×

Leltár a hegyen

emlékezés

Ferdinandy György

2007 // 07-08
Hetvenéves Sándor öcsémnek

Anyai felmenőink, Haltenbergerék nem voltak konkvisztádorok. Igaz, hogy az új – a tizenkilencedik – század elején nekivágtak a világnak, de nem lehet mondani, hogy szülőföldjüktől, Burgenlandtól túl messzire jutottak. Onnan is csak keleti irányban: azokban az időkben kelet felé terjeszkedett Ausztria. Péter Pál, a kivándorló fia már Kassán született, ott létesített a családi saga szerint valami gyárfélét – posztógyárat? – az atya.

Péter Pál kassai lányt vett feleségül, Gurdely Johannát. De addigra már belefáradtak a hódításba Haltenbergerék. Az, hogy – drang nach Osten! – tovadübörögjenek Galícia, az ígéret földje felé, már eszükbe sem jutott. Legszívesebben visszamentek volna a Lajta menti Bruckba, Péter, az ős vissza is járt, megint csak a családi saga szerint.

Sándor, az unoka még Kassán született, de már a kiegyezés után. A fejlődő székesfőváros, Pest-Buda pedig felszippantotta a hozzá hasonló ambiciózus fiatalembereket. A Műegyetem hallgatója, dékán. Rejtőre magyarosít, anyám szerint azért, hogy ne legyen német nevű ember az intézet első mérnöke.

Pesti lányt vesz feleségül, de Rosenthal Vilma is new comer: Galíciából érkező atyja születési helye Jenikau, Hosteczov. A bevándorlók összetartanak. Vagy már akkor sem fogadták be őket az őslakosok?

Eddig ez így nagyjából rendben van. A Bruckból elszármazó ősapa unokája megtalálta a helyét. Találmányairól köteteket írnak, mellszobra ma is ott áll a Műegyetemen.

Buda azokban az időkben a Várhegy környékét jelentette. A Rejtő család Pesten, az újonnan felépült Nagykörúton lakott. Az, hogy kijártak a budai hegyekbe, valószínű. A hétvégi kirándulások emlékét őrzik a régi, ezüstpitykés sétabotok. Budán ráadásul bajorok éltek, a Várhegyet körülölelő dombokon pedig kék kötényes svábok művelték a földeket. A présházak és a bodegák között Rejtőék nyilván otthon érezték magukat.

A nyolcvanas években azonban a filoxéra néhány hónap alatt kipusztította a budai szőlőskerteket. A gazdák mindent elveszítettek. És akkor Sándor, a feltaláló váratlan húzással megvett egy ilyen lepusztult szőlőhegyet. A rög – van ez így néha – megszólítja azokat, akik elhagyták a szülőföldjüket. Mindenki a városba özönlött azokban az időkben, arról, hogy előrelátó lett volna a mérnök úr, józanul mérlegelve szó sem lehetett.

Rejtőék élete megváltozott. Hétvégén kijártak a hegyre, tervezgettek, művelték a kertjüket. Felhúznak egy kis házat is a szerszámoskamra, a sufni helyén. A verandáról kelet felé, a királyi palotára és a Citadellára nyílik a kilátás. Este szalonnát sütnek, nézik a Vár kupoláin lenyugvó vérvörös napot.

Nagyapánk: Sámuel, Sándor és Vilma fia már a Monarchia békés, boldog éveiben született.

*

Az Adlersberg – a mai Sas-hegy – két apró csúcsát köpenyszerűen veszi körül az agyag. Nem lehetett könnyű bort termelni ezen a tapadós márgaköpenyen. Patakok, vízfolyások a budai hegyek alatt nincsenek. A víz árkokban ömlik az esőzések után, az Irhás és a Csörsz kettő azok közül, amelyeket ismerek.

Egyetlen sziktatömb tör át az agyagon. Ehhez támaszkodik a ház, amit Sándor épített. Szőlőtőkék már nincsenek a domboldalon, legfeljebb itt-ott néhány mandulafa, és a barack, ami nem kellett a filoxéra tetveinek.

A szikla alól mintha csorgott volna valami satnya erecske. Dédapám kikövezte a medrét. Átszivárgott a mai Vas Gereben, majd a Vércse utcán. Lent, az egyik Fürj utcai kertben építettek neki egy kőkutat. Elapadt volna? Végig kellene kérdezni az embereket. Erről én persze csak álmodozom itt a trópuson. Tény, hogy a Sas-hegy első telepeseinek lajtos kocsin hozta fel a vizet a donauwasseres.

Sándor háza 1905-ben épült, pontosabban ekkor építették hozzá a konyhát és a szobát a régi sufnihoz. Amikor nyugdíjazta az egyetem, kiköltözött a hegyre a család. Rosenthal Vilma, a pesti lány nem valami lelkesen.

Dédapám gyümölcsfákat ültetett, naspolyával, szederrel, birsalmával kísérletezett. Érdekes, hogy a füge nem jutott eszébe. Pedig a törökök már a hódoltság idején teleültették fügével a Gellért-hegyet.

A kert felső határa a mai Korompai utca volt, és lenyúlt a rétig, ahol a Vércse utca van. Amikor felparcellázták a Sas-hegyet, már az öreg felett is elszálltak az évek. Egyre kevesebbet tudott megművelni belőlük, apránként eladogatta a telkeket.

Fiatalon halt meg, hatvankilenc évesen. Fia, Sámuel addigra már az Új Szent János Kórház főorvosa. Ő az első, aki az egész életét itt élte le, a hegyen.

Felvidéki nagyanyám családja is. Szabó Emília nem fanyalgott, mint az anyósa. Lekvárt főzött, dunsztolt, szárított. A spájz nála még nagyobb, mint a konyha. Édesapja, a baumeister építette a kőbányai Szent László-templomot. Ezen az ágon bajor a család. Kassán át érkeztek Pest-Budára ők is, Haltenbergerékkel egyidejűleg.

Az első világháborúig nem épült még be a hegy. Nagyapám nyúlra, fácánra vadászott a kertben. Szeretem elképzelni, hogy a Farkasréten farkasok éltek, és sasok fészkeltek a Sas-hegyen. A háború után kezdtek csak építkezni az úgynevezett konjunktúralovagok. Akkor jött ki a Krisztinavárosból a Németvölgyi temetőig az ötvenkilences villamos. A másik oldalon, Saxlehnerék telkén felépült az apácazárda, a Notre Dame de Sion. Addig csak a mai BAH-csomópontig jött ki a Belvárosból a busz, de most felépült a Hegyalja út, és már a temetőfőkapuig pöfögtek a hosszú orrú nyolcasok.

A Zólyomi (ma Sas-hegyi) út kettévágta a kertet, amiből a harmincas évekre már csak hat parcella maradt. Három a Zólyomi úton és három a Vas Gereben utcai oldalon. A hatból négyen tovább kertészkedett nagyapám. A távolabb esőkből fent teniszpálya, lent, a Vas Gereben utcában pedig családi ház: anyám hozománya lett.

Mert 1912-ben anyánk, Rejtő Erzsi is megszületett.

Nagyapámról kevés emlékem van. Pedig nincs ember a földön, aki többet foglalkozott volna velem. Tőle örököltem a germán ősök pontosságát és rendszeretetét, ami egész életemben semlegesíteni tudta az apám családjában dúló öngyilkos végleteket.

Nem írt és nem olvasott sokat, de szigorú erkölcsi normák irányították az életét. Disszertációjának témája a csecsemőhalandóság volt. Őrzöm egy különlenyomatát, mert a tanulmány a Katholikus Szemle 1908-as évfolyamában is megjelent. Ugyanebben az évben írt egy másik népbetegségről, a tüdővészről is.

Szociális érzékenységű orvos, igazi humanista. Hívő ember és tudós: megállapítja, hogy a természettudományok minden vallástól függetlenül is felállítják a valláserkölcsi törvényeket. A szocializmusról – Jézus szocializmusáról – ő beszélt először nekem.

A kertről nem esett szó közöttünk. Pedig ha valami fennmaradt utána, az a gyümölcsfák sokasága, amiket ő oltott, nemesített, ültetett. Soroljam? A különlegességek, mint a görög naspolya, amit olyan büszkén mutogatott, és ami – soha nem felejtem el! – nem ízlett senkinek; a barackfélék sokasága, a sárga bélű és a magbaváló, a tányér formájú, illatos japán barack. A birsalmából sűrű lekvárt – mi úgy mondtuk: sajtot – főzött nagyanyám, Mili néni, aki a konyhában töltötte az életét, és sohasem nevetett.

A hársfa virágát kiterítettük, megszárítottuk. Télen, ha megfázott az ember, mindig ott gőzölgött az asztalon egy bronzvörös hársfatea. Az almát fent tároltuk a ruhásszekrény tetején, de az almát hozatni kellett: nem termett meg a Sas-hegyen. Az almásládákból szögelték össze – a bodzabokor mögött – az első házamat. Az akácfák virágából lepényt sütött nagyanyám, a bodzalekvárnál pedig – el ne felejtsem! – nincs ízletesebb.

Legtovább a mandula él itt a hegyen. Nem ritkaság ma sem egy százéves mandulafa. A fasorokból is áll még egy-két feketefenyő vagy diófa. Mert dédapánk, a feltaláló kedvelte a mértani szerkezeteket: nemcsak fákat, fasorokat ültetett.

Ő telepítette a tiszafát a konyha elé. Ez a szívós cserje ma is áll. Köszönök neki, valahányszor elmegyek a régi ház előtt. Alatta, a száraz tűk selymes porában játszottak a gyerekek. A másik nagy túlélő egy fenyőfa, a nagyszülők ablaka alatt. Ágai között a madáretető. Télen, ha beteg voltam, a szüleim felvittek nagyapához. Az ablak széles peremén kuporogva néztem a széncinkéket és a rigókat, amint fürgén csipegetik a szalonnabőrt és a napraforgómagot.

És hát ma is él egy matuzsálem a kert közepén: a szeder, ami már akkor is ősöreg volt, amikor anya született. Kislány korában a szederfa alacsony, vastag ágai között tanult meg fára mászni anyánk.

Egyszer nagyon kikapott – mesélte. Ritkán mondott el nekünk ilyen réges-régi emlékeket. A ruhácskáját – egy hófehér vasárnapi ruhát – megfogta a szeder, és nagyanyánk nem tudta kiszedni belőle. A vén fa gyümölcse ma is friss: fanyar, keserédes. Alatta már a hatodik nemzedék áztatja a sötétlila foltokat.

Az orgonavirágzás ünnep volt Haltenbergeréknél. Tavasszal ma is sűrű orgonaillat ül a hegyen. Pedig milyen vad és erőszakos cserje az annyiszor megénekelt lila orgona! Ha már kiirtani nem tudták – vagy nem akarták –, megpróbálták sövénnyé, út menti kerítéssé szelídíteni. A visszanyesett orgona azonban nem virágzik. És orgona nélkül nem tavasz a tavasz a hegyen.

Nem tudom, ki hozta fel ide a hóvirágot és az ibolyát. Mili nénire, nagyanyánkra gyanakszom. Samu bácsi nem vette észre – haszontalannak tartotta – a virágokat.

*

Ebben a kertben minden fának története van. A teniszpálya mellett állt a kerti bútor. Lehetett valami napernyőféle is, mert középen lyukas volt az asztal. De árnyékot, fél évszázadon át, a kétágú mandula adott. Ez a villa formájú fa borult virágba először, így kezdődött minden évben a tavasz.

Nem nőtt magasra, és nem volt terebélyes, megmaradt mindvégig emberszabásúnak. Alatta találkoztak a sioni lányok és nagyapa hallgatói, a medikusok. Málnaszörpöt szopogattak hosszú szalmaszálakon, nézték, amint a Sas-hegy két apró, sziklás csúcsa mögött lebukik a nap.

Rejtő Erzsi szeplős, szőke lány. Fiúsan, félterpeszben áll a fényképeken. Hófehérben, a piros salakon. Ez a sovány, szemüveges fiú az apám. Ott áll ő is a neccnél, rakettával a hóna alatt.

A helyszín nehezen felismerhető, mert házak még nincsenek a telkeken. A zárda a legközelebbi szomszéd, de lent, a város felé, csak a Gellért-hegyet látni a fák koronája alatt.

A tűzijátékot is innen nézték. A szalonnasütésnek azonban külön helye volt, fent, a régi ház közelében. Öcsém egy lépcsőbe építette a tűzhely nagy, barna kövét, ami hogyan, hogyan nem, megmaradt.

Ötéves lehettem, amikor kezdtek épülni a környéken a közutak. Jól emlékszem a zakatoló gőzhengerekre. A kátrány illatára. A nagyrét szánkópályáiból hamarosan semmi se maradt.

Vasárnap nagyapa kivitt a Hegyalja útra, Wolf Károly villája elé, és megmutatta, hogyan kel át az ember egy ilyen forgalmas műúton. Először jobbra – mondta –, majd balra néz, és megvárja, amíg elrobog előtte a forgalom.

Hát várni kellett is egy darabig. A Hegyalja (akkor még Wolf Károly) úton akkoriban még nem sok gépjármű robogott. A bemutatót rövidesen megismételtük: akkor tért át a „jobbra hajts”-ra az ország, és attól fogva minden gyalogosnak fordítva, először balra kellett néznie.

A hosszú orrú, gőzölgő nyolcas autóbuszt még így is megcsodáltam. Ma is tudom, hol voltak a megállók a bal oldali közlekedés idején. Ez a sarok már akkor is a Sion-lépcső névre hallgatott.

Buszok már voltak, de még mindig éltek nyulak és fácánok a hegyoldalon. Rókák is állítólag. És tavasztól őszig – akárcsak ma – sündisznók szuszogtak a gyümölcsfák alatt. Szeretem elképzelni, hogy már Haltenbergerék idejében is itt csörtetett egyikük-másikuk.

Ahogy múltak az évek, és a szőlők helyét átvették a gyümölcsösök, egyre több énekes madár rakott fészket a hegyen.

Mert szőlő az én gyerekkorom idejére alig maradt. Kogutovicz Manó tizenkilencedik századi térképe (átdolgozta Czakó István) még két parcellát jelöl meg. Az egyik Wolf Károly telkén, a másik alattunk, a Vércse utca felé eső oldalon.

Nagyapa birtoka körül gyorsan felépült a villanegyed. Néhány ház ugyan már előbb is állt. Mint Gottermayer könyvkötőmester cirádás palotája, Riegler úr, a hídvámszedő istállója a Lejtő úton és a krisztinavárosi Pató család zöld zsalugáteres házikója messze fenn a hegyen. Ahol mindenféle szörnyetegek éltek. Haragos siklók, példának okáért. Hogy kire és miért haragudtak, azt senki se tudta. Azt viszont igen, hogy ha megnőnek, kétméteresek.

*

Az első lövést nem az oroszok és nem a németek adták le a Sas-hegyen. Aznap éjjel a nagyszülőknél aludtam, és amikor a hajnali szürkületben kikukucskáltam a vécéablakon, két óriási, túzok méretű madár gubbasztott a hársfa csupasz ágaiban. Felráztam nagyapát, aki a nagy sietségben még a pápaszemét se tette fel: – Fácánok! – súgta izgatottan, és csak úgy, a mosdó ablakából, lepuffantotta a két lampiont, amit ilyenkor, ősszel újságpapírba csomagoltunk, hogy meg ne repessze őket a fagy.

Meg kellett fogadnom, hogy ez a baklövés a kettőnk titka marad. Nem rajtam múlott: Budát hamarosan elérte a front, karácsony után már katonák lövöldöztek a Sas-hegy-oldalon.

A csúcsokra légvédelmi üteget telepítettek, svéd boforcokat. A sziklák között kirobbantották a mára Tájék utcára keresztelt katonai utat. Gyerekkorom Sziklás-hegysége attól fogva mindig másokhoz tartozott. Természetvédelmi terület volt negyven évig, ma pedig – tempora mutantur – a sziklák között biztonsági őrök harci kutyákat idomítanak.

Megérkeztek az első menekültek is. Kárpátaljáról nagyapa rokonsága, Bernovics Miluék. Rájuk nem emlékszem, de arra igen, hogy két kölyökkutyát hoztak magukkal, Csinit és Csulit. Anyánk felfogadott egy erdélyi fiatalembert, és attól fogva – talán két vagy három hónapig – ugrált körülöttünk egy fehér kesztyűs inas.

Ő, János ültette a cseresznyefát a gyerekszoba ablaka alá. Emlékszem, feneketlen gödröt ásott. Mi hárman: öcsém, húgom meg én, áhítatosan lestük minden mozdulatát. Mintha sejtettük volna, hogy milyen fontos lesz még ez a fa. Ötven év után derékmagasságban fűrészelte el a sógor, hogy emlékeztessen, mint egy totemoszlop: vele koplaltuk át a huszadik századot.

Volt egy diófa is anyánk háza mellett, lent a teniszpálya alatt. De a nagydiófa, amin a hinta lógott, telitalálatot kapott.

Hogy Jánossal mi lett, nem tudom. Nagy jövés-menés volt azokban az időkben a lenti házban. Konyhalány, kertész, szobalány. Bejárónők: varrónő és mosónő, házmesterek. Hogyan tartott el egyetlen fizetés ennyi embert? Az úri házaknál nyilván éhbérért dolgoztak a háztartásbeliek.

Irén néni zongorázni tanított. Csúf vénlány volt, ragyás és magas. Nagyon kellett neki az a kis pénz, szótlanul elviselte minden gonoszságomat. Ha felmásztam egy fára, leült, és kottával a kezében szolmizált nekem.

Lent, a Vas Gereben utcai oldalon két fa hajolt át a sövényen: egy kajszibarack és a korai cseresznye. A barackokba kutyagumit tettünk, és üvöltöttünk a gyönyörűségtől, amikor Irén néni beleharapott. Úgy kellett neki! Városi lány volt, nem tudta, hogy a magbaváló gyümölcsből először ki kell dobni a magot.

A sárgabarackot kidöntötte egy katonai teherautó. A katonák keresztülgázoltak mindenen. A garázst csak azért hagyták meg nekünk, mert ott nyulat tenyésztett anyánk: piros szemű angóranyulakat.

Az őszibarack mellett a legtöbbet a cseresznyefélékkel kísérletezett nagyapa. Minden fajtának más és más neve volt: mi csak úgy mondtuk, korai és késői cseresznye, fekete, ropogós vagy világos. Meg hát a sokféle-fajta savanykás ízű meggy.

Volt nagyapa kertje alatt – a nagykertben – több apró szemű vadcseresznyefa is. Nyilván ezeket is keresztezte az öreg. Kettő közülük óriásira nőtt. Alattuk volt a bombatölcsér, amibe Velák úr, a vasutas elföldelte a nagyszüleimet. Én pedig végignéztem, fent, az ágak között, amint exhumálta és azonosította – agnoszkálta – őket két csizmás, bajuszos ember: a temetkezési vállalat.

A másik fa, ami kihajolt az útra, egy korai cseresznye. Olyan korai, hogy már május végére piros. Könnyű felmászni rá, és messze ellátni az ágaiból, kint az utca felett.

Innen csodálatos események tanúja lehet az ember. Végignézheti, amint felépül, szemben, Faragóék fehér villája, az első lapos tetejű ház a hegyen. Nem sokkal később pedig láthatja Faragó Lizi esküvőjét, már ami a ceremóniából az utcai oldalra esett. A fiatal pár érkezését, a sürgölődő fényképészeket.

Faragóékról azt suttogták, hogy zsidók. Senki se vette fel velük a kapcsolatot. Azután jöttek a nehéz idők, és ők nem varrták fel a sárga csillagot. Akkor meg azt találták ki, hogy azért, mert dúsgazdagok. Az utcában később is csak én köszöntem Faragó bácsinak, és Lizi is csak velem beszélgetett. Ma már az utódok élnek a házban, az öreg Faragóra, de talán Lizire sem emlékeznek már a gyerekek.

A háború után Vércse utcai barátommal, Papp Jóskával fészket építettünk a sövényben, a korai cseresznye alatt. Fel-le ugráltunk, mint a majmok. Ládában tároltuk a lőszert, a színes rakétákat, dinamitrudakat. Amíg egy kézigránát fel nem robbant a Jóska kezében. Túlélte. Ötvenhatban, amikor utoljára láttam, megint csak lőszert rakodott.

Állítólag Svájcban élt, az emberek sok mindent mesélnek. Amikor hazatelepült, a húga üvegverandás régi háza helyébe kacsalábon forgó villát épített. Valahogyan mindig elkerültük egymást. Pedig jó lett volna látni a fiút, akivel együtt robantgattunk a hegyen.

A cseresznyefa túlélte az oroszokat és a németeket. A hegyen újra megindult az élet, az emberek eltakarították a romokat. A Notre Dame apácái Costa Ricába kerültek. A Sion épületében, az Oleg Kosevojban szovjet ösztöndíjasok készülődtek a moszkvai egyetemre, huszonéves sihederek.

Később nem eggyel találkoztam Nyugaton. Nem találták a helyüket az aprócska hazában, volt, aki Moszkvából egyenesen Párizsig rohant.

Egyikük, a Horn Gyuszi megírta ezeket az Oleg Kosevoj-os éveket. Még azt is, hogy a környező gyümölcsösökbe cseresznyézni jártak. Valóban, a korai cseresznye utcára nyúló ágát egyszer letörték a moszkvai ösztöndíjasok. Gyula már miniszter volt, miniszterelnök, amikor anyám megírta neki. Becsületére legyen mondva, válaszolt. De kisgyerekkorom cseresznyefája akkor már régen nem létezett.

Nem emlékszem rá, hogy anya különösebben szerette volna a kertet. A háború után azonban ő vette át nagyapa szerepét. Minket, gyerekeket is befogott: megtanultuk a trágyázást, a nyesést. Tányért ástunk a fáknak, ez a tányérásás évről évre visszatért, rögeszmeszerűen.

Kecskénk volt, kacsa, disznó, házinyulak. Persze élni is kellett valamiből, és ez a háztáji gazdaság önmagában nem biztosította a mindennapi kenyeret.

Haltenbergerék kertje – mondom – hat parcellából állt, aztán, egyiket a másik után, anya eladta a Sas-hegyi útra néző telkeket. Először dédapánk házát, ez volt a legfájdalmasabb. A mellette lévő parcellát Nagy úr, a cukrász vette meg. A teniszpályát már a távollétemben adta el, egy hálószobabútor áráért, a húgom.

Idegenekhez kerültek a tiszafák és a kétágú mandulafa. De Haltenbergerék régi háza még ma is áll. Vissza fogom szerezni! Néha még ma is róla álmodom. A két másik telekre pedig sokemeletes épületet húzott fel az új tulajdonos.

A nagykertből – nagyapa barackosából – csak a lenti, a Vas Gereben utcai keskeny sáv maradt.

*

Hárman vagyunk testvérek, a kert maradékát három részre osztotta anyánk. Húgom a házat kapta, mi ketten, fiúk, a két parcellát, ami a nagykertből megmaradt.

Az egyiket, az enyémet, eladta öcsém. Azt beszélték, hogy a disszidensek ingatlanait ki fogják sajátítani. Kétszer is eladta, mert az első vevő – mint mesélte – túl lassan fizetett. Társasház épült a naspolya és a japán barack helyén, ormótlan, szürke épület.

A másik telken öcsém családi házat épített. Megmenekült két őszibarack és egy mandula. És a szederfa: a matuzsálem, ami már akkor is öreg volt, amikor anyánk született.

Pedig tövig visszavágtuk a háború után: egy légiakna pontosan a tövébe esett. De ma már újra ez a legöregebb gyümölcsfánk. Sötétlila foltot hagy ma is, ki lehet próbálni rajta az új vadnyugati vegyszereket.

Húgom telkén áll még egy feketefenyő is, a régi fasorból, amit dédapánk átlósan, a Zólyomi és a Vas Gereben utca közé ültetett. Ez alá temettük Bernovics Milu kutyáját, szegény Csinit, aki hét évet élt egy puskagolyóval a szíve alatt. Ez a részlet is az utolsó feketefenyő életéhez tartozik.

És hát virágoznak még a lila és a fehér – mint mondtuk: dupla – orgonák, a régi nagydiófa helyén, a házmesterlakás ablaka alatt. Itt, ebben a szuterénben élte le anyám a négy évtizedet, ami a huszadik századból maradt. Ő gondozta a futórózsát, a tavasztól őszig illatfelhőben úszó virágágyásokat. Egy-egy tulipán vagy gyöngyvirág még ma is áttör a kövek közt. Mert húgom lánya városi fiút hozott a házhoz. Azt a fajtát, aki csak azért jön ki a zöldövezetbe, hogy kivágja a fákat, és lebetonozza a gyepet. Ez most a divat: parkosítani kell a gyümölcsösöket.

Felnőtt az új nemzedék, megkezdődtek a ráépítések. Először öcsém manzárdlakása, azután a tetőtér-beépítés, húgomék feje felett. Ez a világ sora, egymásra torlódik az emberiség. Nincs már messze a népsűrűség, amelyben – mint a patkányokon már kimutatták – egymás torkának esnek majd az emberek.

Az új nemzedékek nem tudják, hogy milyen lehetett a régi álom: a Kert-Magyarország. Hogy milyen volt Haltenbergerék gyümölcsöse itt, a Sas-hegyen. Tenyérnyi franciakerteket terveznek, ahonnan játszóterekre és uszodákba száműzetnek a gyerekek.

De öcsém és húgom családja, akárhogyan is vesszük, mégiscsak sas-hegyiek. Mert körös-körül új, ismeretlen emberfaj vette meg a telkeket. Garázsokat építenek, és harci kutyákat tartanak, vérebeket. Az autós kultúra alkonyán autókból nézik a hegyet. Még szerencse, hogy akad közöttük egy-egy ritka kivétel. Akivel beszélgetni lehet.

Az ember azt hinné, hogy ebben a külvárosi világban már nincsenek állatok. Pedig vannak! Beköltöztek vidékről a dolmányos varjak, a szajkók (mint ma mondják: a telefonmadarak). Befészkeltek a padlásterekbe a nyestek, téli hajnalokon még a vaddisznók is a kukák körül keresik az élelmüket. Úgy látszik, vidéken se jobb a helyzet. Hogy el ne pusztuljanak, az állatoknak meg kell szokniuk az embereket.

Öcsém házában van a dolgozószobám. A sarok, ahol írom ezeket. Az ablakból a Vas Gereben utcára nyílik a kilátás. Fiúk, lányok vonulásznak az Oleg Kosevojból lett Arany János iskolába, hangos, vidám gyerekek.

Haltenbergerék pedig szétszóródtak a nagyvilágban. Gyula Caracasban, Kinga a Felvidéken. Anyánk Farkasréten, a nagy- és a dédszülők kirabolt kriptája alatt. Rejtőék közül már csak Ninette néni él, Svájcban, kilencvenöt évesen. Vele kihal dédapánk ága. A szederfa áll. Nem ismerek más Haltenbergeket.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben