Két Brueghel-képre

Vadászok a hóban

Kopár fák csontváza mered a dermedt

levegőégbe, gallyukon kövér
varjak gubbadnak, egyikük épp fölszáll,
s elhullott magot, miegymást kutatni
toronyiránt suhan a vakvilágba.
A szűzi hóban meggörnyedt vadászok
lépnek a lejtőn, falka eb nyomukban:
szikrázó szemmel, koncra éhesen,
nyüszítve szimatolják a havat.
A fogadó előtt szalmatűz lángja
lobog: a leszúrt hízót perzselik.
Anyóka ballag, köteg rőzse vállán.
A kék páncélban villódzó tavon
gyerekek csúszkálnak, kiáltozásuk
a békés falu csöndjét fölveri.
Szekér nyikorog, megrakva terüvel,
végig az utcán. Távolabb a szomszéd
falvak fehér háztetői derengnek,
egy-egy bámész torony kémlel a tájba,
melyet fémesen villogó keretbe
foglalt a tél. Égdöfölő hegyormok
lakatlan kővilága iderémlik
a völgybe, hol mint hó alatt a mag:
mocorog, feszeng, vergődik az élet,
s álmodik az eljövendő tavaszról.

Ikarusz

Zúdul a hő a kéklő magasságból.
Ekéjét mélyre nyomva egy paraszt
lép lova mögött. Kicsit távolabb
botjára támaszkodva áll a pásztor,
felleget bámul? szálló madarat?
ügyet se vet a kósza birkanyájra.
Ki-ki végzi dolgát a nap alatt.
A zuhanó testet senki se látja,
s a habban sistergő szárnytollakat,
a segélykiáltást nem hallja senki…
Közel egy vitorlás hajó halad,
részvéttelen közönnyel ring a messzi
cél felé… Mint évezredeken át:
gördül a Nagy Univerzum tovább.