×

Életünk, halálunk

II. rész

Vathy Zsuzsa

2007 // 07-08
II. ÁRVA, vagyis Zs. feljegyzései (2006. június)

A SzeMá-ban napi nyolcezer forintért lehet egyágyas szobát kérni. Van benne saját zuhanyozó, tévé, fotel, asztal és – mert déli fekvésű – szörnyű meleg.

Délután bementem, E. éppen meccset nézett, az idő lassan telt, láthatóan az egyedüllét nem tett jót neki.

Mennyivel jobb volt a szívműtétkor!, mondja. Két nap alatt felkészítettek, és már vittek is a műtőbe. Miért is mentem el a gasztroenteorológushoz! Most nem kellene itt lennem. Az utolsó héten a szennateától már minden normálisan működött a gyomromban.

Így beszélgettünk, háromnegyed hétkor, hétkor vizit lesz. E. kikísért. Azt mondta, látja a többiek arcán, hogy utálják a különszobáért. Meg is érti. Míg beszélgettünk, egy nagyon idős, leépült, kicsit vak férfi benyitott a szobába, azt mondta, az ágyát keresi.

Amikor jövök haza, a villamosmegálló melletti parkban, az Egészségügyi Szakközépiskola előtt észreveszek egy mellszobrot. Odamegyek, Thomas Manné. Váratlan öröm fog el, megsimogatom. Arra gondolok, csak jót jelenthet, hogy ő is itt van.

A villamoson még eszembe jut, milyen szemtelenül szabad a látogató, hozzá képest a beteg fogoly, a kórház foglya.

Herend-könyvem körül – a porcelángyár privatizálásáról szól – megjelenése óta nagy a csend. Hogy aggályomat eloszlassam – szociográfia? csak egy szociografikus írás? riportkönyv? –, átnéztem a Magyarország felfedezése sorozat könyveit, elolvastam Remenyik Zsigmond 1936-ban megjelent Bűntudat című írását. „Marcangoló bűntudatot érzek elmúlt korok birtoklóinak magatartása és felelőtlen mulasztásai miatt, magam fajtájának semmirevalósága miatt… Nem osztottuk meg a földet a nincstelenekkel, nem tanítottunk, betegséget nem gyógyítottunk, hagytuk, hogy tífuszosokká váljanak a kutak, mi ástuk meg az árkot magunk alatt, mi kerítettük magunkat körül gonosz határokkal, mi pusztítottuk ki az utakról a fákat… És mindig csak hallgattunk, a bűnösök hallgatása a miénk.”

A herendieké példamutató történet: a dolgozók maguk veszik meg a gyárat, és komoly erőfeszítés árán meg is tartják. Nem akármikor, hanem a nemzeti vagyon elherdálásakor, a rablóprivatizációk idején. Bár novellákat szeretnék írni, örülök, hogy nem tértem ki előle. Hadd tudjanak róla minél többen. Nagyképűen: késői hozzájárulásom a rendszerváltáshoz.

E. nyugtalan és rosszkedvű, éjjel meglátogatták a lidércek. – Az egyik lidércem – mondja – valamiféle óriási víziállat. Vonszolja magát, forog, kihemperedik a vízből, teljes súlyával rám nehezedik, és igyekszik agyonnyomni.

P. Ágnes, építész, aki a szemközti házban lakik, egyik este átjött, érdeklődött, mikor operálják E.-t, majd azt kérdezte, hogyan ismerkedtünk meg. Hogy kezdődött a közös életünk?

Egy kicsit zavarba jöttem, mert harminchárom évvel ezelőtt kezdődött, és bizony régen beszéltem róla. Hogyan is? Két felnőtt ember, mindegyik járja (keresi) a maga útját. Az utak kereszteződésénél vagy elágazásánál – véletlenül? nem véletlenül? – összetalálkoznak. Mindegyik megörül a másiknak, aztán hamar rájönnek: egyáltalán nem egymáshoz valók.

Te azt mondod, a játék a lélek természetes állapota. Én viszont nem tudok játszani. Szeretnék, de nem tudok.

Dehogynem tudsz.

Szeretek mozogni, sportolni, szeretek versenyezni, győzni is szeretek. Olvasni, táncolni… és mit is még?

Majd én megtanítalak játszani.

Milyen jó volna.

Nekem pedig leginkább arra van szükségem, hogy szeress. Jobban szeress, mint saját magadat.

Jobban szeresselek, mint saját magamat? Tényleg ezt gondolod? Azt akarjam én is, amit te? Az kelljen nekem is, ami neked? Ami nekem fontos, felejtsem el? A tiéd mindennél fontosabb legyen?

Ilyen csak egyszer-kétszer adódik az életben. Sokkal többször lesz, hogy neked is az jó, ami nekem.

Csak azért akarod, hogy jobban szeresselek, hogy mindent megengedj magadnak. Bármit követsz el, elfogadjam.

Vagy te követsz el ellenem.

Vitatkoznak, elmennek, visszajönnek, megint vitatkoznak, egyszer csak azt veszi észre az egyik: soha nem érezte ilyen boldognak magát. A másik: reggel is boldog, délben is, este is. Álmában is.

Hát így, mondtam P. Ágnesnek. Egyszer csak elmúlt harminchárom év. – Erre a Csopaki Kéknyelűből megiszunk egy pohárral.

Ma László napja. Nekem László most már mindig barátunkat, F. Lacit fogja jelenteni. Aki már nincs. Élete kudarcait és József Attila iránti rajongását úgy kapcsolta össze, hogy végigment a Korong utcán, ki a Zugló megálló menti vasúti sínekhez. Megállt a kanyarban, ahova nem lát be a mozdonyvezető, és amikor már remegett a föld, letérdelt, rátette a fejét a sínre. Pontos forgatókönyvet dolgozott ki magának, tudta a menetrendet, a napot is kiválasztotta, február 29-e, szökőnap volt, vasárnap. Házasságai, négy szép gyermeke, a siker nagy-nagy tisztelete és hatalmas adósságai… Ötvennégy év… ennyi volt az élete.

Este nyolckor harmincöt fokot mutat a hőmérő, kín a lakásban lenni.

E. telefonált, reggel lesz a műtétje, délnél előbb ne menjünk be.

Éjfélig fenn vagyok, nem tudok olvasni, próbálom elképzelni, hat évvel ezelőtt hogy is volt a szívműtét… Nem izgulok, csak az arcizmaim remegnek. Eldadogom: „Az igazat mondd, ne csak a valódit, az igazat mondd, ne csak a valódit… a fényt, amelytől világlik agyunk, hisz egymás nélkül sötétben vagyunk.”

Amit nem írok le a naplómba, elfelejtem, az agyam önkényesen szelektál, csak azt jegyzi meg, amit ő tart fontosnak. Például nem emlékszem rá, hogy a műtét után voltam-e az intenzív osztályon, E. aludt vagy nem, milyen volt az arca. Csak a következő napra tudok visszaemlékezni.

Cseng a telefon, E. beszél, hangja olyan, mint akinek jókedve van. Jól érzi magát, mondja, és felsorolja, mit vigyek.

Ihat citromos teát, limonádét, vehet tiszta hálóinget, mosakodhat. Igaz ez? Tényleg igaz? A szívem érzi mindenekelőtt az örömöt, zakatol, mintha egy forgalmas pályaudvaron lennék, ahol szünet nélkül ki-be rohannak a vonatok.

Amikor bemegyek a sebészetre, éppen alszik, rossz lelkiismerettel, de felébresztem. Azt mondja, jót evett álmában, amikor felkeltettem, éppen akkor vágott le egy szelet húst. Félálomban mindig azt hallja, a nővérek holnap mit főznek, a hét végén milyen ünnepi ételt készítenek. A liftig saját lábán kísér ki. Hát lehet ez? Igaz ez?

E.-t visszavitték az intenzívre, kiszáradás miatt. Lehet, hogy újra bele kell nyúlni a hasába, talányos, miért jön belőle a zöld, iszapszerű, nagy mennyiségű folyadék. Nem is fogom fel. Nem értem. Ezt motyogom magamban: „A demokrácia: rend. Közös akarattal létrehozott rend.” Nem tudom, kinek mondom, azt sem tudom, miért. Olvastam vagy hallottam?

Reggel megyek a kórházba, útközben magammal beszélgetek. Miért nem imádkozom inkább, amikor E.-hez jövök? Húsz-harminc évi töprengés, közeledés és távolodás után miért nem tudtam olyan kapcsolatba kerülni Istennel, hogy szóljak hozzá, a segítségét kérjem? Isten mint Ősok, mint Teremtő már létezik számomra, de olyan Lénynek, aki sorsom személyes intézője, akire rábízzam – rábízhatom – magam, máig nem tudom elfogadni.

Ratzinger bíboros (XIV. Benedek pápa) könyve húsz éve itt van a polcomon. Tegnap, hosszú idő óta, újra levettem. „A világ mai ismerete nem adja meg számunkra a lehetőséget a lét megértésére. A HIT döntés amellett, hogy elfogadom azt is, amit nem látok, nem foghatok, érzékszerveimmel nem érzékelek. Az Isten-hit annyi, mint magunkat Isten mellett megtartani.”

Igen, megvolt a második műtét, szonda E. orrán, infúziók rákötve, de élénken pislog, ettől megkönnyebbülünk. Azt üzeni a bátyjának, ne jöjjön fel még meglátogatni, mert akár sírnak, akár nevetnek, mindenképpen fájni fognak a varratai.

Tizenöt év után először autózom egyedül Kisszékelybe. Ha csak nekem volt dolgom, inkább vonattal jöttem. Miért is? A pénz miatt? Vagy mert a vonatozás, buszozás kaland? Most is, amint várok a stornyai „presszóban” a helyi járatra, semmiért nem adnám az ottani beszélgetést.

A villamos végállomásánál leülök egy padra, ráz a sírás. A dühtől vagy a kétségbeeséstől? Nem tudom. E.-től jövök, lázas, oldalán zacskó, véres váladékkal, inni nem tud, de napközben többször is hány. Valamilyen fertőzés? Műhiba? Az operáló sebészprofesszor a múlt héten jelentette be, ugye tudjuk, hogy hétfőtől szabadságra megy? Évi rendes szabadságára. Semmi ok az aggodalomra. Akire rábízza – a helyettese –, kitűnő sebész, mindent ugyanúgy megold, mint ő.

Ki érti ezt? Miért nem mondta a professzor úr, amikor először találkozott a hozzá „beajánlott” beteggel, hogy elvállalja a műtétet, de egy héttel később elutazik, még nem volt szabadságon? Miért nem mondta? Miért nem tulajdonít jelentőséget az orvos és a beteg kapcsolatának? Miért becsüli le a bizalom gyógyító erejét? A nyomasztó érzés kárát, hogy nem tartozom senkihez? Miért? Mert a betegek túl sokan vannak? Mint a pelyva, mint a nyúlszar?

Vagy azt gondolja: megoperállak, örülj neki. Az én erőm, az én tehetségem a kezemben van. A fejemben és a kezemben. Mást ne várj tőlem. Hogy ez kevés? Ne gyerekeskedj. Tudod, hány ember életét mentettem már meg?

A parkban, ahol ülök, a padokat hajléktalanok foglalják el. Balra tőlem egy erősen borszagú férfi papírzacskóból eszik valamit. Egy asszony az újságban álláshirdetéseket jelöl meg. Ő nem hajléktalan, munkanélküli. A lépcsőt egy szemüveges, értelmiségi formájú férfi söpri. Galambszar mindenhol, szemét, csikkek, falfirkák. Lassan Dél-Amerika leszünk.

Hashártyagyulladás. Talán sosem tudjuk meg, miért. Hibás előkészítés, kevés antibiotikum, a kórház magas fertőzöttségi szintje vagy valami más okozta a fertőzést? Csak sikerüljön elmulasztani. Egyre több ismerős szól, hogy kérjünk konzíliumot. Fogalmam sincs róla, mikor van joga konzíliumot kérni a betegnek vagy hozzátartozóinak. Mi vagyok én? Tanult ember? Értelmiségi?!

Mikor eljöttem, E. rám nézett, és azt mondta: „Meghalok.” Még nincs egészen két hete, hogy a kórházban van. Tekintetében egyszerre látni a komolyságot, józanságot és egy másik, irracionális vonulatot, amit a kábulat, félálom, ébrenlét hoz létre és alakít, dagaszt kedvére.

Két hét óta „vagyunk” kórházban. Két hét tizennégy nap. Háromszázharminchat óra, egymillió-kétszázhétezer-hatszáz másodperc.

Fruzsi születésnapja. Ezúttal gyümölcstorta, üzletben vett tortalappal. Megköszöntjük, este előveszem a régebbi naplóimat.

Fruzsi (tizenhárom éves) karácsonyra egy ezüstláncot, egy kabalát és valamilyen plüssállatot kér. Horoszkópjában az áll, családi melegre, dédelgetésre, nagyon sok szeretetre vágyik.

Zsiga (hétéves) regényt akar írni. Majd azt mondjuk, a Papa írta, tudatja velünk. Miért?, kérdezzük. Ha azt mondjuk, hogy én, kinek kell?

Öt évvel később. Szeptember, Zsiga osztálya kirándulni megy. Csomagolunk. Cipőt, trikót, futball-labdát, törülközőt, szappant is. Megrökönyödve néz rám. – Csak nem gondolod, hogy ez alatt a két nap alatt mosakodni fogok?

Nyaralunk Szigligeten. Nézem Fruzsina lányomat, olyan szép, hogy ennél szebb csak akkor lesz, ha első gyermeke megszületik. És ennek a világszép Fruzsinának fájdalmas unalom van az arcán. Elmegy mellette egy autó, húsz év körüli belga fiatalember vezeti, le nem veszi a szemét Fruzsináról, majdnem nekimegy a járdaszegélynek, ő pedig néz maga elé, fájó unalommal.

E. szerencsére látványosan erősödik. Éhes! Járkál! Húsgombócot vittem neki ebédre. Megette. Ma a francia forradalom évfordulója van.

Délelőtt megnéztem Rembrandt grafikáit a Szépművészetiben. 1606. július 15-én született, épp négyszáz éves (és egynapos) volt, amikor bementem „hozzá”. Ha csak a nyolc (kilenc?) önarcképét látom, vagy az aktokat – sehol ilyen csúnya női testek –, vagy a Tékozló fiú reszkető, megtört, de gonosz (!) bűnöző(!)arcát, szóval a négyszázból tiz-tizenöt képet, az is gyönyörű lett volna. De így olyan örömöt szerzett, amilyent csak a nagyon nagy mesterek. Apja molnár volt, anyja molnár lánya. A molnár latin iskolába járatta a fiát, utána három évig rajzolni taníttatta. Képzeljük el, hogy 1606-ban Magyarországon – akár a törökök által meg nem szállt Nyugat-Magyarországon – egy molnár egyetemi szinten rézmetszést, rajzolást taníttat a fiának.

E.-t meg kell győzni arról, hogy ami most következik – a gyógyulás, a felépülés –, felerészben rajta múlik. Tegnap mérges volt: miért nem hagytátok, hogy befejezzem ezt a hülye, szar életet?

A vidám képű hajléktalan (újságárus) a kórház előtt ma azt mondta: „Utálom a büdös kurva anyámat. Nem kellettem neki. Az apám nevelt, amikor születtem, anyám aláírt egy papírt, hogy elvihet. Nem kellettem neki. Az öcsém se.”

Eltelik egy hónap, a gyógyulás reményében.

A kórházban olykor érezhető feszültség van E. és közöttem. Miért? Talán mert a látogatástól csodát remélünk mind a ketten? Mindig, mindennap, minden alkalommal akkora örömöt akarunk szerezni egymásnak, amekkorát nem lehet? Érjem be annyival – legalább egyszer-kétszer –, hogy a látogatás nem más, mint egy szatyor papírszalvéta, ásványvíz, tiszta törülköző, esetleg még valami meglepetés? Elvárnánk magunktól is, a másiktól is, hogy elbűvölő legyen, jókedvű, kedves, végtelenül türelmes, ezenkívül valami más is. Szóval minden. A metróban harmincnégy fokos meleg van, lucskosra izzad mindenki, ennél csak az rosszabb, ha légkondicionált busszal kell folytatni az utazást. A kórházban ugyanez. Ráadásul a látogatásokkor kiderül, bárki több örömöt tud szerezni a betegnek, még egy telefonáló is, mint a harminchárom éve mindennapos társ. Vagy csak mentséget keresek magamnak, mert mire ideérek, rettentő rosszkedv tör rám? Miért nem inkább jókedv? Játékosság? Derű? Ahogy közeledem a kórházhoz, iszkol belőlem a derű. Menekül.

Megjött a szövettani vizsgálat eredménye: a daganat rosszindulatú, mint ahogy várni lehetett, de az öt nyirokcsomó negatív, vagyis egyikben sincs rákos sejt. És a fokozat is olyan, hogy komoly esély van a gyógyulásra. Ugye, nemhiába reménykedtem? E.-hez még a betegség sem lehet rosszindulatú.

Négy nap volt az első itthonlét. A doktornő odaadja a jelentést, én E. Hét szeretőm című könyvét adom neki. A fiatal főorvosnő egy kicsit meghökken: ő írta? Kérem, hogy nézze meg a dedikálást. „A legrosszabb és a legjobb indulatú daganat műtöttje…” Mikor oadér, hogy „tisztelettel”, elneveti magát. Megmutatom a kollégáimnak, mondja, és elviharzik.

Dél lesz, mire hazaérünk. Egy hónap telt el a „bevonulás” óta, és ha minden jól alakul, egy hónap múlva kell visszajönnünk, a záró műtétre. De az már semmiség, csak éppen pontot tesz a történet végére.

Az első otthoni nap mozgalmas és szokatlanul jókedvű. Mindennek örül a hazatért beteg, és mi is mindennek örülünk. Egyszer mintha E. szeme is könnyes volna.

Két nap múlva ki kell mennem egy jelentésért a SzeMá-ba. Rendkívüli módon élvezem, hogy amikor az épület elé érek, nem rándul össze a gyomrom, és nem gondolok rá, mi lesz, ha fölmegyek a lifttel, és az 531-es szobában üres az ágy. Megszerzem, amit kell, a metróújságot áruló hajléktalannak adok egy ötvenest, ő megígéri, hogy legközelebb elmondja az életét; az Egészségügyi Szakközépiskola előtt, a parkban megsimogatom Thomas Mann mellszobrát, vagyis az arcát; amíg a buszra várok, a fa alatt lakó másik hajléktalant is megnézem, fehér haja, ősz szakálla és okos, ravasz arca olyan, hogy akár görög filozófusnak is nézhetnénk, a peripatetikusok iskolájából, és az jár az eszemben, de jó, hogy E. otthon van, és én is csak „vendégként” járok már ide.

Ez volt pénteken. Szombaton E. már nem érezte jól magát, nem bírt reggelizni, de ebédelni és vacsorázni sem. Folyadékot alig ivott. Felkelt, de sápadt volt, a szeme nagy és karikás, felerősödött az arcán a keleti vonás, amiről talán csak annyit tudhatunk biztosan, hogy ázsiai elődeinktől ered. Nemcsak a szeme volt karikás, de mintha az arcán is karikák lettek volna. Este már hányt, az ügyeletes orvos a SzeMá-ból azt tanácsolta, ha éjjel is hány, reggel menjünk be.

Komisz éjszaka után, amikor reggel felébresztettem, E. belekapaszkodott a párnájába, és kérte, csak öt percet hadd aludjon még. Amikor felültetni próbáltam, azt mondta, inkább meghal, mint hogy a kórházba visszamenjen. Oldalt feküdt az ágyában, takaró nélkül, olyan vékony volt, amilyennek sose láttam. Mint egy kamasz gyerek. Öltöztetni kezdtem, és sírva fakadtam, de ha nem akarja, bizony nem tudom rá feladni a ruhát. Gyenge vagyok, próbálkozott az utolsó érvvel, nincs annyi erőm, hogy az autóig elmenjek. Szerencsére amíg az autóig eljutottunk, nem találkoztunk össze senkivel, furcsa szédelgésünket a házbeliek sem látták meg.

Ha hallgatok rád, és tényleg nem megyünk vissza a SzeMá-ba? Esetleg a tőlünk tíz percre lévő klinikára megyünk? Csak előbb felhívjuk az ottani ismerős orvosokat? De legalább az egyiket? Ha a neves, kitűnő sebész elmulasztotta megmondani, hogy szívesen megoperál, de utána elmegy egy hónap szabadságra, akkor ugye meg lehet ezt tenni? Döntsd el, válassz! De nem mersz dönteni. Nem segít a véletlen, és az ösztönök biztonsága sem. Pedig hányszor segített!

Ennyi volt, négy nap. Az ügyeletes orvos azonnal jött, a nővérek megvetették az ágyat, a vézna kis takarítólány őszinte együttérzéssel kifaggatott, hogy miért kellett visszajönnünk, mi történt, az új szobatárs pedig elmondta, mi baja, miért van itt – hasnyálmirigy-gyulladás? –, de hiába hallgattam végig, bizony nem emlékszem rá.

Hazajöttem, visszamentem, bevittem a kórházba, ami kell, aztán elmentem a Papnövelde fél egyes miséjére, hogy megpróbáljak Istennel beszélgetni. Valamiért nem sikerült.

Amikor E. nem telefonál, muszáj arra gondolnom: miért nem? Amikor bemegyek hozzá, és eljutok a kórház bejáratáig, kezd összehúzódni a gyomom: fenn van-e, ébren van-e, magánál van-e? Van-e? Amikor az arcát meglátom – van! –, az új vonások tűnnek fel először, amelyek „karikássá” teszik, nem a szemét, az arcát. Fekete és fehér karikák egymáson, ettől furcsa, nem anyagszerű dimenziót kap az arca és a szeme. Szép és félelmetes is.

A metróújságot áruló hajléktalan ma azt mondta: „Magyar vagyok, magyarnak születtem.” Mintha azt mondta volna: „Szegény vagyok, szegénynek születtem.”

Amikor legközelebb bementem, E. hanyatt feküdt, a hasán lévő sztómát cserélték. Mariann nővér ragasztót mosott le benzinnel, azután a kifolyó váladékot itatta fel. A sötétvörös, élőlényre emlékeztető, láthatatlanul és láthatóan is mozgó valami a vastagbél volt. Az elvágott vastagbél. Két szálon jött belőle a váladék. Húsunk, élő hús.

Eltelt a július, minden másodperce vánszorgott, az egész hónap mégis érthetetlen gyorsan elrohant. Tegnap uszodában voltam, egy hároméves kisfiút úszni tanított az apja. A gyerek ráfeküdt a vízre, csapkodott a két karjával, és hogy a félelmét palástolja, azt mondta az apjának: jó vízszaga van. A víznek.

Harminchárom napig tartott a hőség, a harmincnegyediken megjött a vihar. „Megperzselt Európa” – írták az újságok. A Balaton vize – Siófoknál – 30,9 fok volt.

Augusztus hónap a belgyógyászaté. A szobában lévő betegek közös jellemzője, hogy nem tudnak kimenni a dolgukat elvégezni, ágytálra van szükségük. E. ebben a kivétel. A szobában nők és férfiak egyaránt. Éjszaka meghalt az egyik férfi, előtte való este bejött a család, elbúcsúzott tőle. Jobb volna egy másik szobában lenni, az egyedüllét viszont mindennél rosszabb.

Egy esti viziten sikerült benn maradnom, a helyettesítéssel megbízott orvos egy teljes percig foglalkozott „az én” betegemmel.

Thomas Mann, akivel újra mindennap találkozom, azt írta a nekem olyan kedves Józsefben: az ember (Ábrahám) a Legfőbb iránti vágyból megteremtette magának az Istent. Istent, aki nem jó vagy rossz, hanem: minden. Nem született, mint az ember, hanem mindig volt. – Zavarban vagyok. Thomas Mann Istene közelebb áll hozzám, mint a Legfőbb Jó. Hiába szeretném, nem tudom elképzelni Őt, aki „személyesen” intézi a sorsomat.

Ma is sokan telefonáltak. Már tudom, hogy az érdeklődőknek két fajtája van, az egyiket E. érdekli, a másikat a betegség mint téma, a kórházak működése, az egészségügy, a lehetséges ellátás. Érdemes róla beszélni, beépíteni az ismereteink közé, felhasználni. A hipochonderek pedig kéjes örömüket találják abban, hogy napról napra mindent halljanak, hogy ellenőrizzék saját szervezetüket, igazolják döntéseiket, hogy jól tették, amit tettek vagy nem tettek.

E. rosszul aludt, az arca szürke, mintha belül, a testében folyamatosan rossz dolgok történnének. Lejárt a szavatosságom, mondja.

Az elmúlt hat hét tanulsága számomra, hogy fiatalon öröm egyedül lenni, szabadságot jelent, később inkább csak akkor, ha nincs más megoldás. Ártunk a világnak, mert nem adjuk oda magunkból, amit odaadhatnánk, és ártunk magunknak is, mert lemondunk a közösség minden öröméről, előnyéről.

E. bámulatos türelemmel és figyelemmel viseli a fogságot. Szóba kerül, hogy esetleg újra hazaengedik, de csak éppen felröppen a hír, azonnal eltűnik, mintha nem is lett volna.

Hinni és érteni nem tagadhatják egymást! Ezt a mondatot ismételgetem a Ratzinger-könyvből, mint aki felfedezte a spanyolviaszt. Ezen kellett több mint húsz évig gondolkoznom? Hogy a hit döntés amellett: elfogadom, amit az érzékszerveimmel nem érzékelek, amit nem látok.

Milyen éjszakád volt?, kérdezem E.-t. Rémes, mondja. A szemközti ágyon lévő férfit újjáélesztették, aztán elvitték. Talán meghalt.

Az operáló tanár – a hírek szerint – megjött a szabadságáról, igaz, senki nem látta, reggeltől estig operál, vizitelni sincs ideje. Külön kérésre, unszolásra a második napon megnézi E.-t, a látogatás eredménye: még két hét. Két hetet még biztosan várni kell, hogy folytassa (befejezze) a műtétet. E. arca megint szürke, újra ott van rajta a furcsa vonás, ami akkor jelent meg, amikor vissza kellett vinni az intenzívre.

Belegondolni sem bírok, mondja, hogy még két hétig itt kell lennem!

Ma legalább tízen telefonáltak, érdeklődtek E. állapota iránt. Őszinte szeretettel és aggodalommal kérdezték, hogy van, ettől derűlátó lettem: nem lehet, hogy ennyi szeretet, érdeklődés, figyelem kárba vesszen.

Mennyit változott a helyzet egy hónap óta! Júniusban egyszer-egyszer azon háborogtam: más nyaral, napozik, úszik a Balatonban, mi, én ebben a forró városban verejtékezem, és várom, hogy múljon az idő. Most nagyon szégyellem magam emiatt, és jó ideje mindent betölt, mindennél fontosabb E. gyógyulása. Bármiről lemondok, csak itthon lehessen.

E. a folyosón yapekot olvas. Felnéz a könyvből, azt mondja: Talán jobb is, ha nem engednek haza, csak felfordulást csinálnék, vigyázni kellene rám. Itt könynyebben ellátnak… Nagyon szomorúan nézi a könyvet.

Itthon vagyok, mégis hontalannak érzem magam. Nincs senkim, mondom. Szerencsére tudom, hogy nem igaz.

Pénteken váratlan jó hír: a beteg állapota „stabil”, mégis hazajöhet két hétre. Áron, a szakvizsgára készülő, fiatal orvos odajön, elbúcsúzik E.-től, nekem pedig odasúgja: amikor azt mondták, mégsem mehet haza, könnyes lett E. bácsi szeme.

Az itthonlét valóban majdnem két hét lesz.

A reggelinél E. azt mondja: Utazom. Hova?, kérdezem. A Styx folyón. Mivel mész?, kérdezem, hogy ne kelljen komolyan vennem. Legszívesebben azt kérdezném, csak nem tudom, kitől: miről vesszük észre, hogy az életből kivezető út elkezdődött? Észrevesszük egyáltalán? Honnét tudjuk, hol tartunk?

Ez a tíz nap itthon: evezés. Föl, le, ide, oda. Egyik nap étvágy, jókedv, látogatók, másik nap gyengeség, rosszkedv, rosszullét.

Ma, reggeli előtt E. ráborult az asztalra. Le kell feküdnöm, nem bírok enni, mondta. Később jóízűen megreggelizett, saját készítésű rántott levest, pirított kenyérrel. Kisiskolás korában, a székesfehérvári kollégiumban kapták reggelire, azóta szereti.

A tíz napból másfelet a Tokaji Írótáborban töltök, E.-re a három gyermek, Fruzsi, Zsiga, Zsófi és barátok vigyáznak. Az idei konferencia témája – 2006 nyara – a forradalom ötvenedik évfordulója. Már az első nap estéjén, talán a nyíregyházi diáklányok kórushangversenye után elfog az öröm, jó újra az emberek között lenni, jó megszabadulni önmagamtól. Egy rövid sétahajózás is belefér ebbe a másfél napba – alattunk a Tisza, a Bodrog, P. Tibor Párizsról mesél, és az ő ’56-járól.

Délelőtt Sz. Á. előadást tartana ’56-ról és a „nemzeti önrendelkezésről”. Az október 23-tól 31-ig létrejött (önszerveződő) közösségek 12 ezer nyilatkozatot adtak ki a nemzeti függetlenség, a társadalmi igazságosság, a demokrácia érdekében és nevében – rosszulléte miatt azonban az előadást nem tudja megtartani. Könnyek között meséli: felesége nemrég meghalt, előtte nyolc hónapig kómában volt. Őt most infúziós kezeléssel próbálják felerősíteni. Előadása kéziratát lemásoljuk, majd az úton, hazafelé elolvasom.

A vonatról leszállva legalább tízéves nyári kabátomat a vonaton felejtem – lakáskulccsal a zsebében –, félúton hazafelé észreveszem, rögtön visszafordulok érte. A vonaton nincs – már kitakarították –, a talált tárgyak osztályán pedig, nem kis kárörömmel, tudatják velem, hogy évek óta nem adtak le semmit.

Itthon szerencsére semmi rendkívüli nem történt. Még másnap reggel is érzem, hogy erős és jókedvű vagyok, olyan közösségben voltam, ahol senki sem akarta becsapni, megalázni a másikat, mindenki arra törekedett, hogy valami fontosat, emlékezeteset, igazat adjon.

E. időnként odaül a számítógépéhez, válaszol a levelekre. Máskor egy meglévő írás lábjegyzetét írja. Töltőtollával, egy fehér lapra: „Az olvasó kószáljon el a nyelv üveghegyen túli tájaira, oda, ahol egy új dimenzió nyílik, ahol találkozik és összeölelkezik a vidámság és szomorúság. Mert B. nemcsak remek költő, hanem varázsló is.”

Visszatért a hőség, E. étvágya, kedve, ereje hirtelen lezuhan. Mintha éles kanyarba, kereszteződésbe értünk volna. Még a nemzeti ünnep is rosszul végződik ebben az évben, a vihar miatt több haláleset. De miért? De mi ez? Hogyan lehetne megállítani?

Se reggeli, se ebéd, se vacsora, csak egyre erősebb fájdalmak. Megismétlődik, ami egyszer már megtörtént. Reggel visszamegyünk, mondom. E. a fejét rázza: „Többet nem megyek kórházba. Nem megyek sehova.” Azután mégis öltözködni kezdünk. Mikor felhúzzuk a zokniját, E. azt mondja: A hajamat azért megmoshattátok volna. Eszembe jut, mikor anyámat utoljára láttam, ő is ugyanezt mondta. Visszanyelem a sírást, és nagyon szégyellem, hogy eszembe se jutott a haját megmosni. Támogatjuk E.-t a hetvenkét kilójával, elvékonyodott lábával, riadt, karikás szemével.

Amikor megérkezünk a kórházba, fáj a sebe, a gyomra, az egész belseje. Leül a legközelebbi székre. – Valami baj van – mondja. – Meghalok. – Másnap, érthetetlen nyugalommal: – Ha belegondol az ember, hogy hetvenéves, és küszködik azért, hogy még három évig szenvedhessen.

Vizsgálatok, E. lázasan készülődik – készülődünk a záró műtétre. Már csak az időpontját kell kitűzni. Az egyik nővér úgy tudja, kedden, a másik, hogy szerdán lesz. Előkészítik. Egy nap koplalás, az izgalom miatt egy kis szívgörcs, nem számít, holnap ilyenkor már mindenen túl leszünk.

Szerda, E. fekszik az ágyában, vár. Senki nem mond semmit, vagy annyit: nyugalom, majd jönnek… Délben fölkerekedek, átmegyek a főnővér folyosójára, bekopogok, nagyon illemtudóan megkérdezem, mire számíthatunk, mikor lesz a férjem műtéte. – Ma biztos nem lesz, mondja. – Lehetetlen. Azt mondták, ma lesz. Előkészítették. – A főnővér átnéz a „másik” folyosóra. – Szerdán nincs műtét, mondja. Nem teszi hozzá, csak magában: ők is tudhatnák.

Remeg a lábam, várok egy kicsit, aztán visszamegyek E.-hez, megmondom neki. Nem nézünk egymásra, hallgatunk. Csak a megalázottság.

Délutánra szedem össze magam. Otthon kikapcsolom a telefont. És ő mit érez? Akinek „véletlenül” rosszul mondták? Belefér, mondanák a hozzáértők. Szóra sem érdemes.

Ujjongani kellene az örömtől, csak még nem fogom fel: megvolt a műtét. Kitolták E.-t, nyitva volt a szeme, aztán csukva, milyen volt, kérdeztem, és megpusziltam, semmire nem emlékszem, mondta, és már vissza is merült az álomba.

A sebésztanár arcán csak annyit láttam, elégedett. Minden rendben, mondta. Ez egy kis műtét volt.

Én pedig arra gondoltam, akkor a sztómát elfelejthetjük. Csak soha többet látni se kelljen.

Négy nap? Öt? E.-t újra műtik, varratelégtelenséggel. Kezdődő hashártyagyulladás, a második. Ezután két kivezetés, nem egy. E. negyvennyolc órája fekszik, hanyatt az ágyon, torkában lélegeztető, karjában antibiotikum és ki tudja, milyen infúziók.

Lehet, hogy csak az öntörvényű szervezet az oka mindennek? Van egyáltalán biológiai öntörvényűség? Megtörténhet, hogy a szervezet maga dönti el, mit akar? Hogy nem hajlandó együttműködni az orvosokkal? Azért se?

Egy hónap (!) az intenzíven, a halál előszobájában. A gyulladásból szepszis lesz, vagyis vérfertőzés. Miért? Csak. A szervezetből bizonyos baktériumok rendszeresen bejutnak a vérbe, magas láz és többféle, súlyos tünet – írja az orvosi lexikon. – Fertőződött sebből is kiindulhat, a sebváladék is terjesztheti. Ma már nagyon ritka, a modern sebészet meg tudja előzni. Sterilitással elkerülhető – írja az orvosi lexikon.

„A szakrális és a démonikus embert egyaránt tudomásul kell venni.” (Hamvas) Vajon miért írtam fel magamnak? Épp ekkor? Épp ide?

A szepszis nagyon veszélyes betegség, mondja a kedves, fiatal orvosnő, és – talán szándékosan – kerüli a szót, hogy „életveszély”. E. fekszik az infúziók, tasakok, üvegek, a hasára kötött zsákok között, feje párnával feltámasztva, arcán derű és nyugalom, szinte mosolyog, mint aki szépet álmodik. Simogatjuk a kezét, az orvosnő szólongatja, végül azt mondja: nincs annyi ereje, hogy felnyissa a szemét.

Négy vagy öt nap, E. állapota folyamatosan romlik. Néha az arcát se látjuk, oxigéndúsító műanyag maszk van rajta. Valami szüntelenül vérzik a hasában. Vér be, vér ki.

Fruzsi, Zsófi, Zsiga, én. Fruzsi az apja fülébe mondja: „Meggyógyulsz, nincs semmi baj, itt vagyunk, szeretünk, vigyázunk rád.” Elmondja újra és újra. E. szemhéja – vagy az arca – egyszer csak megmozdul. Nem jelenthet mást, érzi, hogy itt vagyunk. A szeme sarkában egy könnycsepptöredék jelenik meg. Nézem, hátha mégsem az, de mi lehetne? Könny, a szeme belső sarkában.

Hét órakor kezdődnek az intenzíven az esti kezelések, elmegyünk. Otthon Fruzsina görcsösen sír: – Menjünk vissza! Miért hagytuk magára?

Reggel újra ott vagyunk a gondoskodásáról példamutató intenzív osztályon, a szemekben „készüljenek fel a legrosszabbra”. De Fruzsi újra E. fülébe mondja a varázsszavakat: „Meggyógyulsz, vigyázunk rád, nincs semmi baj.”

Megjön a sebészprofesszor: műteni fogja E.-t, mondja, vérömleny van a hasában, ki kell vennie, különben elvérzik. Öt napja ezen töprengenek orvosok, nővérek, csak ez lehet a megoldás.

A műtőben éppen ikerszülést vezetnek le, császármetszéssel. Néhány óra múlva sorra kerülünk, viszonylag hamar kitolják E.-t a műtőből. A sebész megkönnyebbülten mondja, feltehetőleg sikerült, abba fog maradni a vérzés.

Boldogok vagyunk valamennyien, a közös öröm sokkal nagyobb öröm. Még az sem tudja beárnyékolni, hogy muszáj felmérni a folytatást: és ha újabb ödéma, láz, szeptikus sokk, gyulladás vagy más, nem várt dolog? Mi lesz ? Még egy sokkot, még egy műtétet nem bír ki. Minden szála szétszakad az életünknek…! Nem! Nem! Nem!

Hétfő? Kedd? Szerda? Tizenkét nap után abbahagyják az altatást. Néhány óra múlva E. felébred. A nővérkék simogatják és puszilják, E. bácsi, E. bácsi! És ő, tizenkét nap után, beszél! Még nem érteni minden szót, talán nem is mindig azt mondja, amit akar, de szemlátomást örül, hogy hosszú idő után újra összetalálkozik a szavakkal. Tőlem ásványvizet kér, de amikor csepegtetek a nyelvére, azt mondja, rossz, adjak inkább „rendes” vizet. A feje alá még egy párnát kér, és meg kell ígérnem, hogy hozok neki zoknit, többször arra ébredt, hogy fázik a lába. Vidám és örömteli az arca, amit mond, a szemével, mimikájával kíséri. A nővérek, az orvosok többször visszajönnek, megsimogatják. Mi ez? Csoda? Az! Csoda! Azzal búcsúzik tőlünk, most már elég volt, haza akar jönni. Mint a mesében, olyan volt ez a délután.

Két nap múlva újra műtő. Lyuk a nyombélen, nem is egy, hanem kettő, újra lélegeztető, oxigén, infúzió, altatás. Két napig tartott a csoda, de fel sem tudjuk fogni, mi történt, okkal, vagy ok nélkül, reménykedünk. Sőt, néhány nappal később érthetetlen optimizmus vesz rajtam erőt. Biztos vagyok benne, hogy meggyógyul. Ha ki tudta védeni a szervezete a két szepszist, be tudja forrasztani a sipolyt is. Ismerősök ajánlják fel a segítségüket, bármit, ami kell, és balga derűlátásom azt diktálja, nem maradhat eredménytelenül ennyi szeretet, aggodalom, fáradozás.

Az sem rendíti meg a bizakodásomat, hogy Tolna megyei falunkban egy döglött őzikét találok a „horgosban”. Két pici szarva van, hasa felszakítva, talán kutya marcangolta szét. A hátán, vagyis egy kicsit oldalra fordulva feküdt, lábai mintha a megadás pózába merevedtek volna. A szeme ugyanúgy.

Szervezetünk – olykor – tényleg öntörvényű, hivalkodik is vele. Receptet mentem felíratni az orvoshoz, a nővér elkapott, megmérte a vérnyomásomat. – Kétszáz. – Nem lehet, mondtam, mindig nevetségesen alacsony a vérnyomásom. Újra megmérték, ugyanannyi volt. Kaptam egy orvosságot, kétszer a nyelvem alá fújtak, amikor lement száznyolcvanra, elengedtek. Másnap ugyanez, három nap múlva megint.

És a gyomrom is ugyanolyan akar lenni, mint E.-é. Különféle furcsaságok után (aki látott nyestszart, tudja, mire gondolok) engem is meginvitál gyomortükrözésre a SzeMa gasztroenteorológusa. Meg vagyok ijedve, mert volt már részem benne – de ez nyomába sem lép a húsz évvel ezelőttinek. Semmi nem fáj, semmi sem hátborzongató, nézzük a képernyőt, mint egy filmet, majdhogynem szórakoztató. Két-három polip, pikk-pukk, a doktor úr szétpukkasztja őket, voltak, nincsenek.

Hát így. A szívem, a gyomrom, a teljes belső részem ezzel akarja kimutatni: ő is szereti E.-t. Sőt, jobban szereti, mint én! Sántítás, lábfájás, izomgörcs, ezek már csak mellékkörülmények.

A négy hét intenzív alatt – nem egyedül, hanem barátok segítségével – mégiscsak sikerült megszervezni egy konzíliumot.

E. nagyon nehezen lélegzett, a nővérke kiküldött, hogy leszippantsa a torkáról a váladékot. Ültünk a váróban, a huszonhét éves izomsorvadásos „kisfiú” édesapja és én, beszélgettünk. Az apa foglalkozása ácsmester, de már nem dolgozik tíz éve, a fiát gondozza. Jocó számítógépes tanfolyamokat végzett, most főiskolára szeretne beiratkozni. Otthon villannyal hajtott tolószékben ül, kérdés, lehet-e így iskolába járni. Talán valahogy mégis. Az anyáról nem beszélünk.

Néhány perccel tizenegy után megérkezik két szürke köpenyes férfi, ősz a hajuk, arcuk szerény és szigorú. A másik klinika professzora az egyik, helyettese a másik. Villamossal jöttek. E.-t a professzor ismeri, egyszer már találkoztak.

Megérkezik a mi sebészprofesszorunk is, odamennek a beteghez, engem kiküldenek.

Félóra múlva behívnak, a konzulens professzor – a laikus számára is – érthetően elmagyarázza: egy orvos pályáján csak néhányszor fordul elő, hogy minden beavatkozás bajt is teremt. A szívgyógyszerek rontják a sejteket, a daganat a szervezetet, amit E. eddig kibírt, és amit – az intenzíven – megtettek érte, maga a csoda. Bízzunk benne, azt is kibírja, ami ezután következik, a kis lyuk magától beforrad a bélen, a szervezet sipolyokat növeszt. A professzor úr pedig az ország legjobb vastagbélsebésze.

Viszontlátásra. Elbúcsúznak, elmennek. Nézek utánuk, olyanok, mint két apostol. Hiúság, becsvágy nincs bennük. Amit tudtak, elintéztek, mennek tovább. Operálni, sebet kötözni, testet, lelket gyógyítani. A lélek gyógyítása nélkül haszontalan lehet a legjobb beavatkozás is.

A statisztika szerint egy műtétnek négy-öt mellékhatása is lehet, a hat műtét miatt mi most harmincnál tartunk. A szervezetet apró lépésekben kell felépíteni, visszapótolni a harminc kilót, az elveszett belső energiát és mindannak a következményét, amit a három hónapos fekvés, nemevés okozott.

Megkeressük az ismert természetgyógyászt, mondja meg, honnét tudnánk szerezni egy kis energiát. Ki tudna átsugározni rá? Kit keressünk, hova menjünk? Tárgyalások erre, arra. Egyik nap a Legismertebb, Legfőbb Doktor fogad bennünket.

Energiaátadók? Isten ments! Kívánják nagyon, hogy meggyógyuljon, gondoljanak eddigi életükre, imádkozzanak érte, és szeressék. Isten akaratából élünk, és az ő akaratából halunk meg.

Kifelé jövet fojtogat a sírás. Akkor miért tanítják (a guruk) az energiaátadást? Csak bűvészek volnának? És mire gondol a Mester, amikor azt mondja: honnét tudjuk, hogy amíg ott áll az ágya mellett az energiaátadó, közben mire gondol? A betegnek mit kíván?

E. húga meséli, egyik éjszaka azt álmodta, csónakban, egy nagy tavon édesanyjuk ül.

Úgy ül, mint aki őrködik, a tartása, a két keze, az arca is azt fejezi ki: azért van itt, hogy vigyázzon a fiára. Őrködik, hogy senki se mehessen be hozzá. Egyszer feltűnik egy másik csónakos. Sebesen közeledik, a férfi hosszan farkasszemet néz az anyával, egyszer csak megfordul, és elmegy. Azt jelenti az álom, magyarázza, hogy E. meg fog gyógyulni. Amíg Anya ott ül, nincs olyan lény, aki bejuthatna hozzá. Nincs olyan ember, aki árthatna neki.

Október közepe van, Merci doktornő egy jó hírt mond, de nem pontosan értem. Csak annyit, hogy valami történt, ami jó.

E. három napja lélegeztetőgép nélkül lélegzik. Fruzsi fáradhatatlanul beszél hozzá: „Ne félj, meggyógyulsz, jövünk, nem hagyunk itt, hazaviszünk, csak akarj meggyógyulni te is.”

Amikor bementem E.-hez, aludt. Szólongattam, egyszer csak kinyitotta a szemét, olyan boldogság volt az arcán, mintha az „Üveghegyen túl” járt volna. Aztán papírt kért, azt írta fel rá: „saját felelősségemre haza akarok menni”.

Október 23-án táblát avattunk a Bajza utcában (Írószövetség) Gérecz Attilának. Attila húszéves múlt, amikor letartóztatták, kémkedéssel és összeesküvéssel vádolták. A perben – huszonnyolc vádlott – három halálos ítéletet hoztak, köztük egy nő is volt. A Fő utcában, a Legfelsőbb Bíróság udvarán végezték ki őket, amikor a „sétahajó” a Dunán hangos énekléssel és zenével végigvonult.

Gérecz Attila – letartóztatásakor esztergályostanuló és élsportoló volt – tizenkét évet kapott. A börtönben költővé lett. A forradalomkor kiszabadult, november 4-én beállt a harcolók közé, a Corvin Áruháznál két orosz tankot felrobbantott, majd egy géppisztolysorozat megölte. Hősi halált halt huszonhét évesen – ebből csaknem hetet börtönben töltött.

Nem kellene megírni az életét? Volt iskolatársa – szerelme?, szomszédja? – odaadta a névjegyét, talán megkeresem.

Délután az ügyeletes orvosnő beültette E.-t egy kerekes székbe, levitte a parkba, félórát sétált vele. Isten áldja meg! Azután bejött Panni barátnőnk, a hivatásos gyógytornász, hatalmas energiával megtornásztatta E.-t, úgy, hogy neki is örömöt okozzon a talp, a boka, a térd és a csípő mozgása. Fruzsi kenőcsöt hozott, E.-nek már a sarka is sebes a felfekvéstől.

Itthon euforikus örömmel jön-megy mindegyikünk, mintha a gyógyulás nagy léptekkel közeledne. Vagyis mi közelednénk hozzá.

Egy hét múlva a sebészprofesszor óvatosan azt mondja: „megfordult”. A sipoly kialakult, az erőnlét látványosan javul, ha így folytatódik, egy hét múlva megpróbáljuk a gyomrán át táplálni.

A részegséghez hasonló öröm fog el valamennyiünket.

E.-t elengedik az intenzívről. Az orvosok és a nővérkék mint kedves hozzátartozójukat búcsúztatják. Újra fenn fekszik a sebészeten, ez már a harmadik szobánk, lassan végiglakjuk a folyosót.

Én csak azt tudom: az öt hónap alatt egy szikrányit sem féltem attól, hogy E. nem gyógyul meg. Igenis meggyógyul. Meg kell gyógyulnia. Gondolni sem szabad rá, hogy a betegség legyőzi. Miért győzné le? Ő győzi le a betegséget. – Ez is a gyengeség egyféle jele lehet.

Elmúlik október. Mert az intenzívről átkerültünk a „rehabilitálandók” kategóriájába, előfordul, hogy napokig nem mérnek pulzust, vérnyomást, lázat, csak beírnak egy számot – azt is másnap. A betegre, aki nem tud felkelni, fél napon át senki se néz. Semmi sem működik, ágyneműt nem cserélnek. A kórház viszont ajándékba adja a háromágyas szobát, nem kér érte különdíjat.

Reggelente azzal ébredek, valamit tenni kell. Ez nem gyógyítás, ez lassú kivégzés.

Jön november.

Egy hét telik el így, egyre szorongatóbb, rémesebb. Visszajutottunk oda, ahonnét három (négy?) hónapja elindultunk, és gyors gyógyulást reméltünk.

November a lassú kivégzés hónapja. Fél Magyarország a betegek országa, ahol az utak egy része – ok nélkül! – a halálba vezet. „A műtét sikerült. A beteg belehalt a gyógyításba.” Egyik barátunk mondja, negyven év orvosi tapasztalattal a háta mögött.

Csodálatosan nem működik semmi, megtervezhetetlen ez a kedélyes, jó lelkiismerettel végzett szörnyűség. A tehetséges ember munkája, a jó szándékú erőfeszítés ugyanúgy semmivé válik, mint a középszer, az ostobaság, a nemtörődöm hanyagság.

Lassú kivégzések, azt hisszük, másokat végzünk ki, de közben magunkat is kivégezzük. Bármit el akarsz érni – természetesen magadnak kell rájönnöd, mi az, ami kell –, kétszer beszélsz segédápolóval, asszisztenssel, nővérrel, és hogy teljesült-e, megtette-e, azt is kétszer megkérdezed. Ha székre akarod ültetni, veszel széket, ha sétáltatni akarod, tolószéket is veszel – hacsak nem figyelmeztet egyik jó szándékú nővér, hogy a függöny mögött is áll egy, senki se használja. És három hét után tudod meg, hogy itt egy osztályos orvos is dolgozik, nemcsak az ügyeletesek. Neki kellene megszervezni mindent, kideríteni, hogy a beteg miért nem tud enni, hogy az, akinek az immunrendszere védtelen, és egyetlen bacilus, egyetlen vírus is elviheti, hogyan, mivel védhető meg – de valamiért még egyszer sem találkoztatok, nem is akarsz hinni a fülednek, amikor megtudod, hogy itt ő felel mindenért.

Amikor E. már három napja nem eszik, acetonszagú a lehelete, zavart a tudata, és csak azt az egy szót mondja egész nap, hogy „halálidegen” – akkor fogod fel, majdnem három hét után, hogy azonnal el kell menni innét, de addig is hozni hozzáértő ápolókat, akik minden pillanatát figyelik, etetik, és azonnal szerezni egy fizetett gyógytornászt.

De az is nagyon fontos: úgy ítéld meg az embereket, ahogy megérdemlik. Egy önmagát túlélt, ostoba rendért ne a fiatalembert, fiatal lányt hibáztasd, nekik évek kellenek, amíg felfogják, miben élnek, miben működnek közre.

És tudd, mit csinálsz rosszul, nem tévedhetsz.

De tévedsz.

Például ahelyett, hogy leborultál volna a professzort helyettesítő, nem „saját” orvos előtt, ahelyett, hogy a lába elé térdeltél és azt mondtad volna: Főorvos Úr! Mindennek Ura! Tudom, hogy nem Maga operálta, mégis, tegyen meg mindent érte, mintha a saját betege volna. Szeresse, törődjön vele! Amikor bemegy hozzá, dicsérje meg, mint egy kisgyereket. Ha csak rákiabál, hogy többet enni, többet inni! – semmire se megy vele. Legeslegfőbb Doktor! Mindennek Ura! Akarja, hogy a lábát megcsókoljam? Vagy a lába nyomát? Abban az edényben mi van? Vér? Ha kell, megiszom. De ha más van benne, genny, vizelet, akármi, megiszom, csak használjak vele. Vagy hozzak pénzt? Százezer forintot? Kétszázezret? Könyörgök, fogadja el! Ne utasítsa vissza! Bármit kér, megteszem! Gyógyítsa meg, Mindennek Ura! – és ahelyett, hogy a nagy seggű nővérbe belerúgtál volna! Egyik délelőtt a sztóma valamiért lejött – talán akkor, amikor E. átfordult a másik oldalára, vagy azért jött le, mert nem jól volt föltéve, vagy csak azért, mert le kellett jönnie –, szóltál a kötöző nővérnek, baj van, legyen szíves, jöjjön be. Ő betolta a kocsiját, és amikor felhajtotta a paplant, rákiáltott az elgyötört betegre: Mit csinált? Nem szégyelli magát? Mi vagyok én, hogy óránként mosdassam és cseréljem az ágyneműjét? Ennyi pénzért?! – E. pedig kérlelve nézett rá, a mérhetetlenül sokat szenvedett szemével, hogy ne haragudjon, nem akarta, nem tehet róla – akkor kellett volna valagba rúgni az ápolónőt, úgy, hogy levegő is menjen a hatalmas valagába, fölszálljon, kimenjen az ablakon, és a levegővel teli, mozdonynagyságú alsórészével ott keringjen az épület felett, míg csak ki nem pukkad – helyette „Elnézést kérünk”, ilyesmit motyogtál.

Mikor elment, E. könyörgő tekintettel nézett rád: „Vigyetek el innét!”

„Meg fogol gyógyulni” – mondja a kedves tordai asszony E.-nek. Filmforgatásról jön át a kórházba segíteni – ott takarít, mint később megtudjuk, a vécéket tisztítja. Kedves ügyetlenséggel adja a szívószálat a beteg szájába, megigazítja a párnáját, biztatja, mesél neki. Látogatóba jönnek az intenzív orvosai is, a sebészprofesszor extra tápszert hoz – ilyent kapnak az űrhajósok. Persze hogy nem tudott E. enni, amikor átmenet nélkül akarták átállítani az infúziók után a szájon keresztül való táplálkozásra! De mostantól lesz vitamininfúzió is, vért is kap, és dupla kalóriaértékű tápszert.

Látványos javulás. Kilátások: a következő héten átmehetünk egy másik kórházba, ahol teljes erővel folytatják a roborálást, figyelnek rá, dolgoznak rajta, hogy felépüljön.

Még két hét, és fél éve jöttünk be a kórházba.

Amikor E.-vel kettesben maradunk, elmosolyodik, és elmondja, mit álmodott. – Egy szót álmodtam: Csömödérpáka. Amikor felébredtem, gondolkozni kezdtem, mit jelenthet, egyszer csak eszembe jutott, akivel korábban egy szobában laktam, az a férfi mondta, hogy ott született. Csömödérpákán.

További javulás. A következő héten mégis átmegyünk egy másik kórházba, ott mások a lehetőségek, nagy gyakorlattal és teljes erővel dolgoznak rajta, hogy E. felépüljön.

Addig is: barátok, rokonok, kollégák. Ha E.-nek jó napja van, a kórteremben olyan a hangulat, mint egy kávéházban, a törzsvendégek asztalánál. Egyik nap Sefi, az író-újságíró hazulról hozott lavórral, samponnal, szivaccsal megmosta E. haját!

Zsiga vidékről jön, fehér ing, sötét ruha, nyakkendő van rajta. Viccelődünk a ruháján – ha hazulról jön, térdén elszakított farmert vesz fel –, most nyilván tárgyalása volt. (Ügyvédjelölt.) Elmeséli, hogy az ügyfelük egy válogatott bokszoló, drukkerei szerint technikája talán nem a legjobb, „de bárkit kettétör” – a tárgyalásra farmerban és pólóban jött, mintha edzésre menne. A bíró, amikor meglátta, vékony fejhangon felszólította, hogy álljon fel. „Örülök, hogy megtisztelte öltözékével a Köztársaság bíróságát. Máskor szíveskedjék rendesen felöltözni.” A bokszoló – felperes – csodálkozva nézett a bíróra, azután az ügyvédjére, nem értette, miről van szó. Abban sem volt biztos, hogy ő a felperes.

A SzeMá-ból Kisszékelybe megyek, szerencsére nincs köd. December van, és még csak most szedem le a fákról az almát. A táj még mindig késő őszi, levelek a földön, és felszántott, száraz föld.

Útközben rádiót hallgatok, világhíreket és itthoniakat.

Milyen világ is ez, amiben élünk, a második évezred hatodik éve? Csak annyi biztos: az ember (átlagember) a választás illúziójában él. Naponta, reggeltől estig. Pedig azok közül választhat csak, amiket felkínálnak neki, annak is egyetlen célja, hogy ki vegye ki a zsebéből a pénzt. Én! Mi! Én! Ne ő! A világról, saját magáról, életéről, otthonáról nincsenek fontos ismeretei, olyannak látja, amilyennek a média lefesti, vagyis amilyennek láttatni akarják. Szabadnak hiszi magát, holott az öltözködéstől az étkezésig, a szórakozástól a munkáig, a hasznos időtöltéstől a nyaralásig mindent megterveztek neki, egy kis túlzással: belecsalogatják, belerángatják. Ó, te szép világ!

Egyik legmeghittebb délelőttöm E.-nél. Magas hőemelkedése van, beszéde a lázálom és az éber tudat keveréke. Azt mondja: ő most gyengéllőben van. Eldúdoljuk, hogy „Gyengéllőben jártam, kék ibolyát láttam…”. Újra mondja a Csömödérpákát, aztán álomtöredékeket, sejtéseket és gondolatfoszlányokat. Egy árokról beszél, majd azt mondja: „Ez egy másik út lesz. Meg kell próbálni.” Mikor megkérdezem: vizet, teát, mit szeretnél? – rám néz, és lassan mondja: vigyél oda, ahol építkezel. Ijedten hallgatok, nem építkezem sehol! dehogy építkezem! De nem merek megszólalni. Megszorítja a kezem, és elismétli: „OdaAholMostÉpítkezel.”

Még kétszer találkozunk, utoljára már csak azután, hogy megállt a szíve. Újraélesztették, félórával később újra megállt. A szigorú arcú és kedves doktornő, aki megpróbálta visszahívni az életbe, azt mondja: „Még nem tudtam végigolvasni a zárójelentését, de szörnyű, min ment keresztül. A fele is sok lett volna.”

Szeretném még egyszer látni, kérem. A doktornő nagy szeretettel vezet, E. egy ágyon fekszik, az orrában piros lélegeztető, arcán gyermeteg csodálkozás.

A napot – itthon – az tette könnyebbé, hogy akik telefonon érdeklődtek E.-ről, valamennyien elsírták magukat. Vagy hosszan sírtak.

Egy hét múlva a kórház kórboncnoknője, barátunk, úgy döntött, mégsem bízhatja másra a boncolást; ha szerette E.-t – és szerette –, akkor neki kell elvégeznie. – Képzeld – mondta –, miközben dolgoztam, a boncterem erkélyére egy feketerigó szállt. Trillázott, énekelt, fölrepült, visszajött, és nem ment el, amíg be nem fejeztem a munkát.

Ezt jólesik hallani. A feketerigó ül az erkély korlátján, a sárga csőrével, a cipőgomb szemével, a szurokfekete tollaival, és trilláz. E.-nek énekel.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben