×

Az Urnatemető-építő Kombinát

Erőss István paplanjai és díszpárnái

L. Simon László

2007 // 07-08
Egyetemista koromig csak akkor láttam panelházat belülről, amikor meglátogattuk a városban lakó nagynénémet, aki egy tízemeletes csoda hetedik szintjén élt bezárva. Míg a szüleink beszélgettek, addig mi néztük a tévét – doboz a dobozban, gondoltam –, vagy rohangáltunk a lépcsőházban, esetleg lifteztünk – mozgó doboz az álló dobozban, gondoltam –, s rendszeresen összevesztünk azon, ki is nyomhatja meg a gombokat. Aztán egyetemista koromban hirtelen fővárosi lettem, s hónapokig kikerültem az aluljárókat, a föld alatti dobozokat, így az astoriai albérleti szobából elindulva rendszeresen keresztülvágtam a körúton, úgy lépve át a villamossíneket, amiként otthon a tópartra igyekezve az állomás vágányait. Mire megszoktam a pesti bérházak hangulatát, a tágasabb lépcsőházat, a nagyanyám hálószobaszekrényének szagára emlékeztető öreg, lassan kattogó liftet, a keskeny kis cselédszoba félelmetes magasságát, a villamostól mozgó födémeket és a remegő ablakokat, addigra a külvárosban találtam magam egy korszerű panelházban, ami ugyanolyan volt, mint nagynéném kisvárosi tömbháza. Ekkor összeszűkült, de egyszerre ki is tágult előttem a világ, ahogy megtaláltam a helyemet ebben a posztszocialista dobozrendszerben, ahol a szocialista társadalmi mobilitás olyan mesterséges lenyomata tárult elém, ami elemi erővel volt képes megmutatni mindazt, ami a diktatúrát működtetők társadalmi programjának egyszerre volt kára és haszna. Mert miközben a régi struktúrákat felszámolva a tradicionális életformák és a hagyományos életterek, településstruktúrák lerombolására törekedtek, aközben egy olyan keverék világot hoztak létre, amely akár pozitívan is képes volt a magyar társadalom mobilitását befolyásolni. A szocialista és a posztszocialista lakótelepek ugyanis – a csúcson levőktől eltekintve – szinte a teljes társadalom metszetét bemutatják, hiszen ugyanolyan dobozba kényszerült a városiasított, a földjeitől megfosztott paraszt, a külvárosok nyomornegyedeiből előrelépő munkás, az első generációs értelmiségi vagy a kitelepítésből visszaköltöző, végre lakáshoz jutó egykori rendszeridegen vagy annak a gyermeke. Más ez, mint a külvárosi francia lakótelepek világa, mondhatnánk a panelházainkat mindig a francia házgyárak termékeinek felmutatásával védő vitapartnereknek, ha lehetne még vitatkozni, s nemcsak magunk elé beszélnénk kis skatulyánkban ülve, nézve a falakat, várva a csodát, már ha vannak még varázslatok ebben a demitizált, az urbánus mitológiáktól is megfosztott világunkban.

1962-ben dr. Trautmann Rezső arról tájékoztatta Fock Jenő elvtársat, a minisztertanács elnökhelyettesét, hogy a lakásépítés meggyorsítása, idényjellegének megszüntetése, a minőségi követelmények emelése és az anyagi ráfordítás helyes felhasználása érdekében a III. ötéves tervben fokozódó mértékben házépítő kombinátok üzembe állítását tervezik. „E téren egyik jelentős lépés a Szovjetunióból megvásárolandó Házépítő Kombinát üzembe helyezése lesz. A Házépítő Kombinát rendszerén belül, a munkák jelentős része üzemen belül, iparosított feltételek között zajlik, és a házak szerelése és befejezése lényegébe véve az év minden napján, az időjárástól függetlenül, egyenletes ütemben történhet. A Házépítő Kombinát termékeit és a kész lakásokat illetően ma még elég sok ellenvetéssel lehet találkozni. Különösen a szobák 2,55 m falmagasságával és a 18 m2-es szoba 3,08 m-es szélességével szemben mutatkoznak aggályok. Miután a korszerű lakásépítést a lakások bebútorozásának kérdésétől leválasztani nem lehet, ezért a lakások kialakításánál arra törekszünk, hogy sok beépített szekrénnyel a szobákból az egyedi szekrényt mint hagyományos bútordarabot eltüntessük. A lakások jó kialakíthatóságának és korszerű bebútorozhatóságának kézzelfogható bizonyítása érdekében, a vásárolandó Házgyár termékeihez hű méretben, három jellegzetes lakásfajtát mintaképpen felépítettünk, és korszerű, de nem különleges bútorokkal bebútoroztunk. A lakásokat a Budapesti Ipari Vásár területén, az Építésügyi Minisztérium kiállítási csarnokában állítottuk fel, és mutatjuk be az érdekelt állami és társadalmi szervek vezetői, a helyes döntés kialakításában érdekelt munkatársai részére. A kiállítás méretei nem teszik lehetővé, hogy a nagyközönség szabad látogatását biztosítsuk. Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy a párt és a kormány vezetői is, lehetőleg rövid látogatás keretében benyomást szerezzenek arról, hogy milyen színvonalú és minőségű lakásokat kívánunk a jövőben ipari módszerekkel előállítani.”

A döntéshozókat bizonyára nem zavarta, de a panelokba kényszerült lakosságot igen kellemetlenül érintette, hogy a KGST Építésügyi Állandó Bizottságának ajánlása alapján bevezetett nagypanelos építési módszereknek az új szovjet lakóház-típustervei több ponton is eltértek a korábbi Országos Építésügyi Szabályzat előírásaitól: az emelet magassága 3 helyett 2,7 méteres, a szobák belmagassága 2,65 helyett 2,5–2,55 méteres lett. A korábban 3,6 méteres, majd az időközben 3,2 méteresre módosult minimális szobaszélesség szintén csökkent, s a lakások mintegy 30%-ánál a nagyobbik szoba alapterülete kb. 4-5%-kal kisebb az előírt 18 m2-nél, s a központifűtés- és a melegvíz-szolgáltatásra tekintettel – a Szovjetunió gyakorlatának megfelelően – a konyhai tűzhelyek gázellátásához nem szereltek fel lakásonkénti gázmérőket.

Ezután azon sem csodálkozhattunk volna, ha 1962-ben dr. Trautmann Rezső arról tájékoztatja Fock Jenőt, hogy a szocialista lakások embertelen világába beleőrülő és öngyilkosságot elkövető elvtársak földi maradványainak mihamarabbi és minél hatékonyabb elhelyezésére az urnatemetők építésének meggyorsítása, idényjellegének megszüntetése, a minőségi követelmények emelése és az anyagi ráfordítás helyes felhasználása érdekében a III. ötéves tervben fokozódó mértékben urnaépítő kombinátokat fognak üzembe állítani. „E téren egyik jelentős lépés a Szovjetunióból megvásárolandó Urnatemető-építő Kombinát üzembe helyezése lesz. Az Urnatemető-építő Kombinát rendszerén belül, a munkák jelentős része üzemen belül, iparosított feltételek között zajlik, és az urnahelyek szerelése és befejezése lényegébe véve az év minden napján, az időjárástól függetlenül, egyenletes ütemben történhet. Az Urnatemető-építő Kombinát termékeit és a kész urnahelyeket illetően ma még elég sok ellenvetéssel lehet találkozni. Különösen az urnahelyek szélességével szemben mutatkoznak aggályok. Miután a korszerű urnahelyépítést a különböző típusú urnák elhelyezésének kérdésétől leválasztani nem lehet, ezért az urnatemetők kialakításánál arra törekszünk, hogy sok beépített urnatartóval az urnatemetőkből az egyedi, hagyományos urnákat eltüntessük. Az urnahelyek jó kialakíthatóságának és a korszerű temetkezés kézzelfogható bizonyítása érdekében, a vásárolandó Urnatemető-gyár termékeihez hű méretben, három jellegzetes urnatemető-fajtát mintaképpen felépítettünk, és korszerű, de nem különleges urnákkal berendeztük. Az urnahelyeket a Budapesti Ipari Vásár területén, az Építésügyi Minisztérium kiállítási csarnokában állítottuk fel, és mutatjuk be az érdekelt állami és társadalmi szervek vezetői, a helyes döntés kialakításában érdekelt munkatársai részére. A kiállítás méretei nem teszik lehetővé, hogy a nagyközönség, különösen a temetések egy részét még mindig celebráló papság szabad látogatását biztosítsuk. Nagyon fontosnak tartom azonban, hogy a párt és a kormány vezetői is, lehetőleg rövid látogatás keretében benyomást szerezzenek arról, hogy milyen színvonalú és minőségű urnatemetőket kívánunk a jövőben ipari módszerekkel előállítani.”

Természetesen a kis szocialista és posztszocialista abszurdba az is belefér, hogy a kiváltságosok, azaz az egyenlőbbek részére panorámás, luxus urnatemetők épülnek, rálátással a mi kis világvárosunkra, hogy a túlvilágról is gyönyörködhessenek a félresikerült urbanizáció dobozvilágában, az egyre inkább uniformizálódó Budapestben, ahol a posztmodern kor teoretikusai a világtrendek honosítását, a felkapott építészek pedig a már Nyugaton is erősen megkérdőjelezett uniformizált minták, ha tetszik, posztmodern üvegdobozok felépítését erőszakolják ránk. A jelleg nélküli város című írásában a holland építész-író, Rem Koolhaas is arra hívja fel a figyelmünket, hogy „a hasonulás ára az identitás elvesztése, amit általában veszteségnek tekintünk”, s ez csak azért érdekes, mert Koolhaas építészeti tervei éppen a modernizmus programjának folytatása mellett tanúskodnak, de úgy, hogy közben erőteljesen kritizálja a modernizmus eredményeképp kialakult funkcionális sterilitást. Ugyanakkor Erőss István az épített örökségünkre reflektáló, állandóan szembesítésre kényszerítő műveihez építészeti kapcsolódási pontokat keresve sokkal inkább a luxemburgi Krier testvérek építészeti és teoretikus munkájára kell felfigyelnünk, hogy megértsük – az élet, az életünk szempontjából –, mit jelentett az építészet organikus fejlődése, és mit hozhat magával a belakható terek, az emberléptékű épületek, a megfelelően kialakított településszerkezetek átalakítása, megerőszakolása, eltűnése. Léon Krier írja Az európai város rekonstruciója című írásában, hogy „a modernizmus filozófiai tévedése nem a modernizmus alapelveiben, új anyagaiban vagy technológiájában rejlik, hanem abban, hogy olyan új paradigmaként tartják számon, amely látszólag forradalmasítja, megsemmisíti és felváltja a korábban létező valamennyi építészeti hagyományt és tudást. A szabványosítás, az előregyártás, a szabad alaprajz, a függönyfal, a szalagablak, a tetőterasz, a hengerelt acél, a síküveg és a vasbeton csak korlátozott célokat szolgálhatnak; kizárólagos dogmák szintjére emelve uniformizmushoz és önkényességhez vezetnek.”

A politika által is uniformalizálandó világ a művészet, az igazi építészet ellensége. „Az építészet nem politika, csak felhasználható politikai eszközként. A valódi építészet mindig több, mint politika. Az épületek nem építészeti jellegük, hanem e jelleg hiánya miatt tűnhetnek embertelennek. Az épületek embertelenedése akkor következik be, ha az építészetet absztrakt formára redukálják, vagy hamis formákba öltöztetik. Az absztrakció és hamis külső egyaránt a giccs forrása.”

Kelet-Európában minden sokkal hangsúlyosabban jelenik meg, mint a szocializmust megúszó Nyugaton. Nálunk, miként az urnahelyeink, a lakásaink, a falusi típusházaink, a városi házgyári tömbjeink, az országaink is dobozokká, szimbolikus falakkal körülvett barakkokká váltak, s ezekben a posztszocialista épületekben nemcsak a modernizmus-posztmodernizmus válságával, a spanyolviaszt felfedező, azaz a Nyugaton már rég lejárt sémákat itthon a korszerűség, a progresszivitás hamis leple alatt eladni igyekvő világmegváltókkal kellene megküzdenünk, hanem a vidéket teljesen eluraló giccsel, a rózsaszín, hupilila, világító zöld vagy narancssárga házakkal, a csillogó tornyokkal, az ásító kő- és gipszoroszlánokkal. De persze mindez csak addig fáj, amíg el nem jutunk Erdély egyik régi, egykor csodaszép településére, Bánffyhunyadra, amely az utóbbi években nem annyira Európa egyik legszebb református templomáról ismert, hanem a befejezetlenül és javarészt lakatlanul álló, csillogó-villogó cigánypalotákról. Azokról az épületekről, amelyek egyszer a legújabb kori barbarizmus emlékműveiként fognak védettséget kapni, így alakítva át a posztmodern műemlékvédelem alapelveit.

Mindezekkel szembesítenek bennünket Erőss István utazásait is megörökítő fotói, amelyek párnákon, gondosan steppelt paplanokon élnek tovább. Ideje lenne a sorozatgyártáson gondolkozni, mert Erőss pazar művei nemcsak a kortárs avantgárd képzőművészet egyre szűkülő közönségének szerezhetnek örömet, hanem a mindjobban elhülyülő fogyasztóknak is, akik talán az új városi mitológiát teremtő 21. századi népművészet dekoratív termékeit fedezhetik fel bennük. Még ha nem értik is az üzenetet, de legalább a házaik, tévéik, dobozaik, urnatemetőik, sírjaik képével vehetik körül magukat, a fejük búbjáig betakarózva. (Erlin Klub Galéria, Budapest, 2007. június 6–2007. június 26.)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben