×

Forma, tér, konstrukció és spirituális tartalom az építészetben

Kérdező: Varga Mária

Finta József

2007 // 07-08
– Amióta erre a beszélgetésre készülök, nagy csodálattal tekintek az építészekre. Nem elég, hogy ebben a szakmában össze kell házasítani a művészetet és a tudományokat, illetve ezek különböző válfajait, de figyelemmel kell lenni az épített és a természeti környezetre, az éghajlati viszonyokra, az anyagi lehetőségekre, hogy csak néhány momentumot említsek. Hogy lehet mindezt pár év alatt megtanulni az egyetemen?

– Semmiféle szakmát, tudományt, művészetet nem lehet megtanulni az egyetemeken. Ha valaki bármilyen hivatásra készül, e felkészülési folyamat már jóval az egyetem előtt kezdődik (néha – vagy inkább általában – minden tudatosság híján), az egyetem pedig csupán egy starthelyzetet teremt meg. Olyan, mint a startgép a futóknál, elrugaszkodási pont, eszköz, amely a „verseny” első mozdulatát segíti. Az építészet – illetve a tervezés – igen bonyolult optimalizációs folyamat, amelynek roppant sok összetevője, motiválóeleme van, s mindezek együttes figyelembevételével lehet egyáltalán gondolkodni a ház jövőjén, megformálni első alapképletét a műnek.

Amikor egy épület tervezéséhez fog, mit tekint elsődleges szempontnak? Az adott épület funkcióját, a környezethez való illeszkedést vagy éppen a markáns kiválást, esetleg valami egyebet?

– Az épület befogadó környezete, annak megannyi tulajdonsága alapvető meghatározója a teljes tervezési folyamatnak, a tervezői akaratnak. Engem elsősorban ez a környezet inspirál – még akkor is, ha a minősége nem túlzottan lenyűgöző. Persze a tervezés első fázisában, első vázlataiban benne kell már legyen a jövendő egész, az épület környezeti kapcsolatrendszere, funkcionális rendje, tereinek-formáinak egész struktúrája, az az élet, amely majd a házba költözik. Lehet szempont egy „markáns kiválás” indulata is – ám ezt az indulatot szintén az adott környezet „kezdeményezi”.

Egyik előadásában arról beszélt, mennyire megihlette önt gyermekkorában a szűkebb pátria, Kalotaszeg építészete, a csűrök, haranglábak, fatornyok szerkezete. Laikus szemmel nézve a népi építészet hatása nem tűnik meghatározónak az ön munkásságában, épületeiben. Azt hittem, ez a fajta hatás inkább az organikus építészetben erős.

– Kalotaszeg, amely gyermekkorom legnagyobb élménye volt, s ahova ma is – évente legalább egyszer – haza-hazalátogatok, nem ereszt el magától. A népi építészetet – de különösen a kalotaszegi csűrök, házak, tornácok, haranglábak, templomtornyok építészetét – jómagam konstruktivista karakterű építészetnek tartom, abban az értelemben persze (nem filozófiai alapon), ahogyan e konstrukciók szerkezeti tökéletességükkel és szépségükkel meghatározták az építmény arcát. Az organikus építészet hivatkozásai sokkal érzelmibb – filozófiaibb, spekulatívabb – alapúak, az enyém gyakorlati, tapasztalati, saját élményekből táplálkozó – de egyben e tapasztalatokat, élményeket teljesen átíró.

Az ön munkáit a „konzervatív modern” kategóriába sorolta egy elméletíró. Mások is a modernista kánonba illesztik, ha legismertebb épületeit – rendőrszékház, Westend City Center – említik, de van, aki fölemleget némi posztmodern kitérőt is. Ön mely irányzathoz sorolná az épületeit? Egy helyen „érzelmes funkcionalistának” vallja magát. Mit értsünk ezen?

– Az „érzelmes funkcionalizmus” kifejezést 1982-es doktori disszertációmhoz találtam ki. Hiszem (morális értelemben), hogy a háznak feltétlenül, optimálisan működnie kell, s hogy az építészet szolgálat és szolgáltatás (s ilyen értelemben ez akár funkcionalista hit is lehetne). Ugyanakkor hiszem azt is, hogy az építészeti mű egyben szobor is a térben, amely érzelmeket ébreszt, érzelmeket manipulál. Nem kétséges, hogy egy negyvenkilenc éves pálya alatt az ember alakul, változik: fejlődik, és talán visszafejlődik. Számtalan impulzus éri, alakítja, különösen az információs kor közepében – és hatása alatt – dolgozván. Így a ’80-as évek közepén valóban erősen hatott rám a posztmodern (például a Taverna Szálló vagy a József Attila–Bajcsy-Zsilinszky úti sarokház, de még a Kempinski Hotel esetében is). Most inkább a „high-tech” iránt érzek vonzalmat, bár nem minden kritika nélkül. Ilyen házam például a rendőrségi székház, amely kétségkívül a high-tech technológia felé fordul, ám szoborszerűségével már talán nem olyan konstruktív-technicista karakterű, mint az említett irányzat. Mindig is izgatott a ház viselkedése az egyetemes térben, s egyre jobban érdekel az, ahogyan saját tereim fogadják-formálják-irányítják a beléjük érkezőket, bennük élőket.

Mely épületeit érzi a legsikerültebbeknek? Összhangban van a hivatásos bírálók véleményével?

– Legkorábbi épületeim közül a salgótarjáni Fő téren álló kereskedelmi központot, azaz a Pécskő áruházat tartottam a legtöbbre. Az elmúlt cirka tíz évem „kedves” házai: a rendőrségi székház, a Bankcenter belső térvilága, a Westend viselkedése a Váci úton, a városmajori Ér- és Szívsebészet részét képző Cardiovascularis Központ, az esztergomi fürdő s egy kis villa a Gellért-hegyen, a Rezeda utcában…

Milyenfajta épületeket tervez a legszívesebben? Lakóház, középület, pláza…

Bármilyen épületet szívesen tervezek, ha érdekel a feladat (talán börtönt nem, az funkciójában taszít). Szeretem az olyan tervezéseket, amelyek várost, illetve városrészt alakító tényezők, akciók is lehetnek, illetve amelyeknek belső térvilága izgat. A plázákat például nem szeretem, ha csupán „árugyárak”, ám ha városi feladatuk van, s izgalmas térstruktúrájuk lehet, akkor tervezési feladatként elfogadom ezeket is. Szeretnék már újra templomot tervezni (egy templom épült fel Százhalombattán), de egyelőre nincs reményem effajta feladatra.

– Már nem az emberek igényeihez keresünk technikát és gyártót, mondta egy neves külföldi pályatársa, hanem a technikai és gyártási lehetőségekhez keresünk (generálunk) újabb és újabb fogyasztói igényeket. Magyarországon is ez a helyzet? De kérdezhetem úgy is: találnak elég fizetőképes keresletet az újdonságokra ebben a költséges „műfajban”?

Magyarországnak ma, jelen gazdasági helyzetében nincs elég ereje arra, hogy az úgynevezett presztízsépítészetet pártolja, szponzorálja. Sajnos, kevés pénzből tervezünk, s a befektetők, kivitelezők még megtervezett házainkat is lesilányítják. A hazai piac teljesen nyereségorientált, jobbára „lerabló” piac, igen kevés humán töltettel…

– A plázát, a „fogyasztás templomát” ideológiai értelemben igazi posztmodern épületnek tekinthetjük. Azt mondják, a posztmodern kor egyik jellemzője az igények és a gyártmányok sorrendjének fent említett felcserélődése. Ezzel csak azt a kérdést akartam bevezetni, hogy szívesen alkotta-e meg a Westendet. Mindenesetre a hely nagyon népszerű a hasonló építményekkel összehasonlítva…

– Azt hiszem, a posztmodern filozófia bonyolultabb annál, ahogyan a kérdést feltette, lázadása az úgynevezett modern ellen (a modern életforma ellen) összetettebb probléma. A plázákat a piac találta ki, ezek simán és egyszerűen fogalmazva nyereséggyárak, s egy viselkedési álkultúrát is indukálnak. A Westend talán ennél több, térstruktúrája izgalmasabb, összetettebb, s általa egy egész városrészt szerettünk volna átformálni – azaz a sínek felett egyesíteni a Teréz- és az Újlipótvárost. Épp ez az urbanisztikai probléma érdekelt legjobban a Westend tervezésében!

Igaz, hogy a posztmodern elmélete bonyolult és összetett, de én is „egyik jellemző” vonásról beszéltem. Azt is érzékelem, hogy a meghatározások, kategorizálások még kevéssé kristályosodtak ki. Engem mindenesetre meglepett az is, hogy neves pályatársa, Makovecz Imre munkáit – különösen a siófoki evangélikus templomot –, illetve az általa művelt organikus építészetet több elméletíró a posztmodern kategóriába sorolta.

– Makovecz Imre kiváló formaalakító művész, de hogy építészeti, stiláris, filozófiai értelemben hova tartozik (s hová helyezi ő saját magát), azt megválaszolni nem az én feladatom és gondom.

A posztmodern építészet talán legjelentősebb képviselője, Robert Venturi mondja valahol, hogy „a rendetlent, de életszerűt többre becsülöm a nyilvánvaló egységnél”. Az „iróniával alkalmazott konvenciót” preferálja a „modern elitizmus” helyett. Ön szerint az egyszerű civilek milyen épületekben laknak, milyen épületekbe térnek be szívesen? Vagy erről inkább pszichológust kellene kérdezni? Szeretik a furcsa, groteszk megoldásokat? Vannak erről visszajelzések?

– Nem igazán hiszek a spekulatív építészeti filozófiákban – bár nem vitatható, hogy a posztmodern filozófia, így Venturi hite is a klasszikus, de főként az úgynevezett szériamodern ellenében született, abból a tanácstalanságból, amelyet e globalizált, leszegényített modern az emberek és az építészek között okozott. A posztmodern ironikus visszafordulása a múltba átmeneti idejű és sehová sem vezető lázadás, ám arra kétségkívül felhívta a figyelmet, hogy egy társadalom ellenében nem lehet építészetet csinálni. Nem véletlen, hogy például a baltikumi országokban, ahol az északi, érzelmesebb, formáltabb modern gyökeret vert, a posztmodern nem talált talajra. Nálunk a legnagyobb baj az, hogy vizuális-esztétikai értelemben alulnevelt, alultanított társadalom vagyunk, amely épp eme hiányai miatt nem képes valós igényeit megfogalmazni. Ez nem pszichológiai kérdés, ez egyértelműen a hiányzó kulturáltság kérdése.

Egyik nyilatkozata szerint ön jobban szereti a „karcsú óriásokat” a „terpeszkedő törpéknél”. Utóbbi fajta épületre mondana egy példát? Egy világvárost csak felhőkarcolók reprezentálhatnak?

– Ezt a nyilatkozatomat csupán a budapesti városvezetés konzervativizmusával szemben fogalmaztam meg, s csupán a toronyházak (90–110 méter közötti magasságú épületek) méretére, formájára vonatkoztattam. Ma Budapesten csak 55 méteres házat lehet építeni „toronyként”, s csupán bizonyos helyeken lehet a 70 méter körüli magasságig menni. Egy 55 méteres ház nem is alacsony, nem is magas, szinte kódoltan rossz arányú, tömegű. Hiszem, hogy a Hungária-gyűrű mentén s például Újpesten, Csepelen lehetne magasabb házakat (karcsú óriásokat) emelni, ám semmiképpen sem a történelmi belvárosban, de annak tágabban értelmezett területein sem!

Ön, aki elméletíróként is működik, nem lát bizonyos szempontból párhuzamot a középkori gótika kontra reneszánsz és a modern kontra posztmodern irányzatok között? Arra gondolok, hogy az ellentétpár első fele az elvontságot, a testetlenséget, a fölfelé irányultságot, míg másik fele a testiséget, az életszerűséget, az absztrakció helyett a bonyolult kiismerhetetlenséget helyezi előtérbe. Különbség persze, hogy a modern–posztmodern relációjában Isten hiányzik a képből.

– Nem igazán látok ilyen párhuzamot; a posztmodern nem az életszerűség, a testiség elmélete és gyakorlata, sokkal inkább egy viselkedés és kifejezésforma lázadásáé! Isten a jelen egész képéből hiányzik, de ez – sajnos – nem elsősorban építészeti kérdés, sokkal inkább az emberiség egészének filozófiai és morális problémája vagy inkább tragédiája. Egyébként számomra a gótika az a stílus, amely közel hozza hozzám Istent, s amelyet a legtöbbre becsülök az építészet egész történetéből. E stílusban vált tökéletes eggyé a forma, a tér, a konstrukció és a spirituális tartalom.

Hát igen, egy modern „érzelmes funkcionalistához” éppen ez illik… Egy elméletíró azt is nyilatkozta valahol, hogy 2001. szeptember 11-én megszűnt a posztmodern építészet. Olyasmivel indokolja, hogy a valódi rombolás hiteltelenné tette a dekonstrukció műveletét – ha jól értettem. De mások is a posztmodern végét hirdetik. Ön hogy látja ezt a kérdést?

– Nem hiszek a dátumokhoz kötött filozófiákban, de a posztmodern nem a dekonstrukció. A dekonstruktivizmus az egyik legintenzívebben élő mai formai irányzat, a jelen terméke. A posztmodern egyébként – legalábbis mint építészet – valóban meghalt, még akkor is, ha a vulgáris napi építészetben és Amerikában fel-felüti a fejét.

Egyik, az Akadémián elhangzott előadásában „ikon-szobor-jelépítészetről”, „biomorf-dekonstruktivista-hibrid” terekről, high-tech struktúrákról, virtuális 3D-s technikákról beszél. Hogy vajon ezek fogják-e „megvezetni” az építészet jövőjét, avagy a humán igények, az élet komplex minősége teremti meg a hozzá illő építészetet. Először is: mit jelentenek az említett szakkifejezések?

– Nehéz lenne röviden beszélni az általam említett – s a biológia, az antropológia területéről „ellesett”, a science fiction díszletillusztráció fantáziáit az építészetre áttevő, a dekonstruktivizmuson is túllépő „szabadságfokú” térálmokat a legfejlettebb számítógépes, virtuális 3D-s technikákkal létrehozó építészetről, amely már megvalósult házakkal is próbálja bizonyítani igazát, s azzal a feltételezéssel készíti terveit, hogy ez a jövő építészete. Fantasztikus ház-szobrokról és eleddig elképzelhetetlen léptékű és bonyolultságú „áramló” terekről-térrendszerekről van szó, amelyek formai értelemben kétségkívül lenyűgözőek, ám előállításuk még igen bonyolult technikát (no meg magas anyagi ráfordítást) igényel. A nagy kérdés azonban nem az, hogy ezek az elképzelések technikai értelemben reálisak-e, hanem az, hogy az ember ilyen terekben akar-e a jövőben élni, hogy ez az építészet kellően humán töltetű-e. Javítja az élet komplex minőségét ez az eleddig soha nem látott tér- és formavilág, vagy elbizonytalanítja a belé helyeződő emberi mozgásokat; irritál, vagy nyugalmat is képes árasztani; egyediségében hat, avagy lehet belőle egyszer szériaépítészet is?

Ön az említettekre nem lát valós humán igényeket?

– Bizonyos egyedi esetekben ez az előbb említett lépték-, forma- és térvilág létjogosultságot is nyerhet, általánosítva azonban, mint egy új építészet deklarációja, számomra elfogadhatatlan.

Föltette azt a kérdést is, vajon a jövő budapesti építészete számol-e a Duna adottságaival, az észak–déli levegőáramlási struktúrákkal, amelyeket a mai gyakorlat figyelmen kívül hagy. Hogyan kellene számolni ezekkel az adottságokkal?

– A Duna adottsága egyrészről életforma-alkotó lehetőség, a városi élet áramló fóruma, a város főutcája, másrészt az észak–déli (északnyugati–délnyugati) irányú általános pesti széljárás levegőtisztító hatását kínálja a város egésze, de különösen parti területei, beépítései számára. Ezzel az adottsággal nem számolni, ezt nem kihasználni már több mint felelőtlenség.

Egyes írásaiban ön a legkorszerűbb technológia alkalmazása mellett száll síkra, máshol viszont a technicizálódást kárhoztatja a világ elembertelenedése miatt. Nincs ebben valami ellentmondás? Vagy ha van, hogyan lehetne feloldani?

Minden kor – így a stíluskorszakok (gótika, reneszánsz, eklektika stb.) – saját legfejlettebb építéstechnikáját használta épületei megvalósításához, miért lenne ez ma másként? Ám a technika csupán szolgálat, lehetőség, eszköz ahhoz, hogy az általunk megkövetelt, kívánt élettereket létrehozza. Amennyiben ez az alá-fölé rendeltség megfordul, s a – bármilyen fejlett – építésztechnika érdekében formáljuk házainkat, készítjük terveinket – nos, ez vezethet a elembertelenedéséhez, humán tartalma elvesztéséhez.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben