×

Vízszintes zuhanás

Naplójegyzetek, 2006–2007, 1. rész

Sárközi Mátyás

2007 // 07-08
2006. október 15.

A londoni Magyar Kulturális Központban megnyitom a Lugossy Mária ötvenhatos emlékműterveiből és makettjeiből rendezett kiállítást.

Ki ne ismerné a Forradalom Lángját a Parlament előtt? A csiszolt feketegránit oszlop felállításának voltak ellenzői. Úgy vélték, hogy ez a puritán egyszerűségében méltóságteljes és lerombolt csúcsával igencsak kifejező oszlop, amelynek a tetejét mintha tankágyú lőtte volna szét, nem illik két régimódian realista szobormű, a lovát ugrató, elegánsabb Rákóczi- és a bumfordibb Kossuth-csoportozat közé. Lugossy Mária lemondott egy korábbi változata kivitelezéséről, amely stilizált emberi formát is magában foglalt volna. Ennek makettja szintén látható a londoni kiállításon. Mestere az egymástól eltérő jellegű anyagok: a gránit, a bronz és az üveg vegyes alkalmazásának. (Elvégre férje, Bohus Zoltán kiváló üvegművész.) A korábbi variáción a fekete oszlop folytonosságát bronztorzó törte volna meg, küzdő emberi alak, aki kétségbeesetten próbál kitörni a kő kemény fogságából. Talán jobb a végső megoldás, a mértani hasáb, a törés, szétzúzódás szürke hegével, melynek üregéből világol a kiolthatatlan, akár tornádókkal dacoló láng.

Lugossy Mária a 301-es parcella központi emlékműtervére kiírt, meghívásos pályázatra is igen érdekes munkát küldött be (mint a kiállítóhelyiség falán megtekinthető tervrajz mutatja), tereprendezéses megoldással, nagyméretű szarkofágokkal, színes gránitelemekkel.

Valaha főként kis léptékű műveket alkotott, hiszen pályafutását ötvösként kezdte. Most felavatott székesfehérvári ötvenhatos emlékműve viszont monumentális. A megrendíthetetlennek hitt fekete monolit olvad lávává és tűnik el a történelem süllyesztőjében.

Olyan művész munkái ezek, aki pontosan ismeri az anyagok szerves struktúráját és az abban rejlő szimbolikát. S tisztában van 1956 jelentőségével, üzenetével.

Idestova fél évszázada élek Londonban, s így van ez sok ezer más, 1956-ban idemenekült magyarral is. Aki nem ügyel, annak kopik a nyelvhelyessége. Londoni barátaimmal beszélgetve érdekes nyelvészeti megfigyelésekre van módom.

Egyikük, ha valamit megköszönök neki, mindig így válaszol:

– Szó se róla.

Nyilvánvalóan az angol beidegzett „don’t mention it” jár az eszében, ami magyarra fordítva „szóra sem érdemes”. Barátom már nem érzi, hogy a „szó se róla” ezzel semmiképp sem azonos.

Egy másik angliai magyar arról tudat, hogy elromlott a tévéantennája, nem jön be készülékén a magyar tévéadás. Eddig semmi baj nem volt az antennával, s bárhogy kereste, nem találta meg a műszaki hiba okát.

– Nem tudom kifigurázni – mondja.

Ugyanis az „I can’t figure it out” ugrik be neki, s nem sejti, mennyire mást jelent ez ilyesféle tükörfordításban, mint amit tulajdonképpen mondani akart.

Laci rosszkedvű. Összeveszett a feleségével.

– Kiestem a Mérivel – panaszolja.

A „we fell out” zavarta meg Lacit, amikor kedvemért magyarra fordította a szót. Ám Laci csak tizenöt éves volt, amikor a szüleivel Angliába került ötvenhatban, munkahelyén is, otthon is angolul beszél. Nem tudja, miért találom mulatságosnak, hogy ma reggel „kiesett a Mérivel”.

Október 23.

Nem így képzeltem a forradalom ötvenedik évfordulójának hazai ünneplését. A július 14-én együtt vigadó franciák képe tűnik fel előttem. Az ő forradalmi ünnepük délelőttjén Párizsban katonai parádé van, Ste Maxime-ban a polgármester mondja el közhelyeit a szabadságról, testvériségről meg az egyenlőségről, felvonulnak amerikai módra az idétlen, de nagyon csinos mazsorettek, este meg következik a káprázatos tűzijáték. Mindenütt szerves résztvevője az ünneplésnek maga a nép, a tömeg.

Budapesten az idén a népet kizárták az ünneplésből. Protokollvendégek sorakoztak fel az országzászlónál, a plebs a közelükbe se mehetett. Volt tűzijáték, de csak tévéközvetítés formájában lehetett megnézni. A nép előzőleg rakoncátlankodott, és nem szereti a miniszterelnököt. Brechttel szólván: nincs más hátra, a népet le kell váltani.

Október 25.

Elég jól sikerült az ötvenhatos „veterán-beszámolóm” Cambridge-ben. Talán nem hoztam szégyent az estet szervező magyar-angol Julia Seiber-Boyd fejére. A városháza tanácstermében vagy hetvenen gyűltek össze, s végig ott volt, nyakában a polgármesteri aranylánccal, a város első embere is, sőt – azt mondják, ez ritkaság – az est végén elégedettsége jeléül beinvitált a szalonjába egy pohárka sherry elfogyasztása végett.

Persze azzal kezdtem szónoklatomat, hogy friss ötvenhatos menekültekként mennyire meghatott bennünket Anglia rokonszenve forradalmunk és a szabadságért hozott áldozataink iránt, s mennyire értékeltük a Cambridge-i Egyetem elhatározását, azt, hogy a szabályt megváltoztatva biztosítja a felvételt a csupán magyar érettségivel rendelkező menekült diákok számára is. Ezek azután hál’ istennek megállták a helyüket, és kezdeti nyelvi nehézségeik ellenére 1961-ben tisztes eredménnyel diplomáztak.

Akkor még az volt a szokás, hogy a két legtekintélyesebb brit országos napilap, a The Times és a The Daily Telegraph egy teljes héten át, több oldalon lehozta az oxfordi és cambridge-i záróvizsgák eredményeit, megnevezve az összes végzett diákot. Nemcsak a friss diplomások oxbridge-i kollégiumait írták ki, hanem a középiskolákat is, ahonnét a kollégiumokba kerültek. Így azután különös párosításokat olvashattunk az újságban, világhírű kollégiumok mellett az ötvenes években átnevezett magyar gimnáziumokat: Caius College – Fürst Sándor Gimnázium, Brasenose College – Vörös Csillag Szakiskola stb.

Örömmel láttam, hogy a The Times a minap a britek segítőkészségét megköszönő levelet közölt az ötven évvel ezelőtti magyar diákoktól. Közülük nem egy immár angol egyetemen professzor. A lényegre térve utalhattam arra, amit Budapesten Sólyom László államelnök említett ünnepi beszédében. Felidézte Dobi István és Bibó István párbeszédét, amelynek színhelye bizonyára a Parlament volt, még az orosz tankok visszatérte előtt.

– Ami itt most az országban történt, azt sokféle szemüvegen át lehet nézni – óvatoskodott a kommunista állami méltósággá emelkedett Dobi.

– Bizonyára – mondta Bibó –, de ha nem teszünk fel semmiféle szemüveget, akkor csak egyféleképpen.

A steril hazai protokollünneplésen Nagy-Britannia igen alacsony szinten képviseltette magát. Koronás fők, államelnökök, miniszterelnökök és külügyminiszterek mellé egy volt Európa-ügyi minisztert delegált. Az a gyanúm, hogy a brit királyi család jól tudja, miért maradt távol. Ehelyett novemberben a St. James’s- palota dísztermében ad házi hangversennyel egybekötött fogadást londoni magyarok számára a trónörökös, Károly walesi herceg, s itt az ország egyik legünnepeltebb színésze, Jeremy Irons mondja el Márai Sándor Mennyből az angyal című, 1956-ról szóló költeménye angol fordítását. A díszszónok Határ Győző lesz, legalábbis ha addig nem hal meg Piroska, aki újabb agyvérzést kapott a kórházban. „Baj van, nagyon nagy baj, baj, baj…” – e-mailezi Győző. Ha Piroska élete hirtelen véget ér, akkor ő nem lesz olyan kedvében, hogy szónokoljon a hercegéknél.

Október 26.

Az agg Határ Győzőt szüntelenül foglalkoztatja a halál közelsége. Vizuális formában is:

szőkének születtem fehérre fordultam
sárgán zölden kéken kiterítnek holtan

Állandóan szikrázó nyelvi játékossága még szomorú gondolatok közepette sem hagyja el:

az életláng bennünk már takarékon
ég s mi kapkodva-kéklő: azért téli-kéknek
mondom – (havasi gyopár: hulladékony) –
kívülnen hidegek: bennünnen égnek

nem „őszikék” mert úgy nyolcvan után
az életdelej tője mindenhogyan ÉSZAK:
arra mutat a magas ég hajlatán
s nincs más csak ez: az Ötödik Évszak

Az emberi élet végső határa kitolódott. Ha vigyázunk magunkra, s a bajokkal teli világ többé-kevésbé kímél bennünket, akkor nagy kort megérhetünk. Akár viszonylagos szellemi épségben. Aminek a megőrzéséhez fontos, amit Határ Győző úgy nevez, hogy legyünk csináló emberek. Ám legutóbbi verseskötetében, melynek Plasztikzacskó a címe, keserűen fakad ki:

a halál árnyékában mindegy, oly-de-oly eldöglötten dög-mindegy, hogy mit mondott-nem mondott Descartes. Vagy Kant. Vagy Szent Ágoston. Az apostol. Vagy herkópáter. Vagy akárki. A halálnak? Mit neki Hekuba –

[…] a halál árnyékában, ahol vagyunk, megszűnünk mind a hatezer nyelven – Ami még ittlégyen,a mondhatóság mondhatatlan, mert hatezerszer nincs mivel-kinek

a halál árnyékában hatezer nyelven megvonják tőlünk a szót.

Október 27.

Megérkeztek az első fényképfelvételek a magyar rendőri brutalitás véres áldozatairól. Erősíti benyomásomat, miszerint a népesség jelentős százaléka nem tekinti Gyurcsány Ferencet 1956 örökösének, s berzenkedett attól, hogy Gyurcsány vezesse a fél évszázados megemlékezést. Tény, hogy 1956 után született, de biztos vagyok benne, hogy pécsi függetlenített KISZ-titkárként még „az ország ellenségei által szított ellenforradalomról” beszélt. A nép elégedetlen. Ha kételkedik a megválasztott és a saját pártja parlamenti frakciójának bizalmát elnyert kormányfő erényeiben, akkor jól oda kell somni neki, hogy attól kolduljon.

November 2.

Budapestre visz a vasmadár. Megjelenik A Király utcán végestelen-végig, és Debrecenben, érdekesnek ígérkező konferencián szólhatok ötvenhatos ihletésű, nyugati irodalmi termékekről.

Szokásunk szerint érkezésünk után egy-két napig rejtőzködünk, akklimatizálódunk, gyűjtjük az erőt a budapesti látogatás fizikai megpróbáltatásaihoz.

Egyik első dolgunk, hogy megnézzük a hollywoodi filmet a forradalomról. Különösebb baj nincs vele. A főszereplők nem igazán jó színészek, a legfontosabb epizódszerepet játszó Haumann Péter azonban hibátlan. A történet a közönség soraiban sokakat megríkat. Az ifjabb nemzedékek ráérezhetnek, milyen volt a forradalom. Goda Krisztináról, a rendezőről még fogunk hallani. Végre egy film a közelmúlt magyar történelméről, amelyben nem szerepel joviális vagy éppenséggel szebb és jobb hazát óhajtó ávós. Milyen kár, hogy ez év októberében, novemberében csak a magyar mozik játsszák ezt a nagyvilágnak, tömegfogyasztásra készült filmtörténetet. Londonban, kellő publicitással, vonzott volna közönséget.

November 8.

Elkészült a Király utca-könyv, ma volt a bemutatója, stílusosan: a Király utcában. A Fiesta Hotel nagylelkűen a Kortárs rendelkezésére bocsátotta egyik kisebb konferenciatermét, s ebben nem kis része volt a kiadó új szerző-mozgó propagandistájának, a rokonszenves Laluk Mártának. Ő szépen megkoreografálta, hogyan kezdődjék az est. Elképzelése a következő volt: a színpadon kis asztalka, két szék. Fogas. A falakon századfordulós plakátok. Nagyanyánk korabeli, tinglitangli zene szól. Bejövök, kabátom a fogasra akasztom, leülök. Színre lép egy igazi pincér, rendelek tőle egy igazi kávét. Ekkor érkezik beszélgetőpartnerem, a Budapest-történész Saly Noémi. Felállok, üdvözlöm, hellyel kínálom, megkérdezem, kér-e ő is egy presszót.

Márta fia megnyomja a gombot, felcsendül a zene. Kezdhetjük. Bejövök, leülök. Ebben a pillanatban huszonöt ismerős és ismeretlen felnyomul a dobogóra. Tíz közli, hogy nagy örömmel látott, de el kell rohannia. Tíz már megvette a könyvet, és szeretné, ha azon nyomban dedikálnám. Öten megkérdezik, hogy még megismerem-e őket, mert évtizedek óta nem találkoztunk. Ildiéknél már unokák is vannak, íme a fotók.

Saly Noémi átverekszi magát az embergyűrűn. Még öt-hat dedikáció, és Ambrus Lajos üdvözölheti a könyvbemutatóra egybegyűlteket. Kávéról szó sincs.

Noémi okosan kérdez, próbálok összefüggő mondatokban válaszolni.

Jól tettük, hogy a könyv első oldalára gyorsan odanyomtattunk egy jegyzetkét, miszerint az élet nem áll meg, a Király utca folyvást változik, szerencsére többnyire az előnyére. Ugyanis regélek például egy teres autóparkolóról, melynek a túloldalán a Bazilika kupolája sejlik fel, s lám, ott hirtelen felhúztak egy nagy lakótömböt. Szeretettel ajánlok egy étkezdét, ahol pompás vargabélest ebédeltem, a kirakatból meg Stan és Pan szakácsruhába öltöztetett szobrocskája integet az utca népének, s íme, kebab-gyorsbüfé van a helyén. Realista jelzőkkel leírom, milyen a város legocsmányabb parkocskája, s mi történik? Rendezett gyermekjátszóteret nyitottak a minap ezen a sarkon. A hírneves Gozsdu-udvarnál pedig a millennium óta nem látott sürgés folyik, iszonyú kráterekbe, majdani többszintes garázsok mélyére lehet lepillantani, ahol téli sötét délutánokon reflektorok fényénél, de szakadatlanul folyik az építkezés, sárga kobakkal a fejükön tótok, ukránok vagy mifélék szerelik a vasbetont, hordják a gerendákat. Az élet nem áll meg.

November 9.

Gyors ebéd egy Népszínház utcai kellemes kávéházban. A szomszéd asztalnál a közeli kabaré jó húsban levő s szép színházi múltra visszatekintő komikája óriási adag flekken fölött szórakoztatja barátnőit.

– Drágám, hát voltam ennél a híres sebésznél. Azt mondta, felhúz, de az két hónap turbánban. A szemeim alól eltünteti ezeket az izéket, de akkor három hétig napszemüveget kell hordanom. Hát addig nem nélkülözhetem az én kedves közönségemet. Pedig a Körmendy most ismét írt nekem egy remek jelenetet. Olyan nemes veretű, mint az a régebbi volt, a Levelek az urológiáról.

Fiacskám, hozzon nekem egy palack ásványvizet. Pöttyökkel. (Ez a pincérnek szólt.)

A hölggyel szemben egy régiségkereskedő dáma falatozik, aki beszámol legújabb portyázásáról az Ecserin, melynek eredményeként lőtt egy „kurva-vájdlingot”, kőbányai kőáru, kancsó is van hozzá, providenciája szerint a Maison Fridától származik.

– Drágám, nincs egy jó gyűrűd? Karácsony lesz, és Évi szülinapja. Kellene egy kis ajándék. Hát nem pech, hogy Jézusnak is pont akkor kellett születnie, mint az Évinek?

Nyílik az ajtó, és belép a színészhangú színész.

– Semmi munkám sincs. Nem beteg valaki? – kérdi kellemes baritonján.

Nem nagyon hederítenek rá.

– Valaki beteg. De rapidul gyógyul – vetik oda.

Az ajtó ismét tárul. Bőkeblű hölgy tolat be.

– Nahát, édeském, milyen isteni a pulcsid! Bár azért nem perfekt. Olyan Fidesz-színe van…

November 11.

Hirtelen néhány napra visszarepülünk Londonba. Úgy hittem, Károly walesi herceg, a trónörökös nélkülünk ünnepli meg a forradalom ötvenedik évfordulóját. De némi késéssel, amikorra budapesti könyvbemutatónk időpontját már rögzítettük, aranyszegélyes meghívó érkezett a St. James’s-palotából. Ili szerint az ilyesmit nem lehet kihagyni. Közelről meg kell szemlélni Károlyt és Kamillát.

Már vasárnap Londonban vagyunk, mert ellátogat hozzánk Kaiser Ottó, aki pompás gépével és impozáns objektívjeivel angliai magyar írókra vadászik. Be akarja cserkészni a nagyvad Határ Győzőt wimbledoni tuszkulánumában, Szirtes Györgyöt Wymondhamban, Bokor Istvánt, aki Stephen Barlay néven ír angolul, s hajdan Kertész Imre szerzőtársa volt. Vasárnap délelőtt következnék Gömöri Gyuri, s délután mi, természetes környezetünkben.

Természetes környezetünket a fényképezés napján vadul igyekszünk rendbe tenni, ami a dolgozószobám esetében teljesen reménytelen igyekezet. Ilyen dzsungel még Sipos Gyulánál sincs Párizsban, pedig nála a ruhásszekrényekből is könyvek dőlnek ki.

Budapesten megkaptuk a sorozat első kötetét. Gyönyörű kiállítású könyv, pompás fotókkal, megtiszteltetés lesz ott feszíteni a második kötetben.

November 13.

Károly herceg és Kamilla cornwalli hercegnő fogadása a St. James’s-palotában. Nagy biztonsági ellenőrzés a kapunál, az útlevél mellé még egy személyi igazolványt kell előkészíteni. Lehetünk vagy kétszázan, sok ismert arc, a magyarok közül számosan az 1956 előtti emigránsnemzedékekből is. Egy lengőajtóhoz érkezvén látom, hogy idős hölgy csoszog mögöttem, kitárom hát az ajtót, és előreengedem.

– Csak ön után – udvariaskodik Thatcher bárónő, a hajdani miniszterelnök.

– Kegyed tiszteletbeli magyar, amióta paprikát vásárolt a Nagycsarnokban – mondom –, már csak ezért is szívesen tartom az ajtót.

Leülünk. A hórihorgas volt külügyminiszter, Lord Hurd habcsók jellegű, ősz frizurája fehérlik az első sorokban, mögöttem Kanócz Pista felesége a mellé telepedett színésszel, Edward Foxszal társalog.

De csitt, Sebestyén Márta csavargatja az uráli magyarság nyereg alatt puhított üzenetét. Ezután a kultuszállamtitkárrá avanzsált Bogyay Katalin lép a színpadra, s immár megbízható angolsággal üdvözli saját palotájában a walesi herceget. A múlté már a kezdő kulturális diplomata, a londoni Magyar Kulturális Központ élére kinevezett új igazgató, aki hajdan bemutatkozó beszédében azzal biztatta Anglia kultúrára éhes millióit, hogy intézetében változatos kínálatot tervez, lesz sok kiállítás, vetítés, előadás és „dzer vill bí maszkabál”.

Még szerencse, hogy az angolok nem értették, mi ez, hiszen ilyen szó az angol nyelvben nincs, de álarcos bált végül hál’ istennek nem rendezett a Kulturális Központ.

Az államtitkár asszony után Lady Solti következik, a Covent Garden Operaház néhai főzeneigazgatójának özvegye, akinek tulajdonképpen köszönhetjük ezt az estet, hiszen ő van baráti viszonyban a walesi herceggel. Valerie Solti közvetlen és rokonszenves, mint mindig. Arról beszél, milyenek az angliai magyarok. Férje a példa, aki, mint megtudjuk, egyszer tréfából azt mondta neki: hogy ha nem lovagi, hanem bárói címmel tünteti ki a királynő, akkor a Lord Soltihoz nemesi előnévként a Stern nagypapa származási helyét tette volna hozzá, nem bánta volna azt sem, ha beletörik az angolok nyelve: „Lord Solti of Balatonfőkajár”.

Határ Győző bácsit felsegítik a pódiumra, leül, és bajusza alatt motyorogva felolvassa beszédét, ami arról szól, hogy Babits szerint minden korban valamiféle nagy történelmi díszlet előtt játszódik az életünk, s ez ma 1956 mögénk magasodó háttere.

Kiderül, hogy hazánk koszorús költőjének éppen ma van a kilencvenkettedik születésnapja, a meghívottak bátrabbjának kórusa elénekli a Happy Birthday-t. Győző meg lehet elégedve. Melyik brit alattvalónak dalol jókívánságokat születésnapján maga a brit trónörökös?

Ezután Vásáry Tamás zongorázik, csépeli a zongorát irgalmatlanul a Forradalmi etűdnél.

Az Állami Népi Együttes néhány táncosa következik, ha nem is a legkackiásabbak, de ügyesek.

Mögöttük, a vörös brokáttal bevont falon Holbein hatalmas, egész alakos festménye tornyosul nehéz keretben, a tulokarcú, szétvetett lábú VIII. Henrik nézi pökhendien a magyar ugrabugrálást, s gondolkodik, vetesse-e a Tower tömlöcébe az egész kiöltözött társaságot. De talán ő is megenyhül a forgolódó szép lányok láttán és a fülbemászó táncházzene hallatán.

Károly herceg mindenesetre igen barátságosra hangolódott, közli, hogy szívesen megtanulná a csizmaszárcsapkodó csárdásfigurákat, köszönetet mond a közreműködőknek, név szerint Határ Győzőnek is. Úgy véli, az 1956 után Angliában letelepedett magyarok ezrei jól beilleszkedtek a brit társadalomba, melynek hasznos tagjai.

A műsor után a főhercegi pár elvegyül a vendégek között. Tekintettel arra, hogy az est egyben az 1956 tanúival készített interjúkból készült könyv avatója, minket, kik e kötetben szereplünk, elsőkként mutatnak be Károly hercegnek. Tőlem megkérdezi, Angliában lakom-e. Megnyugtatom, hogy e téren csak nyolcévnyi előnye van velem szemben. Ilitől tudakolja, hogy ő is író-e. Nem, ő csak olvasó és házi kritikusom.

Hamarosan Kamillával is parolázhatunk. Kicsi, idősödő és rokonszenves. Kifejezem reményemet, hogy még megérem a férje koronázását, bár kívánom, hogy II. Erzsébet éljen minél tovább. De hát a nagymama százegy évet élt.

– Bizony, manapság rettentő soká élnek a királyi család hölgytagjai – sóhajt Kamilla.

(Ha nem éri őket autóbaleset.)

November 14.

Hajnali négykor ébresztő, hatkor már a repülőtéren kell lenni. Este a Király utcán végestelen-végig második bemutatója a Petőfi Irodalmi Múzeumban, Havas Judittal, Liptay Katival. Szerencse, hogy a reptéri buszon és a repülőgépen egyaránt lehet szunyókálni.

Népes közönség, kellemes pódiumbeszélgetés. Havas Judit felolvassa rövid novellámat, a Nyüglődőt, amiből tulajdonképpen kiderül, miért lettem író. Azért, mert gyerekkoromban soha nem figyeltek arra, amit el akartam mondani.

A Múzeum két rokonszenves munkatársával rövid megbeszélést tartunk: 2007-ben lesz száz éve, hogy Molnár Ferenc (főként a New York kávéházban) megírta a Pál utcai fiúkat. Kiállítást rendeznek az alkalom kapcsán, makett formájában látható lesz a grund. Ami dokumetumanyagom van a témáról, azt mind postázom nekik.

Valaki meséli, hogy Határ Győzőnek virágkosarat küldött Károly herceg.

November 15.

Vonaton Debrecenbe. Roppant kellemesen telik az út, Kass Jánossal és Bánki Verával víg puparlé, végig az étkezőkocsiban, ahol udvarias a kiszolgálás, és jó az ebéd. Uras érkezés, autó vár. Bevonulás a Bikába. Az Irodalmi Napok szervezői, élükön Aczél Gézával, szívesek, nagyvonalúak.

November 16.

Reggel irány a református Dóczi Gimnázium. Rendhagyó történelemóra 1956 októberéről. Már megint fehér szakállas forradalmi veterán vagyok, mint nem is oly régen Londonban voltam, egy ottani, történetesen katolikus középiskolában.

Igyekszem láttatóan előadni, mi történt ötven éve az országban, s hogyan keletkezett a békés felvonulásból forradalom. Az ötödik sorban ásít egy srác, ezért rákapcsolok, s még élénkebb színekkel ecsetelem az oroszok visszatértét, majd kalandos határátlépésemet. Végül vastaps. De még ennél is szebb, hogy a nagyterem diákjai felállnak, és köszönő zsoltárt énekelnek. Phű, nehéz ilyenkor szerénykedő arccal csak álldogálni.

S az intézeti almanach mellé még egy palack jó bort is kapok.

Az igazgatói szobában a vendégkönyvet teszik elém. Lapjaira Szabó Magda írt kedveseket, aki visszajár találkozókra régi iskolájába.

Könnyű ebéd. Megérkezett a konferenciára Pomogáts Béla és Szörényi László is. Eszegetünk Aczél Gézával, Görömbei professzor úrral. Pomogáts és Szörényi együttesen tíz kötetre való irodalmi anekdotát tárolnak a fejükben. A sírversekre terelődik a szó. Londonban, az íróasztalom bal fiókjában, kis füzetben van vagy ötven. S hozzájuk tehetem ezt a hármat Ortutayról, Király Istvánról és Gergely Sándorról:

Itt nyugszik Tutus,
Inkább gonosz, mint butus.

Király Istvánt hantolták itt el,
Gyászolják Sztálin és Hitler.

Itt nyugszik a Gergely,
Sokáig volt Szergej.

Szépszámú közönség előtt kezdődnek az előadások. A két főelőadót, Standeisky Évát és Görömbei Andrást ábécérendben követjük, így rám valamikor estefelé kerül sor, Vasy Géza előtt. Fárasztó. Egyik-másik előadásban sok az üresjárat. Van, amiben más sincs.

Arról beszélek, hogyan dolgozták fel 1956 témáját Nyugaton. Említem az amerikai Robert Ardrey A hősök árnyéka című, 1958-as drámáját, ami Rajk Lászlóról és Júliáról, harmadik (negatív) hősként pedig Kádárról szól. Lefordíthatatlan, sőt átdolgozhatatlan színdarab. De a témát újból meg lehetne írni.

November 17.

Délelőtt lerójuk kegyeletünket Csokonai Vitéz Mihály sírjánál. Szép, nagy öntöttvas obeliszk áll rajta, immár makulátlan állapotban. Hevert egy ideig félredobva, amikor a temetőt megszüntették. Aranybetűs felirata fekete alapon: „A Múzsáknak szózatja / A Sírt is megrázkódtatja / S életet fuval bele.”

Csak szebb ez a maga bumfordiságában, mint amit 1947 táján valamelyik pesti presszóban Határ Győző és kaján társai írtak volna róla, ha a XX. században él. („Itt nyugszik Csokonai, / Gyászolják rokonai”?)

Az Írószövetség nevében L. Simon László mond beszédet, s érdekes Csokonai-legendákat említ. A garabonciás diák népmesei hős volt. Olykor négylovas hintón érkezett, ám csak egyet csettintett az ujjával, és a hintó lovastul egyszeriben köddé vált.

November 18.

Újabb agyvérzést kapott és a wimbledoni elfekvőben meghalt Határ Győzőné Prágai Piroska.

Kondoleáló telefon Győzőnek Budapestről Londonba.

Igen bánatosnak hangzik, de azért talán kicsit túlzó naturalizmussal sepegi el találkozását a halottal: „Tudod, hogy már az előző agyvérzésnél elvesztette a beszélőképességét, lefittyedt a fél arca, ha bementem hozzá, megismert, de már el sem mosolyodott. Most pedig valamiféle seb keletkezett a száján…”

Végül azért pityereg.

Biztatom, hogy Piroskára sokan emlékszünk szeretettel. Őt pedig, lám, becsüli a világ, a brit trónörökös énekelt tiszteletére születésnapi köszöntőt. Ha visszatértünk Budapestről, kimegyünk hozzá látogatóba.

Uzsonna a Centrálban Raffai Pistával. A veszprémi Új Horizont harmincnégy évi fennállás után megszűnik. Kultúrára nincs már pénz. Molnár Ferenc, ha élne, Éhes város című, sikeres korai regénye után megírhatná annak párjaként az Éhes országról szóló epikus prózáját, a tőkeéhséggel párhuzamos pazarlásokról, panamázásokról és urizálásról.

Raffai főszerkesztő úr annyira belefáradt a pályázó- és kuncsorgólevelek körmölésébe, hogy már nem is nagyon bánja az életformaváltást, szerzőinél jobban sajnálja a szerkesztőségi alkalmazottait, akiket kénytelen lesz szélnek ereszteni. Ezentúl kapálni fog a telken, és nyesegeti a gyümölcsfáit.

Én viszont nem próbálhatom ki naplójegyzeteimet kéthavonként az Új Horizont olvasóközönségén.

November 21.

A sűrű programok után (könyvbemutatók, debreceni irodalmi napok, társadalmi élet, tárgyalások, két hosszabb tévéinterjú és három magvas rádióbeszélgetés) fáradtan utazunk vissza Londonba, ahol ezernyi teendő vár. Már a repülőgépen hozzuk magunkkal jeles ifjú történészünket, Lojkó Miklóst, aki újabban kikutatott adatai alapján tart előadást holnapután körünkben, a Brit–Magyar Baráti Társaságban, Churchill és Magyarország címmel. Hozzuk Lojkót, s táskánkban a szalámit, amivel elkészíthetjük az előadás utáni borozás-falatozáshoz szükséges szendvicseket. A British–Hungarian Fellowship is inkább csak nyűg. Tagsága kihalófélben, s nekem az elnökösködésben nem segít senki.

November 24.

Az előadás jól sikerült. Lojkó angolsága pompás, történettudósi metodológiája alapos, tegnap esti mondandója közel járt az érdekfeszítőhöz, a szalámis szendvicseket pedig tíz perc alatt felfalta a nagyérdemű hallgatóság.

Miklós ezúttal nem arról a cetliről beszélt, amit Moszkvában Churchill és Sztalin tologattak egymás elé a tárgyalóasztalon, felosztva térségünk országait szovjet, illetve nyugati érdekeltség szerint. Kutatásai alapján azt mondta el, milyen jól ismerte a magyar történelmet és a magyar problémákat Churchill. Emellett felfedezte, hogy a brit politikus 1935-ben, tehát mellőztetése idején interjút adott a Pester Lloydnak, jóllehet akkoriban igen keveset nyilatkozott.

Az interjút a már régebben Angliában élő újságíró és politológus, Listowel őrgróf felesége, Márffy-Mantuano Judit készítette. Vajon hogyan jutott be a riporterektől elzárkózó Churchillhez? – vetette fel a kérdést Lojkó Miklós.

A válasz kézenfekvő. A mellőzött és anyagi gondokkal küzdő Churchillt tisztelője, a filmmogul Korda Sándor környékezte meg. Tisztes előleg ellenében felkérte, hogy írjon filmet V. György királyról, aki akkor ünnepelte trónra lépése huszonötödik évfordulóját. Hogy a forgatókönyv formailag is jó legyen, Korda elküldte Churchill chartwelli kastélyába két legjobb szkriptíróját, Anthony Asquithot és Biró Lajost. Egy hétig ott időztek. Biró Lajos felesége, Vészi Jolán a Pester Lloyd főszerkesztőjének, Vészi Józsefnek (a dédnagyapámnak) volt a lánya. A lap megbízásából Márffy-Mantuano Judit utat talált Churchillhez.

(Lady Listowel négy éve, kilencvenkilenc éves korában még eljött a magyar nagykövetség március 15-i ünnepségére. Az állófogadáson mindössze két szék árválkodott a fal mellett, az egyikre letelepedett Határ Győző, a másikra Márffy Judit.

– Maga kicsoda? – kérdezte éles fisztulahangján Győzőtől az öreg hölgy.

– Határ Győző író vagyok – hangzott a válasz.

– Hiába mondja. Már megint nem működik a hallógépem – legyintett a grófné.)

Úton vagyunk Oxford felé, este az Oriel Kollégiumban, az angol–magyar körben írói munkásságomról, azaz magyar nyelvű prózámról fecsegek angolul.

November 25.

Dugig volt a kis terem, odaadóan hallgattak, és vettek egyet s mást műveimből a megjelentek. A magyarok Mit is jelent? szótárat, Albion köd nélkült, Király utcát, az angolok Molnár Ferenc-monográfiát.

Az Oxford Hungarian Societyt vezető Evans Kati nyakigláb fia, Dávid egy kis kocsmázást követően, nem sokkal éjfél előtt, szemergő esőben, megmutatja a városközpont nevezetességeit, Ili még nem nagyon járt errefelé. Oxford éjjel is impozáns.

Kati férje, Bob Evans történészprofesszor az Oriel Kollégiumban szerzett számunkra vendéglakosztályt.

Erről a lakosztályról esszét lehetne írni. Mint ahogy az már ezeknél az ősrégi oxfordi kollégiumoknál lenni szokott, a zöld füvű, teres belső udvarról szűk és kopott feljáró nyílik a lakószobákhoz. Általában puritán szoba várja a vendéget. Ez esetben viszont igencsak kellemes a meglepetés. Belépve nagypolgári lakásban találjuk magunkat. Nagy szalon, antik bútorokkal, perzsaszőnyegekkel, szép olajfestményekkel, porcelánokkal, csillárral, hangulatlámpákkal, nehéz bársonyfüggönyökkel. A hálószobában kifogástalanul kényelmes ágyak. Onnan nyílik a fürdőszoba. (A keverőcsap intézményét persze itt sem ismerik. Churchill elragadtatva fedezte fel Jaltában, amikor Sztalinnal tárgyalt, hogy a meleg vizet a csap keveri a hideggel.)

A falon kis bekeretezett szöveg tudatja, hogy a vendéglakosztály úri berendezését az Oriel egy régi végzett diákja végrendeletileg hagyta szeretett kollégiumára.

November 27.

Meghalt Határ Győző. Kora reggel rosszul lett, kihívta a mentőket. Elszáguldottak vele a kórházba. Újra kellett éleszteni. Azt kérte, hogy ha ismét leáll a szívverése, ne élesszék újra.

Ellenprédikátor

Az „üdvre ment” Határ Győző

Mendegélnek elfele a múlt századelő nagy költőegyéniségei. Azok, akik még a K. u. K. világban születtek, Wagner és Nietzsche szellemében igyekeztek lelkükkel nagyvonalúan átfogni az egész világot. Veszettül műveltek voltak, és a történelem viharai közepette, diktatúrák által rájuk mért kemény sorscsapások ellenére csak írták, írták a műveiket. Határ Győzőtől huszonöt aranykötésű könyv sorakozik a polcomon (és sok másféle is), úgy néz ki ez a sor, mint az amerikaiak Fort Knox-i bunkere, ahol az államvagyont, az aranytömböket stószolják halomba.

Nagyon öreg volt („már úgy járok, mint a kismozdony” – nevetett önmagán, amikor néhány hete a Wimbledon felé induló metrószerelvény után igyekezett gyors csoszogással), és igen összetörte a felesége halála. Piroskát végül tíz nappal élte túl. Most ott áll a mennyek kapuja előtt. Mint költeményében írta: „üdvre ment”. Hogyan folytatódik ez a szabad formában szerkesztett vers?

„Nagykulcsos Szent Péter tereli a népáradatot; mert népáradat, amilyen sokan vagyunk. Harsog, hogy ott hátul is hallják: gyerünk, gyerünk, befele, nem várhatok ítéletnapig.

Magam meg, ha nem volnék az, ami vagyok, halottnak lenni hogy jobban sem kell, holtra csodálkoznám magam.

De kérem, én ateista vagyok.

Ne akadékoskodjunk, fiam, te is csak: gyerünk, gyerünk, csődülj befele, pajtás.”

A „sevallásúak” mennyországába érkezhetett tehát, ugyanis így szerette nevezni önmagát. Olyan agnosztikus volt, aki töviről hegyire ismerte a vallásokat, a dogmákat, az istenbizonyításokat. Szent Ágostont fújta kívülről, és Aquinói Szent Tamást úgy ismerte, mint hívő a Bibliát. Úgy vélte, hogy ez afféle parazitaság, hiszen az ilyesfajta gondolkodó abból él, hogy elutasítja azt, amit nem szeret. S nemcsak a kereszténységgel foglalkozott, hanem az iszlámmal is. Könyvet írt arról, milyen veszélyesnek tartja. Ugyanakkor mindig hangoztatta, hogy bölcselete szíve közepe a tolerancia.

Csodálatos magyar nyelvtudása memoárjai szerint anyai örökség volt, az istentagadás apai. Miféle ember volt az öreg Hack (e névről váltott Határra a költő 1946 után), a gyomai Kner-nyomda papírraktárosa? Nem mindennapi. Kétnyelvű erdélyi szász, aki Poprádfelkán tanulta ki a papírok sokféle milyenségét, majd onnan Bécsbe ment, négy vagy öt évig ott élt, s beleszédült az azóta elfeledett osztrák filozófus, Josef Popper-Lynkeus ateista mozgalmába. Ennek az volt a lényege, hogy vasárnaponként elmentek a templomokba, meghallgatták a szentbeszédet, s amikor vége lett a misének, a kiözönlő emberseregnek ellenprédikációt tartottak.

Ezért mondta nekem egy ízben Határ Győző, hogy „Itt van ez a Wittgenstein. Állítása szerint amikor elvesztette a hitét, akkor egy Isten formájú őr maradt a lelkében. Nekem soha ilyen őr a lelkemben nem maradt, mert igazából nem foglalkoztatott az istenség figmentuma.”

Csak a vers kedvéért képzelhette el mennyei érkezését a költő, valójában beletörődött, hogy eltűnünk a nagy semmiben. De elmélkedni érdemes volt ezen is, és Határ magát elsősorban filozófusnak tartotta. Miért lett író? Építésznek indult, és ezzel párhuzamosan zeneszerzőnek. Már gimnazista korában megtervezte egy nagy wagneri fantázia-operaház homlokzatát, oly sikerült rajz volt ez, hogy évekre kifüggesztették a Markó utcai reál egyik folyosóján. Hegedülni egy cigányprímástól tanult, s miután tizenkét évesen kitalált egy zenei aberrált szubdominánst, Mozartnak képzelte magát. Végül az irodalomnál kötött ki. Háttérbe szorult az építészet és a zene, mint egy vallomásában mondotta: „a csillagállásokat kellene megkérdezni, mi vezette a kezemet.”

Az írói, költői pálya nem feltétlenül veszélyes, de ha rebellis szellem ír valamit a mi tájainkon, hamar magára vonhatja a bajt. Az építészmérnökként már végzett, huszonnyolc éves Határ Győző első műve a Csodák országa, Hátsó-Eurázia volt, szaritikus és ezoterikus szociográfia a hazáról, amely felháborította a hatóságokat. A kéziratot elkobozták, az írót bebörtönözték. Kiszabadult, és átvészelte a háborút, élvezte a koalíciós idők újrakezdésének pezsgését, dolgozott új könyvén, a Helianén, de valamiből élnie kellett, elszegődött hát az UNRRA nevű nemzetközi segélyszervezet budapesti irodájához grafikus-tervezőnek, s közben jó pénzért átépítette az Amerikából küldött harmadik generációs magyar főnöke luxuslakását. Az ellenőrző bizottság szovjet részlege hamarosan kitúrta Magyarországról az UNRRA-t, az író egyik napról a másikra állástalan csellengővé vált. Elhatározta, hogy Jugoszlávián át a Fiumébe települt UNRRA után szökik. Kapcsolatba lépett egy embercsempésszel, hogy az 25 ezer forintért átsegítse a határon. Az illető azonban a szegedi ÁVO hadnagya volt, a menekülőt bevitték Szegedre, súlyosan bántalmazták, majd a bíróság másfél évi börtönre ítélte.

Hol ütöttek keményebben, a Horthy-rendőrségnél vagy a szegedi ÁVO-nál? – kérdeztem egyszer Határ Győzőtől. Nevetett. „Olyan választ kapsz, hogy nem hiszed el. Szegeden találkoztam a Homug nevű fickóval, aki már a defenzív osztályon is ott volt mint verőember. Mondom: »Homug úr, maga itt?« Erre elfeledkezett arról, hogy a rabokat tegezni kell. »Mérnök úr, mit csináljak? Máshoz nem értek…« De az egyik fülem csak a szimmetria végett van a helyén. Ugyanis Szegeden puskatussal éjjel az álmomban úgy fejbe vertek, hogy a bal fülemre azóta se hallok semmit. Sikertelen határátlépési kísérletemkor velem volt az Örzők könyve című írásom gépirata, ezt elküldték az ÁVO intellektuális osztályának, és kiértékelték. A tartalmát kilenc hónapra taksálták, és ezt rátették az ítéletemre, végül majdnem három esztendeig maradtam benn. Azt fogták rá, hogy a Rákosi-korszak gúnyrajza. Pedig más sem volt, mint iszonyú háborús élmények csapadéka, és minden diktatúra kigúnyolása.”

Határ Győző arról is beszélt nekem, hogy miért jósolt ebben a könyvében katasztrófákat időszámításunk harmadik évezredére. Azt jövendöli, hogy olyan háború jön, amely mellett eltörpül a XX. század két világháborúja. Őt – mondotta – erre a következtetésre juttatta történelmi tapasztalata. Majd hozzátette: „Mindenki azt mondja, hogy pesszimista vagyok. De az emberiség piszok fajtája kipusztíthatatlan. A katasztrófákon átlábol. Mi teszi lehetővé, hogy ne őrüljön bele? Roppant egyszerű: az emberi szellem egy beépített fakultása. Kibutulunk a múltból. A feledékenységünk – Szent Pállal szólva – »végéremehetetlen«.”

Beszélgetésünk e pontján felvetettem atyai barátomnak, hogy elméletében lehet valami, hiszen az 1950-es évek aljasságai kezdenek feledésbe merülni, némelyek szinte nosztalgiáznak. Eszébe jutott egy történet:

„Még a határátlépési kaland előtt Lukács Györggyel volt érdekes találkozásom. A lélek és a formák című korai írását rokonszenvesnek találtam. Amikor a többi moszkovita közt hazajött, a Centrál kávéház tőszomszédságában akkor még működő hotelban szállásolták el. Megtudtam a címét. Azt gondoltam, hogy felviszem hozzá a Csodák országa, Hátsó-Eurázia gépiratát, hátha javasolja kiadásra. Elvégre ez az ország érdekes átvilágítása. Felkerestem. »Tegye le! – mondta a dossziéra. – Pár hét múlva jelentkezzen.« Hazamentem, és ott találtam a rendőrséget. Három napig az őrszobán tartottak. Édesanyám nem tudta, hol vagyok, majdnem megőrült. Soha nem derítettem ki, hogy ki volt gyanús: Lukácsot figyelték vagy engem.”

Határ Győző elképesztő és egyben varázsos nyelvművészete közismert. Prózája is „zsong”, de a nyelvi zsonglőrködés leghűbb tükre természetesen a vers. A leleményes költészet határi formavilága, érzésem szerint, a hazai fiatalokra is hatott. Egyszer felvetettem neki ezt a gondolatot, kíváncsi voltam, egyetért-e vele.

„Erre sok mindent mondhatnék. Kezdem azon, hogy ennek is megvan a hátulütője. Mindenki azt hiszi, hogy ha egy könyvemről recenziót ír, teljesen elegendő halálra dicsérni a nyelvtudásomat, s egyébként egy mukkot sem kell szólni arról, hogy mi van a kötetben. Ez néha irritál. Hatott-e bárkire a nyelvi leleményem? Odahaza az, aki emigrációban élt, azonnal leértékelődik. Nem szeretik az emigránsokat, nem is nagyon emlegetik őket. Tudom, hogy van sok olyan fiatal, vagy nálam jóval fiatalabb középkorú is, aki olvassa a dolgaimat, de a kutya se beszél arról, hogy bárkire hatottam volna. Ildomtalanság a magyar irodalomban, hogy egy emigráns (!) bárkire hathatott.”

Amire rátért tisztelt beszélgetőpartnerem, az számára régen fájó dolog volt. A rendszerváltás után minden lehetséges elismerést megkapott. A Kossuth-díjat, a Magyar Köztársasági Érdemrend középkeresztjét, a Széchenyi Akadémia tagságát. Műveinek jó részét beírták a halhatatlanok internetes rendszerébe. Ám még teljesebb elismerésre vágyott. Nem is annyira titokban persze Nobel-díjra, de főleg olyan széles olvasói rétegekre, akik betéve tudják s készségesen felmondják regényeinek epizódjait, magukévá teszik bölcseleti munkáinak főbb gondolatait, és mindenekelőtt magyar színházakat szeretett volna látni, amelyek rendszeresen játsszák abszurd drámáit, és színre viszik hatalmas játékát, a Golghelógit, mert „nem megoldhatatlan, hogy kilenc egymást követő estén végigülje a közönség azt az egyenként két, két és fél órát, hiszen a művem, valld be, lenyűgöző…”

Nem volt a relitások embere. Különösen nem, ha grandiózus életművéről volt szó. Az az igazság, hogy írásait nem olvassák tömegek, még a lektűrjeit sem, amilyen például az Anibel. S ennek oka nem az emigráció földrajzi távolságában vagy stiláris másságában keresendő. Az emigránsok munkái a magyar irodalom szerves részét képezik – erről már régen nincs vita. Aki külföldön él és alkot, az nem értékelődik le, esetleg a megszépítő távolság nimbuszát veszíti el, amint a termése hozzáférhetővé válik.

A tömegsiker elmaradása mindhalálig keserűvé tette, annak ellenére, hogy a hivatalosság megkoszorúzta, a vájtfülűek kis köre piedesztálra emelte, hogy politikai meghurcoltatása miatt sorstársai között különös becsülete volt, s hogy adys társadalomkritikai odamondogatásaival sokan egyetértettek.

Így látta vélt el nem fogadásának az okát:

„Gyakorta az az érzésem, hogy a magyar irodalomban valahogyan »melléléptem«. Helyesebben: az én tematikám, az érdeklődési köröm, amit összeírtam, annak az egésznek a korpusza nincs benne a magyar irodalomban, hanem mellette van. Ami igazán az én érdeklődésemnek a szíve közepe, az Magyarországon »nem honos«. Nem érdekli az embereket. Mint gondolkodó ontológiával foglalkozom. Ez vonzott legkivált, ez a legmagasabb rendű és legreménytelenebb fejezete az elmélkedésnek. A magyar filozófiában ennek majdhogynem nyoma sincs. Az öreg Lukács az utolsó pillanatban gyorsan megpróbálta ezt pótolni, összeirkált valamit, aminek nem volt köze a lényeghez.”

Szomorú, szomorú, ám e „mellélépési” teóriában rejtezhet prózájának és talán gondolkodói termése kritikai felmérésének is a kulcsa. Bár megjegyzendő, hogy Határ Győző művészetének egyik arculatát, a szürrealizmusát a franciák szeretik. Műveiből egy sem jelent meg fordításban angol kiadónál, de Pepito és Pepita című regénye Franciaországban elismerésre talált, szerzőjét nyilvántartják a szürrealizmus annaleseiben.

Amikor Határ Győző a félresikerült bokorugrási próbálkozása után kijött a börtönből, a politikai üldözöttek nimbusza vette körül, de szilencium alatt állt, csak műfordításokat tehetett közzé. Szerencséjére nagyon könnyen dolgozott, fel s alá sétálva, kapásból diktálta gépbe a szövegek gyakran kongeniális magyar változatát. Hol Pratolinit fordított olaszból, hol Lawrence Sterne nyelvileg fogós prózáját. A forradalom alatt is a nyelvtudására volt szükség, a New York-palotával szembeni mozi pincéjébe gyűjtött, hadifogolyként őrzött orosz katonákat hallgatta ki. Amikor a dicső napok véget értek, érezte, hogy menekülnie kell. Feleségével, Prágai Piroskával lépte át a határt. Ausztriából azon nyomban meghívta véglegesített munkatársának a BBC magyar osztálya.

A BBC nem volt számára gályarabság. Egyszer azt mondta: „Amikor majd összekaparják összes műveimet, biztosan megtalálják a fiókban meg a padláson mosócéduláimat is. Remélem, ezeket nem fogják kiadni. Azonban és mindazonáltal amit a BBC magyar osztályán összeírtam, az háromezer nyomtatott oldal! Például ezer könyvrecenziót írtam Magyarországon megjelent művekről. Egyik-másik nagyon érdekes. Például a Szent István Társulat Egyházatyák-sorozata nagy haditett volt. Sorra-rendre elküldték, és mindről hosszan írtam. Ezt az ezer recenziót kapta meg Lakatos Pista, százat kiválogatott a Tevan számára, megjelentek vastag kötetben. Mit gondolsz, mi történt a többi kilencszázzal? Pistának nagyon parányi lakása volt, és csak később árulta el: »Nem tudtam őket hová tenni, a többit kidobtam…« Aztán kábé ezer színházról vagy fesztiválról szóló beszámolóm volt. Ott voltam a Godot-ra várva premierjén, végigéltem az agol színház úgynevezett II. Erzsébet kori virágzását. Talán érdemes volna kiadni.”

Úgy hírlik, szülőhazájában összes művei kiadására készül egy könyvkiadó. Fő helyre a költeményeit tenném. Mind egy szálig. Természetessége, ösztönössége ezekben bontakozott ki leginkább.

Az 1980-as évek legvégén a magyar kiadók keresni, kérni kezdték Határ Győző kéziratait. Kisebb színműveit bemutatták. S 1990-ben az is ott állt a Csillag-rend odaítélésének indoklásában, hogy „az éteren át sugárzott tanulmányaival és esszéivel tartotta a magyar ifjúságban a lelket”. A Kossuth-díjat a rákövetkező évben Göncz Árpád nyújtotta át az írónak a Parlamentben.

„A politizálás? Politizálni nem tudok. Nem élek otthon, nem ismerem név szerint a pártok korifeusait. Koromnál fogva kiérdemeltem már, hogy a politika felett álljak. Lehet, hogy az ország és a nemzet skizofrén, kettéhasadtan él, és a két fél fogat vicsorít egymásra. Én nem vagyok skizofrén. Bennem nem szakadt ketté se a nemzet, se a haza, én egyben látom a kettőt. S ha aggódom valamiért, akkor nem az egyik feléért vagy a másik feléért, hanem az egészért. Azt, hogy végre sikerült beseperni bennünket az európai közösségbe, nagy áldásnak tartom, sokat várok tőle. Megmondom azt is – pedig egyesek szerint nagyon népnemzeti vagyok, mások szerint urbánus –, azt várom ettől, hogy nem holnap, nem is holnapután, beletelik abba három-négy nemzedék, egyszer csak lesz egy új generáció, amely egyáltalán nem emlékszik majd a mi torzsalkodásainkra.”

Két évvel ezelőtti, a kilencvenedik születésnapját ünneplő, rádión végül el sem hangzott magnetofonos beszélgetésből származnak Határ Győző fentebb idézőjelek közé foglalt mondatai. Még munkaereje teljében volt. Azt mondta:

„Öreg vagyok, de ha az öreg írónak nincs baja, nem fáj semmije, a dereka nem bizsgatja, a lába nem kap görcsöt, akkor reggel üljön oda a szövegszerkesztőhöz, és szerkesszen szöveget.”

Wimbledoni háza környékén rótta egészségügyi sétáit, széles karimájú művészkalapban, messziről felűnő, semmiképp sem angolos, hosszú teveszőr kabátban, s közben kicsiny diktafonba mondta születő költeményeit. Télikéknek nevezte ezeket, mert ha a nála majdnem harminc évvel fiatalabb „vén” Arany János a Margit-sziget fái alatt őszikéket írt, akkor mi másnak hívhatta volna ő e kései verseket.

Azután Piroska nagybeteg lett. S így szólt a magányos öregember rigmusa: „kilencvenegy év van hátamnak megette / már én sem vagyok az a / napos kiscsibe / valamerre gyüszmékelek a fene megette / be jó volna belekarolni / de nincs kibe”.

Esetében bebizonyosodott, hogy az idegenben élők magánya a leggyilkosabb magány. (Magyar Nemzet)

November 29.

A londoni Victoria és Albert Múzeumban zártkörű kiállítás nyílt, amelynek kurátora a Scotland Yard. Picasso és más világhírű mesterek festményei függenek a falakon. Milliós értékeket képviselnének, de az a baj velük, hogy – mind hamisítványok.

A kiállítást csak meghívott műgyűjtők, műkereskedők és az árverési csarnokok képszakértői tekinthetik meg, mivel a rendőrség által lefoglalt hamis képek mellett azt is bemutatja a múzeum, melyek a hamisítás legjobb technikái. Nem csupán festmények hamisítását tették virágzó iparággá ügyes kezű csalók, egyesek antik műtárgyak másolására szakosodtak. Egy lebukott szobrász például a londoni British Museum asszír domborműveit nézte meg alaposan, és jó stílusérzékkel hasonló reliefeket készített. Egész sor nagy gyűjtemény vásárolt tőle, dollárezrekért.

A képhamisítók császára Eric Hebborn volt, aki az 1960-as években több mint ezer olajkompozíciót adott el, amíg le nem tartóztatta a rendőrség. De kétes büszkeséggel a legjobbak között említhetjük hazánk fiát, Elmyr de Horyt, azaz a néhai Hory Elemért. Ő olyan ihletett és remekbe készült Matisse-, Modigliani- és Picasso-képeket festett 1950 és 1960 között, hogy hamisítványait milliomosok kezdték gyűjteni. Előállt az a bizarr helyzet, hogy ma már hamisítják és az ő hamis aláírásával látják el a Picasso-utánérzéseit.

December 6.

Váci Sanyi elegáns vacsorával ünnepli angliai új élete fél évszázadát a brit tiszti klubban. Én 1956 december hetedikén érkeztem Ausztriából erre a különös szigetre, angol katonai repülőgépen.

Negyvenszemélyes úri bankett. Nagyon angol. Ildikó és a Váci lányok mellett Sanyi hajdani építészirodájának munkatársai foglalnak helyet az asztaloknál, továbbá ismerősei, közöttük két lord meg egy parlamenti képviselő. Beszédében vendéglátónk az elangolosodás fokozatairól beszél, arról is, hogy aki be akar illeszkedni az itteni társadalomba, annak illő ismernie a brit történelmet, és igyekeznie kell tisztességes nyelvi szinten kifejezni gondolatait. Kerek angol mondatokban szónokol, konokul pesties magyar akcentussal.

December 11.

Ilia Mihály mesélte valakinek: „A nyolcéves unokám egy nap alatt megtanított internetezni. És közben csak kétszer hülyézett le…”

December 23.

A világ készül a karácsonyra, száz meg száz gyerek kap általa álmodott meséket a karácsonyfa alá, Lázár Ervin pedig, hosszú betegség után, meghalt. Az egyik legkedvesebb ember volt, akit valaha ismertem, mindig szíves, nyílt és érdeklődő. Rendkívüli tehetség. Még a rövid tárcái is eredetiek és megkapóak.

Ketten uralták a magyar gyerekkönyvpiacot jó barátjával, Csukás Istvánnal. A róluk szóló történet csak Ervin humorát bizonyítja, mert Csukással szerették egymást.

A Könyvhéten hosszú sor kanyarog Lázár dedikálóasztala előtt. Idős hölgy kerül sorra.

– Nahát, milyen nagyszerű, hogy személyesen is megismerhetem. A kisunokám rajong az ön meséiért. Jaj de fog örülni, ha dedikálni tetszik neki a legkedvesebb könyvét.

Azzal leteszi az asztalra Csukás egyik kötetét.

Ervinnek az arcizma sem rándul, veszi a tollát és beírja: „Kovács Pistikének szeretetel, Csukás István.”

Szeretetel. Egy té-vel.

December 27.

Molnár Pista összekötötte két nevezetes évforduló ünneplését. London immár egyetlen magyar vendéglőjében, a patinás Gay Hussar emeleti különtermében ünnepli egyrészt a hetvenedik születésnapját, másrészt fél évszázados angliai tartózkodását. Bizony, én is azt írtam anyámnak a Zugligetbe 1957 elején, hogy „öt évig maradunk, megtanulunk jól angolul, kitanulunk egy szakmát, és azután visszatérünk Magyarországra”. Ám a kádári Magyarországra mégsem volt kedvünk repatriálni öt év leteltével.

Ami azt illeti, Molnár Pista immár falusi házában tölti az év java részét, Lentikápolnán. Néhány esztendeje hazatért. Amikor pontosan ötven esztendeje megismerkedtünk, mivel mindketten a St. Martin művészképző növendékei lettünk a grafika tanszakon, Pista mindjárt elmondta, hogy kis faluból került fel előbb a budapesti művészeti gimnáziumba, majd a Főiskolára, olyan eldugott zalai falucskából, ahol még postahivatal sincs. A cím így szólt: „Lentikápolna, utolsó posta Lenti”.

Szorgalmasan tanulta az alkalmazott grafika fortélyait, végül keresett tipográfus, tervező és illusztrátor lett belőle. S közben szép linómetszetek, szitanyomatok és akvarellek kerültek ki a keze alól. Most falusi nyugdíjasként festeget. Ha unatkozik, elmegy a kocsmába, és beszélget egy Amerikából hazatért magyarral a külföldön töltött évtizedek kölcsönös tanulságairól.

A londoni magyar vendéglőben már csak egy hazai képzésű szakács dolgozik, a főpincér lengyel, megtanult egy kicsit magyarul. A konyhában portugálok sürögnek, főzik a paprikás csirkét, sütik a dobostortát (no, ez olyan is), a személyzet meg főként csokoládészínű ázsiai emberkékből áll. A különteremben jó a hangulat, Pista unokái zsibognak a macskaasztanál.

Velem szemben egy tekintélyes úr ül, magyar, és jól menő kertészetei vannak. Mint kiderül, szintén Lentikápolna (utolsó posta Lenti) szülötte. A falu két tehetséges fiatalt küldött fel 1956 elején a fővárosba tanulni, egyet a Képzőművészetire, egyet a Kertészeti Főiskolára. Mindketten megelégelték a diktatúrát, Nyugaton élték le életük nagyobbik felét, nyugalomban, kényelemben.

Hát igen. Egy kis faluból eljöttek ketten. Magyarországról több mint kétszázezren. Sok.

December 29.

Sűrű a társadalmi életünk. Molnár István után John Peter, a The Sunday Times nagy tekintélyű színikritikusa ünnepelte angliai fél évszázadát. Mint a meghívó szövegében állt, azért rendezte a koktélt, mert „ötven éve és öt napja angol”. Angol persze nem lehet az ember, csak akkor, ha annak születik, de britnek Péter János nagyon brit. Jelezte ezt a tiszteletére egybegyűlt társaság összetétele.

Még a kabátunktól szabadulunk az előszobában, amikor Ili bekandikál a szalonba, s újságolja:

– Egy Nobel-díjas ül odabent.

Bár nem érkeztünk korán, és a parkolással bajlódtunk egy ideig, egyelőre csak öten álldogálnak a nagyszobában, s a sarokban tényleg Nobel-díjas ül: Sir Harold Pinter. Mellette egy másik fotelban dudorodik az utóbbi időkben igencsak kikerekedett hitvese, a kiváló életrajzíró, Lady Antonia Fraser.

Jánosra nem számíthatunk a bemutatással, kinn üdvözli a folyamatosan érkező vendégeket.

Odalépek hát Pinterhez, bemutatom magam és Ilit. A nagy író hallgat, még egy „hallo”-ra sem érdemesít bennünket.

Koktélpartin bájfecsegni illik.

– Nagy örömmel láttuk – mondom Pinternek –, hogy visszatért a színpadra, és sikert aratott a Beckett-monodrámával.

(Értsd: szép teljesítmény végigmonologizálni az estét, ha az embernek rákja van, és kanülön át nehezére esik a beszéd. Tavaly olyan rossz egészségi állapotban volt, hogy kérdésessé vált, át tudja-e venni személyesen a Nobel-díjat.)

Pinter kelletlenül rám néz, és goromba hangon recseg:

– Mi az, hogy visszatértem? Több mint ötven éve vagyok színész. Ez legalább annyira köztudott, mint az írói működésem. Ha maga semmit sem tud erről, kérdezze meg Johnt.

Ó, én jól tudom, hogy ön jeles színész – folytatom rendületlenül, bár lelkem mélyén kissé sértetten. – Színművészként előbb volt ismert, mint drámaíróként. De két szerep közt olykor eltelik egy kis idő.

(Például akkor, ha az ember kutyarosszul van a rákjával).

– Maga nem figyelte meg, hogy én folyamatosan játszom, rendezek és nem csak írok.

– Megfigyeltem, hogy olykor ön is szünetelésre kényszerül – vetem oda, most már magam is hűvösen, és magára hagyom a paprikás kedvű notabilitást.

(Akaszd fel magad, te modortalan bunkó. Kertész Imrével kellemesen el lehet beszélgetni. Jó, jó, most én voltam a gazsuláló külföldi senki, de azért nem kell gorombáskodni.)

Idővel a sokaságban Péter János barátom mellé sodródom:

– Mit vacsorázott ma a Pinter? Gratuláltam a színészi sikeréhez, ő meg felhördült, mintha az anyját szidtam volna.

– Mindig ilyen – biztat John Peter.

Immár tele a kellemes úri lakás nagyszobája. Színészek magyaráznak rendezőknek a legújabb szerepük intellektuális kihívásairól, rendezők színigazgatóknak arról, hogy kapkodnak értük. Michael Frayn anekdotázik, egy fejjel kiemelkedve a tömegből.

Emeljük pezsgőspoharunkat János egészségére. A brit színházi élet színe-java szereti és becsüli. Valóban: tiszteletbeli angol.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben