiány hajlama bennünk. Ezért, hogy – egy-két kivételtől eltekintve – nem születik közülünk egészen rendkívüli politikai vezető. Jó politikusaink voltak és vannak, de nekünk kivételes, a történelmi struggle for life-ra mind szellemileg, mind ösztönileg alkalmas elitre volna szükségünk. De hát már mindenképpen késő! Az emberiség láthatóan nem tudja megoldani a modernitás eredményei után elébe meredő föladatokat. Pedig ez az evolúció törvénye: az előrehaladás, egy-egy akadály, esetleg egy egész sor akadály legyőzése egyúttal újabb veszélyek szakadéka elé állít. És egyáltalán nem vagyok meggyőződve arról, hogy nincs-e a jövőnkben egy utolsó szakadék.