×

„Az élet, kérem, az nem tánctanfolyam”

Kemény István: élőbeszéd

Horkay Hörcher Ferenc

2007 // 07-08
„– De akkor mi, az Isten szép szerelmére, mégis micsoda?”

Különös alakja Kemény István a mi nemzedékünknek. Van benne valami Don Quijote, a kóbor lovag alakjából: álomvilágok rabja, délibábok hőse. Nevetni támad rajta kedvünk, aztán mégis inkább vele sírunk.

Új kötetének címe, kisbetűvel, élőbeszéd. Mit jelent ez a cím? Először is arra utal, amit a költő nevezetes Ady-interpretációjában vall: hogy az igazi költészetből az Élet beszél. A fikció és a szövegirodalom korában Kemény szemmel láthatólag nem tud elszakadni a valóságtól, miközben az ő valósága velejéig fiktív. Mondhatni, életes költő ő. Olyan, akinek minden sora „viseltes”, miközben minden szava lebeg, suhog csak a kéklő magasban. A Halállal folytatott fiktív beszélgetést követően a vers alanya nem véletlenül örül meg annak, amikor „a szekrény alól előbújt az élet / egész kisbetűs testében remegve, és / óvatosan visszamászott belém”. De van e kisbetűs életnek egy fennkölt, patetikus alteregója is. Ez viszont Káin egyik monológjában fogalmazódik meg: „Káin vagyok, nagybácsi, egy / színes, elrontott, hatalmas élet / és csupa tanulság, nem fogtok unni, / csak hallgassatok bele a mesémbe…” Hogy miként békül ki az elrontott hatalmas élet és a hétköznapian kisszerű, az az egyik kérdése e kötetnek. Pontosabban a kötet szövegeit e békülési küzdelem dokumentumaiként is olvashatjuk.

De visszatérve még a címre. Kemény versbeszédének köznyelviségére is utal, arra a nyelvi regiszterre, mely a hétköznapok beszédmódját jellemzi. Kemény ebben az összefüggésben az írott irodalom fennköltségét kívánja ellensúlyozni e lefelé hangolással, a lírát a prózával. Másrészt az evidenciák kimondásának lehetőségét keresi, azt, hogy a kétszerkettő igazsága hányszor mondható, mondandó ki: „kétszer kettő, az négy. / Ha sosem mondod el – elfelejtik. / Ha túl sokszor mondod: nem hiszik el.” Csak e köznyelvi regiszter, az élőbeszéd spontaneitása teszi bocsánatossá a modernitás utáni pillanatban, hogy olyan közhelyízű kifejezésekkel éljen, mint: „bánat a szívben” vagy „Harcra kelt, küzdött, / és elbukott”.

És még egyszer a címről! Az olvasó fejében könnyen szembeállítódik az élőbeszéd a Halotti beszéddel. Kemény lírájával kapcsolatban már sokan megírták, mennyire a melankólia, egy különösen erős elmúlásérzés jegyében fogant. Még élő beszéd ez, sugallja a cím, de már nem sokáig. Vagy: élőbeszéd ez, de legfőbb témája épp az elmúlás. Ezért válik a kötet kulcsszövegévé az élőbeszéd című, a kötet közepén elhelyezett írás, mely a Halállal folytatott párbeszéd. Ezért, hogy az Epilógus (mint az előbeszéd pandanja) utolsó sorában azt olvashatjuk, Káin szájából, Istennek címezve: „Te küldtél körbe-körbe, ne mondd, hogy élsz, uram.” Ez a sor Istentől is megvonná az életet, az örök lázadó, az egyetemes testvérgyilkos, Káin gesztusaként, aminthogy Káin nevében vall a következő versrészletben a lírai alany saját beszédmódjáról is: „a hangom minden az égvilágon, / csak nem emberi beszéd”. Vagyis az élőbeszéd című kötetben közölt szövegek egy része csak nagyon is idézőjeles formában tekinthető élő beszédnek, sok tekintetben közelítenek ahhoz, amit nevezhetnénk halotti beszédnek is.

Ha a cím sokértelműségéből sikerült néhány vonatkozásra rámutatnunk, akkor ezután érdemes a címlapon közölt fotográfiára is röviden kitérnünk. A fotó fölülnézetből mutat egy sínrészletet az alátétül szolgáló apróbb-nagyobb kövekkel, s a kép bal felső sarkában egy kóbornak tűnő kutyával. A kutya valamit vagy valakit néz, ami vagy aki azonban nem látható a képen. Mindez fekete-fehérben (pontosabban zöld-fehérben) kiábrándítóan elhagyatott hatást kelt: egy világvégi állomáson egy világtól elhagyatott, gazdája által elkergetett állat ácsorog. A kutya alakja szövegszerűen az Egy tragédia című versben jelenik meg. A kissé talán patetikusan fogalmazó szöveg többes szám első személyben íródott, mondjuk, egy család szemszögéből, amelynek régi kutyája „Rákos lett, / elpusztult idő előtt”.

A címlap helyesen sugallja, hogy egy már-már tragikus, de legtöbbször mégis inkább csak végtelenül letargikus hangulat jellemzi a kötetet. Úgy tűnik, szerzője kiábrándultan hiteles képet kíván nyújtani elhagyatottságról, kitaszítottságról, magányról. Az első szövegben például (a címe Kesztyű) egy kesztyű szólítja meg az olvasót. A szövegből világossá válik, hogy egy elhagyatott, elvesztett kesztyű ez, amely a zebrán hever, az út közepén. S épp az olvasó autója elé vetette – a sors?, egy kéz?, valami ismeretlen erő? Ráadásul az olvasónak a fikció szerint nincs ideje kivárni, hogy kiderüljön, ki is lehetett az, aki kesztyűt vetett elé. Ám erre nincs is szükség. A vers végére kiderül, tulajdonképpen nem is a kesztyű beszél, hanem – mondjuk így – a lírai alany, egy egyes szám első személyben megszólaló beszélő, aki azt is bevallja, hogy azért élt e retorikai eszközzel, mert saját helyzetét épp egy ilyen leejtett kesztyűhöz látja hasonlatosnak. Vagyis a Keményre oly jellemző allegorizálás jelenik meg e szövegben: a kesztyű önmagán túlmutató jelentőségre tesz szert, magára ölti a beszélő ember alakját, mégpedig egy nagyon is meghatározott jelentéstöltettel.

Hasonló megszemélyesítés, ha tetszik, szerepjáték, sok versben megjelenik, az egyébként leginkább dokumentarista hangütésű első ciklusban is, melynek címe a kötet egyik kiemelkedő versének is címe: Fel és alá az érdligeti állomáson. A pénz című szövegben egy volt királyfi beszél a sárkányhoz, mely valószínűleg a pénz megszemélyesítője, csatájuk végeredményét a következőképp összegezve: „Azt hiszem, feladom.” Egy másik versben egy megcsalt űrhajós beszél a Holdhoz, mely engedte, hogy más űrhajósok is leszálljanak rá. Ám nem is a féltékenység és a hűtlenség összefüggése a vers főtémája, legalábbis nem ez a mélypontja. Hanem az a jelenet, amelyben az űrhajóst kineveti a lánya, mert nem akarja elhinni, hogy csakugyan járt a Holdon.

A múlt szembesül e kötetben (is) a jelennel, mégpedig egy értéktelített(ebb) múlt egy értékhiányos jelennel. Keménynek egészen kivételes „időérzéke”, vagyis történelmi érzéke van. Nemcsak az egyén múltja foglalkoztatja, hanem a közös múlt, a nagybetűs történelem is. Ám úgy látszik, mindkét típusú visszatekintés meghatározó hangulata az értékvesztés. Erre az általános hanyatlástapasztalatra, de legalábbis a jelen értéktelítettségére utalnak már az olyan verscímek is, mint a Szomorúan, Egy tragédia, Állástalan táncosnő. Erre a sémára épül, bár hősiesen küzd valamifajta értékátmentésért, az Egy megmaradt házasság című szöveg is: „Most boldog vagyok, mert egyben látom, / aminek rég / szét kellett volna esni”. De a házasság megmentésének árát itt is benyújtja a múló idő: az egyben maradás oka a beszélő szerint a megszólított házastárs vele szembeni vaksága: „te naiva vagy, bízol bennem”, vagyis nem kettejük érdeme a házasság megmentése, hanem csak a másik fél tisztánlátásának hiánya a magyarázata az együttmaradásnak.

A legszembetűnőbb a múlt és a jelen egymással szembeni kijátszása a ciklus címadó szövegében. Az érdligeti állomás e szövegben harminc évvel ezelőtt takaros, „helyes kis állomás volt, / telente fűtött váróterem… stb.”, ma viszont: „A gazban román cigarettásdoboz”, a peronon pedig „örök-vesztes külsejű emberek”. De a szembeállítás nemcsak a külvilágra, hanem a beszélő belvilágára is igaz. Míg egykor az ilyen alakokat megvetette, ma kénytelen belátni, hogy a következő leírás: „földig lerombolt önérzet, / széttaposott cipő, borosta, bánat, / egy szinte véletlen arany karóra, / leszegett fej és félrenevelt múlt”, rá is éppúgy igaz, mint a többi várakozóra. Vagyis az állomás állapotának hanyatlása párhuzamos a beszélő állapotának romlásával („bánat a szívben”). Ez a külső-belső értékvesztés a ciklus cantus firmusa.

De még mindig nem jutottunk el a kötet mélypontjáig. Mintha a hanyatlás folyamatosságát, megállíthatatlanságát maga a kötetszerkezet is megkísérelné visszaadni. Bár alulhangolt az indító ciklus is, ezután még mélyebbre kell süllyednünk a szövegek irányát követve. Először a a Halállal folytatott hátborzongató beszélgetést olvashatjuk, majd egy meglehetősen elsikerült, erőtlen és nehezen értelmezhető, ám magában is önálló ciklusként tálalt álomvers után az Egy hét az öreg Káinnal című ciklus hét darabja következik. Ezekben Káin egyenest az emberiség őseként jelenik meg (Ádám helyett, tulajdonképp negatív Ádámként). A tizenegy részből felépülő Élőbeszéd formailag hosszúvers, melyben az epikai elemek dominálnak, szemben az előző ciklus dokumentarista tartalma ellenére hangsúlyos lírai szövegalakításával s a Káin-ciklus dramatikus felépítésével.

Az Élőbeszéd sztorija szerint a Halál az utolsó nácinál tett látogatását meséli el a beszélőnek (és az olvasónak). Az idős úrként beállított náci történetére Káin történetét olvassa rá a Halál, abból kifolyólag, hogy Ábel volt az első halott ember, akivel a történelem során a Halál találkozott, ezért számára halál és gyilkosság egymáshoz jelentésükben hasonló fogalmakká váltak. A beszélgetés hangneme gunyoros-groteszk, félelmetességét és hitelességét egyaránt az abszurdba hajló, időnként szójátékokon vagy egyéb nyelvi leleményeken alapuló fekete humora adja (például a beszélő azt kérdezi a Haláltól: „– Csak nem a haláltól félsz?”). Az élő és a Halál közti beszélgetés azért tud élőbeszéd maradni, mert a vers alanya nyilvánvaló félelme ellenére (vagy épp azért) képes fenntartani a dialógust. Márpedig amíg szóval tartja a Halált, addig más sem tud meghalni.

A halál látogatásának ijesztő, végső soron mégiscsak Dosztojevszkijre visszavezethető motívumát feldolgozó szöveg azonban csak előjáték, prológus a Káin-szövegekhez. Ám már itt megjelenik az a gondolati szál, amely szerint az emberiség Káin utóda, örököse, vagyis „Hogy testvérgyilkosok vagyunk, és / közös kincsünk a rossz lelkiismeret”. Míg az első ciklus a szerző korábbról is már ismert magánmitológiájának további kibontása, e ciklus a nyilvános történelem értelmezésére vállalkozik a bibliai Káin-történet töredékes újrafogalmazásával. Ez az epizódokból épülő szövegegyüttes az öreg Káin fiktív alakját állítja elénk, aki az emberiség prófétájaként és megmentőjeként jelenik meg, persze ironikus kifordítottságban: „Értékválság van, Káin úr! / Szükség lenne a hiteles szóra, / apát keresnek az emberek, / és a Biblia azt mondja, önt.” S nem kell sokat találgatnunk, ha kíváncsiak vagyunk rá, hogyan viszonyul történetéhez a beszélő, pontosabban hogy milyen jelentéseket próbál belekódolni a szövegbe a szerző. Hős és elbeszélő viszonya legvilágosabban a Káin éneke messziről című versben áll előttünk, ahol a két szerep egybecsúszni látszik: egyes szám első személyben szólal meg a vers mesélője, aki maga Káin: „Én vagyok Káin, nagybácsi és űzött nagyvad”. Játékos szöveg ez, legalábbis az is, de végső soron a rossz lelkiismeret hangját szólaltatja meg (e fogalom a kötet több szövegében is előkerül). A Káin-versek Keményre jellemző szerepversek, de a szerepjáték mögött a keserűség valóságos: „Káin vagyok, nagybácsi, és csakis / nagybácsi, alig-alig apa, / két lábon járó tapasztalat. / Soha ne öregedjetek meg!”

A hangfekvés e disszonanciája mellett (mely abból fakad, hogy ironikus bibliai parafrázist olvasunk valóságos élettapasztalatok megvallásaként) a Káin-ciklus igazi érdekessége a dramatikus építkezése. Az egyes darabok ugyanis nem független, önálló egységek, hanem elkülönített jelenetek egy dramatikus egészen belül. Mintha egy megíratlanul maradt dráma színeiből kapnánk ízelítőt, vagy egy kirakós játék véletlenül kezünkbe akadt néhány darabjával bíbelődnénk épp. A ciklus szervező elve nem valamifajta tematikus mag, hanem a téma elemei közti kapcsolati háló. A címek is jól láthatóvá teszik ezt a sűrű, mégis kihagyásos szerkesztésmódot. A ciklus A mítosz című verssel indít, ezt követi, a bevezetés második elemeként, az Előkészítő látogatás. Ezután egy Káin éneke közelről című vers következik, amelynek párdarabja a ciklus végén olvasható Káin éneke messziről. Ez utóbbit pedig, kicsit rendhagyó módon, megelőzi az Epilógus. A Káin és a Biblia című rész láthatólag egy monológ (erre utal legalábbis az, hogy a szöveg idézőjelek közé kerül, s egyes szám első személyben íródott), amire viszont egy kardal felel (A szomszédok kara). Mindezek fényében még az is elképzelhető, hogy Kemény egy későbbi kötetében továbbírja e lírai drámatöredéket.

A kötetet végül három különálló, egymástól formailag meglehetősen elütő vers zárja, melyek mindegyike önálló ciklusként is működik. Van köztük meglehetősen igénytelen, rövid szöveg is (Kis majom), de van újabb hosszúvers is (a nulla fogalmát elsirató A semmieset), és egy záróvers, mely a Kesztyű címűnek lesz méltó párja. A Kis majom beszélője, úgy tűnik, egy magányos kisgyereket szólít meg a címben szereplő, meglehetősen bántó kifejezéssel. A vers a város zúgását (a dolgozó felnőttek világát) állítja szembe azzal, ahogy a magányos kisgyerek játszik – ami lehetne akár Kosztolányi-utalás is, de a megszólítás nem kedveskedő-együttérző, hanem kifejezetten bántó-lesajnáló tónusa ezt kizárja. A Nulla siratása az eldobott kesztyű témájának felelevenítése. A dalszerű, sok ismétléssel dolgozó, strofikus formába öntött történetben a számok felkerekednek, mert egyre vágynak: el innen! Igen ám, de „A Nulla itt marad, szegényke”. A brémai muzsikusok vagy a bibliai Benjámin-történet szerkezetére emlékeztető meseszerűségben szegény Nulla siránkozik, a számok (Egy, Kettő, Három és a Többi) viszont bosszankodnak, hogy vissza kellene fordulni érte. El is határozzák, hogy inkább feláldozzák Nullát, de nem mennek érte vissza. A társaságban nyilvánvalóan a leggyöngébb láncszem szerepét betöltő Nullát mindenfélének kikiáltják: betegnek, bolondnak, sértődöttnek, rossz színésznek, csak hogy ne kelljen érte semmit se tenniük. Mivel egyikőjük sem tud egy igent kinyögni arra a patetikus kérdésre, hogy van-e, aki a Nullát szereti, végső közös döntésük kegyetlen: „A Nulla tőlünk megdögölhet.” Ám a történet különös, csodaszerű fordulatot vesz, a számok végül mégis visszamennek érte.

Nulla tehát, a Kesztyű párja, megmenekül. Igaz, hogy sok viszontagság után, és nehezen értelmezhető módon, de története happy enddel zárul. Ám kérdés, hogy a kötetzáró verset is tudjuk-e happy endként olvasni. Az egyes szám első személyű versbeszélő kezébe kerül egy régi kacat („egy régi fénykép, / egy fél pár kesztyű / vagy más kacat”), mely szembesíti régi önmagával. Csakhogy itt, szemben az érdligeti állomással, fordított a vers értékszerkezete. Míg amaz a romantikus értékszerkezet jegyében íródott – szép múlt, kiábrándító jelen –, a kötetzáró vers, épp ellenkezőleg, a múlt hányattatásait állítja szembe a csoda folytán megszerzett javakkal, értékekkel („vannak / gyerekeim, múltam, sőt, gerincem”) s az ebből fakadó mai helyzettel, hogy tudniillik „ma mennyivel boldogabb vagyok”. Ám mint kiderül, az értékrend nem ilyen egyértelmű: a beszélő mégis a régi énjét kezdi siratni, s magát vádolja, hogy megváltozott, ami szerinte az árulással, sőt az öngyilkossággal ér fel. És ezt a múltsiratást egy meglepő képpel teszi érzékletessé a vers. Egy képzelt Belgiumról ír, melyben az autópályák akkor is – hiábavalóan – kivilágítva maradtak, „Mikor már öreg és magányos volt Belgium”. A pazarló fényözönt szánalmasnak, furcsának és pusztulásra méltónak ítéli a beszélő – de végül mégis megmentendőnek. Hogy mért? Mert „fölösleges fények nincsenek, / és célszerűek a romok”. Ha a vers első felével próbáljuk kapcsolatba hozni e tantörténetet, akkor mintha valami olyasmit sugallna, hogy a múlt minden fénye és romja menteni való – talán épp ez tekinthető a költő feladatának. Amellett, hogy az evidenciákat sem szűnik meg kimondani – se túl ritkán, se túl gyakran – ahhoz, hogy el ne felejtődjenek. Mindehhez pedig csak annyit fűz, a kötet utolsó soraként, a költő: „És gúnyolódni tilos.”

Persze ha ezen a ponton zárnánk le a kritikát is, úgy tűnhetne, moralizáltunk egy moralizáló kötet kapcsán. Pedig a kötet igazi erőssége nem annyira az igazsága (ami szintén tagadhatatlan), hanem a jellegzetes és nehezen felejthető, Keményre oly jellemző képei. A recenzens elfogultságával hadd zárjam hát e sorokat a kedvenc képemmel, értelmezését az olvasóra bízva: „A bogaras bácsi meghalt. / Szétnyílt tenyeréből / a szarvasbogár elrepült.” (Magvető, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben