×

Vízszintes zuhanás

Naplójegyzetek, 2006–2007, 2. rész

Sárközi Mátyás

2007 // 07-08
Fél évszázad

1956 decemberében körülbelül húszezer magyar menekült érkezett Angliába. A romantikára hajló britek lelkesedtek forradalmunkért, készséggel befogadták annak a népnek a fiait, amely a szabadságáért folytatott véres harcot az elnyomó túlerővel szemben. Példaszerűen szervezték meg az érkezők beilleszkedését. Aki dolgozni akart, azonnal munkát kapott, a sok száz fiatal pedig – intenzív nyelvkurzus után – bekerülhetett az egyetemekre, akár Oxfordba vagy Cambridge-be is.

A nép egyszerűbb gyermekei között voltak olyanok, akik nem hittek Anglia megszokhatóságában, és megszöktek. Decemberben tényleg szürke, hideg és barátságtalan itt a táj vagy a vörös téglás utcakép, vízszintesen esik az eső. A britek cubákos birkát, ízetlen ételeket ettek akkoriban, s főként: angolul beszéltek. Sokaknak úgy tűnt, hogy megtanulhatatlan nyelven. Tehát innen tértek vissza legtöbben Magyarországra, élve a felajánlott amnesztiával. Mások igyekeztek továbbállni ígéretesebb országokba, például Amerikába vagy Ausztráliába.

A többség maradt. S amikor 1989-ben ütött az igazság órája, összeomlott a szovjet birodalom, és tájainkra beköszöntött a demokrácia új korszaka, különös módon nem nagyon mozdult a nyugati magyarság. Harminchárom év elég volt ahhoz, hogy a befogadó országban gyökeret verjen. Az angliai magyarok jelzálogkölcsönre családi házat vásároltak, gyerekeik többnyire már itt születtek. Tehát túl sok idő telt el ahhoz, hogy a hazavágyakozásból több legyen, mint sűrű hazalátogatások sora.

1956 végén főleg fiatalok menekültek el. Ez a generáció immár hetvenesek ősz nemzedékévé öregedett. Angliában összetart, összejár, elsősorban a nemzeti ünnepeken: március 15-én és október 23-án. De nem kétséges, hogy bizonyos mértékig elangolosodott. Van, aki már keveri a két nyelvet.

Az óriási irodalmi hagyománnyal büszkélkedő Anglia vonzotta azokat a menekülőket, akik írói jövőt képzeltek el maguknak. Az volt a dilemma, próbáljanak-e betörni az angol irodalomba, vagy maradjanak meg magyar tollforgatónak. A végül íróvá, költővé lett tucatnyi angliai magyar fiatal közül kettő-három választotta az átvedlést. Bokor István, a hajdani fiatal pesti újságíró Stephen Barlay néven ír, főként vastag, népszerű oknyomozó témakönyveket, például a repülőszerencsétlenségekről vagy a prostitúcióról. Vizinczey István (Stephen) fogta meg az isten lábát, Érett asszonyok dicsérete című angol könyve világsiker lett. (Nem sorolom ide George Szirtes költőt, hiszen ő kisgyerek volt, amikor szülei 1956-ban Angliába hozták.)

A meghívók egyike most John Peter barátomtól, a tekintélyes vasárnapi lap, a Sunday Times színházkritikusától érkezett. A szöveg szerint azt ünnepelte, hogy „ötven éve és öt napja angol”. Le a kalappal Péter János előtt. A nácik által megölt Péter András művészettörténész 1956-ban Angliába, az Oxfordi Egyetemre került fia befutott. Partiját London úri negyedében, Dél-Kensingtonban, elegáns lakásban rendezte meg. A sarokban a drámaíró, Sir Harold Pinter üldögélt, szokása szerint morcosan (mely morcosságon a Nobel-díj nem enyhített, ám súlyos betegsége csak tetézi azt), míg a víg vendégseregben híres színészek, rendezők sürögtek, fecsegtek, s oly jeles színpadi szerzők, mint például Michael Frayn. Valamennyien őszinte megbecsüléssel ürítették pezsgőspoharukat az angol színházművészetet kívül-belül ismerő, britté lett magyarra.

Mint egyetlen jelen lévő óhazai honfitárs kissé meghatva néztem beérkezett barátom megdicsőülését, de nem irigyen. Elvégre én is elértem valamit. Ötven éven át, tizenkilenc éves koromtól mindmáig, a nap mint nap engem körülvevő idegen közegben megőriztem a nyelvi poggyászt, amit a szülői házból magammal hoztam, s ezzel a hozománnyal nem bántam rosszul. A hazai írótársadalom nem tart távoli, ezoterikus csodabogárnak.

Tizenkilenc éven át úgy töltekeztem egy adott kultúrával, hogy számomra természetellenes dolog lett volna nyelvet váltani. És valljuk be, mivel egy kis országban az írók társadalma szűkebb körű, az egymásra figyelés intenzívebb.

John Peternek valami sikerült. Ötvenévi munka van ebben. De talán az se volt hiábavaló, hogy én fél évszázadon át az ellenkezőjén igyekeztem. (Irodalmi Jelen)

2007. január 1.

Kellemes szilveszteri vacsora Vivienne Menkes-Ivrynél, ezer csecsebecsével telerakott, barátságos lakásában. Gesztenyével körített fogolysült. Jó borok. Tizenegykor elfelejtettük, hogy Magyarországon akkor volt éjfél, akkor köszöntött be az új esztendő. Ejnye-ejnye.

Január 11.

Azt olvasom a Timesban, hogy az angol királynő készül meglátogatni az új pápát. Ha valóban rászánja magát a vatikáni útra, XVI. Benedek érdekes tárggyal fogja megajándékozni. Egy székkel. A reformáció előtt a Falon Kívüli Szent Pál bazilikában (San Paolo fuori la mura) a brit uralkodónak templomi ülés volt fenntartva. Ezt kaphatja meg II. Erzsébet.

A bazilika, Róma elmulaszthatatlan látványossága egyetlen az Örök Város templomai közül, ami megőrizte a több mint ezernégyszáz évvel ezelőtti templomarchitektúra formáit. Úgy tudni, Szent Pál sírja fölé épült. Hogy valóban így van-e, annak a megállapítására négy éve ásatást kezdtek a régészek, tavaly decemberben fejezték be, és az altemplom kőpadlója alatt márványszarkofágra bukkantak, amelynek a kora megegyezik Szent Pál kivégzésének idejével. Kérdés, lefejezett holttestet rejt-e a szarkofág. Ugyanis Nero császár lefejeztette a rebellis Pált. A sír azonnal búcsújáró hely lett, és Kr. u. 324-ben kis templom épült ott, majd 386-ban bazilika. Ez dacolt évszázadok viharaival, az 1349-es földrengéssel és az 1700-as árvízzel is, de 1823 júliusában javították a tető ólomburkolatát, egy ügyetlen munkás tüzet okozott, és a San Paolo fuori la mura majdnem teljesen leégett.

Az angol királyoknak fenntartott ülést bizonyára korábban valamelyik vatikáni raktárba vitték, különben most nem lenne mivel megajándékozni II. Erzsébetet. Még szerencse, hogy királyi repülőgépen utazik, különben túlsúlyt kellene fizetnie a székért. De a Times szerint beérné egy doboz csokoládéval is.

Január 23.

Ili újból kórházban. Kivizsgálás a szívosztályon. Gyarapíthatom kórterem-szociológiai megfigyeléseim tárát.

Szemben öreg, kövér, de jóságos arcú arab néni üldögél az ágya melletti karosszékben. Kendővel a fején, hosszú szoknyában, amiből csak a cső és a vizelettel teli zacskó lóg ki alul.

Mindenkihez van egy kedves szava – arabul. Angolul egy szót sem tud. Bizonyára nem véletlenül az egyik ápoló arab, ő a néni alkalmi tolmácsa.

A nénike egem is üdvözöl, külsőm után ítélve biztos benne, hogy arab vagyok, tehát hosszan beszél hozzám. Majd elővesz egy citromot, komótosan meghámozza és megeszi.

Az anyókát másnap már haza lehet vinni. Az ágyat gondosan lemossák, fertőtlenítik, fiatal félvér lányt helyeznek el benne. A délutáni látogatásra két vidám barátnője érkezik. Hoztak virágot, narancsot, zajonganak. Az egyik lány hirtelen ledobja a cipőjét, és úgy, ahogy van, farmernadrágban, szvetterben, beugrik a beteg mellé, és orráig felhúzza a takarót. Remek vicc. Majd megpukkadnak a nevetéstől.

A sarokban súlyos szívroham után lábadozik egy fehér szakállú ázsiai öregúr. Népes családja este jön vizitre. Elvben két látogató az engedélyezett maximum, de hatan jönnek. Egy fiatal nőnek még az arca is le van fátyolozva, csak a szeme látszik ki. Hozták a kisunokát.

A fátyolos asszony férje távolabb talál magának karosszéket, beleül, és jóízűen elalszik. A betegnek nincs étvágya, vacsoráját a társaság szépen megeszi, kanalankint etetik a levessel a kisfiút.

Február 4.

Uzsonna Váciéknál John Lukács tiszteletére, aki két előadást tart Londonban Churchillről. Ili szerencsére jól van már, ez az első nagyobb kirándulása a kórházi bezártság után.

Fotelszomszédom meghatározhatatlan korú, élénk hölgy, aki az angol nyelven folytatott társalgás közepette szívesen sustorog velem magyarul. Hatvan éve él a szigetországban, bennszülött angol özvegye. Táskájából egyszer csak bőrbe kötött könyvecskét húz elő, és elém tárja a kedves meglepetésnek szánt oldalt. Bakfiskori emlékkönyvét hozta el, amelynek az egyik oldalára apám karikatúrát rajzolt önmagáról a maga hórihorgas soványságában, s a skicc alá ezt írta apró gyöngybetűivel: „Ki ez? Szeretettel Sárközi György.” Ilyesmit vet papírra az ember, ha jókedvre akar deríteni egy ismerős kislányt. A szemközti emlékkönyvoldalra Karinthy Frigyes írt és rajzolt hozzá talán nem méltó, elcsépelt viccet. Babszemnyi rendőr silbakol a lapon a nagy humorista találós kérdésével: „Klári, láttál már ilyen kis rendőrt? Nem? Mert nincs is…”

Következett a magyarázat. Harsányi Klárát leányka korában édesanyja hozta a házasságba, amikor nőül vette őt, sorban negyedik feleségeként, Hatvany Lajos. Klára mamája volt az irodalmi báró utolsó neje, az eszes, mulatságos és bon mot-iról nevezetes Hatvany Jolán, azaz Loli (1903–1991). A hatvani Hatvany-kastélyban és a budapesti Bécsi kapu tér 7. szám alatt mindig zajlott a társadalmi élet, híres emberek jöttek ebédre, vacsorára, fogadásra. Hatvanban fiatal, kispénzű költőtehetségek is, feltáplálás, pihenés, inspiráló beszélgetések végett. Loli nem mindig volt megértő. Berda sokat ivott, József Attila hajnalig tartó lelki klinikázást igényelt. Ezért nevezte el a báróné, Arany János után szabadon, a kastély vendégfogadóként használt szárnyát „szörnyű vendégoldal”-nak.

Az egyik legemlékezetesebb fogadást Thomas Mann tiszteletére rendezte az irodalompártoló, irodalomtörténész és nem is rossz regényeket író Hatvany Lajos. A német Nobel-díjas hatszor fordult meg Budapesten, általában a Bécsi kapu téri palotában lakott, a Várban, ha nem Lukács György szintén gazdag apja, Lukács József gellérthegyi villájában. Az egyik budai szoaréról csoportkép készült, ezen balról jobbra többek közt Bálint György látható, továbbá Márai, Kerényi Károly, Thomas Mann és a felesége, a háziak, Hunyady Sándor, Karinthy és félig takarva, hátul ágaskodva apám meg Cs. Szabó László. Elöl jobbra egy copfos, helyes kislány, Harsányi Klára, akinek előző nap múlt ki a kedvenc dakszlikutyája, és ezért megengedték, hogy a felnőttek közé vegyüljön, mi több, a bőrkötéses emlékkönyvét körbeadogathassa, hadd írjanak bele a nénik és bácsik. Thomas Mann is írt megszívlelendő életbölcs sorokat, gótbetűs, pedáns németséggel.

Más összejövetelek, vacsorák és zsúrok alkalmával szintén előkerült a könyvecske. Ott látjuk például Kosztolányi és Szomory Dezső bejegyzését. (Utóbbiról azt olvashatjuk Thomas Mann fia, a sűrűn Budapesten időző Klaus Mann naplójában: „Öreg drámaíró, hiú egy szerzet, monokli, kopottas elegancia, szórakoztatóak emlékei a századforduló Párizsáról.”)

Utoljára 1937 januárjában, tehát éppen hetven évvel ezelőtt járt Magyarországon a világhírű német író. Akkor született József Attila emlékezetes költeménye, a Thomas Mann üdvözlése. A jeles vendég tiszteletére felolvasás volt a Magyar Színházban, Attila nagyon szerette volna elmondani új versét. A cenzor ezt nem engedélyezte. Hatvany Lajos adta át Mann-nak a kéziratot, s egyben hevenyészve, álltó helyében lefordította németre. Később sikerült műfordítást is olvashatott a költemény címzettje.

Harsányi Klára, azaz Mrs. Waters ma arra emlékszik, hogy kislányként ketten igyekeztek őt szórakoztatni. Klaus Mann még versikét is írt hozzá, József Attila meg a szőnyegre ülve társasjátékot játszott vele.

– Kérhetek Attilától is bejegyzést az emlékkönyvembe?

– Te csak gyűjtsd a halhatatlanokat – hangzott a válasz.

Attila az év decemberében lett öngyilkos, a morfinista, homoszexuális Klaus Mann, a Szabó István által megfilmesített Mephisto szerzője tizenkét évvel később, egy cannes-i szállodában.

Február 16.

Kőbányai János figyelmessége folytán megkaptam Heller Ágnes négy tanulmányt tartalmazó könyvecskéjét, melynek különös címe van: Pikareszk Auschwitz árnyékában. Az első tanulmány a magyar zsidó irodalom úgymond „zsidótlanításának” Heller Ágnes-i elméletét fejti ki. A szerző néhány regényt elemez ebből a szempontból, így Molnár Ferenc művét, A Pál utcai fiúkat. Azt írja, hogy a történetben „három, minden kétséget kizáróan zsidó fiú szerepel. Ezek közül az egyik, Weisz jelentéktelen, s mint ilyet az író zsidónak is ábrázolja. Zsidóságára azonban pusztán a tudatos névválasztás utal.” (Meg az, hogy ő a gittegylet pénztárosa.)

Majd ezt olvashatjuk: „Hannah Arendt a zsidó asszimiláció korának két alaptípusáról beszél. Az egyik a parvenü, a másik, a pária. Geréb a parvenü, Nemecsek a pária. […] Molnár Ferenc azonban zsidótlanítja regényét. Sem Gerébről, sem Nemecsekről nem tudjuk meg, hogy zsidó. Nemecsek neve persze idegenül hangzik, nem magyarosított, feltehetően cseh. Ennyi jelzésre volt csak az írónak szüksége.”

Nem világos, mit jelez az író, de Heller Ágnes szerint azt, hogy mivel szegény pesti szabó fiáról van szó, aki pária, tehát neve, kék szeme, szőke haja ellenére biztosan zsidó. De ha Nemecseket az író zsidónak nevezné – olvassuk a tanulmányban –, akkor kárt tenne a regény egyetemességében.

Molnár Ferenc a Pál utcában s a környékén lakó gyerekekről írt. Születtek a „nyóckerben” magyarok, tótok, svábok, keresztények és zsidók, ugyanabba az iskolába jártak, és barátkoztak vagy sem. Ki vörösinges lett, ki gittegyleti tag. Molnár állítólag írótársáról, a nála egy évvel idősebb, zsidó Pásztor Árpádról mintázta a Nemecsek által rettegett regénybeli Pásztort, akit már gyerekként ismert. A világhírű filozófus, a zsidó Kolnai Aurél állítólag azért magyarosított erre a névre, mert nagyon szerette A Pál utcai fiúkat, amelynek szereplője az elegáns Kolnay.

A parvenü asszimilálódó zsidókról Molnár remek szatírákat írt, az általa megörökített páriatípusokat azonban nem osztályozta felekezeti hovátartozás szerint. Azt hiszem, Heller Ágnes téved, amikor Nemecseket zsidónak véli. Talán egyaránt írhatott volna az irodalmi zsidótlanítás, valamint a zsidó olvasó azonosuló beleérzése folytán keletkező „zsidósítás” jelenségéről.

Anyámhoz, Molnár Mártához az 1960-as évek elején bekopogott egy javakorabeli, kék szemű férfiú, s közölte, hogy apja a József körúthoz közel volt szabó, s vele küldte át Neumann doktor úrhoz a javításon, alakításon vagy vasaláson átesett ruhadarabokat, öltönyöket. A doktor úr fia, Molnár Ferenc reá emlékezhetett, amikor megalkotta a kis Nemecsek alakját. „Nyugalmazott rendőrtiszt vagyok – mondta anyámnak a váratlan látogató –, s arra szeretnék engedélyt kérni a nagyságos asszonytól, hogy a nagy író születésnapján díszőrséget állhassunk néhány régi Pál utcai társammal a körúti emléktáblánál.”

Lehet, hogy ez is egyike volt az időnként feltűnő ál-Nemecsekeknek, de anyám leírása szerint vérbeli gój benyomását keltette.

Március 4.

Ó, mily szomorú történet.

Határ Győzőnek szép nagy, vörös téglás villája volt Wimbledonban. Eredeti foglalkozására nézve építészmérnök lévén, a hátsó kert felé még hozzá is ragasztatott egy új szárnyat, amelyben tükrös szalont rendezett be. Ott három kávézóasztal körül három ülőgarnitúra volt, s mikor bevezette ide vendégeit, választhattak, hogy hová kívánnak letelepedni.

Győző kicsiny gyermek korában néhányszor bizonyára beléphetett Gyomán Kner Izidorék házába (hiszen apja volt a nyomda papírraktárosa), és ott beleszagolt a századelő nagypolgári miliőjébe. Lehetséges, hogy ifjan mindig hasonló lakhely megteremtésére vágyott. Annyi bizonyos, hogy egyébként is vonzódott a XIX. század végi pakfong grandiozitáshoz, és kedvenc zeneműve Berlioz Fantasztikus szimfóniája volt. Nos, ebben a tágas szalonban nemcsak jellegtelen régi ülőbútorok állottak, hanem szoborművek is. Ha nem is bronzból, de valamiféle ahhoz hasonló fémből burás lámpákat tartó, hegyes keblű, aranyozott nimfák és egyéb hölgyek.

Szegény Piroska minden születésnapján leszállítottak a házhoz egy-egy ilyen szobrot Győző ajándékaként, bár talán jobban szeretett volna olykor nimfák helyett egy szép új ridikült.

Meghalt Piroska, majd mintegy tíz nappal később, váratlanul és hirtelen, a kilencvenharmadik évében járó író is. Árván maradt a wimbledoni ház.

Köztudott volt, hogy a villát Határ Győző a magyar államra kívánta hagyományozni. Egyaránt szánta diplomatalakásnak vagy alkotóháznak. Úgy tudni, kifejtette ebbéli óhaját a londoni Magyar Kulturális Központ igazgatójának, Bogyay Katalinnak. Levélben is. De határozott végrendeleti utasítást, úgy látszik, nem adott.

A magyar állam nem mutat különösebb lelkesedést Győző ajándéka iránt. Végrendelet hiányában a mintegy másfél millió fontot érő villa örökösének hatalmas összegű adót kell fizetnie a brit államkasszába, hogy hozzájuthasson az immár elég rossz állapotban lévő épülethez, amely London központjától, a magyar nagykövetségtől több mint egyórányira van. Alkotóházként nem lenne olcsó a fenntartása.

A megbízott ügyvéd, a vonatkozó rendszabályoknak megfelelően, hozzálátott megkeresni, milyen rokonok jelenthetnek be igényt az örökségre. Piroskának az első házasságából származó leánya él Olaszországban, de ő csak azt kérte, hogy anyja után néhány személyes emléktárgyat örökölhessen. Felmerült az ismeretlenségből Győző édesanyjának egy pesti unokaöccse, és jogot tarthat részesedésre Piroska budapesti fivére. Utóbbiak megállapodtak abban, hogy a ház értékét az unokaöcs kapja meg, az ingóságokat a fivér. A Petőfi Irodalmi Múzeum jelentkezett, hogy szeretne hozzájutni Határ Győző valamelyik széles karimájú művészkalapjához, sétabotjához, tollához, szemüvegéhez, írógépéhez.

Míg a tárgyalások folytak, egyre elhanyagoltabbá vált a villa. Utca felőli kertfala megroggyant, könnyen rádőlhetett volna a járókelőkre. Ezért bedöntötték. Ennek láttán bátorodhattak fel azok a betörők, akik most fényes nappal kirabolták a házat. A hátsó ajtót feszítették ki, és elhordták a nimfákat, a kisebb antik bútorokat. Egy antik szekrényke már nem fért fel a teherautójukra.

A könyvek, amelyeknek a Petőfi Múzeumba kell kerülniük, nem kellettek a tolvajoknak, s remélem, nem vitték el Győző két érdekes, nagyméretű, bekeretezett rajzát a falról. Vagy azt a skiccet, amit én rajzoltam róla.

Március 12.

Már megint Budapest. A kettesen zötyögök a Boráros tér felé. Rajtam kívül nincs a kocsiban más, csak egy öregasszony zsákokkal meg egy kócos fiatalember, aki jóval arrébb ül, és onnan kiabál szép, alföldi tájszólásban a máminak:

„Aszonta ez az ember, hogy tejjes ellátást ad. Hát ételt meg cigarettát adott, de pénzt nem. Nullában vagyok. Volt ott egy román gyerek, aszonta, hogy megfujcsa. Na, azt kifizette. Soroksáron van még egy téesz, oda fogok kimenni. De előbb most benézek a Tiszta Forráshoz. Mit hallott, lehet ott mosni?”

„Engem az nem érdekel” – mondja az öreglány.

A szagáról ítélve tényleg rég járhatott a Tiszta Forrásnál.

Március 15.

Kirándulunk Ilivel a nemzeti ünnepen. Szép idő van, sütöget a nap. Rég nem jártuk az erdőt. Majd este megnézzük a tévé összefoglalóját a nap eseményeiről. Negyvennégyet átélt, rettegő, agg ismerőseimtől eltérően nem számítok a hajcihőbagázzsal kiegészülő szélsőjobb komoly rendzavarására. Tüntetés biztosan lesz, hiszen a kormány és feje nem népszerű, különösen nem a gazdasági megszorítások, a tanügyi és egészségügyi leépítések idején.

Nem öltözünk fel turistáknak, útravalót sem pakolunk, télikabátosan, kokárdásan indulunk útnak a csillebérci buszvégállomástól. Szinte valamennyi szembejövő vagy a tisztásokon piknikező kiránduló kokárdát visel.

Egyhangú tájon át visz az utunk. A természet még téli álmát alussza, a fák lombtalanok, a cserjék rőtbarnák, madár sincs sok, bár távolabb pergőn kopog egy harkály. A lényeg az, hogy friss levegőn vagyunk, és kényelmesen baktatunk vagy hat kilométert, vissza a Normafáig, ahol beülhetünk kávézni és palacsintázni.

Este bekapcsoljuk a tévét. Éppen a tizenhét éve budapesti főpolgármester Demszky Gábor beszéde kezdődik a Petőfi-szobornál. Szerény, kicsit félszeg fiú volt, amikor Londonban először találkoztam vele, a rendszerváltás hajnalán.

Ismert a litográfia 1848. március tizenötödikéről, amelyen látható a Landerer és Heckenast nyomda elé gyűlt sokaság. Esik az eső, esernyős pestiek hallgatják a 12 pontba foglalt követeléseket. Mivel újabban szokás, hogy a március tizenötödikei ünnepen modern balett követi a szónoklatot, nem lep meg a sötét öltönybe bújt táncosok bevonulása Demszky Gábor beszéde előtt. Nagy, fekete esernyő van a kezükben, bizonyára mindjárt eltáncolják a 12 pont kihirdetésének forradalmi epizódját. De miért oly pocakos és ősz egyikük-másikuk? És miért rágóznak, és miért viselnek napszemüveget?

A tévé hangtechnikusai ügyesen kiszűrik a kordonon kívül összegyűlt tömeg zaját, de látható, hogy kifütyülik az érkező Gyurcsány miniszterelnököt, s amikor a főpolgármester a szónoki emelvényre lép, elkezdődik a meglepő balett. Tojás és paradicsom repül felé, s az esernyősök, akikről gyorsan kiderül, hogy nem táncművészek, hanem biztonságiak, ügyes szökkenésekkel, robinzonádokkal fogják fel nyitott esernyőiken a lövedékeket. Egy tojás mégis Demszky zakóján landol. Ő hősiesen mondja tovább a beszédét, a mikrofonba kapaszkodva, de idegességtől remegő hangon harsogja, hogy „Nem félünk!”.

A beszéd java része nem 1848-ról szól. Végeztével Gyurcsány miniszterelnök spontán rágyújt a Kossuth-nótára, csak a szájmozgásból és a ritmusból látható, hogy azt dalolja: „Mindnyájunknak el kell menni…”

Nagy pfujozás közepette el is megy, s jönnek – kis színes plasztiksámlikon ugrálva – az elmaradhatatlan táncosok, hogy a művészet erejével fejezzék ki, mit jelent számunkra március 15.

Március 17.

Ma délelőtt előadást tartottam az Íróakadémián. A Művészetek Házában megjelent, mintegy százfőnyi hallgatóság rokonszenves: mind írók szeretnének lenni, még a fiatal seregben feltűnő ősz hajú hölgyek is.

Angol szokás, hogy egy-egy előadást derűsen illő indítani. A színpad sarkában álló zongorára pillantva beugrik a viszonylag használható poén:

„Hölgyeim és uraim, Magyarországon gyakori, hogy irodalmi előadások előtt zeneszó csendül. Legutóbbi felolvasóestemet fuvolás kísérte. Látom, hogy rendelkezésünkre áll itt egy pianínó. Így bevezetőképpen eljátszanám önöknek Bartóktól az Este a székelyeknél-t. (Hatásszünet, majd sóhaj.) Eljátszanám, de sajnos, nem tudok zongorázni…”

Gyengécske vicc, de azért nevetnek. Nagyobb bizalommal néznek az elé, hogy másfél órán át fogok hablatyolni nekik a színpadról, talán nem lesz száraz a szöveg.

Megszabott témának azt kaptam, s V. Bálint Éva is így jelentett be, hogy aköré építsem fel szabadon repdeső előadásomat, milyen előnyei s miféle hátrányai vannak annak, ha valaki idegen nyelvi környezetben válik íróvá. Beszélek ezután immár fél évszázados külföldiségem mindenfajta tapasztalatáról, s örömmel látom, hogy buzgón jegyzetelnek. Szólok az otthonról hozott nyelvi poggyász jelentőségéről, arról, hogy sok jó klasszikus vagy kortárs magyar írót-költőt kell olvasni, s említem Cs. Szabót, aki azt írta valahol, hogy a hazától távol élő betűvetőnek, az őt körülvevő idegen nyelvi közeg hullámai közt, fokozottan ügyelnie kell a magyar stiláris és nyelvhelyességre, mert – miként ezt ő ábrázolta – minden „utcasarkon” ott áll Arany János, hogy számon kérje a vétéseinket. Bizony, kétnyelvűként könnyen eshetünk csapdába, hiszen még Márai is ír a naplójában egy helyen „konkrét” házfalakról, elfeledve, hogy amit angolul „concrete”-nek neveznek, az magyarul egyszerűen beton.

Angliában ritkaság a formabontó próza. Joyce zseniális avantgárd brillírozása óta kevesen próbálkoztak vele. Az angol esszé, novella vagy regény megírásánál éppúgy, mint költemények megalkotásánál az egyik leglényegesebb, ha nem a leglényegesebb szempont a szavak megválogatása. A hatalmas szókészletből annak kell beugrania a megfelelő helyre, ami gondolatilag a legodaillőbb, legkifejezőbb. Az írónak nagyon ismernie kell a nyelvet. Ezért nehéz magyar születésű írónak angol irodalmi prózát fogalmaznia. Bezzeg a kortárs magyar irodalmi próza gazdag a formabontó kísérletekben. Kérdés, hogy célravezető-e ez. Írhatunk-e például ösztönösen?

Karátson Gábor jó festő, és mély gondolkodású, tiszta magyarsággal fogalmazó író. Ő maga mondta el, hogy Ötvenhatos regényét ösztönösen alkotta, méghozzá kis részletszövegekből. Könyve így próbára teszi az olvasót. A lényeg elvész a részletekben. Az elvont festmény alkotója lehet ösztönös. Nagyon is. A prózaíró azonban szerintem nem szerkeszthet ösztönösen, és nem vegyíthet történetleíró mondatokat mindent elborító lila köddel. A prózakollázs alkalmazásának is megvan a természetes határa.

Megszavaztatom a hallgatóimat. A száz közül hárman jelentkeznek, hogy ők bizony formabontó prózát akarnak írni, legalább annyira „megfirkáltat”, mint Esterházy vagy Kukorelly.

Március 21.

Anyám ma száz éve született. Mikor még csak ötven volt, azt reméltem, hogy nagyon soká fog élni. Mulatságos, hóbortos, fehér hajú dáma lesz, kicsit olyan, mint a remek angol komika, Margaret Rutherford volt. Tweedkosztümös, bőkeblű, idős asszonyság, olykor már kicsit szórakozott, de azért változatlanul sziporkázó szellemű.

Levelek jöttek s mentek London és Zugliget között. Az onnan Angliába érkező üzenetek egyre gondterheltebbek voltak. Írójuk nagybeteg lett, majd 1966-ban, ötvenkilenc évesen, meghalt.

Ma a Petőfi Irodalmi Múzeumban bemutatták a majdnem egyórás filmet, amit Sárközi Mártáról a Magyar Televízió számára készített Mérei Anna és Katona Zsuzsa. A hajdani Károlyi-palota bálterme zsúfolásig megtelt, a mögötte lévő teremmel össze kellett nyitni, ott is felállítottak vetítővásznat. Sok régi barát jött el, például Ruttkay Kálmán és R. Várkonyi Ágnes, Gyapay Márta, Fazekas Ica, Rác Andris, Kass Janó, Illyés Ika, meg új barátok is, akik már nem ismerték személyesen anyámat, de jól tudják, ki volt. Az újonnan Kossuth-díjas Horváth Ádám kellő fiúi méltósággal foglal helyet az első sorban.

Széchenyi Ágnes üdvözölte az egybegyűlteket, majd bevezetőként apámtól olvasott fel költeményt egy színész. Verset a halálról. Azután az elvált férj, Horváth Zoltán kiadatlan emlékirataiból következett hosszú részlet Vészi József közéleti jelentőségéről. S végül a film. Távolról sem tökéletes, de nagy empátiával készült, és jó, hogy van. A vetítés után Lator László méltatta anyám folyóirat-szerkesztői munkásságát.

Ádám bátyám is szerepel a filmben. Kossuth-díjas tévérendező létére nem érzi, hogy bántóan alpári. Egy rendkívüli egyéniség, egy fontos irodalomtörténeti és politikai személyiség centenáriumán más trágárságok mellett arról beszél, hogy az hogyan küldte őt „baszni”. Biztosan azt hiszi, hogy ez modern és szabados. Inkább patetikus.

Március 27.

A Soho főutcáján lévő Amalfi presszóban Faludy György fiával és unokájával találkozom. Fia, Andrew vidékről utazott fel, bottal jár, parkinzonos. Tanári állását ötvenévesen fel kellett adnia.

Jól elbeszélgetünk, majd megajándékoz élete regényével, amely magyarul is megjelent, középfinom fordításban. Nem lehetett könnyű Faludy fiának lenni. Anyját kilencéves korában elvesztette, s azután apja és Eric hurcolták őt körbe a fél világon, vagy bevágták egy rideg angol magániskola internátusába.

Az unoka, Alexander hórihorgas, habókos és eszes. Anglikán papnövendék. Megy Pestre, fél évig káplán lesz az ottani anglikán parókián.

Április 2.

Különös Máté-passió-előadás a Queen Elizabeth Hallban. Fischer Iván úgy képzelte, hogy felidézi a Bach korabeli, templomi előadások húsvéti hangulatát, áhítatát. Adva van az Orchestra of the Age of Enlightenment a saját kórusával és néhány kiváló szólista, például az evangélista szerepében Rufus Müller.

Fischer Iván a pódium jobb és bal oldalára osztotta szét a zenekart és a kórust, a szólisták jönnek, mennek, Krisztus (Peter Harvey) kis dobogóra lép fel, a zenekar fölé magasodik, valahányszor megszólal.

Gyerekkar nincs. Mindjárt az elején, a Kommt, ihr Töchter, helft mir klagen! dallamainál hiányolhatjuk az éles gyerekhangokat, helyettük egy sor hölgy áll ki a szoprán szólamból a színpad elejére, a szélen egy túl szűk fekete ruhába préselt, krumpli alakú, elhízott asszonysággal.

Az elképzelés lényege az volt, hogy a korálokat ezen az estén együtt lehet énekelni a hivatásos kórussal, mintha a templomban lennénk. Fischer Iván meghirdette, hogy akinek ez tetszik, az jöjjön egy órával a kezdés előtt, átpróbálja velük a zsoltárokat, s azután beülhetnek az első két sorba közreműködőnek. Igen ám, de Anglia nagy és népes ország, rangos templomi kóruskultúrával. A Bach-korálok különböző szólamait rengetegen tudják. A nagy hangversenyterem az utolsó székig megtelt, és szinte a teljes publikum énekelni vágyott. A bejáratnál végül mindenkinek kottát osztottak.

A karmester az előadás kezdete előtt rövid beszédben ismertette, mire gondolt, és kérte, hogy énekeljük el az első korált. Elénekeltük, Iván megelégedésére.

Végül azonban sikerült tönkretenni az előadást. A tizenkét korált fújta a közönség java része, angolul meg németül, reszketeg öreg fisztulahangon vagy harsogva, tisztán vagy kissé hamisan. Mögöttem egy vénember büszkén bizonyította, hogy fejből tudja a tenor kettőt, előttem két hölgy kellemetlen sipítást művelt.

A jó öreg Johann Sebastian jóvoltából voltak azért szép és felemelő momentumok. Mert hogyan szól a régi mondás? „Ha Bach zenéje szól, a Jóisten figyel. S ha Mozart zenéjét játsszák, akkor az angyalok figyelnek. De a Jóisten is hallgatózik.”

Április 6.

„Az indiai Frida Kahlo” – így aposztrofálta a brit sajtó Amrita Sher-Gill festőművésznőt a Tate Modernben megnyílt kiállítása alkalmából. Amrita nem volt Frida. Nem származott Mexikóba kivándorolt német zsidó szülőktől, nem volt egy világhírű festő (Diego Rivera) felesége, nem volt kommunista, nem szenvedett súlyos közlekedési balesetet, és nem festett rettenetes fizikai fájdalmait megörökítő, szürrealista képeket.

Apja gazdag családból származó indiai filozófus volt, anyja a budapesti Lipótvárosból Gottesmann Marie-Antoinette, az indiológus Baktay (Gottesmann) Ervin húga. Annyi azonosság felfedezhető a két művész között, hogy öntörvényű szabadossággal élték életüket. Kahlo esetében bizonyos, hogy mindkét nemhez vonzódott, Sher-Gill esetében kevésbé. A mexikói festő, már Rivera feleségeként, ágyba bújt a Mexikóba menekült és nem sokkal később meggyilkolt Trockijjal, Amrita állítólag fűvel-fával, többek közt Nehruval. Nem tudni, előbb vagy utóbb lett-e magyarországi unokatestvére, Egan Viktor felesége, aki 1941-ben Lahorban, orvosként, beavatkozással szüntette meg a terhességét, de fertőzést idézett elő, és halálát okozta.

Amrita Sher-Gill így mindössze huszonnyolc évet élt. Gottesman Marie-Antoinette a halálhír hallatán öngyilkos lett. A delhi Nemzeti Galéria által kölcsönzött kiállítása bizonyítja, hogy Amrita festészete éppen kiteljesedőben volt, új, érdekes korszakába lépett, amikor hirtelen elragadta a halál.

Április 12.

Attila 1956-ban tizenhat évesen érkezett Angliába. Itt hol jól ment a dolga, hol pedig sanyarú életszakaszokat vészelt át. Megvásárolta Beethoven szimfóniáit, és ha gondjai borússá tették, feltette a lemezjátszóra valamelyiket, zenével vigasztalódott.

Egy időben építkezési vállalkozó volt. Összeszedett egy brigádnyi szegénylegényt, és vállalta épületek felújítását. Váratlanul csöngetett be hozzám egy őszi délelőttön.

– Ne kérdezz semmit, ülj be a kocsiba. Elviszlek valahová, húsz percig szükségem van rád, semmit se kell csinálni, utána hazahozlak.

– De Attila…

– Életfontosságú ügy!

A kopott kis autó sokáig kerengett Észak-Londontól Dél-Kensingtonig, míg végül lefékeztünk egy ötemeletes régi ház előtt a kerület elegáns részén. A ház minden emeletén építőmunkások sürögtek, vakoltak, kalapáltak.

– Kérlek, gyere be, tekintsd meg a munkálatokat, tegyél fel nekem néhány kérdést angolul, és már viszlek is haza.

Végigjártuk a palotát, a munkások egy-egy percre abbahagyták a fűrészelést, malterezést, és nagy reverenciával vetették rám pillantásukat. Aztán visszaültünk a kocsiba.

– Phű – sóhajtott Attila, amikor begyújtotta a motort –, ez jobban sikerült, mint gondoltam.

Útban haza, London északi dombvidéke felé elmondta, miért volt szükség a jelenésemre.

Egy arab multimilliomos megrendelte vállalatánál ennek a nagy épületnek az átalakítását garzonlakásokká. Ő megkezdte a munkát, de az arab nem fizetett előleget. Az alkalmazottak másfél hónapja ingyen dolgoznak, bérezésükre nincs pénz. A villanyszerelő lázítja a brigád tagjait, első lépésként ki akarnak vonulni az építkezésről, második lépésként megfenyegették, hogy ha nem fizet azonnal, akkor agyonverik. Ő megígérte tehát, hogy az arab milliomos végre helyszíni szemlét tart a házban, s bizonyára késedelem nélkül leteszi az előleget.

Nos, húsz percen át én voltam az arab milliomos. Az igazi közben bizonyára a kaszinóban ült. Attila most a hatvanegyes villamos másik végéről furakodik felém, sujtásos Bocskai-zekét visel, rajta a közepén lyukas, háromszín nemzeti lobogót formázó zománcjelvényt. Már évekkel ezelőtt visszaköltözött Magyarországra. Budapesthez közel lovardát nyitott, ez ment is szépen, de egyszer levetette a ló, és minden csontja eltörött. Megnősült, a feleség által hozott gyerek nagyon szereti az új apukát. A faluban azonban sandán néznek rá, s úgy emlegetik, hogy „a gyüttment”. Ha felszólal valamiféle közösségi ügyben a falugyűlésen, mondanivalóját rendszerint így kezdi: „Én csak egy gyüttment vagyok, de azért engedtessék megjegyeznem, hogy…”

Nemcsak a falu ügyeiben van mondanivalója. Az ország ügyeit is kézbe veszi olykor. Október huszonharmadikán felvonult a rendőrkordonnal szemben, nemzetiszín (lyukas) lobogót tartva a magasba, úgy is mint forradalmi veterán. Amikor a fejét a rendőrök többször odaverték a tömeget locsoló vízágyú oldalához, a zászló kiesett a kezéből. Azóta számos levelet intézett a miniszterelnökhöz, a rendőrséghez és az Európai Unióhoz, hogy kéri vissza a lobogót.

A Könyvfesztivál végett vagyok ismét itthon. Segítek felavatni Kaiser Ottó külföldi írókat megörökítő fotóalbumát, amelyben magam is szerepelek, dedikálom a régebbi könyveimet, s a zárónapon részt veszek a kerek születésnaposok ünneplésében. Állítólag a kilencvenéves Szabó Magda és a nyolcvanöt éves Göncz Árpád is ott lesz.

Sajnos akkor éppen dedikáltam, amikor a fesztivál díszvendége, Umberto Eco kifejtette bölcs gondolatait a nagyteremben. De a laudációnál jelen voltam, miszerint Eco azért fogalmazta nehezen áthatolhatóvá történelmi regénye első száz oldalát, hogy éreztesse az olvasóval, milyen küzdelem az írás. A baj az, hogy ez a valóban megejtően okos és sikeres férfiú szerény véleményem szerint nem világrengetően nagy író. Bár A rózsa neve alapötlete és meséje jó.

Este fogadás volt a Petőfi Irodalmi Múzeumban a könyvfesztivál vendégei számára, Csorba Csilla igazgatóasszony arra biztatta a jelenlévőket, hogy ha elköltötték ízletes vacsorájukat, borospohárral a kézben sétáljanak át a szomszédos terembe, és tekintsék meg a Budapest–Berlin kiállítást. Eredeti Moholy-Nagy-művek is láthatók. Ha már túlórát fizetnek a teremőrnek, átmegyek. Az első kép nagyatyámat ábrázolja, ifjan, Berlinben, Ignotus és Hatvany Lajos társaságában. A második kiállítási tárgy a dédapám, Vészi József által Berlinben szerkesztett folyóirat, a Jung-Ungarn címlapja. Szemközt nagyanyámról látható fotóportré, a XX. század elején Berlinből küldte Pestre tudósításait. Ez persze különös csemege számomra, s bizonyos mértékig megható. Rajtam kívül más nem nagyon hagyta ott a fogadást e változatos látványt nyújtó, tanulságos és gonddal rendezett kiállítás kedvéért, de most belép Csorba Csilla és Kovács Ida, kalauzolnak egy köpcös, kopasz, nyírott szakállas urat, aki végigszalad a termen. Ki is ez? Valahonnan ismerős. Lehetne Király utcai textiles is. De nem. Persze. Ő Umberto Eco.

Április 13. péntek

Csáki Judit vendégei vagyunk a fotogén fotós Kaiser Ottóval az Alexandra Könyvesház színpadán. Ottó határ menti és nyugati magyar írókat bemutató albumának második kötetéről csak jót mondhatok, s nem csupán azért, mert szerepelek benne. A fotók remekül komponáltak, jó érzékkel elkapottak. Minő szerencse, hogy Kaiser mester a fényképező-masináival még meglátogathatta wimbledoni palotájában, öt perccel a halála előtt Határ Győzőt, s megörökítette nemcsak az ő karakteres busa fejét, de a szobrokkal teli úri szalont is, amit a betörők azóta alaposan megdézsmáltak.

– Érdekes – jegyzi meg mély mezzóján a kettőnket faggató Csáki Judit –, hogy magukat, nyugati írókat milyen megállapodott polgári jólét veszi körül.

A képek valóban ezt mutatják. De főként középkorú vagy még annál is vénebb írók láthatók Kaiser Ottó albumában. És élete alkonyára csak összeszedi magát még a bohém emigráns íróféle is. Ifjan nyomorogtunk persze padlásszobában, és jártunk lyukas könyökű pulóverben. Most szociológiai tanulmányt lehetne írni a minket körülvevő bútorokról, képekről, dekoratív célú vicikvacakokról. Ottó szereti belőni a zugokat, észre se vettem, amikor dolgozószobámban lefényképezte az egyik könyvespolc szélét, amelyen tucatnyi apró tárgy fogja a port: kicsiny rubinüveg kancsó, svéd falovacska, csont papírvágó kés, szárított tengeri csillag a velencei Lidóról, antik gyöngyhímzés anyám monogramjával és még sok más. A csecsebecsék mögött könyvek sorjáznak, és Csáki Judit érdekes véletlennek tartja, hogy éppen a Catch-22 gerince van a képen, felveti tehát, nem afféle Catch-22 a mi szituációnk is?

Filozofikus kérdés. Mi is a Catch-22? A regényt megíró Joseph Heller szerint olyan állapot, amikor valamit nem lehet megtenni anélkül, hogy előbb valami mást ne tettünk volna meg, de ezt az előbb megteendő dolgot a későbbi nélkül nem tudjuk megtenni. Na már most, hogyan vonatkoztatható ez frappánsan a mi kinti-benti állapotunkra? Vagy egyáltalán. Az okos pillantású Judit várakozásteljesen néz rám.

– A szépírók műveit ábécérendben igyekszem polcra sorolni, Ottó a h betűt kapta el, Heinétől Hernádi Miklósig – válaszolom gordiuszi csomót szabdaló pimaszsággal.

Április 15.

A fesztivál zárónapján, szokás szerint, a kerek számú születésnaposokat köszöntik. A kilencvenéves Szabó Magda ígérte jelenlétét, de nem jött el, a nyolcvanöt éves Göncz Árpád tegnap állítólag itt volt, de ma nem ünnepelteti magát. Az emelvényre kiültetett tizenhat író közül így a vele egyidős Fekete Gyula a korelnök.

Tarján Tamás kérdezget bennünket, s hogy könnyed legyen a felütés, azzal kezdi, hogy ki mit rendelne ünnepi menüként. Szól a hatvanéves Aczél Géza, ki nemcsak a költészetben, de a csülök mindenféle-fajta elkészítésében is szakértő, ételekről és borokról esik szó, de desszertet senki sem említ. Megjegyzem hát, hogy a magam részéről édesség nélkül nincs befejezve semmiféle étkezés, s ha már irodalmi menüről van szó, ajánlanám az Esterházy-tortát.

„Hacsak valakinek nem akad a torkán” – hangzik bal felől a megjegyzés valakitől, aki talán nem kedveli korunk nagy prózaíróját vagy a műveit.

Végül összegeznünk kell a mögöttünk lévő hosszú út tapasztalatait. Sánta Ferenc (80) arra int, hogy az író feladata a jót szolgálni, Fekete Gyula morózusan nézi a földet, és közli, hogy Európának befellegzett, Kántor Lajos (70) úgy látja, hogy legjobb, ha mindenki előfizet a Korunkra, én csak annyit mondhatok, hogy nem vagyok kész az összegzésre, az előttem álló feladatok jobban izgatnak, hiszen még zongorázni sem tanultam meg.

Finom Bock vörösbort kapunk fadobozban, a címkére nyomott, személyre szóló üdvözlettel. Begördítenek egy hatalmas szülinapi tortát. Happy birthday to me.

Februárban elsősorban a zenei világ ünnepelte kedves régi barátomat és hajdani gimnáziumi osztálytársamat, Peskó Zoltánt a hetvenedik születésnapján. Karmesterként az európai élvonalba tartozik, rosszul tették az illetékesek, hogy nem rá bízták a Magyar Állami Operaház főzeneigazgatói tisztét. Nemcsak azért kár, mert rendkívüli muzikalitású, mindig nagy gonddal felkészülő és sokoldalú dirigens, hanem azért is, mert évtizedes tapasztalata van zűrös operaházak vezetésében. Aranyos nyugalmával és humorával a velencei La Fenice Operaház problémáit is elsimította.

Zoli édesapját is volt szerencsém ismerni, az Evangélikus Gimnázium orgonaművész énektanárát, aki kicsit Schubertra hasonlított a szemüvegével. Az Evangélikus Gimnáziumot persze megszüntették a kommunizmus idején, és átkerültünk a Baross utcai Fazekasba, ahol nem volt zeneoktatás. De az ünnepségekre kellett volna egy iskolai énekkar, s mivel Zoltán már akkor zenész hírében állt, felkérték, hogy szervezzen kamarakórust. Nyolcan álltunk össze kóristának, de mivel kedves haverunk volt a karnagy, képtelenek voltunk komolyan venni az énekkari feladatokat. Nagy nehezen betanultuk Kodály népdalfeldolgozását, miszerint A juhásznak jól megy dolga. Ebből állt a repertoárunk. Ha április negyedike érkezett el, hazánk felszabadulásának ünnepe, kivonultunk a pódiumra, és eldaloltuk, hogy A juhásznak… Ha november hetedike volt, a Nagy Októberi Forradalom emléknapja, akkor is a juhásznak ment jól a dolga. Azt hiszem, még Sztalin halála alkalmából is ezt zengtük el.

Érettségi után Peskó Zoli zeneszerzőnek készült. Ösztöndíjat kapott a római Santa Cecilia Akadémiára. Én akkor már Nyugaton éltem, ami azt illeti, éppen a Szabad Európa Rádió szerkesztője voltam Münchenben. Nyáron meglátogattam az Örök Városban a Peskó házaspárt.

A római Magyar Intézethez közel, a gyümölcspiacon gyönyörű cseresznyét árult egy köpcös parasztember.

– Olaszországban alkudni kell, figyeld, hogyan csinálom – mondta nekem Zoli, odalépett az árushoz, és zengzetes olaszsággal rákezdte: – Diákok vagyunk, hálásak lennénk, ha ezer líra helyett nyolcszázért adna nekünk fél kiló cseresznyét.

Óriási színészi alakítás következett, a kis ember égnek dobta a karjait, és úgy jajveszékelt:

– Hajnali ötkor kezdtem szedni a cseresznyét, hatkor indultam Rómába, száz kilométert vezettem, és a benzin ára épp most ment fel. El kell tartanom egy nagy családot, gyerekeket, velünk egy háztartásban élő idős rokonokat! Mit képzel, kedves uram?

Zoli így aztán átnyújtotta az ezrest.

A köpcös kimérte a fél kilót, papírzacskóba tette, és fejedelmi gráciával nyomta Zoltán kezébe, a visszajáró pénzzel együtt.

– Diáknak csak hétszáz…

A kútnál ültünk le cseresznyézni, köpködtük a magokat, és Zoli elárulta, hogy nem mennek vissza Kádár Magyarországára. Petrassi zeneszerzéskurzusát befejezve Franco Ferrara karmesterképzőjét is elvégezte, s idővel az egyetlen nem olasz zeneigazgató lett nagy itáliai operaházak élén.

Április 22.

Londonba visszatérve ismét ezerféle munka vár elvégzésre. 2008-ban lesz a teljes magyarországi kommunista hatalomátvétel hatvanadik évfordulója. Mivel az ötvenhatos forradalomról összeállított dokumentumkötetünk sikeres volt, szerzőtársammal, Pallai Péterrel nekiláttunk hasonló történelemidéző könyvet szerkeszteni a fordulat évéről, többek közt az időközben a titkosság alól felszabadított brit és amerikai diplomáciai jelentések alapján. Ezekből fordítok most egy kazalnyit magyarra.

Rákosi elvtársról tudtam, hogy gonosz volt és elvetemült, szadista öröme telt például abban, hogy miután valamelyik politikustársa elhurcolására és bebörtönzésére adott utasítást, a végrehajtás előtti napon még odalépett nyilvános helyen, például a Parlament folyosóján vagy egy fogadáson az illetőhöz, nyájasan elbeszélgetett vele, majd megveregette a vállát, és közölte, hogy „az elvtárs pártmunkájával meg vagyunk elégedve”.

De úgy hírlett, hogy intelligens és viszonylag művelt ember. A fordítandó iratokból az derül ki, hogy ez a rossz külsejű kis zsírgombóc modortalan volt és közönséges.

1946 nyarán Nagy Ferenc kisgazdapárti miniszterelnök vezetésével koalíciós küldöttség tett látogatást az Egyesült Államokban, amelynek tagja volt helyettese, a kommunista párti Rákosi Mátyás is. A küldöttség hazautazása után Szegedy-Maszák Aladár washingtoni magyar követ beszámolt az útról az amerikai külügyminisztériumban. Eszerint mindenki nagyon jól érezte magát Amerikában, kivéve Rákosit, aki kijelentette, hogy reméli, ez volt az utolsó amerikai látogatása.

A delegációt elvitték az Egyesült Államok egyik legnagyobb vízerőművéhez, a Tennessee Valley gigászi duzzasztógátjához. Remélték, hogy esetleg amerikai cég építheti meg ennek a kisebb mását a Dunán. Mister Lillienthal, a vezérigazgató nem győzött elég szívélyes lenni a magyar vendégekhez. Rákosi azonban megpillantott a nyári réten egy mezítlábas amerikai fiút, és megjegyezte: „A gazdasági élettel talán bajok vannak, ha itt az emberek cipő nélkül járnak.”

A magyar követségen fogadást rendeztek a küldöttség tiszteletére, ahol Rákosinak bemutatták a kommunizmussal rokonszenvező amerikai politikus, Henry Wallace feleségét. „Ja, maga annak a pinkónak a neje?” – kérdezte a hölgytől, s büszkén nézett körül, hogy ismeri a szovjet-társutasok amerikai gúnynevét.

Arról viszont a budapesti brit diplomáciai misszió vezetője számolt be Londonba küldött jelentésében, hogy 1946 késő őszén politikai gyűlést tartottak az Országház előtt, felcsendült a Himnusz, majd a tömegből kiabálni kezdtek az emberek az emelvényen álló Rákosinak, hogy amíg a Himnuszt éneklik, kivehetné a szájából a cigarettát.

Május 6.

Kádár János sírját megbolygatták. A Szovjetuniót kiszolgáló diktatúra bús képű vezérének csontjait egyelőre ismeretlen tettesek, akik talán örökre ismeretlenek maradnak, ellopták a sírból, mert úgy érzik, hogy „hazaáruló gyilkos” földi maradványai nem nyughatnak magyar földben. Ebbéli véleményüket öles betűkkel odapingálták a kommunista elnyomás halottainak szocialista realista szoborművel ékes emlékfalára. Szép, nagy emlékmű ez a nemzeti panteonként szolgáló sírkertben, teres parcella a pártfunkcionáriusoké. Jól meg volt ott eddig Kádár és Kádárné márványkővel ékes sírja.

A szétszórt csontokat hamar összeszedték, újratemették, a sírkövet visszamalterozták, a felirat aranyozását kisuvickolták. Csak Kádár feje hiányzik. Immár tehát Kádár is kapott újratemetést.

Moldova Györggyel, a hajdani pártvezért dicsőítő könyv szerzőjével tévéműsorban beszélgettek az esetről. Moldovának még a nyakán van a feje, de az író koponyájában éppolyan zűrzavar uralkodik, mint Kádáréban volt, halála előtt, mikor hatalmába kerítette a szenilitás. Ismét ajnározta könyve hősét. Az interjút készítő tévémunkatárs megjegyezte, hogy Kádár negatív alakja volt a magyar történelemnek, már csak azért is, mert bitófára küldte Nagy Imrét és a megtorlás idején fiatalok egész sorát.

„Kádár nagyon helyesen tette, hogy akasztatott” – válaszolta Moldova György.

Május 10.

Brugassičres-ben hétágra süt a nap. Kénytelenek voltunk fapadoson lereppenni Nizzába, s onnan bérelt autón áthajtani a házikónkhoz, mert ha nem teszünk valamit az épület végével egybeépült s száz éve érintetlen istálló tetőzetével, akkor a teljesen elkorhadt tartógerenda egy szép napon megunja az életét, leszakad, és a tető magával rántja a ház lakott részének a falát. Holnap jön helyszíni szemlére az építőmester, Monsieur Baiochi. Úgy látom, az lesz a dolog vége, hogy egy kis szoba-konyha-fürdőszobát építtetünk a megújuló tető alá, s erre rámegy a hosszú éveken át megtakarított pénzünk java része. De lesz ennek a vén parasztháznak egy úri szárnya, ahová elhelyezhető, aki meglátogat bennünket. Eddig ugyanis a hálószobánkat kapták meg a vendégek, s mi a szalon széthajtható kerevetére emigráltunk.

Persze megint van egy kis bosszúság. Ismét erre járt a télen a környék csibészeinek a bandája, amelyik egyre több helyre tör be. Vezérük a szemközti házban lakó iszákos munkanélküli tizenöt éves gyermeke. Ezúttal a kis szellőzőablakon hasították ki a szúnyoghálót, benyúltak a résen, és ellopták magát a háló által helyettesített ablakocskát, ami szépen oda volt támasztva, sajnos karnyújtásnyi távolságra. Bebújni nem tudtak, hála a keresztvasnak. Az ablakot asztalossal újra el kell készíttetni, s ez nem olcsó mulatság.

Jön este hat után, napi munkája végeztével, Monsieur Bughar, az ifjú arab asztalos. Vidám kis, sovány, gyors mozgású ember, fehér fogú. No, mindjárt leméri az ablaknyílást, de előbb ismerkedjünk meg egy kicsit. Mert tudni való, hogy édesanyja félig spanyol, félig olasz, de az apja algériai berber, a legelőkelőbb ottani családból. Az úgy volt, hogy…

– Talán megnézhetnénk az ablakot, Monsieur Bughar.

– Persze, mindjárt. De ez tényleg nagyon érdekes. Ugyanis a harminc berber földbirtokos családot megtámadták a szunniták, minden férfinak elvágták a torkát. Kihalt mind a harminc család. Akkor hogyan állhatok én itt most önök előtt? Na, hogyan? Hát úgy, hogy a nagyanyám terhes volt, s amikor Franciaországba menekült, itt szülte meg az apámat.

– Micsoda történet, Monsieur Bughar! Regénybe illő. Ám itt lenne ez az ablak, továbbá szeretnénk készíttetni önnel egy beépített szekrényt is, és…

– Jártam azóta Algériában, a feleségemmel meg a két gyerekkel. A feleségem német, ilyen hosszú szőke haja van. Azt mondja nekem a pasas az útlevélvizsgálatnál, hogy: „Maga álljon oda félre”. Mondom: „Már miért állnék félre? Francia turista vagyok, nem a maga haverja…”

– Ami az ablakot illeti…

– Meg kell mondani önnek, uram, hogy rettentő nagy kosz van Algériában. Szép polgári villák sorjáznak a tengerparton, s köröttük mindent elönt a szemét. Mondom az egyik villatulajdonosnak: „Annyi itt a szegény ember, miért nem ad öt frankot valamelyiknek, hogy legalább az ön strandján szedje zsákba a szemetet? Erre a pasas csak azt válaszolta, hogy…

Majdnem egy teljes órán át ismerkedtünk Algéria történelmével és Monsieur Bughar családtörténetével. De hetven euróért készít új ablakot.

Május 12.

Londonban nézzük a tévéhíreket. Távollétünk alatt nagy szenzációk nem történtek. Még mindig a Portugáliában elrabolt angol kislány ügye a főhír. A hírolvasó végül összerendezi a papírjait, felvidulva néz a kamerába, és bejelenti: „Most pedig krikett.”

Annak idején, a régi jó sztálini években anyám bosszankodott ezen sokat. Izgalmas külpolitikai változásokat reméltünk a Nyugattól, s ezért csüngtünk a BBC hírein. Anyám az angol híradást is értette, amit nem zavartak, mint a BBC magyar nyelvű műsorát, csak éppen nagyon nehéz volt fogni ócska rádiónkon. Mire nagy nehezen rátalált a keresőgombbal, szinte véget ért az adás, már csak az volt hátra, hogy a bemondó vígan közölje: „And now, cricket…” Fél évszázados angliai tartózkodásom alatt a krikett alapszabályait úgy-ahogy megtanultam, de nem mondhatnám, hogy ez a sportjáték lázba hoz. Milyen sport az, amelynek része, hogy a mérkőzés egy bizonyos pontján teaszünet van? A londoni magyar humorista, Mikes György volt lelkes krikettszurkoló. Ha a szezon idején merészelte telefonon hívni az ember, üzenetrögzítőjén a következő szöveg szólalt meg: „Itt George Mikes beszél. Itthon vagyok, de krikettmeccset nézek. Hagyjon üzenetet, vagy hívjon fel később.”

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben