×

„Szerelem, nyugalom”

A Flóra-versekről

Tverdota György

2007 // 07-08
„Téged szeretnek, könnyen értenek” – idéztem, lényegében egyetértően, József Attila Illyés Gyulának címzett Egy költőre című verse kezdő sorát egy korábbi tanulmányomban, amely Illyés harmincas évekbeli kritikai fogadtatását tárgyalta. A megírás pillanatában, 1937 őszén mindkét állítás igaz lehetett, de mára már érvényüket veszítették. Nemcsak Illyés költői rangja kopott meg az évtizedek során, érdekes módon az indoklás sem állja meg a helyét. József Attila verseit ma, minden nehézségük ellenére, könnyebben értjük, mint azokat, amelyeket költőtársa írt. Az átrendeződést nem nehéz megmagyarázni: József Attila költészete 1937 ősze óta folyamatosan értelmezések tárgyát képezi, a kritika a legkülönbözőbb oldalakról irányítja rá reflektorfényét, míg Illyés lírája korántsem részesült ilyen mértékű magyarázó buzgalomban. Különösen legújabb irodalomtudományunkban csökkent le az érzékenység iránta, és nőtt a tanácstalanság az általa betöltött hely meghatározása tekintetében. A kritika úgy látja, hogy Illyés egy olyan közösségiszerep-hagyomány folytatását vállalta magára, amely már a harmincas években korszerűtlennek bizonyult, s így a költő innen maradt azon a korszakküszöbön, amelyet két nagy nemzedéktársa, Szabó Lőrinc és József Attila átlépett. Illyés – hangzik az ellenvetés – nem vagy náluknál sokkal kisebb mértékben élte meg a személyiség integritásvesztésének, veszélyeztetettségének vagy egyszerűen csak decentrálódásának élményét, s verseiben nem érvényesítette az ebből eredő poétikai  konzekvenciákat.

Ez a kritikai állásfoglalás a gordiuszi csomó átvágására emlékeztet. Nem tudunk megnyugtató módon elbánni Illyés költészetével? Hát iktassuk ki a számba veendő értékek sorából. Ilyen rigiditásba rejtőző, alibikereső semmitmondást a szakma nem engedhet meg magának. Büntetlenül nem tehetünk zárójelbe egy ekkora horderejű vállalkozást. Olyan szeletet vágtam tehát ki a költői életmű egészéből, amely lehetőséget ad arra, hogy a népnemzeti váteszköltő szerepét messze elkerülve szembesüljünk az illyési versalkotás tényleges problémáival és erényeivel. Az 1939-es Külön világban kötet versanyagát veszem szemügyre, azaz azt vizsgálom meg, milyen teljesítményt nyújtott Illyés Gyula Kozmutza Flórához írt szerelmes verseiben. Ennek a vizsgálódásnak elmaradhatatlan részét képezi a József Attila Flóra-verseivel történő összehasonlítás.

A szerelmi történet, amely ennek a két szövegkorpusznak az alapját képezi, háromszereplős. A rivalizálás a két ifjúkori jó barát között már évek óta tartott, személyi jó viszonyuk már rég megromlott, mire Flóra megjelent a színen. Illyés korábban ismerkedett meg a fiatal nővel, mint József Attila, de házasságban élt, s ez a körülmény megnehezítette, lelassította kettejük kapcsolatának kibontakozását. Mire József Attila találkozott Flórával, mire szerelemre lobbant iránta, és hevesen udvarolni kezdett neki, Illyés és Flóra már intim barátságban voltak egymással. Az ostrom hevessége, a házassági ajánlat bejelentése József Attila részéről megzavarta Illyés és Flóra akadályoktól gátolt viszonyának alakulását. A két vetélytárs tudomást szerzett egymásról, s szerelmi viszályukat nem magánéleti párbajban rendezték, hanem költői hivatásuk terrénumán játszották le. Illyés az áprilisban megjelent Ars poetica sorait vette sértésként magára, s Szolga című versében vágott vissza. Az utólagos magyarázkodások ellenére meggyőződésem, hogy a költői párbajt tálaló korabeli bulvársajtó ezúttal fején találta a szöget. József Attila viszonválasza egy szerencsére el sem készült elvetélt kísérlet után az idézett Egy költőre című versben jelent meg. A jelek arra engednek következtetni, hogy Illyés és Flóra kapcsolata a nehézségek dacára 1937 nyarára szerelmi viszonyba torkollott. A szanatóriumba került, idegösszeomláson átesett József Attila pedig egyre kevesebb reménnyel, de mindvégig kitartott a mellett a terve mellett, hogy házasságot köt a fiatal nővel. A folyamatnak a költő öngyilkossága vetett véget. Még a Siesta szanatóriumban történt azonban egy fordulat a két rivális viszonyában. József Attila megbékélt Illyés Gyulával.

Bonyodalmas érzelmi dráma ez, amely mindhárom szereplőnek sok fájdalmat, vívódást okozott. József Attilát ez az élmény olyan finom, szublimált, választékos udvarló költészet kibontakoztatására késztette, amely éles váltást jelent a néhány hónappal korábbi Gyömrői-szerelem diszharmonikus, a nyelvi tabu határait feszegető nyelvezetéhez képest. Az a klasszicizáló technika, amely Radnóti és a Nyugat ún. „harmadik nemzedékéhez” tartozó alkotók gyakorlatában fejlődött ki nem sokkal később, ha nem is kizárólagosan, de nagymértékben már a Flóra-versekben is szerepet kapott. József Attila itt hangsúlyozottan törekedett a tökéletes, kiegyensúlyozott kompozíció kialakítására, artisztikus megoldásokra. Az olvasók egy része ezt a költői teljesítményt nem érzi egyenrangúnak a költő legjava termésével. E véleménynek leghatározottabban talán Beney Zsuzsa adott hangot, aki éntől eltávolítottnak, hidegnek, mesterkéltnek érzékelte a Flóra-verseket. Értékelésével, anélkül hogy a cáfolatra teret szentelhetnék, a legkisebb mértékben sem értek egyet. A Flóra-verseket József Attila csúcsteljesítményei közé sorolom. Feltűnő, mennyire súlyponti szerepet játszik bennük a balsejtelmeknek, rossz előérzeteknek, az örvény csábításainak az az együttese, amelyet az egyszerűség kedvéért a halálösztön megnyilvánulásainak nevezek itt. Végül érdemes megjegyezni, hogy a szemrehányás, a türelmetlenség egyre fokozódó mértékben van jelen bennük a kezdeti játékos Reggeli fénytől kezdve a Kedvesem betegen című verssel bezárólag azzal a szerelmi partnerrel szemben, akit leveleiben Pénelopénak nevez, s azzal a hitegető szerelmi bújócskával szemben, amelyet a költő „szesztelen szerelem”-ként bélyegez meg. „Mi kéne? Két pofon?” – hangzik el az utóbb említett darabban egy olyan kérdés, amilyenhez inkább a Gyömrői-versekben szoktunk hozzá. „Nem esett jól” – írja Flóra erről a kérdésről. Nem csoda. Még ennél is többet mond az a körülmény, hogy élete hátralévő öt hónapjában József Attila nem írt szerelmes verset Flórának.

Illyés Flórához írt verseiben nyomát sem találjuk annak a választott partner tartózkodásával csereszabatos, a kedvest elérhetetlenként eszményítő udvarló attitűdnek, amely József Attilát jellemezte. Az olvasóban az a benyomás alakul ki, hogy a versek lírai alanya már a kapcsolat kezdetén érzékeli a hajlamot a partnerben az érzelmek viszonzására. Olyan párbeszédtörmelékek bukkannak fel a versekben, amelyek csak egymást jól értő és elfogadó beszélgetőtársak között képzelhetők el: „Mily közös hazátok van, asszonyok néktek! / Elnézem fölényes / mosolyotok” – olvassuk a Mint szobád… című versben. A Nincs mit panaszolnom… a szerelmi intimitás egy apró, de biztos adalékát őrzi: „Félve fogom kezed.” A ciklus legkorábbi verseiben persze megszólal az obligát szerelmi panasz, amelyet a vágy beteljesületlensége és a szerencsés kifejlet esélytelensége miatti kétségbeesés indukál: „Ó, keserű egység! Mit lesbe kuporgó / csend, a fagy fog össze! / Feloldódva, jajjal fordulok ki forró / karodból a földre.” De a szerelmet kísérő rosszérzések oka nem a visszautasítás, hanem inkább annak belátása, hogy kialakult kötöttségei megakadályozzák a lírai ént abban, hogy a méltó és tartós kapcsolatot, amelyet a kiszemelt társ megérdemel és feltétlenül igényel, biztosítsa számára: „cserébe teneked azt adja az isten, / hogy velem kínoztat”.

Ebben a stádiumban jelent meg József Attila személyében a veszélyes szerelmi vetélytárs, akire egyébként a versekben semmiféle közvetlen utalás nem történik. Az 1937 májusában megjelent Éjfél után egyenesen eljut a szerelmi kudarc tudomásulvételéig, megfogalmazza a fiatal nőről való lemondást: „nem fáj az se most, / hogy nem az enyém, – / hogy melléd nem én / fekszem s tudom, hogy nincs is rá remény.” S hogy van már miről lemondani, mutatja a harmadik versszak: „Sötét világ. A sírhoz szoktatom / – elszoktatva tőled – magam?” Tasi József szerint Flóra a versben megfogalmazott szakítási szándékot hónapokkal későbbre, Illyéssel való október 16-i találkozásukra datálja, „amikor megegyeztek: »én Attilához kötöm az életem, ő nem hagyhatja el a feleségét, nekünk kettőnknek találkoznunk sem szabad«”. A habozás, a bizonytalanság azonban akár hónapokig is elhúzódhatott. Az Ars poetica Illyés általi indulatos fogadtatása mindenesetre arra utal, hogy az első mélypont már tavasszal bekövetkezett.

Abban Tasinak minden bizonnyal igaza van, hogy az akadályokat mind Flóra, mind Illyés oldaláról legyőzte a vonzalom ereje. „A Nyugat 1937. szeptemberi számában […] megjelent Illyés Gyula három szerelmes verse; híradás egy beteljesült szerelemről (Te is meghalnál…; Gyűlöltem a címert…; Arccal le…) […] úgy tűnik, Flórának Mátraházán, netán Tihanyban is, a hívott, de visszarettenő József Attila helyett más látogatója volt.” Csakhogy ez nem változtatott a lényegen sem Illyés, sem Flóra tartósabb elkötelezettségét tekintve. Igaz, a versek szerelmi beteljesülésről vallanak, de szinte csak a pillanat érvényével. A bizonytalanság fennmaradt: „Szeretlek, szeretsz-e aztán is, csatázva / hogy karomba haltál?” – teszi föl a szorongó kérdést. Az Elérhetetlen hőse pedig épp a beteljesültség pillanatában érzi végleg elveszni a szerelmi társat: „Elégedetlenebb / sohasem voltam s ő szegény / elérhetetlenebb.” Alighanem még hónapokig nem jutott végső elhatározásra sem Illyés, sem pedig Flóra: „Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad. / Látom én: vívódol” – rajzol a hármuk (vagy Juvancz Irmát is beszámítva: négyük) szerelmén tépelődő Flóráról portrét a Tépi a zsebkendőt… című vers.

A dilemmát alighanem József Attila oldotta meg azzal, hogy a szárszói sínekre feküdt. Természetesen nem Flóra és Illyés miatt, mint egyes bűnbakkeresők állítják. Sőt, mielőtt a költő a Siesta szanatóriumból Szárszóra utazott volna, Illyés látogatást tett nála, s a két régi barát, régi rivális megbékélt egymással. Nem volt ez persze idilli egymásra találás, hanem a győztes számára lelkifurdalást ébresztő, megrendítő tapasztalat, különösen a végkifejlet felől visszatekintve: „Kortársak, bajtársak, eszmetársak voltunk, s mégis, szinte kegyetlen szántszándékkal, mennyi kínzó ellentétet vetett közénk a sors; a legszörnyűbbet, melyről még beszélni sem tudok, épp az utolsó esztendőben. Szenvedtünk egymás miatt, s mégis barátok voltunk” – olvassuk Illyés nekrológjában. Nem volt ez másként az elpártolt szerelmes felől nézvést sem. Ignotus Pál 1937 őszén nagy próbatétel elé állította Flórát: azt kérte tőle, vegye magához a beteg költőt. A fiatal nő erre az áldozatra nem vállalkozott. Az utolsó találkozás felidézése tehát nagyon is indokoltan került Könnyező címmel a Külön világban ciklusba: „Mondhattam, hogy ki szereti. / Remény sem kellett már neki. / Bólintott, hogy mindent köszön. / Mint dőlt edényből, dőlt a könny. // Aztán, mint fuldokló, ha még / utolszor felveti fejét: / a sós cseppeket szerterázva / vad nemet intett a világra.”

A happy end elől a költőtárs öngyilkossága folytán elhárult az egyik akadály, s Illyés válásával a másik is. A dicsőség csábít…-tal, a Külön világban című verssel, a Változattal elindulhatott azoknak a költeményeknek a sora, amelyek az egymásra találást, a révbe érést ünneplik. Csakhogy egy öngyilkos riválissal és egy elhagyott feleséggel a háta mögött Illyés érthető módon nem volt képes azzal a felszabadultsággal kiélni és kinyilvánítani a boldog szerelem minden örömét, amellyel nagy mintaképénél, Petőfinél Szendrey Júlia meghódítása után találkozhatott. Ez a verssorozat inkább a súlyos betegség utáni lábadozás, vala­milyen nagy veszély traumatikus élményétől való megmenekülés utáni egyen­súly­keresés állapotát tükrözi, természetesen a hangulati visszaeséseket sem nélkülözve.

Illyés Flórához írt versei tehát hitelesség tekintetében maradéktalanul kielégítik a magas költői regiszter legkényesebb igényeit. Kiállják a próbát József Attila Flóra-verseivel való összevetésben is. Azon érdemes eltöprengenünk: miért érezzük úgy, hogy nem ütik meg mégsem a József Attila-i szintet? Miért hatnak szürkébbnek, jellegtelenebbnek a Flóra-verseknél? A kérdésekre adhatunk kifeje­zetten személyes, ám ezért csak nagyon szűk érvényű választ. József Attila két ponton leküzdhetetlen előnyre tett szert a versek terén Illyés Gyula előtt. Egyrészt szuverén módon magáévá tette a Flóra nevet, ezt a gyönyörű, mágikus hatású szót, amellyel a versben megszólíthatta a kedvest. „Az egyetlen nő, akinek keresztnevét nem írhattam versbe – írja Illyés a feleségéről. – Korosztályom legnevesebb költője tette rá kezét.” Így aztán neki csak a névtelen, semleges, ízetlen személyes névmás maradt. A valóságos versenyt ő, a virtuálisat ellenben költőtársa, riválisa nyerte meg. A másik mozzanat, amely József Attila előnyére szolgált, a szerelem mellett és mögött a halálélmény hiteles megszólaltatása, amely különös fénybe vonja József Attila Flóra-verseit. Nem mintha Illyés költeményei­ből ez hiányozna. Elég, ha csak Az én fülem sérti… című darabra hivatkozom: „Halál, halál, halál – bármerre fordulok…” Csakhogy míg József Attilánál a „mert jó meghalni” kijelentésre hamarosan bekövetkező öngyilkossága hathatósan rányomta a hitelesség pecsétjét, Illyés hasonló, Erószt és Thanatoszt társító kijelentései súlytalanok maradtak. A két szerelmi líra rangkülönbsége mögött azonban tágabb érvényű, a költői minőséget általánosabban érintő okokra is rámutat­hatunk.

Kosztolányi nevezetes, Illyésnek címzett vitacikkében azt veti a népi lírikusok szemére, hogy „Ti a szabad verstől visszatértetek a zárt formához és a rímhez. De a ti zárt formáitok olyan lazák, mint egy gatya vagy egy borjúszájú ing… Következetesen összecsengetitek az ilyenféle szókat: mondtak – haladtak, gyermekek – mentek, mondj – hogy – vagyis olyan hangzókat, melyeket még egy süket barbár sem érezhet rímnek.” Kosztolányi olyannyira rátapintott a népi líra fontos poétikai jellemvonásaira, hogy Illyés egy szellemes cikkben szükségesnek ítélte védelmébe venni a népiek eme „vívmányait”. Csakhogy tagadhatatlanul jó riposztjai ellenére a kritikában nagyrészt mégiscsak Kosztolányinak volt igaza, nemcsak az olykor valóban pongyola, tanulatlan népi tehetségekkel, hanem a művelt és az alulritmizáltságot tudatosan vállaló Illyéssel szemben is.

Nem kell ahhoz Kosztolányi vagy Tóth Árpád rafinált rímtechnikáját szeretni, hogy az olvasó megütközzék ilyen rímű és ritmusú sorokon: „Mint szobád egyszerre, ha villanyt kattantol, / otthon lesz, ragyogván, / e vak szerelem úgy lett otthonom attól: / neked panaszkodnám.” Vagy: „Úgy ringok-rengek bízón az időben, / a lágy jövőben, mint rég e bölcsőben.” Szántó Judit emlékezése szerint József Attila a Sarjurendek kötetben megjelent Elégia című versről egy beszélgetésük során a következőképpen nyilatkozott: „Itt ez az Illyés. Milyen képet tud írni. »Belenyúl a zsebébe, és nem vesz ki semmit.«… Nincs füle. Nincs zenéje. Kopog. Az egész kopog.” Ez a vélemény Illyés költészetének egy másik domináns vonására, az alulstilizáltságra hívja fel a figyelmet, ami megint csak tudatosan vállalt program következménye, de ami egy másik stíluseszmény, például a Kosztolányié felől is hibaként róható fel: „Amint a régiek untatnak az agyonborsozottságukkal, az újakat a fűszertelenségük teszi élvezhetetlenné.” Illyés Flórához írt szerelmes verseinek élvezetét alighanem ez a mai olvasó által is érzékelt kopogás, szárazság, fűszertelenség, sótlanság nehezíti meg. Az Elérhetetlen című vers nyitó sorai szemléltetik legjobban, hogy a rendkívüli katartikus erejű vagy legalábbis sokkoló hatású téma, a szerelmi partner legteljesebb odaadása és az eközben megőrzött idegensége felkavaró és zavarba ejtő élménye poétikailag mennyire nyersen, kidolgozatlanul, odavetett módon fogalmazódik meg: „Elértem ezt is. Itt aludt, / karomban boldogan. / A szélviharból lám fészekbe hullt, / fészekbe már, – jó dolga van, / mert az  lesz már, – ezt hitte. Én / tudtam, sose lehet.” Illyés itt nyilvánvalóan nem aknázza ki a téma nyújtotta költői lehetőségeket.

A harmincas évek derekára mintha elnehezednék, mintha lendületét veszítené Illyés dikciója. Megsűrűsödnek a versekben a gondolatmenet iramát megtörő közbevetett mondatok. Vegyük példának a Próba című verset. Az első közbevetés zárójeles: „Ki legközelebbről, legkevésbé engem (mint téged is) az lát” – indítja a verset. A második strófában újabb közbevetéssel találkozunk, amelynek kérdő modalitása csak fokozza az elidegenítő hatást: „Mint multat az emlék, ha durván leverve / a házat, a régit, / törmelékeiből – de milyen tervekre? – / emberibbet épít.” A Tépi a zsebkendőt… nyitó soraiban ugyanezzel a megoldással találkozunk: „Tépi a zsebkendőt – mi helyett? – az ujjad.” A Próba című versben ráadásul „a régi házat” jelzős szerkezetet, meglehetősen funkciótlanul, a nehezebb értelmezős szerkezetre cseréli: „a házat, a régit”. Az értelmezős szerkezet az inverzió egyik formájaként is felfogható, amellyel Illyés egyéb esetekben is előszeretettel él: „Amíg – bármi jó volt is a közelséged” – olvassuk a Nincs mit panaszolnom című versben. A megfogalmazás olykor kifejezetten ügyetlennek, félresikerültnek, iránytalan, céljavesztett rögtönzésnek tetszik. Ilyen például ez a strófa a Sose panaszkodom… című versben: „Egyik kezével míg szép ajándékáról / leoldta az inget, / a másikkal engem a sötétben Ámor, / ő is csendre intett.” Pongyola megoldásnak érzem a Tépi a zsebkendőt…-ben az „azt” utalószócska ismételt használatát: „Egyetlen rántással azt a sűrű multat, / azt rántsd le magadról!” A Beh pihennék… zárása egyenesen önkarikatúrának tetszik: „Engem mi lenyugtat, téged az emelne – / ha ölelhetnélek – Állva alacsonyabb vagy nálam, de fekve / csak melledig érek.”

Maradnak azért szép számmal olyan versek a szerelmi ciklusban, amelyeknek nemigen róhatunk föl effajta hibákat. A fogas kérdést épp annak magyarázata jelenti, hogy az Illyés-lírát miért jellemzi viszonylagos erőtlenség az olyan gáncs­talan darabokban is, amelyek eleget tesznek a szép költői beszéd követelménye­i­­nek. Mert Illyés tud ékesen szólni, képes uralni a nyelvet, biztonsággal irányítani mondatait a választott irányba. A probléma megközelítéséhez Németh G. Béla egy régi tanulmányában kifejtett gondolatát veszem kölcsön, ahol a tudós a költemény háromszintű szervezettségéről beszél. Első és második fokon a költői nyelvet a stilizáltság és a retorizáltság jellemzi. Illyés mestere volt az első és a második fokozatnak, a szó- és mondatforma válogatásnak és az állandósult alakzatok alkalmazásának. A harmadik szinten, a poétizálás fokán azonban, ahol a nyelv eszközi szerepből munkatársi szerepbe lép elő, már kevésbé hatékonyan végzi feladatát a Külön világban szerzője.

Németh G. Béla a poétizálás eszközei közül a hangzati eredményű számszerűségeket, a szófűzés szoros és szokatlan módjait, a jelöletlen mondatkapcsolást, az asszociációs sorok egy részének kihagyását említi, de én itt inkább a szöveg mélységi szerveződésének, a belső rétegezettségnek és elrendezettségnek fogyatékos megjelenését, azaz a lírai kompozíció hiányosságait teszem szóvá. Tamás Attila monográfiájában nagy érzékenységgel emelte ki Illyés egyik korábbi szerelmes versét, a Testvéreket, s demonstrálta rajta szép elemzésében a költő nagyszerű komponálni tudását. Ezt a mértéket azonban Illyés ritkán üti meg. A Külön világban verseinek nagy többségében alatta marad ennek a szintnek. A képletet azonban megfordíthatjuk. A stilizáló és retorizáló költői beszédszintek mestere időnként eljut a kegyelmi állapotba, s a magam szűkebb példájánál maradva, erőteljes, hatékony lírai kompozíciókat, egyszerűbben szólva: nagy költészetet alkot. Nincs ez másként a Flórához írt szerelmi versek esetében sem.

A legjobb ezért, amit Illyéssel tehetünk, ha folytatjuk Tamás Attila munkáját: kiválogatjuk a Flóra-ciklusból, amit ma is külön, önálló figyelemre érdemesnek ítélünk. Mindenekelőtt a már említett Könnyezőt, a vesztes vetélytársról, a legyőzött ellenfélről őszinte megrendültséggel készített portrét emelem ki, amelyet nehéz megindultság nélkül olvasni. A ciklus egyik legjelentősebb darabja kétségkívül az Együtt aludtál… című önmegszólító vers, amelynek a megnevezetlen bűntudat miatti vívódása feltehetőleg még Halász Gábort is meggyőzte volna, aki Illyést a nálánál súlyosabbnak érzett Szabó Lőrinc felől bírálta. Jelentős a Tamás Attila által is elemzett A lámpa lehull…, és sikerültek az ezt követő rövid, olykor epigrammaszerű, olykor dalszerű darabok: E zord időben, Ez világít, Mi értelme…, Pirkad, Könnyű. Általában elmondható, hogy a József Attila halála után írt, lassan meghiggadó, csillapuló, olykor kifejezetten depresszióba hulló versek azok, amelyekben Illyés a maga Flóra-ciklusának legjobb darabjait alkotja meg.

Elhangzott Szekszárdon, a PTE Illyés Gyula Főiskolai Kar Irodalomtudományi és Nyelvészeti Intézete, a József Attila Társaság és az MTA Pécsi Akadémiai Bizottsága által rendezett „Poétikai töréspontok” – Illyés Gyula és József Attila című konferencián (2007. június 7–9.).

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben