Dialóg egy antik dráma hangjaira; Alkaiosz első verse

Dialóg egy antik dráma hangjaira

Érteni véled szép szavaim? Mit
bánom is én azt?
Rettegj csak, hogy először föl sem
fogja az elméd!
Tudd, félelmed is érzés, csorbá-
ját kritikusnyelv
nem köszörülheti, dárdahegyekkel
bár telirajzza
ég peremébe törött légydöngés
lépfene-éle.

Csíkonként papirok, csöpögő dara. –
Hószakadásunk
függönye olvad: gyors az iratmeg-
semmisitő gép.
Említs még adatot szeretőkről,
írd le, hogy én mért!
Tetteimért lelkem, vagy tettem a
vers igazáért?
Nem vagyok az, ki a versben, s ők, kik
voltak előttem?

Több kérdést ne tegyél föl! Mit kép-
zelsz, kin uralkodsz?
Rajtam ugyan nem! Szólj szeliden, de ne
tátsd a hatalmad!
Jól tudom én, ki hatalmat akar, mint
fonja a kérdést!
Arra, hová menjünk – mozi?, színház? –
nincs referendum,
számonkérsz, mely vers, milyen írás
tesz legitimmé.

Ujjon a gyűrű képzeleten pánt,
plomba-szivárvány.
Térdeid engem ölelnek, zársz kalo-
dát hivatalból,
fordulatos négyévszakaiddal
katt! – lebilincselsz.
Mennyi hitelt? Fényed felbecsli a
kéjt, kilakoltat,
ajtód vad bulik éje utáni szo-
bámra nyitod rá.

Mindig az álnok férfi hibás, Mé-
deia, te drága?
Egy rántással föltépem sebe-
id, boritékot,
rétbe ragasztott szél gyantáját.
Így debütálunk.
Hódolatul rogyjunk, gyere, egymás
térdidejére!
Csillagsűrüsödéstől Hold para-
fája kidurran.


Alkaiosz első verse

Mély sorssal létezik nagyokat, mögénk
selyemben sompolyog, belereszketünk,
mi kettőnk közt van, hátba támad:
végre mikor kerülünk fölénybe?

Alattomban kikémleli életünk,
nevét orrunk alá fara dörgöli.
Erszényét, mind eszét veszítvén,
csörgeti érte, ki szépre sóvár.

Közös törvényeink ki ne tárd, Kicsim,
kuporgathassak egyszeri kincseket!
Hogy volt, ki verset írt előttem,
fedje homály, soraim tiéid!

Előképzettség nélküli kapcsolat,
használható-e rá geometriád?
Száznyolcvan fokra összegeznéd,
telt mosolyod szögeit ne mérd meg!

Ha engem olvasol, buta is lehetsz,
tudásod többé nem kötelez, felejts
mintákat, kézzel foghatókat,
rapszodoszuk dala lélekintéz.

Teóriákba szenderedő eposzt
csörömpöltetnek vastüdejükbe szórt
szavakkal, érmegyűjtemények
perselyeikben ahogy zötyögnek.

Lázmérőt rázz le, üstökösük hevét,
Holdról lekapcsold szent temetőiket!
Kuksoljanak csak kozmikusban –
nincs magyarázat örökre. Vers van.