×

Emlékeim a hőskorszakból

Adalékok a lakiteleki sátor és az MDF történetéhez

Bakos István

2007 // 09
Az elmúlt évek politikai hajszáinak közepette, számos egykori társammal együtt, kényszernyugdíjasként, szinte tehetetlenül szenvedem el hazánk közállapotának romlását. Úgy vélem, magam is a rendszerváltás áldozatainak és veszteseinek egyre gyarapodó táborát szaporítom. Ezt az érzést a kettős állampolgárság ügyében tartott 2004. december 5-i sikertelen népszavazás és – ezzel szinte egyidejűleg – az MDF lakiteleki gyökereitől való megfosztása, alapító tagjainak a pártból való kizárása erősítette föl bennem.

Pedig tizenhét éve még boldog eufóriában ünnepeltük, hogy kitartó küzdelmünk elérte célját, az általunk alakított új rendben végre kezünkbe vehetjük, magunk formálhatjuk sorsunkat és a nemzet sorsát. Az 1987. szeptember 27-én, Lezsák Sándor és családja áldozatkészsége révén rendezett lakiteleki találkozó, majd a Magyar Demokrata Fórum mint „nemzetépítő mozgalom” létrehozása, éltetése és gyarapítása fordulópontot jelentett életem és pályám alakulásában. Nemcsak az enyémben, családoméban, rokonságoméban, barátaiméban is, hiszen egy időre reményt adott sokunk számára. Az MDF hosszú évek felelősségteljes munkájával, a pártállami önkényuralom zaklatásai közepette, az értékmentő ellenállás hajszálgyökereiből érlelődött országhatárokon átívelő nemzeti üggyé, politikai erővé. Ebben a „szabadság kis köreit” – a Hazafias Népfront helytörténeti, honismereti és családvédelmi tanácsait, a művelődési házakhoz kötődő egyesületeket, falusi-városi klubokat, a szerkesztőségeket, egyetemi szakkollégiumokat, a vallásos közösségeket, presbitériumokat és sok más önszerveződő közösséget – átható spontán népmozgalomban érlelődött meg a „sátor ideája”. Hálás vagyok a sorsnak, hogy barátaimmal együtt én is szolgálatot vállalhattam a jobbító erők összefogásában, a találkozó megszervezésében.

A lakiteleki találkozóról kiadott jegyzőkönyv, az 1993-ban rendezett szárszói találkozó, a Magyar Demokrata Fórum történetét feldolgozó kiadványok (Szécsi Árpád és mások), illetve egykori vezetőinek (Bíró Zoltán, Csengey Dénes, Csoóri Sándor, Csurka István, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor) visszaemlékezései, kiadványai számos elemét már kitűnően megvilágították a rendszerváltás hajnalának, de megválaszolatlan és homályos fejezetei is bőséggel akadnak a magyar élet e szakaszának. Én is írtam már az életpályámban fontos szerepet játszó lakiteleki találkozóról, azt szervező baráti körünkről, illetve közös erőfeszítéseink gyümölcseiről, így a Magyar Demokrata Fórum kibontakozásáról is (lásd B. I.: Közszolgálatban V. fejezet, Alapítvány a nemzet javára, a Bethlen Gábor Alapítvány negyedszázada című könyv, a Hitel folyóirat korabeli számai stb.). Az eddig leírt és általam olvasott közös mű összességében azonban eléggé egyenetlen és hézagos, nem képes visszaadni a lényegét, tényekben is csak egy töredékét annak, amit e sorsfordító korszakban átéltünk és megcselekedtünk. Sára Sándor Feldobott kő című filmjének vezérgondolatát magunkra nézve is elfogadom: „Nemcsak azt kell vállalni, amik vagyunk, hanem amik voltunk, és amik lehettünk volna!”

Ezért ragadtam tollat az MDF három alapító elnökének pályázati felhívására. Nem vezetek naplót, de rengeteg feljegyzést, iratot, fényképet és dokumentumot őrzök rendszertelenül e hőskorszakból. Ezekből szedtem össze az alábbiakat, hogy a magam néhány adalékával hozzájáruljak a huszadik évforduló alkalmából továbbíródó közös kortörténeti dokumentumunkhoz.

A Bethlen Gábor Alapítvány köre és hatása az MDF megalakulására

Ceaułescu Romániája magyarellenes politikáját, erőszakos asszimilációját és a hazai vezetés nemtörődömségét, tehetetlenségét tapasztalva – az elcsatolt területek magyarságának támogatására, nemzetféltő szándékkal – kezdeményeztük a Bethlen Gábor Alapítvány létrehozását és államilag engedélyezett működését. Az alapítvány eszméje mozgósította az addig csak egyénileg és rendszertelenül akciózó és segélyező nemzethű értelmiség javát, akik közül – 1979 karácsonyától 1980 húsvétjáig – nyolcvanhatan alá is írták a Bethlen Gábor Alapítvány engedélyezését kérő, Pozsgay Imre miniszterhez szóló levelet. (A kezdeményezők zöme hét év múltán a lakiteleki találkozó aktív résztvevőjévé vált.)

Kétéves huzavona után – miközben kellő anyagi alapok nélkül az Alapítvány már megkezdte szervezett érdekvédő és segélyező munkáját – 1982 májusában a Kárpátia Étteremben találkoztunk ismét, s megelégelve a tétlenkedést, Illyés Gyula, Kodály Zoltánné, Németh Lászlóné és Csoóri Sándor – mint alapítók – befizették a magánalapítvány alaptőkéjét, százezer forintot, s aláírták a Király Tibor jogászprofesszor, Bihari Mihály és Kiss Ferenc szóvivőnk által előkészített és 1982 őszén jóváhagyásra a minisztériumhoz benyújtott alapítványtervezetet. Az MSZMP vezetése azonban megtiltotta az engedélyezést, sőt ekkoriban büntetőakciók sorát indította el az alapítvány hivatali támogatóival szemben. Először Bíró Zoltánt távolították el az irodalmi és sajtófőosztály éléről, majd Pozsgay Imrét a miniszteri székből, aztán az írók és művészek cenzúrázása, szilenciuma, majd az őket közlő folyóiratok s főszerkesztőik vegzálása következett. Ezek közül a Tiszatáj és a Mozgó Világ elleni hadjárat, majd az Írószövetség tisztújító közgyűlésén lezajlott ütközet a szellemi élet széles körű ellenállását mutatta. A Pártközpont lélektani hadviselést és egzisztenciális fenyegetést egyaránt hordozó intézkedései, akciói azonban már az úgynevezett létező szocializmus erózióját jelezték.

A nemzeti ellenállás egyik jelentős, a lakiteleki találkozót megelőző lépése volt, amikor a Bethlen Alapítvány, a Hitel, a Magyarságkutató Intézet és a határon túl élő magyarok ügye körül évek óta tartó huzavonát megelégelve 1984 nyarán merész lépésre szántuk rá magunkat: Kádár Jánoshoz, az MSZMP főtitkárához intéztünk levelet, amelyet Bíró Zoltán öntött végső formába, és tizenkilencen írtunk alá. A július 27-én elküldött, nemzeti sérelmeinket pontokban felsoroló és azokra sürgős megoldási javaslatokat tevő levélre gyors válasz érkezett Aczél Györgytől, aki augusztus 22-én a Pártközpontba hívta megbeszélésre az aláírókat. Ezen a kétórás „szondázó” értekezleten a külföldön tartózkodó Halász Péter és Zelnik József kivételével valamennyien megjelentünk. A Knopp András által aláírt augusztus 27-i (Inf/1466/84 jelzetű), 11 oldalas emlékeztető szerint a fő szóvivők, Csoóri Sándor és Kiss Ferenc mellett a társaság többi tagja is szólhatott: Fekete Gyula, Für Lajos, Csurka István, Sinkovits Imre, Madaras József, Bíró Zoltán többször, de Sára Sándor, Kodolányi Gyula, Gombos Kati, Vekerdi László, Bakos István és Kovács István is véleményt mondott, hozzászólt a felvetett ügyekhez, míg a másik oldalon egyedül Aczél György volt a kérdező és tárgyalópartner. A mi oldalunkon „néma tanúkként” jelen voltak még: Czine Mihály, Kis Pintér Imre és Nagy Gáspár barátunk, míg szemben velünk a pártapparátus tisztségviselői (Katona István, Knopp András, Agárdi Péter stb.) ültek és jegyzeteltek szótlanul. Mi akkor még nem tudhattuk, hogy levelünket hamarosan a legfelsőbb politikai hatalmi szerv, a Politikai Bizottság tárgyalja, s e megbeszélés a PB 1984. decemberi ülésének előkészítését szolgálja. Mivel a Bethlen Alapítvány létét, engedélyezését érintő levél a pártközpont irattárából eltűnt, illetve nálunk is lappang valahol, azt közölni nem tudjuk. Bíró Zoltán Elhervadt forradalom című könyvének erről az eseményről szóló részét és „Az MSZMP Központi Bizottsága Tudományos, Közoktatási és Kulturális Osztályának jelentése a Politikai Bizottságnak 19 értelmiségi Kádár Jánoshoz írott beadványáról” című, 1984. december 11-én kelt anyagot azonban közöltük az Alapítvány a nemzet javára című, a BGA negyedszázadáról szóló könyvben (Püski Kiadó, 2005). A tárgyalás egyik eredményeként az addig féllegális, hivatalos engedély nélküli Alapítvány működését 1985 nyarán miniszteri rendelettel és felügyelettel engedélyezték (a három T közül a „tűr” kategóriában), a Hitel azonban csak 1988 novemberében jelenhetett meg.

Ez a civil kurázsival és a benne részt vevők anyagi-szellemi-fizikai áldozatvállalásával működő alapítvány 1985-ös legalitását követően egészen a rendszerváltásig főként az elcsatolt részeken élő magyarság mindenféle terhét és gondját kényszerült magára vállalni, a menekültek és üldözöttek ügyeinek intézésétől az élelmiszersegélyek és könyvek, folyóiratok kicsempészésén, a továbbtanulók ösztöndíjazásán át a magyarságszolgálat legkiválóbb külhoni képviselőinek megismertetéséig és hazai kitüntetéséig. Az emberpróbáló feladatokban az 1985-től kuratóriumi elnökünkké választott agrárközgazda Márton János és rebellis verseiért hosszú szilenciumra ítélt titkárunk, Nagy Gáspár áldozatos, bölcs, közös tevékenysége révén becsülettel helytálltunk. A kuratórium támogatásával működő titkárság egyes tagjai — következetes és szívós szellemi előkészítő, illetve szervezőmunkájukkal — a legnehezebb időkben a rendszerváltás folyamatának irányítóivá váltak. Csoóri Sándor és Für Lajos kurátorunk mellett Bíró Zoltán, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor révén vagy vezetésükkel mi is részt vettünk a nemzeti szolidaritás és az ellenállás olyan jelentős akcióinak szervezésében és lebonyolításában, mint a monori találkozó, a Bibó Emlékkönyv, a lakiteleki találkozó, a romániai falurombolás elleni tüntetés, illetve Nagy Imre és mártírtársainak újratemetése. Ekkoriban már egyre gyarapodtak az autonóm közösségek, s az ellenzéki csoportok hajszálerekként erősítették mozgalommá egymást, határon innen és túl. Az alapítvány negyedszázados történetéről készült könyv, illetve Szécsi Árpádnak az alapítvány első évtizedéről szóló írása mutatja, hogy bármilyen előremutató ellenzéki, demokratikus vagy reformmozgást – emberjogi, polgári akciót – nézünk meg közelebbről a rendszerváltást előkészítő korszakban, mindenütt ott találjuk – Illyés Gyula szavával – a Bethlen Gábor-társaság képviselőit.

A lakiteleki találkozó megszervezéséről

A lakiteleki találkozó alapvetően Lezsák Sándornak és családjának, illetve Pozsgay Imrének a bátorságán, áldozatkészségén múlott, mesteri előkészítésében és lebonyolításában azonban főként Bíró Zoltán, Für Lajos, illetve Bihari Mihály, Fekete Gyula és Csurka István vállaltak meghatározó szerepet, de mi, többiek is kivettük részünket a munkából. „A magyarság esélyei” című tanácskozás megszervezését Für Lajosék nagymarosi telkén, kibővített titkársági ülésen beszéltük meg. Ekkor állapodtunk meg a tanácskozás főbb előadóiról és a meghívandók köréről, személyéről is. Emlékeim szerint itt döntöttünk az új szerveződés nevéről, ahol alapos vitában kristályosodott ki a Magyar Demokrata (és nem demokratikus) Fórum (és nem Szövetség vagy Front) neve s emblémája, a népművészetünk ősi motívumát őrző tulipán. Itt határoztunk a szóbeli meghívásról, a szervezők feladatairól.

Lakitelek és ami utána következett

A vihartépett lakiteleki sátor varázsát és az ott kialakult testvéries légkört csak átélni lehetett, visszaadni azt sem a filmfelvétel, sem a dokumentumkötet nem tudja, legföljebb érzékelteti. Hasonló a helyzet az egyre népszerűbbé vált Jurta-beli fórumokkal is. A két fórumon készült jegyzeteimből kitűnik a növekvő érdeklődés (kb. 520, majd 720 fő vett részt rajtuk), és érzékelhető az is, hogy milyen retorziókkal és ellenállással szemben lehetett akkoriban egy-egy fórumot megrendezni.

Az 1988. januári fórumon például a meghívott főelőadók (Schmidt Péter prof., Bihari Mihály, Kukorelly István) központi pártdöntés miatt nem vehettek részt, de jegyzetem szerint Bíró Zoltán, Fekete Gyula, Csurka István, Szabad György, Sólyom László, Makovecz Imre, Csengey Dénes és a többi felszólaló ezt feledtette, hitelesen szóltak a képviseleti demokrácia és az Országgyűlés dolgairól és lehetséges szerepéről. Közmegegyezésre jutottak néhány ponton, de számos ügy, így például az Alkotmányozó Nemzetgyűlés megvitatása, mikénti megvalósításának kérdése függőben maradt.

A márciusi tanácskozás a vidékiek panaszával kezdődött: Kozma Hubáékat Kiskunhalason, illetve Furman Imrééket Miskolcon hatvan-hetven fős társaságukkal együtt magánlakásba száműzték tanácskozni. Aztán Bíró Zoltán vezetésével az erdélyi, a határainkon túli és a szórványban élő magyarság helyzetét vettük górcső alá, olyan előadókkal, mint Joó Rudolf, Csoóri Sándor, Duray Miklós, Szépfalussy István, Szőcs Géza, aki a Szabad Románok Világegyesülete két képviselőjét is megszólaltatta, majd délután Lezsák Sándor elnökletével folytatódott a fórum, Csurka István, Tamás Gáspár Miklós, Rónai András, Fekete Gyula, Balogh Júlia, Für Lajos, Czine Mihály, Király Zoltán, Szabad György, Hámos László, Kocsis István, Vígh Károly és számos más felszólalóval.

Ez a rendkívül megalapozott, tényeket és érveket felsorakoztató fórum eszmeileg és hangulatilag is előkészítette a romániai falurombolás ellen 1988. június 27-én a Hősök terén szervezett hatalmas tüntetésünket, amelyen közel százezren vettek részt, s amely igen nagy nemzetközi visszhangot keltett. Minisztériumi köztisztviselőként nem kis gondot okozott, hogy a szervezőgárda tagjaként kettős minőségben (BGA, MDF) is részt vegyek e számomra oly fontos tüntetésen. Sikerült elérni, hogy a hivatalosan engedélyezett, példásan megszervezett tiltakozó nagygyűlésen a Művelődési Minisztériumból néhány kollégámmal együtt vonulhattunk föl, s jelenlétünkkel is kifejezhettük szolidaritásunkat az elcsatolt magyar nemzetrészek iránt.

Ez azért volt meglepő, mert a „négyek” (Bíró Zoltán, Bihari Mihály, Király Zoltán és Lengyel László) MSZMP-ből történt áprilisi kizárása ellen minden lehetséges pártfórumon élesen tiltakoztam. Állandó megfigyelésnek, vegzálásnak voltam kitéve, mivel az MM küldöttgyűlésen kifejtettem, hogy két közeli barátom, egykori pártajánlóm és eszmetársam (Bíró és Bihari) nézeteivel messzemenően egyetértek, s visszavételükig semmiféle pártfeladatot nem vállalok. Ezt nem vették jó néven, ami azonban nem fékezte, inkább serkentette az MDF akcióiban és a Bethlen Alapítvány Titkárságában való szerepvállalásomat.

Nagy jelentőségű volt az MDF jövője szempontjából az 1988. május közepén tartott fórum is, amelyen több mint hétszáz fős közönség részvételével a sajtóirányítás, a nyilvánosság, a kiegyensúlyozott tájékoztatás és a demokratikus átmenet kérdéseit vitattuk meg, a Szabad Kezdeményezések Hálózata, a FIDESZ és a média képviselőivel együtt. Imponáló már maga a névsor is, hiszen az elnöklő Bíró Zoltán után olyan politikai és szaktekintélyek mondták el véleményüket, mint Mészöly Miklós, Hirschler Richárd, Csengey Dénes, Lázár Guy, Halmai Gábor, Kis János, Czakó Gábor, Kiss Gy. Csaba, Barki Éva Mária, Fekete Gyula, Vígh Károly, Tamás Gáspár Miklós, Ablonczy László, Deregán Sándor, Lendvai Sándor, az MDF-et külön is üdvözlő FIDESZ-es Németh Zsolt, az egyházi sajtó részéről dr. Szendi József rk. megyéspüspök és Márkus László, őket követték Szekfű András, Szekeres László, Bollobás Enikő, Eörsi István, Gadó György, Kerényi Imre, Kálmán Attila, Varga András, Benke László. Színvonalas, olykor szikrázó hangulatú eszmecserének voltunk részesei, amely a rendszerváltás egyik allergikus kérdését, a sajtónyilvánosságot, a média növekvő hatalmát, illetve annak irányítását, tulajdonlását feszegette. Végül Csurka István hatásos beszéde és egy közös nyilatkozat zárta e nagy jelentőségű tanácskozást. Amit hallottunk, sok tekintetben biztató lehetett számunkra is, az viszont már ekkor látszott, hogy e téren az ellenzéki erők együttműködése nem lesz felhőtlen. A média által vezérelt népámító tömegpolitizálásra, amelynek főpróbáját a négyigenes népszavazáskor az SZDSZ sikeresen megvalósította, szerencsére az MDF nem volt kapható, de a modern kommunikációs technikák alkalmazásától is idegenkedtek vezetői. Nem tudtunk úgy élni vele, ahogy kellett volna, ami később hozzájárult a számtalan esetben kitűnően vizsgázó, profivá nőtt sajtószóvivőnk, Kiss Gy. Csaba távozásához is.

Aktívabb közéleti szerepvállalásom az MDF-ben a második lakiteleki találkozón, 1988. szeptember 30-án elmondott beszédemből, szervezőmunkámból és azt követő tevékenységemből is érzékelhető.  1988. október elején megtisztelő megbízatást kaptunk Joó Rudolffal együtt: a Magyar Demokrata Fórum képviseletében részt vettünk a FIDESZ I. Kongresszusán, ahol mi üdvözölhettük a hivatalosan megalakult s az MDF-fel is közösséget vállaló új politikai szervezetet.

Jellemző, hogy ebben az időben még a társasági összejövetelekre is rányomta bélyegét a politika. Ennek egyik példája Kósa Ferenc barátunk és kurátorunk születésnapi összejövetele. 1988. október 22-én a sziráki kastélyba a hazai közélet mintegy félszáz jeles képviselője jött el meghívására. A köszöntések és az ismerkedő-barátkozó étkezés órája után azonnal az ország sorskérdéseit, a társadalmi káosz és a gazdasági katasztrófa elkerülésének lehetőségeit tárgyaltuk. A Pozsgay Imre erősítését is szolgáló összejövetelen részben az MSZMP reformerői voltak jelen, de véleményt mondott többek között Püski Sándor, Ratkó József, Pálffy István, Petschnig Mária Zita, Bihari Mihály, Tóth Károly ideggyógyász, Vizy E. Szilveszter, Szép Sándor kertész, Dobos László, Lugossy László, Czine Mihály is. A tanácskozást Pozsgay Imre zárta. Rövid elemző beszédében Lakitelekre is kitért, megjegyezve, hogy kollaboráción alapuló látszatbékében élünk, amelyből nem lesz közmegegyezés – kiegyezés nélkül.

A Bethlen Gábor Alapítvány 1988. novemberi díjátadó ünnepsége – ahol a régóta várt Hitel legelső számát is kézbe adhattuk – valódi MDF-es közéleti eseménnyé vált. Az Illyés Gyula születésnapján tartott harmadik díjátadó ünnepségünkön zsúfolásig megtelt az Országos Széchényi Könyvtár díszterme. Bethlen-díjjal tüntettük ki Janics Kálmánnal, Duray Miklóssal és Ujszászy Kálmánnal együtt Bohumil Hrabal világhírű cseh írót, aki Kiss Gy. Csaba jóvoltából, mindenféle hatósági ellenakciót elhárítva, személyesen vette át és köszönte meg a kitüntetést, amely alapítványunk számára is nemzetközi elismerést hozott.

Ekkor adtuk át az újonnan létesített Márton Áron Emlékérmeket, Szervátiusz Tibor alkotását magyarságszolgálatukért olyan személyeknek és szervezeteknek, akik és amelyek korábban ezért elismerést soha, sehol nem kaphattak. Az erdélyiekkel vállalt szolidaritás jegyében tízen vehették át e kitüntetést: Erdélyi Világszövetség (Brazília), Magyar Emberi Jogok Alapítványa (HHRF, Hámos László, USA), Zsére község (Szlovákia), Kriterion Könyvkiadó (Bukarest), Szent Anna Római Katolikus Plébánia (Debrecen), Rákosszentmihályi Református Gyülekezet, az 1988. június 27-i Hősök terei tüntetés szervezői, dr. Barki Éva Mária (Bécs), dr. Kiss Ferenc irodalomtörténész (Budapest), Henryk Jankowski rk. pap (Gda¬sk, Lengyelország).

A Fórum fóruma a Hitel

Szenzáció volt, hogy erre az ünnepségre jelent meg az évek óta remélt Hitel első száma, amely évekig az MDF valódi szellemi műhelyeként, élő fórumaként működött, rendkívüli népszerűségnek örvendett. A Csoóri Sándor elnökletével dolgozó szerkesztőségben a Bethlen Alapítvány képviselői meghatározó szerepet kaptak. A kéthetente megjelenő 64 oldalas lap főszerkesztője Bíró Zoltán lett, helyettese Alexa Károly, a szerkesztőség tagjai: Bakos István, Berky Ferenc, Csengey Dénes, Csurka István, Dippold Pál, Drobek Ödön, Fekete Gyula, Für Lajos, Kiss Gy. Csaba, Lezsák Sándor, Markovics Mara, Mányoki Endre, Nagy Gáspár, Nagy Gyula. Tiszteletbeli tagként Püski Sándor, a legendás kiadó neve is fémjelezte a kitűnően szerkesztett, jól tipografált, szellemi megújulásra sarkalló, színvonalas írásokkal, vitairatokkal és közérdekű információkkal tele fekete-fehér lapunkat. Sajnos a kezdeti lendület később alábbhagyott, mivel a szerkesztőség zömét az ország életében egyre nagyobb szerepet vállaló, dinamikusan növekvő MDF napi szervezési és vezetési gondjai kötötték le, miközben a közlésre szánt írások, híranyagok szinte elárasztották az újságot. Művészet volt a lap színvonalát és politikai aktualitását egyidejűleg fenntartani. Nemegyszer megéltem, hogy az általam kért kitűnő tanulmányokat és közlésre előkészített írásokat (például Görömbei András, Hódi Sándor, Kósa László, Vekerdi László vagy Tölgyessy Péter munkáját) a főszerkesztő-helyettes más fontos vagy aktuálisabbnak vélt cikkek miatt félretolta, ám később sem tudtam már a kényszerből kirekesztett munkákat közölni, mert a többi rovatvezető is hasonló gondokkal küszködött. Szinte fuldokoltunk a kéziratokban. Emiatt sok jeles szerző elpártolt tőlünk, s én sem mertem már felelőtlenül írásokat kérni rovatomba. Ekkoriban mottóként javasoltam a címlapra az alábbi Széchenyi-idézetet: „…a Hitelt… gondolom ’s hiszem azon talpkőnek mellyen… utóbbi felemelkedésünk s boldogulásunk alapulhat. Ezen Hitelnél pedig még mélyebben fekszik a Hitel tágosb értelemben. Tudniillik hinni és hihetni egymásnak.” Szerkesztőtársaim nem akceptálták indítványom, s ez nem került a címlapra.

A sorsfordító 1989-es esztendő

Az új év új reményeket ébresztett bennünk, s én is örömmel vettem részt egyre gyarapodó MDF-szervezeteink különböző szakmai fórumain. Szívesen vállaltam szervezőmunkát és előadást is, mint például 1989. február 18-án a Passzivitás vagy politizálás című váci fórumon. Közreműködtem az MDF és a szakszervezetek kapcsolatának szervezésében, de még fontosabbnak éreztem közreműködésemet az 1989. február 25-én Dunaújvárosban tartott rendkívül jelentős és sikeres MDF Munkásfórum előkészítésében, szervezésében és lebonyolításában. Úgy vélem, ez is hozzájárult ahhoz, hogy a márciusban – a minden újonnan alakult politikai pártot uraló humán értelmiségi túlsúly mellett – nálunk hét munkást, hét mérnököt, illetve agrármérnököt és három gazdát is beválasztottak a küldöttek az MDF hatvanfős választmányába.

Az MDF I. Országos Gyűlésén – minthogy semmiféle tisztségre nem pályáztam, mivel akkor még az MSZMP-nek is tagja voltam – a Jelölő Bizottságban, valamint a Szövegező Bizottság munkájában, az MDF Programjának összeállításában is közreműködtem. Rendkívül tanulságos áttekinteni a följegyzett adatokat: a 704 szavazólapot kitöltött küldött, 20 + 202 jelölt közül, 665 érvényes szavazattal választotta meg a 15 fős MDF Elnökséget és a Választmány 60 tagját. Szembetűnő a kiegyensúlyozott főváros/vidék arány (8/7 az Elnökségben, 22/38 a Választmányban), valamint a különböző szakmák, foglalkozások képviselőinek széles körű reprezentációja, melyből a tanárok, írók, orvosok kiemelkedtek. A fiatalok és a nők képviselete szerénynek mondható. A megyék közül Pest, Bács-Kiskun, Borsod, Veszprém, ahol az MDF szervezettsége és taglétszáma nagyobb volt a többinél, négy, illetve hét képviselőt adott.

Látható, hogy ekkor még Antall Józsefet a küldöttek kevéssé ismerték el, a húsz jelölt közül 317 szavazattal a tizenhetedik lett az elnökségi tagok listáján, de tizenötödikként került be az Elnökségbe Szabad György professzor is, aki 394 szavazatot kapott. Ők a későbbi kerekasztal-tárgyalásokon, főként a média közvetítésével szereztek ismertséget a tagság körében. Az MDF-küldöttek szavazataikkal főleg azokat támogatták, akik szervezőként és igazi népképviselőként járták a településeket, tárgyaltak az emberekkel, s vállalták a pártállami önkényuralommal szembeni harcot. A legtöbb szavazattal Csengey Dénes (637), majd őt követve Für Lajos (633), Lezsák Sándor (631), Csoóri Sándor (613), Bíró Zoltán (519), Furman Imre (510) és Csurka István (486) került az MDF első Elnökségébe, akik mindnyájan a lakiteleki sátor szervezésétől kezdve a legnehezebb időkben cselekvő részt vállaltak a különböző fórumokon és a nemzetépítő mozgalomban. Ezen a márciusi vasárnapon jelentette be Lezsák Sándor, hogy az MDF taglétszáma 13 200 főre nőtt, s a központ Lakitelekről fölköltözik Budapestre. Ezen az Országos Gyűlésen még egy fontos és felelősségteljes feladatot kaptam. A Szövegező Bizottságban Antall Józseffel és Gergely Andrással együtt mi öntöttük végső formába az ország több száz szervezetéből, az MDF vezetőinek szövegjavaslataiból és saját tervezeteinkből az MDF (első) Programját, amelyet a küldöttek megszavaztak, elfogadtak.

Elszámolásaim

Számomra súlyos gondot okozott, egyre nyomasztóbb terhet jelentett kötődésem az MSZMP-hez, amelyben nagyrészt ellenzéki szerepre kényszerültem. Úgy vettem részt MDF-karszalagos rendezőként Nagy Imre és mártírtársai 1989. június 16-i újratemetésének fölemelő eseményén, hogy nálunk a köztisztviselőknek azt megtiltották. A munkahelyemen és a párton belül zajló viták és a reformerők elleni ádáz hajsza késztetett arra, hogy az általunk a különböző pártfórumokon szóvá tett – a magyar társadalom ellen évtizedek során elkövetett – pártbűnöket számba vegyem, orvoslásukat igényeljem.

A hét pontban megfogalmazott követeléseket tartalmazó, de a békés rendszerváltást szolgáló Elszámolás című vitairatomat a Népszabadság 1989. május 27-i számának Álláspont rovatában közölték. A cikket széles körben olvasták és vitatták, főleg az amúgy is forrongó pártszervezetekben, ahonnan pozitív és élesen elítélő vélemények is eljutottak hozzám. Különösen munkahelyemen, a Művelődési Minisztérium összevont párttaggyűlésén június 24-én elhangzott igaztalan vádak háborítottak föl, amikor hazatérve, bekapcsolván a tévét, látom és hallom, hogy Bíró Zoltán barátom, az MDF elnöke bejelenti az MDF párttá alakítását. Ez sokkoló hatással volt rám, s azon nyomban leültem és megírtam bejelentésemet, miszerint egyidejűleg mindkét pártból kilépek. A levelet másnap mindkét szervezet irodájába személyesen postáztam, ahol azt tudomásul vették.

Ettől kezdve többnyire már csak külső szemlélője voltam az MDF-ben zajló eseményeknek. Még részt vettem és félig hozzá is szóltam a II. Országos Gyűlésen, de akkor már nem rám, hanem az országgyűlési képviselő-választás első MDF-es győztesére, Debreczeni Józsefre volt kíváncsi a levezető elnök és a küldöttek, aki nem az MDF mint nemzetépítő mozgalom megtartásáról, értékeiről akarta meggyőzni őket, mint én, hanem a politikai hatalom megragadásáról szónokolt. Megalázottan hagytam el a szónoki emelvényt, s a Jussban közöltem a félbeszakított felszólalást Ne hagyd a politikát, de építkezz címmel, mellyel leköszönt elnökünknek is üzentem.

Szomorúan tapasztaltam, s az MDF jövőjét tekintve sorsszerűnek éreztem, hogy Bíró Zoltán elnöki posztról való lemondását, Pozsgay Imre kitagadását – kevés kivételtől eltekintve – eléggé közömbösen fogadták azok is, akikkel évtizedes küzdelmekben edzettük sorsközösségünket. Fájt, hogy amikor a valakik által egykor a Bethlen Alapítvány Titkárságába kakukktojásként delegált Krasznai Zoltán az elnök MSZMP-s múltjára hivatkozva lemondásra szólította föl Bíró Zoltánt, az „öreg hajdúk” egyike sem tette őt helyre. Különösképpen Krasznait hamarosan a Magyar Nemzet főszerkesztőjévé nevezték ki. Az MDF folyamatos fölszalámizásának ellenszerét nem voltunk képesek megtalálni, miközben a haló poraiból újraéledő MSZP, a neoliberalizmus zászlósaival összefogva, a vadkapitalizmus haszonélvezőjeként immár harmadízben uralja a parlamentet, birtokolja a kormányt. Az ígért tavaszi nagytakarítás elmaradt, csakúgy, mint az Alkotmányozó Nemzetgyűlés, amelyet az Ellenzéki Kerekasztallal pótoltak. A végiggondolatlan kárpótlási és privatizációs hajszát elkezdték már Grószék, de folytatódott az MDF-kormány idején is, azután még inkább.

Vajon hol vétettük el? Hiszen a lakiteleki sátor emberanyagából legalább három kitűnő kormányt föl lehetett volna állítani, de onnan csak ketten kaptak tárcát az Antall József vezette MDF-kormányban. Pedig Lezsák Sándor hívására magam is boldogan mentem a Bem téri központba az MDF választási győzelmét ünnepelni, amiben – akkor még – évtizedes közös munkánk, a nemzeti erők összefogásának gyümölcsét éreztem.

Azután a magyar szolidaritás, az évtizedes barátságok és a hiteles politizálás megcsúfolásának, az erkölcsi züllésnek számtalan esetét láttam és élhettem át a kormányváltások forgatagában. A megélhetési politikusok száma és aránya rohamosan nőtt, a politikai morál pedig egyre mélyebb szintre süllyedt minden pártban. A politikai váltógazdaságban a magyar közigazgatás állapota katasztrofálissá vált, az ország eladósítása soha nem látott méreteket öltött.

Tudom, hogy ezért sokan a globalizációt, a nemzetközi tőkés érdekeltségeket, az Európai Uniót és más külső tényezőket tesznek meg első számú felelőssé. Tudom, hogy „a tátott tőke sárga szája” ránk lehel most is, a szociális piacgazdaság ideája pedig egyre távolabb kerül tőlünk. Tapasztaltam, megszenvedtem, hogy az antiszemitizmus bélyegével, nemtelen vádjával folyamatosan szennyezik a hazai közéletet, a nemzeti megújhodásra törekvő értelmiséget. Mégis úgy vélem, hogy előbb a saját portánkon próbáljunk rendet tenni. Szálljunk magunkba, s a hibázókat, a bűnösöket először országon, táboron belül keressük, s a jövőben ne bízzunk rájuk fontos közfeladatokat. Ehhez időszerű fölidézni Arany János A régi panasz című versének utolsó versszakait:

Hogy reméltünk! s mint csalódánk!
És magunkban mekkorát!…
Hisz csak egy pontot kerestünk:
Megtalálva, onnan estünk;
Így bukásunk lelki vád.



Mennyi seprő a pezsgésben,
S mily kevés bor!… Volt elég,
Kit nagy honszerelme vonzott
Megragadni minden koncot,
Nehogy más elkapja még.



Mennyi szájhős! mennyi lárma!
S egyre sűlyedt a naszád;
Nem elég csak emlegetni:
Tudni is kell jól szeretni,
Tudni bölcsen, a hazát.



Vagy nekünk már így is, úgy is
Minden módon veszni kell?
Egy világ hogy ránk omoljon?
Kül-erőszak elsodorjon?…
Vagy itt-benn rohadni el?

Végül üzenem, hogy húsz év múltán a magyarság esélyeinek újratárgyalására égető szükség lenne.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben