×

Életünk, halálunk

Vathy Zsuzsa

2007 // 07-08
Ez két történet. Életről és halálról szól. Az egyik huszonöt-harminc év feljegyzéseiből önkényesen kiválasztott mondatok, szövegrészek. S reméli (a válogató), hogy aki írta, ha nem is pontosan így válogatná, de nem mondaná, hogy rossz!, rossz! – beleegyezését adná hozzá. Túlzás volna azt mondani, hogy írója életútja nyomon követhető ezekből a feljegyzésekből, sőt, egyáltalán nem, de nem fontosabbak-e a tényeknél az ilyen mondatok, hogy „Álmomban egy idegen emberrel beszéltem meg találkozót. Tejeskávé-tengerben úsztam.” Vagy: „Faramuci – Fura maci.”

A másik egy napló, fél évet ír le, akkor kezdődik, amikor az első véget ér. „E. ma fél hétkor kelt, éhgyomorra bement a SzeMa Kórházba, gyomortükrözésre, tízkor megyek érte.” Ezzel a nem vidám, de nem is elkeserítő ténnyel indul a napló. Az eredményről annyit tudunk meg, hogy még a nyáron műtét lesz, ha minden jól megy, tíz-tizenkét nap a gyógyulás, utána hazajöhet. A nyarat, ha igaz, nem kell átrendezni. Lábjegyzet: négy hete harmincfokos hőség van, nemcsak a cipők, gatyák, ingek, a falak is izzadnak. Ilyen melegben kórházba menni! Fuj!

A két történet szerzője egy férfi és egy nő, író mind a kettő, ilyen is van, író és még egy író, sőt, gyermekeik is vannak, először kisebbek, azután nagyobbak. Az író dolga, hogy mesét, novellát, regényt, tárcát, esszét írjon, ezért nem ír (hoszszú) leveleket, ha teheti, nem ír köszöntőt, nem szeret kiállítást megnyitni és (szégyellje magát) temetésen búcsúztatót mondani. Természetesen a temetést sem szereti. Az egyik szerzőt nevezzük úgy, hogy LÁVA, nem azért, mert köze volna a tűzhányó kráterén feltörő, izzó, folyós kőzethez, hanem mert ebben a szóban mind a kettejük neve benne van – LÁ a Lá és VA a Va –, a másikat ÁRVÁ-nak, mert ebben is benne van mindkettőjük neve.

Nagyvárosban laknak, de van egy falusi házuk is. A falusi ház vályogból épült, és mert nem állandóan lakják, télen is, nyáron is fűteni kell, szóval igazi reumagyár. De nagyon szeretik, lehet benne pókokat kergetni, a cserépkályhában, vaskályhában tüzet rakni, füvet nyírni és kutyaugatásra ébredni, tücsökciripelésre elaludni.

Az íróembernek az a szokása, hogy ami eszébe jut, fölírja. Pedig lehet, hogy nem is fontos, de ez csak utólag dől el. A falusi füzetek bejegyzései hosszabbak, mint a városi füzetekéi – itt nem szól tízpercenként a telefon, viszont szólnak a madarak: lehet töprengeni, és köszönni, ha egy-egy ember elmegy az utcán.

A másik fél feljegyzései, mint mondtuk, akkor kezdődnek, amikor az egyikéi abbamaradnak. „Az a bizonyos műtét, vagyis kórház.” Itt tegyünk pontot.

A feljegyzések mindenekelőtt az életről szólnak. Az élet van, természetes, hogy van. Ami van, arról lehet beszélni. Ami nincs, arról is lehet.

I. LÁVA, vagyis E. feljegyzései (Első bejegyzés: 1984)

Megírni Szotyori Pisti madárrá változását.

Alababcsi. Ezt a szót álmodtam.

Minden délelőtt Görcs úrral bajmolódom. Szorítja a szívemet.

Álmomban Indiában vagy Pakisztánban voltam. Gyalog indultam haza, s bár tudtam, hogy induláskor ott felejtettem egy fontos igazolványt, mégis, nagyon hosszú idő után fordultam csak vissza.

Fruzsi (tizenegy éves) tanítást játszik. „Itt kell aláírni a szülőnek. Hogy hívják, anyuka? Szivarné.”

Zsiga (ötéves) kérdése: Papa, én hol voltam, mielőtt megszülettem? – Gyermeki bizalommal örök életűnek képzeli magát. Miért ne lenne igaza?!

Ma egy lapot írtam a szécsényi tejüzem igazgatójának: Tisztelt Igazgató Úr! Legyen szíves, közölje velem, hogyan tudnak ilyen radírgumiszerű, emberi fogyasztásra alkalmatlan pálpusztait gyártani?! Valamikor ez a világ legjobb sajtja volt. Az önök módszere, úgy látszik, nem ismer lehetetlent: amit csinálnak pálpusztai néven, az a világ legrosszabb sajtja. Vagy abba kéne hagyni, vagy visszatérni a régi módszerhez. Üdvözli: L. E. Teljes cím. Erre persze sohasem válaszoltak.

Zsiga: Az olaszok azért nem szeretik a németeket (nyaralás Jesolóban), mert a németek olyan ÖSSZEFÜGGŐEK!!!

Tegnap egy verset akartam írni. Egy halott verse lett volna, arról, hogy milyen szép volt élni. Még fázni is jó volt, pedig esküszöm, nem szeretek fázni. Ennek ellenére a halál utáni állapot, ez a föld alatti meleg mégiscsak jó volt.

Néha nagyon valóságos álmaim is vannak. „Menekültünk”, mint ’45-ben, amikor bejöttek az oroszok. A menekülés abból állt, hogy becsomagoltunk, szekerekre raktuk a ládákat, és a lovas kocsival mentünk vagy negyven-ötven kilométert, Fehérvár felé. Apánk egyre gondterheltebb lett, talán honvágya is volt – ott hagyni a földet! a házat! három gyerekkel nekiindulni a nagyvilágnak, mi lesz ebből? –, nézett maga elé, egyszer csak felkiáltott: Nem! – Mit nem? – kérdezték a többiek. – A Dunán az oroszok nem tudnak átjönni. Nem létezik! – A dőripatlaniak, az örspusztaiak, a mezőszilasiak, akik ugyanolyan nyomorultul érezték magukat, mint mi, felkiáltottak: Ugye, nem? Mi is azt gondoljuk! – Legutoljára anyám szólalt meg. – A Dunán? Az oroszok? Persze hogy nem tudnak átjönni. – Megfordultunk, indultunk haza, apám az első kocsmában minden gyereknek vett egy sós perecet. Nyolcéves voltam, a bátyám tizennégy, a húgom három.

Mondjuk, ez a Rimapénteki Rimai Péntekh nyit egy patikát, amelyben irigység, fösvénység, nagyképűség, rosszmájúság stb. ellen lehet orvosságot kapni.

(Zsiga csetepaté helyett azt mondja: CSETEPATA.)

Hernádi Gyula, Galsai temetésén: „Tulajdonképpen a halál egy jópofa dolog.”

Most a tudományos elméleteimet akarom leírni. Miért ne lehetnének egy dücskő-laikusnak (ez jó!) tudományos elméletei? Lehet, hogy némelyik tudományos (?) vagy tudománytalan elméletemet leírtam már, de a kergemarhakórral kapcsolatosat még biztosan nem. Arra gondolok, hogy ez a betegség nemcsak az állati eredetű őrlemények etetésével kapcsolatos, szerintem a mesterséges megtermékenyítéssel is. Végül is természetellenes, és minden természetellenes visszaüt valamiképpen. A természet pazarló, avagy pazarlóan gazdag – mondják, de én azt gondolom, a természettől idegen a pazarlás. Jó oka van annak, hogy a megtermékenyítésben sok millió sperma vesz részt. Majd a „győztes” megtermékenyíti a petesejtet, a legkiválóbb, a legalkalmasabb, a leggyorsabb, a legerősebb. A többi: futottak még! Esélyük sincs… A természet azért ilyen bőkezű, mert előrelátó. Tudja, sok millió változata van a petesejteknek, és úgy alakítja ki a spermakészletet, hogy bármely petesejt esetében ott legyen a legalkalmasabb spermium, amely legjobban illik a petesejthez. A petesejt választ! A sok millió közül a „legalkalmasabbat”. Mit tudunk erről? Bizonyára majdnem semmit. Amikor egy bika spermáját adagokra osztják, megszüntetik ezt a gazdagságot. Vagyis alkalmasságot. A petesejt kénytelen beérni egy másod-, ötöd-, századrangúval. Valami hiányozni fog az utódból. Az a kis (…) teljesség, ami a természetben megvalósul. Valami hibádzik, és ha ez halmozódik, kész az új, ismeretlen torzulás, amit a tudósok vadul tanulmányoznak, és fogalmuk sincs, hogy ők maguk idézték elő. Ezt előadtam Pityu bátyámnak (állatorvos), nagyot röhögött rajtam. Pedig ha megvizsgálnák a szarvasmarha-állományokat – meg mindenféle állatfajt, amit mesterséges megtermékenyítéssel szaporítottak –, statisztikákat készítenének, összehasonlítanák a természetesen szaporított állományokkal, gondolom, nagyon érdekes eredmények látnának napvilágot. – Görcs állt a kezembe! Lehet, hogy egy felsőbb hatalom azt akarja, hogy hagyjam abba?! Vagy csak a kezem nem bírja a réges-régen nem gyakorolt írást?

A felsőbb hatalom, természetesen, csakis az lehet, akit Istennek nevezünk. Ezt fontos ideírni, mert jól tudom, hogy a ma divatos sci-fi Isten létezését kérdőjelezi. Bármeddig megyünk vissza – ufó, földönkívüliek –, mindenütt az embert találjuk. A mindenható embert! Pedig tudnunk kellene, hogy a világűrben a Földön kívül nincs élet – nincs Isten által szentesített élet, lelkes élet… Emberi élet csak a Földön van. Jelenleg. Aztán ott lesz, ahova az út vezet. Évmilliárdokon keresztül.

És mindeközben az emberi szív és az emberi jóság, a szeretet átalakítja a teljes anyagi világot. Egy magasabb rendűvé. Mert hihetjük-e azt, hogy az anyag, amivel táplálkozunk, átmegy a szervezetünkön, s éppen olyan természetű marad, mint korábban? A táplálékból nemcsak ürülék lesz, hanem mosoly is. Fájdalom és öröm, együttérző cselekedet. Szeretet. Az anyag megmaradásának törvénye szerint ez azt jelenti, hogy valamilyen magasabb rendűvé tudjuk átalakítani a kézzelfoghatót. Kézzelfoghatatlanná! Istenhez közelítővé.

Évmilliárdok múlva a teljes világegyetem anyagát, köveket, fémeket, gázokat, nyomelemeket, mindent ezzé a magasabb rendűvé alakítunk. Aki szeretetben él, megmarad. Aki csak magának él, elveszik. Visszahull az anyagba. Igyekezzünk, hogy minél több fény legyen belőlünk.

Az utónévkönyvben az áll, hogy az első magyarországi Ervin nő volt. Ajjaj!

Fruzsina lányunk – 1987-es bejegyzés – megrendelte a Szegény Dzsonit, az elvarázsolt királylány, illetve kacsafiú és kacsalány történetét. Azt mondta, ha megírom, ő ír egy verset.

Négyéves korában még nem rendelt mesét, de mindennap elmondta, mi történt az óvodában. – Ma megint – mondta, amikor hazajött. Kutatóan rám nézett, hogy teljes valóságában átérzem-e a tragédiát. Semmi kétség, az óvodában megint tejbegríz volt ebédre. (Ríz Tejbeg, a norgol óriás.)

Minden délelőtt Görcs úrral bajmolódom. Szorítja a szívemet.

Cuca. Egy hegyes, mutatóujj nagyságú fadarab. A tompa végére egy akkora darab madzaghurok van rákötve, hogy csuklóra lehessen akasztani. Kukoricaszedéskor ezzel hasította meg a szedő a csövön a csumát, hogy könnyebben le tudja fejteni.

Vízhordó fa (vízhordó kampó?). Valamikor három kút is volt Alsóban, de emlékezetem szerint amikor mi ott laktunk, csak egy volt használható. Abból itatták az állatokat, és onnan hordták a háztartásokba is a vizet. Jó száz-kétszáz métert kellett mindenkinek cipelnie a vödreit. Ezt a cipelést megkönnyítendő használták ezt a vízhordó fát, amely állott egy karvastagságú, kb. másfél méteres rúdból, aminek mind a két végére egy-egy hosszú szárú vaskampó volt szerelve. Erre a vaskampóra akasztották a fülüknél fogva a teli vizesvödröket, majd a vivő a vállára vette, s úgy vitte haza, szükség esetén egy harmadik vizes edényt is tudott így vinni, mert egyik keze felszabadult.

Gyalogszék. Egy téglalap alakú, vastag deszkába négy rövid lábat csapoltak, és már kész is volt az ülőalkalmatosság, lehetett rajta morzsolni, fejni, de ücsörgésre is kiválóan alkalmas volt. Az uradalmakban viszont nem gyalogszéken ülve fejtek a fejőgulyások, hanem egy szíjjal a kezükhöz csatolt, egylábú, kerek széken, ez volt a fejőszék.

(Továbbiak: petróleumlámpa, faszenes vasaló, klumpa, pacsker, tutyi; hogyan kellett két lovat kocsiba fogni, lajttal a kút alá állni.)

Szájpadlásom és szájpincém. Mellkasom és hátkasom.

Ámi Lajos. Csukló helyett: kezebokája.

Phenjan, Korea.

Megérkezésünkkor, még a repülőről a rizsföldek látványa. Mint egy csupa sárgával festett absztrakt kép. Igen szép látvány, és azt is sugallja egyben, hogy itt szorgalmas nép lakik.

A földeken éppen aratnak, és kepéket csinálnak. Kézzel aratnak persze, ahhoz, hogy a szerszámukat is megfigyeljük, túl messze van a busz.

Valamelyik nap mandulatejjel leöntött húst kaptam ebédre. Utána zöldséggel töltött barátfüle.

A szocializmus kísérlete többek között azért bukott el, mert száműzni akarta az istenhitet. Az emberek közötti megértés csak a hit által érhető el.

Reggel még élesen emlékeztem valamennyi álmomra, kora délutánra kisliszszantak a fejemből. Néhány nappal ezelőtt egy verset akartam írni, így kezdődött: „Szolga szerettem volna lenni, / Nagy jó uramnak megfelelni.” Ma eszembe jutott a folytatás: „De hitehagyott úr lett belőlem, / Fázok magányban, fövök a gőgben.”

Feleségem megtiltotta, hogy rosszat álmodjak róla. Vagyis hogy ő rossz legyen benne.

Fellázadtak a zoknik.

Demokratikus zokniadagolót!

Zoknikrácia.

Szigligeten is kitaláltam egy verset, amikor szélvihar volt, és nem tudtam aludni:

Beszéltem a széllel,
Ne fújjon az éjjel.
Azt sziszegte kéjjel,
Téged fújlak széjjel.

Séta a Kerepesi temetőben. Húszéves koromban, amikor összeroppantott, hogy mindenkinek (nagy emberek) meg kell halnia! És most, amikor boldogan nézi az ember, milyen jó társaságba távozik.

Lélekvándorlás. Már olyan sok ember van, hogy nem mindnek jut lélek.

Tegnap volt a napfogyatkozás. Kicsit nagyobb volt a fölhajtás, mint ami bekövetkezett. Igaz, síri csend volt előtte, a madarak elhallgattak, de az állatok viszonylag nyugodtan viselték… a kutyák se vonítottak, csak néhány tyúk kárált ijedten a harmadik szomszédban. A teljes fogyatkozás két percéből egyet elvett egy alattomos felhő, de ez a maradék mégis felejthetetlen volt, bár semmiféle protuberanciát nem láttunk, ámde a korong jobb felső szélén volt egy égővörös folt – mintha valaki harapni akart volna a napból –, nagyon személyes volt és – hogy is mondjam? – megindító? megrendítő? vagy a kettő keveréke?

Görcs úr már nem pofátlankodik. Cserébe műanyag szívem van. A huszonegyedik század első éve, első hónapja.

Eddig tartott egy üveg tinta. Éppen hét esztendeig. Nem nagy tintafogyasztó vagyok. Akármit csinálok, holnap huszadika.

Disznóképző iskola:

Röf mangalic,

Ref Yorksír.

Sokan számon kérik rajtam a „nagy művet”. Csak azt tudom rá válaszolni: az én nagy művem ez a kicsi.

H. M. moszkvai tudósító: ezeket a képeket most láthatja először a világ közvéleménye.

Csak az orrom ne vérezne ilyen gyakran. Halál úr kopogtatta a szívemet. Vérnyomásom kétszáz körül van.

Délután ötkor a horgoson keresztül fölmentem a Babaszó hátára. A kanyar után már hallottam a gyurgyókákat. Megbántam, hogy fehér pólót vettem magamra, biztos feltűnő, nemsokára meg is láttam őket, szinte egy helyben lebegtek a fészkelőhelyeik fölött, s nyilván engem figyeltek. A drótkerítésen négy vagy öt üldögélt, mind a völgy felé nézett, akár a kottafejek. Májerék lucernása mellől egy gébics lendült el egy bokor csúcsáról, leült a következőre, és várt, megálltam, én is vártam, jó sokáig vártuk egymást, kár, hogy a távolság miatt csak a zömök fej és a homloksáv látszott, a többi szín nem.

Visszafele a lucernagöngyölegre egy ragadozó madár röppent. Karcsúbbnak látszott az ölyvnél, de nem tudom, mi lehetett, a melle világos volt. És akkor eszembe jutott, hogy itt tavasszal mindig hallottam pacsirtát, az idén azonban nem, vagy mert keveset jártam erre, vagy azért, mert nincsenek az idén pacsirták. S ebben a pillanatban már meg is szólalt, mintha csak nekem adna elő egy kamarakoncertet. Amikor távolodott, és erőltetni kellett a szememet (a vérbe fulladtat), kegyesen megfordult, és úgy énekelt, hogy közelebbről láthassam; s nem is húzta sokáig, nehogy elfáradjon a kék égen sötétlő pontocska követésében, előbbre hozta a látványos zuhanást. És persze hallgatott leesőben, ahogy Arany János előírta neki.

Ilyen madaras délutánom volt, miközben fájó szívvel feladtam a Csillagmajor befejezését, majd örömömre földerengett, hogy ezt a kudarcot kellene megírnom. Míg élek, remélek! Addig élek, amíg remélek!

Két napig olyan voltam, mint az őszi légy. Csak aludtam meg aludtam, az alvás szünetében Németh Lászlót olvastam. A fényes ész mindig ráébreszt, hogy milyen buta vagyok.

Ma reggelre, mintha mi sem történt volna, úgy érzem, újra egészséges vagyok. Még némi energia is van bennem.

Mondd, hogy NEM! Nem akarok az európai, ázsiai és afrikai írók találkozójára elmenni! Nem akarok Afrikába menni!

Mezőhegyre szívesen elmennék.

Egy beszélgetés a gyerekekkel, 1985-ből.

Fruzsi kérdezi (tizenkét éves): Apu, mi a pufajka? – Hát… – megmondom neki.

Zsiga (hatéves): Papa, mi az igazorvány? – És hazugorvány? Olyan is van?

Fruzsi (énekel): Ó, be szép az élet és minden más madár…!

Zsiga: A tanító néni azt mondta Bekének, ha nem eszi meg a tízóraiját, nyámpic alak marad.

Fruzsi: Erre te mit mondasz, papa?

Én azt, hogy: Nemeuk Lideszi.

Az mi?

A neve valakinek. – És kicsoda az a Lideszi? – Álomfelelős. – Az mi? – Álomcsősz. Vagy álomijesztő.

Nyolc felé közeleg, már erősen homályosodik a világ. A vendégek (Ratkók, tegnap jöttek) elmentek Zs.-vel sétálni, én meg leírnám az álmom, amit annyi sikertelen álommegjegyzés után végre sikerült reggelre nem elfelejtenem.

Egy idegen településen villaszerű házak, az egyikhez lehetett valami közöm, mert benne voltam – majdnem otthonosan. Valamilyen ruhaneműt akartam a század eleji, faépítésű vécébe belegyömöszölni (olyan volt, mint a rácegresi fürdőszobában lévő, soha nem használt klozet), mire az, mint egy masina, megindult, és elkezdett magától mosott s kivasalt ruhákat okádni. Tele lett a helyiség tiszta ruhakupacokkal, amikor megjelent odakint egy tarisznyás katona, akiről azonnal láttam, hogy erdélyi székely. Azt kérdezte: ez a gyilkos ház? Rögtön tudtam, melyik házról van szó, bár nem az volt a neve, hogy gyilkos ház, hanem valami hasonló. Nem ez, mondtam neki, mire azt kérdezte, leülhet-e a meredek partra a ház mellé. Az Istenért, ne, mert még leesik, ijedeztem, s akkor ez is gyilkos ház lesz. A part mellett ekkor megjelent három különös, vörösesbarna figura, de mintha valami egzotikus álarc volna az arcuk. Mind a három nő volt – kettő közülük kislány. „A húgom!”, kiáltott a katona, és abban a pillanatban tudtam, hogy a húga már régen meghalt. A három figura közé leszaladt a katona, közben a hátuk mögött megjelent egy bivaly, mintha háziállatnak jelentkezne.

De abban a pillanatban előugrott valahonnan egy vadállat, egy hiéna és egy párduc keveréke. Én – miközben a vad nekiugrott a bivalynak – a felnőtt nőt próbáltam felelősségre vonni, de gyanítottam, hogy kísértet. Meg akartam markolni a vállát, de megéreztem, hogy a ruha alatt nincs test. – Ekkor felébredtem, egy nagy repülőraj húzott el Kisszékely felett, olyasféle búgással, mint a háborúban a liberátorok. Később jött egy másik, kisebb raj is. Elég baljós éjszaka. Kimentem az udvarra, a Mars vörös gőzben ragyogott a szomszéd kéménye felett.

De jó lenne, ha újra tudnék éjjel dolgozni!

Semmi, semmi, a nagy Semmi
tudományom éppen ennyi
ejnye Ervi, ejnye Ervi
ruszin, gót és kárpátukrán
selyemkendő lóg a bokrán.
Azt a bokrot ki kell vágni
lárifári, lárifári.

Elég rossz állapotban vagyok. Úgy két év óta. Elfogyott az energiatöltetem. Az ember belegondol: lassan hetvenéves, és küszködik, azért, hogy még három évig élhessen (szenvedhessen). Milyen hülyék vagyunk! Panaszkodunk, kapaszkodunk. Ahelyett, hogy azt mondanánk: egy nehéz és fáradságos út végére értünk. Hurrá! Ott is várnak bennünket. Hát megjöttél? Örülünk, megöleljük egymást.

Szeretnék megszabadulni attól az embertől, aki vagyok. Megváltoztatni a nevemet. Valami mást kezdeni.

Szívmelengető ősz. Zs. szedi az almát, a szilvák mézédesek, már repedezik a dió zöld burka. Tegnap Nádasladányban voltam, Lyukasóra irodalmi esten. Megtudtam, hogy Aletta Vid leány, Zita a keresztneve.

Csak nem képzeled, hogy igazságtalan vagyok? A legnagyobb igazságtalanságnak látszó eseményről is kiderül majd, hogy az az IGAZSÁG maga. Hol derül ki? Neked lehet, hogy sehol. Ott derül ki, ahol ki kell derülnie.

A segítségedet kérem, amit tudom, ingyen nem kap az ember, csak a saját erőfeszítése árán. Akkor segíts, hogy legyen elég erőm. Hogy elég erőm legyen. Hogy erőm elég legyen!

Hát azt képzeled, hogy aki tisztaszívű Herkuleshez, Zeuszhoz vagy akármilyen más kutyafejű vagy sasszárnyú istenhez imádkozott hittel és áhítattal, azt nem hallgattam meg? Még keményebbet mondok, azt hiszed, törődöm azzal, hogy hisz bennem vagy sem, ha tetteit a szeretet vezeti?

Aki tisztaszívű, az az én pártfogóm és pártfogoltam. Csak nem képzeled, hogy kényem szerint különbséget teszek ember és ember között? Mindenki maga állítja elő érdemeit és csúfságait is persze. Hogy mi az érdem és mi a csúfság? Nem túl bonyolult, minden józan értelmű ember meg tudja ítélni, ha egy kis fáradságot szentel neki. Önmagát pedig mindenki kénytelen megítélni, ha akarja, ha nem. S mindenki igazi bírája: önmaga. Elfogultak, önimádók, tévelygők, aranyborjú-imádók? Van egy másodperc, egy sajgó sejtés, egy csöppnyi keserű íz, ami kikezdi a mondvacsinált örömöt, a látszatsikert, a látszatéletet. Ez a büntetés súlyosabb mindennél.

Ezt nem mondhatod komolyan, amikor annyi példa van a megaláztatásra, kínzatásra, a szinte leírhatatlan esztelenségre. – Erre nem kapok magyarázatot.

Az ördög meg a halál miért hímnemű? Mennyivel könnyebb volna meghalni, ha a halál nőnemű volna! Írni most nincs kedvem.

Lehetséges, hogy az az energia, ami a szeretetünkben, jobbra való törekvésünkben, hasznos munkánkban teljesül meg, nem vész el – mint ahogy az energia nem vész el –, hanem valami magasabb rendűvé alakul, egy olyan világgá, amit Isten célul tűzött ki maga elé. Nagyon sok szeretet, nagyon sok jócselekedet, nagyon sok hasznos munka át fogja alakítani a világot a mainál magasabb rendűvé. Ez a megváltás. És aki tesz ezért a megváltásért, az részesül is belőle. Aki meg nem, az visszahullik az anyagba. Por lesz. Fény helyett.

Azt álmodtam, üldöz egy medve. Nem erdőben voltunk, hanem házak között, az utcán, valamilyen városban. Egyszer csak feltűnt Bertha Bulcsu. – Eltévedtem, mondom, Bulcsu, hol a szálloda? Te mindent tudsz. – Bulcsu megmutatta. Bementünk, csakhogy a szálloda a túlvilág volt.

Gyönyörű idő van. Ilyenkor élni is jó, meghalni is.

Most el kellene mondani, mekkora öröm a természettel való találkozás. És megkérdezni, hogy bírja az ember nélküle. És hogy érdemes-e? Vagy egyáltalán, tudjuk-e, hogy mi érdemes? Nem valószínű.

Könyvhét. Dedikáláskor, a Vörösmarty téren egy tíz-tizenkét éves formájú kislány egy cédulát csúsztat a kezembe. Ez volt ráírva: „Kedves Ervin bácsi! Nagyon örülök, hogy élsz. Azt hittem, múlt századi író vagy.”

Este a rozsdafarkúak odacikáztak a kukszli alá, ahol ültem. Az ember azt várná, hogy idejöjjenek és bemutatkozzanak: „Mi keltünk ki a villanyórátokban.” A villanyórába építették a fészküket a szülők.

Engemet egy idő óta
Követ három idióta
Hátranéztem és megláttam
Hogy én vagyok mind a hárman

Új autónkat összetörtem. Három hete sincs, hogy elhoztam a piros Suzukit. Ócsára mentünk, az előttünk lévő szabálytalanul befordult balra, hirtelen fékeznem kellett, a mögöttünk lévő belém jött. Autószerviz, Dózsa György út. Uram, mondom elkeseredetten, összetörtem az új autót! A szerelő kedvesen rám nevet: „Az autót mi megcsináljuk. Az autót össze lehet törni. Magát ne törje össze, uram.”

Este sokáig ücsörögtem a konyhában (kukszliban) azon gondolkodván, hogy miért lett ilyen bizalmatlan hozzám a fikciós irodalom, avagy fordítva, bennem miért rendült meg a kitalált történetbe vetett bizalom. Azért-e, mert ahogy tizennyolc éves koromban a versíró múzsám elhagyott, most meg, hetven felé közeledve, a loncsos prózaíró múzsám is elhagy? Akárhogy is van, írni nem tudok, igaz, nem is erőltetem, az odaülésig sem jutok el, pedig ha leül az ember, akkor túl van a legnagyobb akadályon.

Azt írta Pál apostol: „A szeretet nem múlik el”, és ezt szerintem nem hétköznapi értelemben gondolta, hanem úgy, hogy a szeretet, mint anyag fölötti fluidum, összegyűlik, és megváltoztatja majd a világot. Ha lesz bennünk elég szeretet.

Ma vendégek voltak nálunk, elmeséltem, hogy álmomban felébredtem, elkezdtem a Himnuszt, de nem tudtam folytatni. Tudjátok, melyik sor nem jutott eszembe? „Balsors akit régen tép.” Zs. azt mondta, nem véletlen, ki akarja lökni az emlékezetem. Lehet, mondtam, gyerekkoromban is kihagytam a könyvekből a vesztes csatákat.

Fiunk délben hazajött. „Megvédtem a diplomámat.” Hányasra? Ötösre. Akkor már doktor vagy? Igen, mondta zavartan.

A parajnak nincs parajíze, a tükörtojásnak nincs tojásíze.

Egyik gyerekünk diplomaosztásán sem tudtunk ott lenni. Amikor Fruzsinát avatták, Stockholmba hívott meg bennünket a Svéd–Magyar Társaság. Ottlétünk idejére esett az év leghosszabb éjszakája, este tízkor még nem is alkonyodott, azt mondták, éjfélkor egészen sötét lesz, de két-három óra között már felkel a nap. A Kalevaláról beszélt Szente Imre, az új fordítója. Pelyhes kis sirályokat láttunk a tavon, megtanultam svédül számolni húszig. Zsiga diplomaosztására ugyan elmentünk, de nem tudtuk meg, hogy normális körülmények között milyen rítus szerint történik, mert bombariadót jelentettek be. A szép Makovecz-épületből kitereltek bennünket, hosszú gyaloglással elmentünk a park vagy kert végébe, és ott adták át a száz? kétszáz? diáknak a diplomát. Voltak szülők, akik hajnal óta utaztak, hogy részt vegyenek a gyerekük avatásán.

A kapunk előtt, Kisszékelyben, egy döglött harkály feküdt. Ragyogott teljes szépségében, a piros homlokával.

Józsi bácsi – kovács volt, borért mentünk hozzá – azt mondja: azért csak a Kádár-kor volt a legjobb! Aki itt a faluban házat épített, az mind akkor építette. – Én, csak magamnak: Közben a török hódoltsággal felérő lelki és gazdasági hátrányba került az ország.

Pesten – festik a lakást – minden a feje tetején. Idelenn harminckilenc fok és dög párásság.

Pörkölt. Ma pörköltet főztem. Tisztázzuk: semmiféle tudományos megalapozottsága nincs a főzésemnek, holott a minap egy lapban (talán a Zászlónk?) olvastam egy szakácsról, ő elmondja, hogy komoly tankönyvek foglalkoznak a főzéssel… Fogadok, hogy a háziasszonyok és „háziférfiak” túlnyomóan nagy része nem olvasott ilyen könyvet. Sőt, nem is látott. Saját tapasztalatain meg az anyjától meg másoktól tanultakon alapszik a főzése. Meg a lehetőségeken, mint nekem ma.

A villanytűzhelyen egyetlen karika működik, a másik kettő már réges-rég befuccsolt. Ez az egy vagy a legerősebb fokozaton működik, vagy sehogy. Egy fél percre elfordulsz, már oda is égett, ami odaégős. Lassú tűzről szó sem lehet. Paradicsom – mint kiderült – nincs. Mindegy, fogjunk hozzá. Olyan háromnegyed kilónyi sertéslapocka van a hűtőben, kettőnknek ugyan sok, de meg kell főzni, mert ebben a dögmelegben, hűtőszekrény ide, hűtőszekrény oda, nem áll el. Otthon, a gáztűzhelyen nyugodt lélekkel odatehetném az olajra az összevágott hagymát (jó sokat persze, mert valamiért úgy képzelem, sok hagyma kell a pörköltbe is, gulyásba is, sőt a paprikás krumpliba is; kivéve persze a tél időszakot, amikor már csak fagyott hagymát kapni a Csarnokban, és édes lesz tőle az étel), de itt előbb megtisztítom a három, közepesnél kisebb hagymát, aztán kockára vágom a húst, és csak azután kezdem a hagymapárolást, oda ne kapja a zabolátlan rezsó, miközben én a húst aprítom. A félig párolt hagymába odahajítok néhány csövespaprika-karikát is, ha volna, egy fél paradicsomot is beletennék, holott anyánk a lelkemre kötötte, hogy a paradicsomot és a csöves paprikát a főzés vége felé tegyem az ételbe. Ezt be is tartom, de előlegbe azért mindig teszek a párolandó hagymára is. Megszórom tört paprikával, kb. a felével, mint amennyit beleszánok, a másik felét majd ha már majdnem elkészült az étel, állítólag így szebb lesz a színe. (Most egy halványzöld mezei poloska került a füzetemre. Nem nagyon szeretem a szagát, ezért megpróbálom lependeríteni az asztalról, de csak nehezen sikerül, mert ragaszkodik a papírhoz…) Hol is hagytam abba? Ja, megszórtam a megfelelő mennyiségű tört paprikával, elkevertem, majd azonnal belerakom az összevágott húst, jól elkeverem a paprikás-hagymás lével, s mivel a „láng” nagy, továbbra is kevergetem, oda ne kapja. Amikor a hús kifehéredik, megsózom, s megvárom, amíg levet ereszt, és most már hosszabb időkre is magára lehet hagyni a lábost, hadd puhuljon. Na hát, ez aztán puhulhatott volna rendesen, de nem akart. Mitől? Az erős tűztől? Öreg volt a disznó? Nem kellett volna nyakon önteni a sárbogárdi üzletben vett „bordeaux” feliratú, bűnrossz borral? Szóval nem nagyon akart megpuhulni, de azért ehető lett, miután néhányszor aláöntöttem egy kis mennyiségű vizet. A jó hús megfő a saját levében is. Ez nem. A nagy melegben semminek az ízét nem éreztem. Nem tudom, milyen pörköltet állítottam elé.

ÜRDÜNGÖS. Az ürdüngös pedig nem fog menni. Ahhoz kitárt lélek kell! Derű. És nagyobb fény.

TENYÉSZIK

ENYÉSZIK

Úgy látom, nem vagyok hangadó semmi lényegessel kapcsolatosan. Se fontossal, se fontatlannal. Alakítok majd egy politikai pártot, és kampányolni fogok: emberek, nehogy megőrüljetek és rám szavazzatok. Abból semmi jó nem fakadhat.

Tegnap Mezőszentgyörgyön voltam. Semmire sem ismertem rá, csak Ilus néni házára, de az is olyan volt, mintha megfordult volna a falu, én a másik irányba képzeltem.

A pesti, két-három nappal ezelőtti álmomat akarom leírni. Egy sivár tájban egy ismeretlen férfi vagy nő közeledett. Rossz szándék sugárzott róla. Szembetalálkozott egy másik nemű emberrel – tehát ha nő volt, férfival, vagy fordítva –, az érkező meg akarta ölni a szembejövőt. Én csak mint néző, könnyen lehet, olyan néző, aki tulajdonképpen ott sem voltam. A következő pillanatban már egy sivár folyót láttam bal felől, és a két küzdő fél kissé távolabb, bent volt a folyóban, a férfi a nő mögött állt egy stílfűrésszel, vagy hogy is hívják a motoros fűrészeket, csak egy mozdulat kell, és szétvágja a nőt. A nő kezében kés, egy hirtelen mozdulattal megszúrja a férfit, aki beledől a vízbe, a nő közben is beleszúr, de valószínűtlen lassan. Nem tudom, melyiknek a pártján vagyok. A halott férfi eltűnik a vízben, közben megjelenik Alföldy Jenő, gázol a folyóban a nő felé, mintha csak fenyegetésképpen, nem komolyan, de azért én vadul ordítok: Menekülj, Jenő! – Sötét álom. Nyomasztó!

Húsvéthétfő. Egy seregély sípol, berreg és fütyörészget, egy-két sárgarigó trillázást is kiprésel magából. Meg kellene írni a szárnyas kisördögöt és a patás, távol álló szemű angyalkát, Lacit, aki látomásként bejön a függőfolyosóról a (konyha)ablakon, és még egyet. Tervezgetem a három kis írást, de látszik, félek tőlük, mint a tűztől.

A glória, A kisördög és a kisangyal, Bolond Laci az ablakrácsnál.

Meg mozog bennem A kisember is. A mutatóujj nagyságú egyedekből álló család, aki hozzád költözik, és meg kell óvni őket a világtól. Vagy valamit kezdeni velük.

Ma mondja meg az orvos, mikor kell befeküdnöm a kórházba. Lehet, hogy a jövő héten már meg is műtenek. Mikor látsz újra, Kisszékely? (2006. június 17.)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben