×

Vers és környéke

Kibeszélő-s(z)ó

Kenéz Ferenc

2007 // 07-08
Kapálóztak. Ütöttek, rúgtak, vágtak. Merthogy közel akartam férkőzni hozzájuk. Volt, amelyikre ráüvöltöttem. Volt, amelyikhez eleve bonckéssel közeledtem. Volt olyan, amelyiket elvittem kirándulni, tőle teljesen idegen tájakra, hátha az élmény megnyitja a lelkét. Volt olyan is, amelyiknek mutogattam magam, hogy felingereljem, s így bírjam szóra. Volt, amelyiknek villáskulccsal, lakatosszerszámmal vertem szét a fejét, nyílj ki, nyílj ki, mondtam. És elalélt, de nem mondott egy szót sem. Volt, amelyikből apránként, gondosan, rendre szedtem ki a belső szerveket, szívet, májat, tüdőt, csak hogy megtudjam, rejlik-e benne olyasvalami, amiről én eddig nem tudtam. Volt, amelyiket jégre vittem, eleve becsaptam, hisz azt mondogattam neki, gyere csak bátran, gyere, mutasd meg magad, semmit sem akarok tőled, miközben tudtam, dehogynem akarok, a lelked akarom, azt add ki nekem, suttogtam magamban. Volt, amelyiknek csak a testéhez, s volt, amelyiknek csak a szelleméhez kerültem közel. De volt, amelyikkel csak a kabátját sikerült levétetnem. Volt, amelyikkel semmire sem mentem. Nem hagyta magát megmutatni. „Majd máskor, csak neked!” – suttogta. És volt olyan is, amelyiket talán örökre elvadítottam magamtól. Egyik-másik állt, állt még egy kicsit, szégyenlősen, a költészet ablakkeretében, majd összecsapta előttem a függönyt. Pedig hát enyéim voltak valamennyien. Csak versek voltak, versek voltak szegények.

Félhomályos Fogarasi

(in Angyalszőr, Littera Nova, 2004)

Ültünk Fogarasival a félhomályban,
A magát Margónak nevező nő
Minden tiltakozásunk ellenére
Egyre csak rakta a kemencét,
Iszonyú forróság volt a szobában,
A nő valami gyermekkori labdáról mesélt,
Szakadt rólunk a víz,
Fogarasi, a híres Afrika-kutató
Egyszerűen már nem bírta a meleget,
Nagyon haragudott a nőre,
Aki minden szólongatás ellenére
Csak rakta, rakta a tüzet tovább,
Fogarasi mérgében hirtelen megkérte
A Margó kezét, egybe is keltek menten,
Rögvest megtartották a lakodalmat,
A nagy tűz megvolt, jó előre,
Egykettő ott volt a rokonság,
Egykettő gyermekeik születtek,
Pillanatok alatt leélték életüket,
S mire a tűz kihunyt,
A nőnek és a híres Afrika-kutatónak
Már csak kihűlt hamvait
Terelgette a szél a lábam előtt.

Egyszer sem történt meg írói pályám során, hogy az álom megihletett volna, egyetlen versem sem őriz valódi, „saját” álomlenyomatot. Emlékszem, milyen nagyot néztem annak idején, fiatal koromban, Kolozsváron, amikor egyik kollégánk a Mamaia kávézó asztalánál frissen megjelent verséről szólva kijelentette Láng Gusztávnak: az egészet, úgy, ahogy van, ő megálmodta. Elképedésem nemcsak annak szólt, hogy volt bátorsága így megírni, majd „kifecsegni” a verset, s épp – barát, nem barát, de mégiscsak – a legtudósabb, a legtekintélyesebb, a „mégiscsakegyetemitanár” Láng Gusztáv előtt. Hökkenetemben volt valami méltatlankodás, hogy né, míg egyesek álmukkal keresik a pénzt, nekem meg kell dolgoznom a fizetésért. Elég bután némi pofátlanságfélét is éreztem a dologban, svindlit, amellyel – na ugye, ugye! – az értelmiségi mégiscsak átveri az egyszerű embert. Engem soha nem hagyott nyugton az író szavahihetőségének kérdése, bizonyára azért sem, mert irodalmi szerkesztőségek támfalai mögött üldögélő kollégáimtól eltérően, tizenöt éven át hétről hétre iparvárosok, iparnegyedek munkásai között jártam, s tudtam, hogy a látszat ellenére milyen az újságba „írogató” ember megítélése. „Az újságírók mind hazudnak!” – vágta egyszer anyám szemébe valamelyik nagyszalontai ember, megtudván, hogy anyám fia mivel foglalkozik. Szóval az igazat, csak az igazat, a versben, ahol bármit mondhatunk, ott csak az igazat, ha már szabadok csak ott vagyunk, akkor hát ott csak azt mondjuk, csak az igazat, verset soha, senki és semmi nem diktálhat nekünk, még az álom sem, gondoltam akkoriban magamban, és jól tettem, hogy így gondolkoztam. (Már csak az említett kollégám példája okán is, mert aztán egyszer eljött az idő, amikor bizony nem az álom súgott, nem az álom súgta neki, hogy mit kellene megírnia, egész másvalaki súgott, vagy micsinált, az eredmény aztán ott is díszelgett néhány nap múlva a Ceaułescut dicsőítő irodalmi lapszám első oldalán.) Aztán telt-múlt az idő, telt-múlt, sodort, kavart, távolabb, egyre távolabb mindenféle múlttól, s most már bizonyára mondhatom: mindenféle jövőtől is, s egyszer csak én is megálmodtam a magam álomversét, ezt az emberi sorsot oly pillanatok alatt lepergető, az életet ide-oda kavaró, a valósághoz szinte semmiben sem kapcsolódó Félhomályos Fogarasi című költeményt. S szinte azonnal le is írtam. Úgy, ahogy álmodtam. Nem úgy, ahogy volt. Mert hiszen Fogarasi azért létezik. Lehet, szóba hozom még. Egy másik vers kapcsán. Okom lehetne reá.

Horizontok, K. P.-nek

(in Az átvilágított földgömb, Kriterion Könyvkiadó, 1975)

Egyfelől

a szivárvány
a csillaghullásos ég
a délibáb csodálatossága

másfelől

a konyhaajtókig beszántott föld
a tanyák körül

az egyetlen igazi lendület
a kétlábra emelkedő táltosló szárnyaló
belefekvése a levegőbe
aj csak az a pata
a pata ne
lenne
belegyökerezve
a földbe.

Abban az időben százával költöztek a magyar–román határ közelébe nemcsak erdélyiek, de belső-romániai románok is. A kishatárforgalom és a világot nyitó magyar tévé vonzotta őket a határszélre. Ültem én is éppen Nagyszalontán, a szülői házban, a tévé előtt, az akkori Muncii, azaz Munka (korábban Malinovszkij, előtte Mussolini, amúgy különben Tenkei, ma Kulin György) utca 25. szám alatt, s hallgattam-néztem, miként nyitogatja számomra a világot az a fiatal szobrász ott, Budapesten, akit épp akkor mutattak be a Fiatal Művészek Stúdiójában. Két szobor maradt meg emlékezetemben, az úgymond alföldi parasztvilágot megidéző Boronás, és az abszolút nagyvárosi élményvilághoz kapcsolódó Dobozos. Oly megrázó élmény volt ez a képi találkozás, hogy rögtön elhatároztam magamban: ezt az embert, amikor Pestre mehetünk, egy-két év múlva, én bizony megkeresem. Aztán egyszer csak ott voltunk a Rottenbiller utcai műteremben, kissé zavartan, mert hirtelen valahogy nem tudtunk mit kezdeni a ténnyel, hogy ott vagyunk, a fiatal szobrász mosolygott, de mintha ő sem tudta volna hirtelen, mit is kezdjen velünk, kik vagyunk, mik vagyunk, miért vagyunk ott, levette a citerát a falról, elpengetett valamit, visszarakta, fejébe csapta nagy fekete kalapját, visszaakasztotta, nézegettük a munkáit – s aztán ebből a találkozásból lett egy hosszan, tizenvalahány éven át tartó barátság, mely talán-talán, ha nem is tényszerűen, de valóságosan ott végződött, amikor 1989. március 16-án Kő Pálék piros-fehér-zöld zászlót lengetve fogadták áttelepedő családunkat a Nyugati pályaudvaron. Attól kezdve nem kellett kódosítanom a nevét, mint Az átvilágított földgömb című könyvemben, egy akármilyen KP-nek dedikálva a táltoslováról, de talán inkább táltoslovához írott versemet (hiszen bármilyen határon túli utalás miatt a cenzor asztalán végezhette volna már akkoriban a vers), túl voltunk már a határon, a kis falusi templomtornyot szárnyalva és valóságosan is átugró táltoslovak birodalmába érkeztünk, vasúti konténerbe bezsúfolt bútorainkkal, dobozainkkal, seprűnkkel, szemétlapátunkkal, spárgakötegünkkel. Aztán, hogy barátságunknak ez a táltosló-lendülete pár év alatt miként is merevedett bele a levegőbe, bizony máig nem tisztáztuk egymás között, s hogy ehhez a mai napon, egyedül, nincs bátorságom, megkövetem érte azt a régi citerázó, fekete kalapos fiatalembert, hiszen bizonyára ő maga is furcsálkodva kémlel bele onnan a régi Rottenbiller utcából abba jövőbe, amit ma itt, úgy, ahogy, mindannyian megélünk.

Homok a bőröndben

(in Homok a bőröndben, Kriterion Könyvkiadó, 1972)

A költőknek nincs hátizsákjuk
nincs fényképezőgépük

a költőknek sokgyermekes családjaik
elkövetendő bűneik
és homokkal telt bőröndjeik vannak.

A költők azok
akik nem akarják szeretni a családot
akik nem akarják elkövetni a bűnöket
akik nem akarják cipelni homokkal telt bőröndjeiket

s akik mégis
szeretik családjukat
elkövetetlenül is bűnöket követnek el
s egyre több és több homokkal telt
bőröndöt cipelnek magukkal.

A költők nem szeretnek cipőt pucolni
a költők nem szeretnek sorban állni

a költők kipucolják barátaik cipőit
és pultra csapják a húst ha az nem
arisztokrata-rózsaszín.

A költők álmatag szerelmeket írnak s titokban
legkisebb testvéröccsükkel mosatják ki
szinte már lábukra rothadt zoknijaikat.

A költők akik már nagyon sokat cipekedtek
és csupán attól elfáradnak
hátizsákot fényképezőgépet vásárolnak
s egy este eltávoznak közülünk.

Akkor mi a megmaradottak
káromkodva és szidva
de testvériesen elosztjuk
az újabb homokkal telt bőröndöket egymás között

és tovább visszük azokat.

Ennyiben és csak így vagyunk mi igazabbak
mint az eltávozottak.

Harmadik verseskönyvemet Páskándi Géza szerkesztette. Akkor már (még) a Kriterion Könykiadó kolozsvári szerkesztője volt. Ez a kötet, a Homok a bőröndben az egyetlen, amelynek nem én adtam a címét. Hanem a szerkesztő. (A könyv, talán inkább a címe sugallta, mint a valós tartalom miatt, amolyan nemzedéki hitvallásként került be a köztudatba.) Abban az időben, fiatal költők, résen álltunk mindannyian, kényesen, sőt talán inkább kínosan próbáltunk ügyelni a saját szavainkra, nagyon adtunk arra, hogy ha már megtaláltuk a versbe illőket, azt szerkesztői akarat ki ne huzigálja. (Még a szerkesztői jóakarat se!) Az irodalmi köri együttlétek és baráti beszélgetések állandó témája volt, hogy melyik küldeményünkből melyik lapnál melyik szerkesztő mit akart éppen kihúzatni, hogy a vers közölhető legyen. (És ezt itt és most esztétikai értelemben értem.) Hát mit képzel ez a Székely János? Meg Márki Zoltán? És Kántor Lajos? És éppen azt a sort! Hát azt már nem! Jó, hát akkor nem kell a vers! – füstölögtünk, talán túl kevélyen, valahányszor csak felmerült a szövegmódosítás igénye és gondolata. A gondolatszabadság és a személyes autoritás jegyében tulajdonképpen a magunk lelki szabadságharcát vívtuk mi meg akkoriban – saját magunkkal. Amikor Páskándi felvetette, hogy készülő könyvemnek más címet javasolna, az első pillanat a döbbeneté volt: mi az, hát Páskándi is, aki olyannyira szigorú őrizője minden egyes szavának, már ő is „bele akar piszkálni” a kéziratba? Ne tudná, ne vette volna észre, mennyire nem véletlenül került kéziratom fölé a bibliai zengésű „Honnan jöttünk? Kik vagyunk? Merre tartunk?” személyes korosztályi számvetést sugalló cím? Hogyan is gondolhatja, hogy ha már én éppen ezt a címet adtam, úgy az helyettesíthető lenne bármi mással? Az döbbentett meg, hogy nem veszi észre: akármilyen címet ad, az már az ő címe lesz – nem a könyv világából adódóan kerül a borítóra, hanem az ő személyes vélekedésének a világából. Nem az sértett, hogy „le akar cserélni” egy címet, hanem hogy ő, a „szabadgondolkodó” egy gondolatmenetet el akar téríteni! Aztán amikor kimondta, legyen a Homok a bőröndben vers címe a kötetcím is, meghökkentem. Kétségkívül könyvcímszerű cím volt. S éreztem azt is: Páskándi nem térítette el a könyv gondolatmenetét, csak célba juttatta, eljuttatta a gondolat végéig. Azaz „összegeztette” a könyv címével.

Torony gombján zöld fű

(in Vigyázzállásból fejállásba, Kriterion Könyvkiadó, 1978)

A tornyok következtek, s
elámultam, hogy én, aki fölfele
eddig mindig csak kaptatókon
jutottam, de toronycsipkéken,
toronytetőkön, toronygombokon
még eddig soha nem lépkedtem,
most milyen könnyedén, mennyire
magabiztosan, világomhoz szokott
módon lépkedek egyre fennebb és
fennebb a tornyokon, toronytetőn,
egyikről át a másikra, s mind
akik velem voltak, az egész
toronygomb-lépő társaság, s mikor
a legnagyobb toronyra is elértünk,
letelepedtünk a toronygombra,
nagyokat kacagva, mintha egy kicsi,
külön, aranyozott földgolyó lett
volna fenekünk alatt, elhelyezkedtünk
szép kicsi körben, mint a
szentek, s pokolian élveztük, hogy
kitaláltunk egy másik földgolyót,
ahol pici távcsövekben elfér az
egész világ, ahol óarany poharakból
isszuk a kék-Duna vizét, és
nagyokat, részegítő mélyeket
lélegezve kiáltottuk, hogy hazugság,
nem igaz, hogy fennebb ritka a
levegő, nagyon is jól, istenem,
gyönyörűen tudnánk élni mi is
idefenn, idefenn, idefenn, csak
ezt a nyavalyás, egymaréknyi földet
ne szorítanánk úgy a tenyerünkben,
ezt a lenti, igazi földet ne
szorítaná úgy a tenyerünk, míg
ujjaink között kiserken a fű,
míg kizöldül az aranyozott kicsi
földgolyón, a torony tetején,
ahol nincs, nincs, nincs semmi
másunk, amibe kapaszkodhatnánk.

Hát igen, ez a szöveg „egy az egyben” lenyomata annak az érzelmi megrendülésnek, melyet bármelyik erdélyi magyar érzett, ha átlátogatott a hetvenes évek közepének Magyarországára. Az én számomra legalábbis ezt jelentette ez a vers. Furcsa mód az erre szándékoltan célzó egymondatnyi konkrét utalás („ahol óarany poharakból isszuk a kék-Duna vizét”) szinte viszolyogtatóan rossz, bizonyára azért, mert egy valóságosan nem „hihető”, tehát nem igaz tartalmat próbált célzatossá téve átpoetizálni, s így hát nem költészet, egyszerűen sületlenség lett belőle. (Nem beszélve arról, hogy most az újraolvasásnál látom: ha ezt a sort elhagyom, nem csorbul a vers, csak kikerül az egyetlen zavaros szövegrész.) Az „óarany pohár” valami történelmi időtlenséget kívánt nyújtani az érzetnek (azaz: „így van ez, mióta világ a világ” – miközben hát ez nem igaz, ugye). A „kék-Dunával” pedig valami félreérthetetlenül pontos „toposzt” kívántam megadni azoknak, akik nem vélnék fölismerni, hogy a fennköltségnek, magasztosságnak versbéli fokozatát merrefelé is lehet átélnie a magunkfajta erdélyi magyar embernek. (Mintha a „kék-Duna” egyedül csak Budapestre utalhatna félreérthetetlenül!) A versélmény különben abból az egyszerű tényből nőtt ki, hogy hosszas várakozás után ismét Pestre jöhettünk, és meglátogattuk az Állami Népi Együttesben táncoló házaspárt, korábbi ismerőseinket, s egy-két nagyon jó kedélyű estét töltöttünk együtt Várfok utcai lakásukban, Vár környéki vendéglőben, majd fenn, a Citadellán sétálva-barangolva. Ők elváltak rég, talán már tudni se akarnak egymásról. S mi tizenhét éve, mióta itt élünk, egyszer sem próbáltuk megkeresni őket. Hol, hol vannak már azok a tornyok, toronygombok, amelyekre annak idején oly magabiztosan kuporodtunk? Illetve… hát azok vannak, ott vannak most is, az én képzeletbeli valóságomban, csak mi potyogtunk le róluk képletesen is és valóságosan is, ki poharával, ki vízcseppnyi kék-Dunájával, ki azzal a maréknyi földdel, mely füvet serkentő anyaföldjéből életet már meg nem tartó, meg nem őrző, de lelkét talán még megmentő talizmánjává kövesedett.

Vízcsepp, kimerevítve

(in Hollywoodi temető, Zrínyi Könyvkiadó, 1999)

Ez itt a remeték terme.
Ez itt a próféták terme.
Ez itt a forradalmároké.
Mintha valami egzotikum.
Csepp, csepp, csepp, csepp, csepp.
Mintha cseppkőbarlang figura-alakzata.
A népség jön csendesen s ámulva végigvonul.
S aztán haza mindenki, mint
aki álmot látott.
„Holnaptól beállok én is remetének!”
„Holnaptól beállok én is prófétának!”
„Holnaptól beállok én is forradalmárnak!”
Nem lehet hirtelen beállni a vízcsepp alá.
Hirtelen, hogy most már engem
építsen tovább az idő.
Akit az idő építgetett, ahelyett
már nem lehet odaállni.
Se remetének, se prófétának, se forradalmárnak.
A dolgok és látványok törvényszerűbbek.
Pusztítás s alakítás egyszerre történik.
S aki csak csodálkozik, semmit meg nem értett.
Nem lehet odaállni, hogy engem építsen tovább az idő.
Ha nem voltál ott, már az első
vízcsepp alatt.
Nem lehetsz, csak felfele szabad.
Áll mindenki a saját vízcseppje alatt.
Csepp, csepp, csepp, csepp, csepp.
Ez itt a remeték terme.
Ez itt a prófétáké.
Ez itt a forradalmároké.
A népség áll, s csodálja őket.
Csak ne kéne élni is. S látni:
mikrofont fényeznek a remetének,
fotelt kárpitoznak a prófétának,
s népkonyháról lopják a combot
a forradalmárnak.

Húsz esztendőn át elvétve akadt dedikált vers a könyveimben. Három-négy ha, talán. S aztán elkövetkezik egy időszak, amikor egymás után tucatnyi vers íródik úgy, hogy ajánlom valakinek. Nem volt ebben semmi szándékolt programszerűség, ám kétségkívül egy bizonyos élethelyzetből következett. Mégpedig abból, hogy eldöntöttük, nem maradunk, megyünk, megyünk Magyarországra. Az első hivatalos papír beadásától a tényleges áttelepedésig közel három esztendő telt el, s ez bizony azzal járt, hogy a hosszúra nyúlt átmeneti, illetve „átjöveti” időszakban fokozatosan érzelmi légüres térbe kerültünk. Bizonyára ez váltotta ki, hogy szükségét éreztem számba venni meglevő emberi-baráti kötődéseink amolyan biztonsági hálót jelentő kapcsolatrendszerét. Így hát 1987 táján egymás után íródtak Kolozsváron azok a versek, melyek aztán majd tíz év múlva ciklusba rendezve jelennek meg a Hollywoodi temető című kötetben. Király László, Köntös-Szabó Zoltán, Jobbágy Sándorék, Bodor Ádám, Ungváry Ildikó, Nagy Gáspár, Vásárhelyi Géza, K. Jakab Antal, Györffi Kálmán, Csiki László – sorakoznak a név szerinti versek, közbefogva két olyat is, amely ugyan a sorban áll, ám hiányzik címük alól az ajánlás. Az egyik, a remeteség, forradalmárság, prófétaság eljátszható szerepét és elfogadható hitelét „firtató” vers, a Vízcsepp kimerevítve, az akkori kolozsvári ellenzék egyik prominens alakjának lett (volna) ajánlva, ha az érintett nem fejti ki neheztelését, mondván, hogy megbántottam a szöveggel. Így hát igen kedves barátunk nevét, értetlenkedve ugyan, és talán egy kicsit megbántódva én is, kihúztam a vers címe alól, ám a vers igazságát és jelentését mind a mai napig érvényesnek tartom. A másik ajánlás nélküli verset Ioana Craciunescu bukaresti román költőnőnek kellett volna dedikálnom, hiszen az ő korabeli, engem teljesen megrendítő költői világából ihletődött, hogy úgy mondjam, az ő személyes költői világképéből táplálkozott. Ám itt az ő élő, valódi személyisége egyszerűen nem tartozott bele abba a valós emberi kapcsolatrendszerbe, amelynek megidézését a sorozattal sugallni akartam. Így hát itt egyszerűen „elsinkófáltam” a cím alól a dedikációt. Van ilyen. Akiktől búcsúztam, s akikhez érkezem, nagyjából ezeknek a listája a névsor. Három vers hiányzik a sorozatból, a Lászlóffy Alinak, Sváby Lajosnak és a Bágyoni Szabó Pistának írottak. A lírai törvényszerűség értelmében nem tartottam ezeket a szövegeket hitelesnek. Ilyen is van.

Topogás innen is, onnan is

(in Hollywoodi temető, Zrínyi Könyvkiadó, 1999)

Fehérre meszelt léckerítés mögött
egy perc alatt hullajtja el levelét
az aranyalmafa.
Az állomások peronjai lassan kiürülnek,
vonatra szállva messzire tűnnek
a balerinák.
A srácok visszakullognak rendre az iskolapadba.
A pálinkafőzde környékén
alkalmi munkára várva lézengenek
a kiöregedett bokszolók.
A veranda mélyén csöndesen méláznak
a nagy sütőtökök.
Favágógépek sivítását hallani
távoli udvarokból.
Kirakatokban tél mutogatja már gyémántjait.
Az e heti film utolsó képsora:
a száműzetésben élő forradalmár levelet ír
otthoni barátaihoz.
„Én a ti életetek nevében jöttem el
otthonról, ti az én életem nevében maradtatok
otthon. De csináljatok már valamit,
az isten szerelmére!”
A lépcsőházban topogás hallatszik.
Topogás hallatszik
innen is,
onnan is.

Majdhogynem teljes egészében egy november végi, nagyszalontai hazalátogatásom emlékeivel, adalékaival van teli ez a Csiki Lacinak ajánlott vers. Tulajdonképpen semmi nem indokolja, hogy éppen neki dedikáltam a szöveget, azon kívül, hogy meg akartam ajándékozni őt is egy költeménnyel. Talán csak a kisvárosi tabló, a vidékiség kissé fanyar képvilágú, párás megjelenítése köthető az ő esztétikai, eszmei világához, a vers azonban minden motívumában ennek az én hazalátogatásomnak az emlékképeiből rakódik össze. András-nap előtt voltunk. Régi iskolatársam, egykori jó barátom, maga is András, éppen akkor főzte a pálinkáját, így kerültünk este a majdhogynem városszéli pálinkafőzde környékére, s az ott összegyűlt embereket látva megdöbbentem, hogy én ezt az otthoni világot mennyire nem ismertem, ismerem. No persze, hát tizenhat évesen elkerültem a szülői háztól, s azt, hogy az én korosztályom, nem a négy-öt barátom, hanem az egész egykori helyi kisközösségem élete miként épült fel vagy roncsolódott szét az eltelt évtizedek során, azt ott, azon az estén, abban a városszéli pálinkafőzdében éreztem meg. Az én háború alatt született és otthon maradt, magát otthon megvalósító, a szocializmus legrosszabb korszakát átélő, de ebben végül is csak a saját pálinkafőzésig eljutó korosztályom olyannyira vegyes közege, a tény, hogy ebből nincs kiút, illetve hogy van, hiszen akkor én már útban voltam „kifelé”, nos, mindennek a kissé zavarodott összegződése „olvastatta” be velem az elment forradalmár figyelmeztetését otthoni barátainak. Amely természetesen nem egy valós „heti filmből”, csak az én tudatom mozijából került elő. Az elment „forradalmár”, az elmentek életével példálózva, kapcsolódik vissza a vers Csiki Lacihoz, akinek segítségét kérvén – régi barátaink közül – elsőként mondtuk el pesti lakásán, hogy mi is ki akarunk telepedni. S aki egy pillanatnyi gondolkodás után azonnal papírt, ceruzát ragadott elő, mondván: „Nos, akkor írjuk…!”

Az asszony s a férfi

(in Homok a bőröndben, Kriterion Könyvkiadó, 1972)

Ül a család a havas ablakkeretben
zöldellő vacsorafényben mintha ott-feledetten
ülnek kavargó hóesésben apróka asztaluknál.

A gyermek a jelennel játszik
a nő a jövőre vár
a férfi makacsul
egy talán soha nem volt múltat próbál

az óra szétkongó nyarakat jár
a gerendás mennyezet alatt.

Ül ül a család a vacsorafényben
szertebolyongó hóhullás-szelídségben

egyforma kétségbeeséssel kapaszkodva
egymásba a székbe önmagukba.

Odakinn sorra elvonulnak
a közeli s távoli ismerősök
ki síbakancsban
ki lóháton
ki gépkocsival

megállnak a havas ablakkeretnél
s maguk sem tudva mit nyerhetnek
vagy mit veszthetnek e pillantással
benéznek ablakukon:

Íme az asszony s a férfi! – mondják
inkább tűnődve mint szomorúan

s lassan továbbindulnak a hóhullásban.

Az óra kongó nyarakat jár
asszonyszóval hull le a karácsony

zöldtüzű vacsora-lángjuk
szertevilágít a havas tájon

ülnek apróka asztaluknál
csupáncsak egymás által számon tartva

ülnek szinte ott-feledetten

ülnek apróka asztaluknál
hóhullás ünnepi díszébe temetetten.

Majd három esztendeig laktunk a kalotaszegi Mákófalván, a kakasos házban, a falucskát átszelő patak partján. Klasszikus régi kicsi falusi porta volt, kék falaival, két kicsi ablakával az utca felé, tornáccal, fagrádiccsal az udvar felé. Jó ideje nem lakott benne senki, s amikor második gyermekünk megszületése után már nem volt hova mennünk Kolozsváron, tanítónő anyósom megszerezte számunkra, s kiköltöztünk falura, albérletbe. Kisúroltuk, fehérre meszeltük a falakat, a feleségem gyönyörűséges aranysárgára festette a „pádimentumot”, fölrakta a falra a húsz-harminc, színekben tobzódó hollóházi cseréptányért, gyerekágy, kanapé került a pici ablakok alá, új főzőkályhát vettünk (vagy kaptunk valakitől?), a kisebbik helyiségbe, mely az én dolgozószobám volt, beállítottunk egy fűrészporos kályhát télire, s megkezdődött életünknek az a három esztendeje, amikor nemcsak a szerelem valóságában, hanem az élet valóságában is megtanultuk szeretni egymást. A pénztelenség, a rozzant kerítés, az állandóan újra- s újramosott Ágnes pelenkák, a kormozódó kályhacsövek, a harminc kilométerről, Kolozsvárról általam hazahordott napi kenyér valóságában, a jómódú, engem, a falun lakó, „háza-nincs” újságírót kissé csudabogárként kezelő-figyelő falusiak valóságában, annak a keserűségnek a valóságában, hogy kiszorultunk a városból, hogy „fővároshoz” tartozó újságíró létemre, két kisgyermekes családként sem részeltettünk bár valami szükséglakásban Kolozsváron, miközben román „legényember” szerkesztő kollégám egyedül is lakást kapott a belvárosban, és mindezzel együtt mégis, mégis olyan küldetésszerűen szép volt ez az élet, hogy muszáj volt törvényszerűséggé emelni azt s kimondani: íme, az asszony s a férfi…

Örökkön-örökké

(in Vigyázzállásból fejállásba, Kriterion Könykiadó, 1978)

Mint kiket leszerelt
egyetlen harangba zártak,
úgy süllyed le a két öreg,
egyre jobban a mélybe, a
széthulló, aranyló szőlőlugas
s a valamikor eljövendő fiú
kesernyés-mindenható igézetébe,
valami zöld homályú birodalomba
ereszkednek le, mint akiket
búvárharangba zártak, mint
akik búvárharangba szálltak, s
most átadják magukat végképp
a mindenható óceánnak, ülnek
a szürkülő homályban, csak
ülnek a két kicsi sámlin,
hallgatagon, mint akik
megvallották, elmondták utolsó
szavaikat, s már nincs több szó,
amivel egymáshoz szólhassanak,
csak ülnek mától így,
örökkön-örökké, öröm nélküli
gondban, mint király és királyné,
két kicsi sámlin, valami
tétova birodalomban.

Ennyi, ennyi maradt abból a kétszázvalahány soros poémából, melyet a hetvenes évek elején írtam. Akkoriban igen foglalkoztatott, miként tudnám tágítani a lírai önkifejezés határait, bár nem is az a jó szó, hogy foglalkoztatott, hiszen ez nem tudatos lírafeszegető program volt, hanem inkább belső lírafeszegető késztetés. Három olyan – mondjuk úgy: hosszú – verset írtam, melynek címe alá azt a műfaji megjelölést jegyeztem: „Poéma színpadra és filmszalagra”. Azzal próbálkoztam, hogy egyfajta társművészeti kombináció bevonásával élőbbé, izgalmasabbá, életesebbé tegyem a verset. Valami totális művészetet szerettem volna kikavarni lírai vegykonyhámban. Mindig is volt bennem késztetés arra, hogy az irodalomba nem irodalmi életszerűséget (azaz: igazi valóságfedezetet) is beépítsek. Minden bizonnyal ott van e kísérlet előzményében az a döbbenetes emlék, amely egy prágai kirándulásunk során maradt bennem, a Laterna Magica megtekintése után. Akkoriban Kelet-Európában, hogy úgy mondjam, mindenki erről beszélt, erről a varázslatos, éppen a társművészetek zseniális ötvözésére vállalkozó cseh kísérleti színházról, így hát csehszlovákiai turistautunk során az az egy igazi vágyam volt, hogy eljussunk Prágába is, s megnézhessük a produkciót. S ez a fantasztikus korabeli multimédiás átváltozó színház, ahol a vetített mozgóképekről „leszaladtak” a színészek, s bejöttek az oldalajtón át a színpadra, vagy éppen fordítva, a szerelmespár a színpadról kisétálva a vetített kép búzamezejében folytatta útját faluja felé, e némiképp bugyuta felidézésnél, leírásnál jobban, sokkolóan hatott rám. Aztán megpróbáltam én is, papíron, valami hasonlót felépíteni. A totális színházhoz hasonló „totális költészetet”. Ebből nőtt ki Az átvilágított földgömb című könyvem műfajt elegyítő két hosszúverse, a Kérem, de hát ki mondta neki, hogy repüljön és a Lovak a virágoskertben. A harmadik „színpadra és filmszalagra” írt poémából mindössze a fönti Örökkön-örökké című vers maradt. Aminek semmi köze a kitalált poémához, mely témája és szövege szerint az épülő toronyházak tövében lerombolt régi világ elpusztításának apokaliptikus látomása lett volna. Ha meg tudtam volna írni. Ám hiteles csak ennyi volt belőle. Ami itt megmaradt. Sokáig tartogattam fiókomban ezt a poématöredéket. Aztán évek múlva, külön darabként, betettem a következő verseskönyvembe. Ugyanis soraiból szüleim sorsa süt felém.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben