×

Darabka és egész

Tverdota György: „szublimálom ösztönöm” – József Attila-versek elemzései

Prágai Tamás

2007 // 07-08
Az elmúlt évszázad legnagyobb összeütközése az olvasás úgynevezett formalista és nem-formalista (kiváltképp politikai) módjai közt volt az irodalomtudományban, írja egy közösen szerkesztett, 2003-ban megjelent, Close reading (Duke UP, Durham and London, 2003) című szöveggyűjtemény élén a szerkesztő Frank Lentricchia és Andrew DuBois. A szoros olvasás (close reading) az amerikai Ransom 1941-es könyve után új kritikának nevezett irodalomtudományi irányzat egyik kulcsfogalma, mégpedig eredendően technikai fogalom: az Egyesült Államokban a háború után meginduló pedagógiai szemléletváltozással párhuzamosan a háttérismereteken alapuló, tekintélyelvű pedagógiai gyakorlat uralmát megtörni szándékozó egyetemi oktatók a szöveghez fordulva próbálták diákjaikat kreatív szövegértésre ösztönözni. A formalista módszer az amerikai szóhasználatban alapvetően ezt a megközelítésmódot jelenti. A másik, nem-formalista módszer – a szerkesztőpáros általánosnak mondható gyakorlatot követő értelmezésében – a teóriához való odafordulás jegyében vizsgálja a szöveg és megértés előzetes feltételeit, de – mint ezt mindkét oldal hívei kiemelik, gyakran az irodalom retorikai vizsgálatával a teória irányába váratlan távlatot nyitó Paul de Manra hivatkozva – szintén az egyetemen elsajátított close reading „megértéstechnika”-fundamentumaira épült magaslatról. Hogy mindkét oldalt méltóképpen reprezentálják, kötetüket két fejezetre osztják a szerkesztők. Az egyik a hangzatos Formalizmus (plusz), a másik a kérdőjeles Formalizmus után? címet kapja, s mint tartalmas előszavában Andrew DuBois kiemeli, a két iskola, megközelítésmód osztozik az irodalomról való azon tapasztalatban, hogy az – ismét de Manra utalva – „egyszerre létezik a hiba és igazság módján”.

Egy József Attiláról szóló tanulmánykötetről írott recenzió élére ezt a bevezető bekezdést a kötet alcíme, a József Attila-versek elemzései kitétel indokolja. Tverdota György előszavában leszögezi, hogy a kötet összeállítása során annak középiskolai tanárok, egyetemi hallgatók számára való hasznosságát tartotta szem előtt. A „szublimálom ösztönöm” megközelítésmódja az alapvetés szintjén – mondjuk: a didaktikai szempont fontossága miatt – nem áll távol az új kritikától, noha a párhuzamot hiba volna a kelleténél szorosabbra vonni. A konkrét szöveg retorikai és stiláris elemzése mindkét esetben kiindulópont; de az eszmetörténetben való elmélyülés inkább az angolszász irodalomkritika nem-formalista ága felé közelítené Tverdota György elemzéseit, melyek konkrét tudománytörténeti előképe nyilván Szabolcsi Miklós nagymonográfiája, amely ma is hivatkozásokat és szembenállásokat, módosításokat is gerjesztve határozza meg a József Attila-kutatás szempontjait. Szándékát tekintve Tverdota könyve műközpontú, ez sem áll távol Szabolcsi megközelítésmódjától. Nem kerüli József Attila „politikai” verseinek tárgyalását: „A politikai költészet csapdáit valószínűleg József Attilának sem sikerült mindig elkerülnie, mint ahogy ezt Vörösmarty, Petőfi, Arany, Ady vagy Kassák, s hogy időben közelebbi példákkal éljek, Nagy László, Orbán Ottó vagy Petri György esetében sem mondhatjuk – írja a Tömegről írt tanulmány élén a szerző. – Azzal tehát, hogy ettől a ballaszttól végre már meg kellene szabadulni, egyáltalán nem értek egyet. Úgy gondolom, hogy éppen ellenkezőleg: átestünk a ló túlsó oldalára.” Véleményével egyetérthetünk, kiváltképp, ha figyelembe vesszük, hogy a politikai értelmezés eredendő kizárása az elemző részéről olyan befogadói előfeltevést érvényesítene, mely helytálló lehet József Attila „tiszta költészet” koncepciójához közelítő versei kapcsán, ám aligha vonatkoztatható más korszakaira. E kérdés újratárgyalását éppen a korábbi (’89 előtti) ideológiai korlátok ténye kényszeríti ki.

Alapvetően nem értékelő kritikákról van szó a kötet írásaiban, annak ellenére, hogy a szerző nem ódzkodik az értékelő megjegyzésektől. Ezek azonban általában a tanulmányok végén, mintegy lábjegyzetben olvashatók; a nem csupán a magaslatokra, hanem a műhelymunkára való fogékonyságot a tartalomjegyzék is jelzi. Az alkotói pálya szempontjából jelentős, általánosan ismert és előszeretettel elemzett és hivatkozott „nagy versek”, a Tiszta szívvel, az Április 11, a Medáliák, a Nyár, a Külvárosi éj vagy a Dunánál, a kisebb remeklések, a Klárisok, a Gyöngy, a Harmatocska, a vitatottabb, problematikus darabok, a Párizsi anzix vagy a más szempontból vitatott Tömeg mellett olyan zsengéknek is figyelmet szentel, mint a Kövek vagy a Végül, melyek inkább a pálya korai korszakának alakulása – a belső műhely – tekintetében jelentősek, és ezek – a Végül vagy a Párizsi anzix esetében is – más-más alapon álló, ám saját szempontrendszerét következetesen érvényesítő, mintaszerű és – hadd tegyem hozzá, bár ez szubjektív – érdekfeszítő elemzést nyújt. A Végül esetében így ír: „A vers, amint mondtam, nem hibátlan. Az irodalomról való gondolkodásnak azonban az egyik legbutább előítélete az, hogy a tökéletesen hibátlan vers mindig értékesebb, mint az, amelyben valamely fogyatkozást fedezünk föl. Vannak tökéletesen hibátlan középszerű versek, és vannak zseniális művek, amelyek nem mentesek a szeplőktől. […] József Attila ún. proletárverseinek egy része más tendencia sodrában, esetünkben az anarchizmus szellemében született, s azért lett proletárköltészetként elkönyvelve, mert a költő bizonyos átalakításokat végzett rajta, illetve ilyennek tekintett kötetben szerepeltette. Még fontosabb talán, hogy a Végül poétikai sajátosságai (anzixszerűség) vagy önképalakító természete folytán besorolható olyan szériákba is, amelyek nem politikai természetűek, s így akár másféle, nem politikai olvasatot is felkínálnak.” E konklúzió – a logika vázára csupaszítva – két szemponton nyugszik. Az egyik: eszmetörténeti, melyet ebben az esetben nevezhetünk politikainak is; a másik formai, vagyis poétikai. Az értékítélet, a kortárs irodalomkritikában mostoha „hibátlan”, „tökéletesen hibátlan”, „értékes” kifejezések kimondatlanul is e két pilléren nyugszanak. Érdekes ebből a szempontból egy, a tiszta költészet kapcsán felmerülő probléma. „A közlés technikája a kifejtés, hirdettük, a költészeté a kifejezés – idézi Német Andort. – Valamennyiünk ideálja a komprimált vers volt, amelyben nem a költői van felhígítva, hanem amelynek az élvezőben kell feloldódnia. Mert minden eleme tiszta poézis, még a betűk rendje és egymásutánja is.” Valóban. De hogyan választható külön a „tiszta” és „tisztátalan”, a „költői” és „költőietlen” nyelvhasználat? Elgondolkodtató, hogy József Attila maga lép túl ezen, azzal, hogy „sikerült a közlést kifejezéssé integrálnia”. De hogyan szelektálja anyagát a kritikus?

Ezzel, vélem, alapvető módszertani kérdésekhez jutottam el. Tudjuk, hogy az irodalomtörténet-írás és irodalomkritika alapvető problémája hosszú évtizedeken keresztül – a bevezetőben idézett szöveggyűjtemény szerzői szerint (talán enyhe túlzással) „a múlt század során” – a pozitivista megközelítésmód uralmának megnyirbálása, átgondolása, esetenként harcos kritikája volt. Az alkotót – a romantika zsenikultuszának ellensúlyaként – főként a hatvanas évek ideológiai vitáit követően biztosnak vélt trónjáról a szöveg taszította le. A kritikusokat többé nem az érdekli, hogy „milyen kását evett a szerző, miközben művét írta”, sokkal inkább az, „hogyan működik” a szöveg: milyen retorikai alakzatok vezérlik és számolják fel megértésünket, hogy jelenik meg az esztétikum az időbeliséghez kötött alkotásban, mi az esztétikai értékítéletek alapja, mit érzékel, mit vár el a befogadó, vagy hogy mi módon tűzi ki a korszakhatárok jelzőkaróit az irodalomtörténet... Nem lehetetlen, hogy e szempontok egy része is „kásaproblémának” tűnik majd néhány évtized múlva, ám kétségtelen, hogy az általánosság magasabb szintjén mozognak, és messzebb tekintenek az egyszerű okadatolásnál. Tverdota György alapvetően két szempontot érvényesít tanulmányaiban, amelylyel anyagát tágabb összefüggésrendszerbe helyezheti. Az egyik a már említett eszmetörténeti szempont. Az 1924 első napjaiban írt Kövek estében rámutat az avantgárd hatására, mely boldogtalan individuális jelennel és kollektív jövővel számol; rámutat az épület-metafora elterjedtségére a korabeli gondolkodásban, Szabó Dezsőtől, Kassáktól, Gábor Andortól hozva példát; arra a képzetkörre, mely a baloldali kommunizmuseszményt az antik Róma keresztény végnapjaival veti egybe, és ezzel a gondolattal értelmezi át a vers látszólag csak-keresztény felhangjait; végül kimutat néhány, helyenként parafrázis-feszes párhuzamot Nietzsche Zarathustrájával, mely – tudjuk – Wildner Ödön 1908-as fordítása óta inspirálta termékenyen a századelő írástudóit. Ebben az aspektusban kap új értelmet Németh Andor megállapítása, aki a baráti közelségből ismert József Attila „erkölcsi indifferentizmusáról beszél 1929-es kritikájában, és a Szeretnének kezdősora (»Jóról és rosszról nem gondolkozom«) Nietzsche művét juttatja eszébe: »Annyi bizonyos, hogy egy nevezőre tudja hozni az életjelenségeket, jenseits von Gut und Böse, s valamennyihez egyformán ragaszkodik«” – idézi Tverdota György Németh Andort. De egészen más felhangokat kap a tárgyiasság kérdése is, ha a fogalmat nem a kézenfekvőnek látszó angolszász versmodell (az elioti „tárgyi egyenértékes” felől) közelítjük meg, ahogy ez egy babitsi vagy későbbi, újholdas líramodell értelmezése során valószínűleg indokolt; hanem a szómágia, a tárgyak „tondija” – József Attila saját, e modellel szemben támasztott kritikája felől.

Forma és formán túli – vagy az elemző szavaival: „darabka és egész” – e gondolat fényében bontakozik ki és kapcsolódik egybe. A Kövekben vázolt, kétrétegű jelentésmező egymástól távolinak tetsző horizontokat vetít egymásba, József Attila ily módon föltárt gondolatvilágában „ugyanannak a képzetnek két ellentétes, egy kollektivista és egy nietzschei jelentése van. Az Übermensch világa és a közösségi társadalom a Kövekben szoros közelségbe kerülnek.” Ugyancsak több elemzésben – például a Tiszta szívvel esetében is – megmutatkozik, hogyan karol egymásba avantgárd modernség és klasszikus formafegyelem. Az efféle pontosan adatolt kettősség az alkotói horizont(ok) összetettségét, interferenciáját mutatja meg, és e jelenségnek nyilvánvaló módon teoretikus konzekvenciái is lehetnek. Tverdota munkamódszerét szívem szerint munkaelemzésnek, műhelytanulmánynak nevezném. Az alkotás medrébe, sőt áramába állítja olvasóit, arra a variációk által alámosott, termékeny és képlékeny talajra, mely József Attila esetében hegyről lezúduló folyóvíz elevenségéhez hasonlítható, mely kimossa mezítelen talpunk alól a finomkavicsos medret – ahogy az Erdélyi-Érchegység és a Déli-Kárpátok bércei közül az Alföldre zúduló Maros, Makótól és a magyar–jugoszláv–román határtól néhány kilométernyire. Közismert, hogy József Attila bizonyos verseit átdolgozta, elemeiket felhasználta és átgyúrta, más-más kontextusba illesztette be. (A Kövek egy motívumát például az Eszmélet IV. szakaszában.) Barokkos, ám következetes allegória: eszmetörténeti fénye esetenként a félhomályos műhely zugaiba világít. Ez a műhelyelemzés egyik hozadéka. A műhelyelemzés a vers generálódásának közelébe – vagy ahogy Michel Riffaterre fogalmaz: az „igazi originalitás jelenében” – helyez el. A másik hozadék: működésében kiemelőtollal átsatírozva mutatkozik meg a versalkotó alakzat, és Tverdota György mint vérbeli formalista biztos kézzel ragadja meg, emeli ki és mutatja föl a nyilvánvalóvá tett poétikai tényt.

Az elemzett poétikai szerkezetek közül hármat emelnék ki. Az első: az önrím, és tágabban: az azonosalakúság, homonímia. Jól tesszük, ha számon tartjuk a jelentésmezőt elbizonytalanító szemantikai tényezők közt, melyek a jelentőségüknek megfelelő helyet keresik a kortárs poétikában. Az Április 11 elemzése során az „alkotmányba” kétértelműségére világít rá a tanulmányíró; a szélhez kapcsolódó mitikus-poétikai viszony alapos elemzését kiegészíthetnénk a szél (mint légfuvallat és mint perem) kétértelműségének felvillantásával. József Attila – mint a Tiszatáj 2005/4-es számában megjelent tanulmányomban magam is próbáltam megmutatni – rendkívül fogékony a kétértelműségen alapuló szójátékokra; az elemzett versben ilyen a szél „rengeteg” (mint hatalmas és mint ringató) jelzője is. A második: a mondattani elbizonytalanítás eszköze. Több példán (az Április 11 mellett az Óda esetében is) bemutatja az elemző. Versalkotó jelentőségére ismét csak utalni van módom, ezt további kutatások bizonyára megerősítenék. A harmadik: az anzix-szerkezet, melynek kialakulását a Walt Whitman-féle mellérendelő felsorolásból, a kassáki szimultánszólam-technikából és az összefogottabb, hagyományos poétikából a Párizsi anzix esetében mutatja meg. Itt jegyzem meg, hogy az alkotás rejtekútjain bujkáló forma figyelemre méltó karriert ér meg a hetvenes évek – például Kormos István – költői munkáiban.

Az Április 11 kapcsán Tverdota megjegyzi, hogy „a szövegek, melyek születésünkről vagy a halálunkról szólnak, lényeges kérdéseket hoznak szóba, s ezek a kérdések az élet tényeire vezethetők vissza. Az életrajziság iránti szkepszisnek ezeken a pontokon föl kell adnia vélt fölényét.” Azt hiszem, valaki másnak a születése és egy idegen halála még mindig kívül állhat közönyünk miatt a saját világon, melybe saját sorsunkkal illeszkedünk; de éppen az alkotó pillanat felismerése – melybe a „szublimálom ösztönöm” bepillantást enged – átjárót nyithat az idegen sorstól a saját sors felé. Ezért, az alkotó pillanat nyomát követve tudtam a kötet elemző gyakorlatát befogadói értelemben sajátnak tekinteni, és ezzel a feltételezett „szoros olvasástól” a „legszorosabb olvasásig” jutottam el. Ezen a ponton az irodalomkritika határain túl merészkedünk. Ezért tartom jónak a kötet zárszavát, s úgy vélem, ennél alkalmasabbat nem találhat kritikája zárszavának a recenzens sem: „Elemzésünket azzal a konklúzióval zárhatjuk, hogy József Attilával foglalkozni emberlétünk legrejtélyesebb, legmegrendítőbb titkaival való foglalkozást jelent. Ettől a kifürkészhetetlen mélységtől és tökéletességtől annyira izgalmas ma is alakja és költészete.” (Universitas, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben