Budapest–Zágráb: oda-vissza
V. rész
Kiss Gy. Csaba
2007 // 07-08
Magyar nyomok Zágrábban 1.
Vannak, persze. Miért is ne volnának? A város múltjának különböző rétegeiben kell keresni őket. Többnyire halványak, alig láthatók. És nem elsősorban a közös történelem hőseinek az emlékére, emlékük helyeire gondolok. Mert ezekből van bőven. Igaz, nem tartják számon magyar vagy magyarországi vonatkozásaikat. A Tér egyik sarkán indul a Juriši´ utca. A kőszegi hősé. Mi persze máshogy írjuk a nevét. Annak idején Nemeskürty tanár úr eljátszott azzal a könyvében (Ez történt Mohács után – az utóbbi időben ritkán hivatkoznak rá), hogy Jurisich Miklós nevét horvát formájában írta. Mellszobrát a Zrínyi sétányon a horvát hősök kis panteonjában a következő fölirattal látták el: Kőszeg védője. Csakhogy Kőszeget horvátul Kisegnek hívják, s általában még magyar szakos hallgatóink sem tudják, mi fán terem ez a település. Nekik tehát a Zrínyiek, Jurisich és a többiek – kizárólag horvát hősök. Beriszló Péternek (hírét, még a XVI. század elején, magyar nyelvű vers örökítette meg) szintén van utcája az Alsóvárosban. Történelem szakosnak vagy történésznek kell annak lennie, aki hallott arról, hogy ez a törökverő hős Veszprém püspöke volt.
Fönt ülök az Ady Kör könyvtárában Zágráb magyarjairól töprengve. Túloldalt a Szent Istvánnak szentelt székesegyház tornyai. Nézem a könyvespolcokat, semmiféle szakmai logikával sem magyarázható ennek a könyvhalmaznak az összetétele. Magyar klasszikusok, néhány értékes történeti munka, ponyvák, népszerű irodalom a második világháború előtti évekből, a kommunista kor propagandaszemete. A Radi´ utca 32-ben vagyunk, közvetlenül a Felsőváros kapuja mellett. Jobb napokat látott épület, kétemeletes XIX. század végi neoreneszánsz-neobarokk palota. Hosszú boltíves kapu, kerékvetők mind a két oldalán, vezet az udvarra. A kapu fölött régi betűkkel készült fölirat figyelmeztet, hogy 21 órakor zárják. Az udvaron dél-itáliai hangulat. Mintha egy neorealista film díszletei közé érkeztünk volna. Szemben a bejárat az Ady Kör helyiségeihez. Bent kedvesen provinciális magyar hangulat fogad. Lehetnénk Rimaszombatban vagy egy erdélyi kisvárosban. Műkedvelő előadásokat tartanak itt, ünnepi megemlékezéseket, irodalmi esteket a horvát főváros mai magyarjai. Egy nagyvárosi szórvány. Többnyire olyanok, akik máshol születtek. Úgy kerültek ide feleségként, férjként, munkát keresve. A délszláv háború idején megszaporodott a számuk. Baranyából, Szlavóniából szakadtak Zágrábba, meg a Vajdaságból. Hogy hányan vannak? A népszámlálási adatok szerint 2001-ben egészen pontosan 841 fő. Ennél bizonyára valamivel többen. A becslések 1200-tól 3000-ig terjednek. Talán az 1200–1400 közötti áll a legközelebb a valósághoz. Vannak közöttük, akik még nem gyökereztek meg igazán Zágrábban. Majd a gyerekeik. Persze kérdés, hogy közülük hányan és hogyan fognak beszélni magyarul. Azoknak is idegen némelykor a horvát világ, akik évtizedeket éltek a második jugoszláv államban. A vajdasági magyarok tapasztalatom szerint tartózkodóan nyilatkoznak a horvátokról. Valahogy távol érezték magukat tőlük. Még ugyanabban az országban is.
A zágrábi magyar közösség – két évszázada talán, ha nem régebben – a folyamatosság hiányát kénytelen újra és újra megélni. Szinte régészeti kutatásra van szükség ahhoz, hogy megismerjük történetét. Az idekerült magyarokat rendre fölszívta a horvát világ, eltűntek, majd jöttek ismét újak, akiknek azután szintén nyomuk veszett. Nem csodálkozhatunk rajta. Az 1868-as magyar–horvát kiegyezést követő, jó előjelekkel induló korszak nemzeti előítéletekbe torkollott a század végére. 1918. október 29-én a horvát szábor kimondta az elszakadást Magyarországtól. Ha jól meggondoljuk, valójában ez volt az egyetlen legitim közjogi aktus a velünk egy országban élő népeknél. Az első jugoszláv állam nagy erőfeszítéssel igyekezett átírni a zágrábiak emlékezetét, próbálták fölszabadulásként értelmezni a történelmi elválást. Miként élhette át ezt egy zágrábi magyar?
A két világháború között jöttek ide egyetemre tanulni bácskai, bánsági magyarok. Jól emlékszem Póth tanár úr kedves történeteire erről a Zágrábról. Majd a horvát fasiszta állam, a partizánok bejövetele 1945-ben, utána meg a kommunista diktatúra. Egyik sem igyekezett erősíteni a magyar identitást abban a kevés emberben, aki magyar anyanyelvűként tengette itt az életét. A mai Ady Kör ősét 1932-ben alapították itt tanuló magyar egyetemisták. Innen kezdődik az egyesület időszámítása. Hogy járt-e itt valaha a névadó, erről nem tud a zágrábi magyar fáma. Keresztülutazni viszont biztosan keresztülutazott a városon. 1903-ban, amikor először járt külföldön, hajóval érkezett haza Fiuméba, ahonnan vonattal utazott tovább Pestre. Nem kerülhette el Zágrábot. Fölébredt-e a hálókocsiban, kinézett-e az éjjeli pályaudvarra, jutottak-e eszébe a zágrábi magyarok, erről nem szólnak a krónikák.
Egy hajdani tudósítás
A címe: Az Árpád-kör Zárában. 1897. július 4-én jelent meg Fiuméban, a Magyar Tengerpart című lapban. Szerzőt nem tüntetett föl a szerkesztőség, én nem nyomoztam a kiléte után. Üzenet a magyar Atlantiszból. De lássuk magát a szöveget: „Az a meleg és szíves fogadtatás, melyben a fiumei Árpád-kör tagjait zárai dalmát testvéreink fogadták, bizonnyal nemcsak az Árpád-kör tagjai között, hanem az egész kikötőváros közönsége körében is nagy örömöt és lelkesedést keltett. Egész Zára lobogódíszben úszott, a közönség ünnepi köntösben, zeneszóval várta a vendégeket, míg a rendező bizottság és a városi daloskör két külön gőzösön ugyancsak zeneszóval a Punta Amica fokig a fiumeiek elé hajózott. […] Borelli András gróf, a zárai városhatóság legöregebb aszesszora üdvözölte a vendégeket. A városba való bevonulás valóságos diadalmenet volt. Tetőpontját érte el a lelkesedés, midőn a kör az új színházhoz ére el, hogy remek készítésű zászlaját, melynek mindkét oldalán Árpád vezérnek lovas képe művészi kivitelben látható, a színházban elhelyezzék. Azután a zárai hölgyek által készített remek hímzésű szalaggal díszítették az Árpád-kör zászlaját. Hossza-vége nem volt a lelkes felköszöntőknek, amelyek mindegyikéből Magyarország, Fiume és Zára iránt való rokonérzés és kölcsönös jó indulat nyilatkozott. A rendező bizottság elnöke, Luxardo Michelangelo dr. lelkes szavakkal üdvözölte a vendégeket, s beszéde végén kinyilatkoztatta, hogy annak a szimpátiának és barátságnak, amely Zárát Fiuméval egybekapcsolja, csak azzal a csókkal adhat kifejezést, amelyet a hazafias Árpád-kör elnökének ad ez alkalommal. Beckers gróf, az Árpád-kör elnöke meghatottan köszöni meg a rendkívül szíves fogadtatást, mire zeneszó hangjai mellett újra szűnni nem akaró evviva tör elő, s a két elnök az állandó barátság jeléül megöleli és megcsókolja egymást. A színházban az Árpád-kör műkedvelő osztálya az I figli di Lara és az Il numero fatale című vígjátékokat felülmúlhatatlan sikerrel adta elő. A színi előadáson, valamint a szalagátadási ünnepségen Zára helytartója, Rohnefeld Dávid családostul együtt jelen volt. A löncs alatt a katonai zenekar játszott szebbnél szebb darabokat… Délután 6 órakor a giardino pubblicóban igen sikerült hangverseny következett. A Búcsúra a zárai riván került sor, a vendégek a Pannónia gőzössel indultak vissza Fiuméba.” Majd a befejező emlékezetes jelenet: „…később már csak a záraiak által lobogtatott bengáli tűzfény és a zene akkordjai jutottak el a Fiume irányában gyorsan tovasikló hajóig.”
Tehát: Árpád-kör Fiuméban. Ahol csupán a lakosság néhány százaléka volt magyar. Ők persze többnyire a város elitjéhez és középosztályához tartoztak: vezető állású tisztviselők, tanárok, újságírók. Ha egy kicsit figyelünk a tudósítás részleteire, kiderül, hogy ennek a kirándulásnak a fő nyelve az olasz volt. A fiumei olaszok magyarbarátságának elég hétköznapi okai voltak. Budapest jelentős beruházásai a városban (a főváros mellett Fiume volt az ország legdinamikusabban fejlődő települése a XIX. század utolsó évtizedeiben) meg a város horvát hátországa és számottevő szláv – főként horvát, kisebb részben szlovén – kisebbségei. A fiumanók a XIX. században többször kifejezték korántsem csak romantikus alapon nyugvó érzelmüket Magyarország iránt. Zára pedig száz évvel ezelőtt annak a Dalmáciának volt a fővárosa, mely – hiába a magyar királyok ősi joga – az osztrák birodalomfélhez tartozott. A tartomány olasz anyanyelvű lakossága ekkor már a 10 százalékot sem érte el, a fővárosban viszont többségben voltak az olasz dalmaták. Aki tehát csak a magyar délibábok színjátékát véli fölfedezni az idézett tudósításban, nem érti, milyen korabeli üzenetet közvetített Árpád apánk akkor az Adrián. Hiszen újra és újra fölvetődött Dalmácia Magyarországhoz való csatolása, pártolták és ellenezték a magyar parlamentben. Annak meg van valami különös bája, hogy milyen szívesen vállalták akkortájt a magyar nacionalizmus képviseletét különböző származású és anyanyelvű személyek.
Társország(ok)
Társ. Társak. Kettő vagy több. Ebben az esetben az ország, mégpedig Magyarország társáról van szó. Az 1868-as magyar–horvát kiegyezés után Horvát-Szlavonország volt a társországunk. Magyarul elsősorban ebben a kontextusban kerül elő ez a kifejezés. Kérdés, hogy érvényes volt-e fordítva is. Lehet-e úgy fogalmazni, hogy Horvát-Szlavonországnak Magyarország volt a társországa? Ez már korántsem biztos. A társas viszony mintha nem lett volna egészen kölcsönös. Kérdezem kollégáimtól Zágrábban, hogy mondják horvátul azt, hogy társország. Elsőre nem tudják, keresik a megfelelő jelzős szerkezetet. Pedig a reformkorban (ilyen fogalmat persze a horvátok nem ismernek, náluk inkább illírizmus korát kéne mondani) épp a horvát nemzeti mozgalom képviselte azt az álláspontot, hogy Horvátország, vagyis a három-egy királyság Szlavóniával és Dalmáciával, socia regnának tekintendő. Társult királyságoknak. Nem kapcsolt részeknek, ahogy a magyar politikusok – Deák Ferenc is – állították. Nem kívánom föleleveníteni a XVIII. század végén elkezdett közjogi vitát, hiszen eleget foglalkoztak vele a történészek. A horvátok és a magyarok is. Elég legyen annyi, hogy a társi viszonyt különbözően értelmezték. A horvátok arra hivatkoztak, hogy Könyves Kálmán úgymond szerződéses alapon lett horvát király. Antun Nemyi´, az illír mozgalom finom tollú prózaírója 1845-ben kiadott útirajzában így elevenítette föl az eseményt: „Kőrös városában Kálmán magyar király Horvátország tizenkét képviselőjével szerződést kötött, minek következtében Horvátország – ősi jogainak megerősítésével és új oklevelek adományozásával – a magyar koronához társul. Mire Kálmánt Tengerfehérváron a horvátok királyává koronázák…” Tehát nem föltételek nélkül kapta meg a horvát koronát, meg kellett erősítenie új országának külön jogait, ma azt mondanánk, autonómiáját. A horvátok történeti emlékezetében fontos fogalom a pacta conventa, miszerint lett volna ebből az alkalomból egy megállapodás, amelynek a szövege egy későbbi krónikában maradt fönn. De kiderült róla később, hogy hamisítvány. Ez csak újabb tápot adott a magyar érvelésnek, miszerint Szent László és Könyves Kálmán egyszerűen meghódította Horvátországot. Így olvashatjuk mindmáig történelemkönyveinkben. A XIX. századi horvát nacionalizmus pedig hajlamos volt nemzeti tragédiának tekinteni az „idegen” Kálmán király trónra lépését. Idetartozik még az a tény is, hogy Kálmánon kívül nem tud más uralkodóról a történetírás, akit külön horvát királynak is megkoronáztak volna. Kétségtelen viszont, hogy Horvátországnak mindvégig voltak külön jogai is a Szent Korona kötelékében. A közös államiságot gyakran úgy idézik meg Horvátországban, hogy uralkodóinkat magyar-horvát királynak nevezik. Ebben van egy kis túlzás, mondhatja nem minden igazság nélkül egy bakafántoskodó magyar. Lássuk benne a XIX. századi horvát emancipációs törekvések nyomatékosítását és a kompenzációs szándékot. Elnéző türelemmel hunyjunk fölötte szemet.
Az egykori államjogi viszony tüzetes föltárása és értelmezése a történészek föladata, a magyar–horvát unió hagyománya viszont a két nemzet közös öröksége. És úgy tetszik, a társországi kapcsolatokról, a közös államiság pozitív hozadékáról mintha – magyarok és horvátok is – megfeledkeztünk volna. Kollektív emlékezetünk nem tartja számon jelentőségének megfelelően. Pedig Magyarország és Horvátország uniója több mint nyolcszáz évig tartott. Kevés hasonló példa van az európai történelemben. Végső mérlege szerintem a XXI. század távlatából mind a két fél számára pozitív.
Mese a horvát címerről
Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy horvát fejedelem. A nevére sajnos nem emlékszem. Annyi bizonyos, hogy horvát volt, a hazája pedig valahol lent az Adrián. Arrafelé, ahol a történészek szerint valamikor a Krisztus utáni IX. században megalapították a horvát államot. Hogy egyik szavamat a másikba ne öltsem, amikor e meg nem nevezett fejedelem uralkodott, volt a horvátoknak valami elszámolnivalójuk a velencésekkel. Nekik meg a horvátokkal. Így nem csodálhatjuk, hogy ebből némi csetepaté, sőt hadakozás is kerekedett. Változó szerencsével folytak a harcok a kék Adrián. Hogy, hogy nem, a horvát fejedelem egy napon Velence fogságába került. A dózse nem bánt vele mostohán, sőt egyszer előhozatott egy sakktáblát, hogy játsszanak egy játszmát. Ha te nyersz, így a horvát fejedelemhez, visszanyered a szabadságodat, ha veszítesz, itt maradsz örökre rabnak. A játszmát a horvátok fejedelme nyerte meg, és a szerencsés kimenetelű sakkozás emlékére a sakktábla lett Horvátország címere. Ennyi a monda. Jellemző, hogy a közép-európai nemzeti szimbólumokról és mítoszokról tartott egyetemi kurzusom vizsgáin erre a történetre mindenki szokott emlékezni.
Régi a horvát címer, ha nem is vezethető vissza egészen a fejedelmek koráig (a királyság amúgy 925-re datálható), a XVI. századtól folyamatos a hagyománya. A horvát királyság címere a huszonöt vörös és ezüst kockából (négyzetből) álló pajzs. Ugyanígy régi múltra tekinthet vissza Dalmácia leopárdfejes és Szlavónia nyestet ábrázoló címere. A gond mégis a „sakktáblával” van. A második világháború alatti totalitárius horvát államnak is ez volt a címere. Ismeretes, hogy ez a Harmadik Birodalom támogatásával létrejött csatlós állam példátlan kegyetlenségéről és népirtásáról volt híres, koncentrációs táboraiban megsemmisítették a zsidókat, megtizedelték a szerbeket. Az usztasák (horvát fasiszták) állama a sakktáblás címernek azt a szintén nem tegnapról való változatát használta, amelyen ezüst az első kocka. A fölbomló második Jugoszlávia egyik bűnbakjává a nemzetközi sajtó egy része a horvát nacionalizmust kiáltotta ki. És odakerült a bizonyítási tételek közé a sakktáblás címer is. A berlini Nemzetek mítoszai című kiállítás (2004) ürügyén magyarázta egy fölvilágosult német szerző: „Az usztasák fehér-vörös sakktáblás zászlaja apró változtatással a mai napig ott van Horvátország címerében.” Máris oda lett ragasztva a borzalmak országához a minap függetlenné vált Horvátország. Mint említettem, ott egyébként ezüst volt az első kocka. A mai horvát címerben meg vörös. Őszintén szólva alig venné észre az ember. A lényeg nem ez, hanem a címkézés. A hosszú évszázadokra visszatekintő történelmi hagyomány Nyugatról nézve nem számít. Hogy a horvátoknak is joguk van nemzeti szimbólumaikhoz? Ugyan kérem. Bűnösök, mert saját államot akartak. A bélyeg – bizonyára nem teljesen függetlenül a milosevicsi Nagy-Szerbia propagandistáitól – odakerült a független Horvátország képére. A délszláv háború idején újra és újra fölemlegették. Szinte közhely lett a Jugoszlávia fölbomlásával foglalkozó kiadványokban. Mese, keserű történet egy közép-európai nemzeti jelképről.
(Folytatjuk)