Világteremtés villanyfénynél

Fekete J. József: Teremtett világok

Az olvasat folytatódik

Az olvasó író kétszeres teremtő: világot teremt akkor is, amikor elolvas egy művet, és egyéni olvasatában jogosan félreértelmezi azt, de akkor is, amikor véleményét monitorra vagy papírra vetve egy új világ tervrajzát kínálja fel saját olvasójának, arra ösztönözve őt, hogy életet leheljen a konstrukcióba. A „…kritikaírásban a kezdettől fogva kialakította egyéni hangját, az értékelés helyett a megértésre törekedett, elbeszélőként tudta, hogy az irodalomról szóló beszédnek is olvasmányosnak kell lennie, és folyamatosan szem előtt tartotta, hogy kritikusi pozíciója nem hatalmazza föl a kizárólagosságra, véleménye csak egy a lehetséges olvasatok közül, ennélfogva személyes, és ezért nem értékítéleteit kívánta írásaiban megvédeni, hanem az értékszempontjait magyarázta el olvasójának” – írja Fekete J. József Mózes Attila kritikusi munkásságáról,² de mintha csak önmagáról nyilatkozna az (irodalmi) világgal folytonosan vitatkozó szerző, aki noha – hol burkoltabban, hol nyíltabban – sokszor és megannyiszor megkérdőjelezi a szépirodalmi aktivitás értelmét – s minden mást, ami azzal jár: létjogosultságát, szükségszerűségét, értékét stb. –, szüntelenül róla beszél, amivel paradox módon értelmet is kölcsönöz neki.

Fekete J. József szövegeinek – így a Teremtett világok darabjainak is – legnagyobb erényük abban rejlik, hogy a felvetett témák továbbgondolására késztetik az olvasót. Ezt a szövegteremtő azzal a rafináltsággal éri el, hogy gyakran saját elhatározásából a háttérbe vonul, és mások szájába adja a szót, írók, irodalomkritikusok és más gondolkodók végtelen sorát vonultatván így fel, akik – csakis! – az ő varázspálcájának vezényletére egyféle virtuális eszmecserét folytatnak egymás között, az általa felvetett témáról beszélgetnek, a saját meggyőződéseikkel összhangban érvelnek bizonyos (irodalmi) jelenség mellett vagy ellen, ha pedig a háttérben bölcsen mosolygó dirigens szükségét érzi annak, még össze is vitatkoznak – és amit itt még elengedhetetlenül fontos kiemelni: az olvasót is bevonják a társalgásba.

Az elmondottak alapján még véletlenül sem szabad azt gondolnunk, hogy Fekete J. József csupán összegző munkát végez. Más szerzők művei és szövegfoszlányai neki csupán alapanyagul szolgálnak egy teljesen új világ megteremtéséhez, akár a gölöncsérnek az agyag. Azok felhasználásával, általuk és rajtuk keresztül szövi tovább és fejti ki az immár nem is annyira háttérben lévő szerző a véleményét és értékítéletét az irodalomról, az irodalmi alkotásról és egyben a körülötte levő világról is, amiből arra következtethetünk, hogy Fekete J. József mindenekelőtt rendkívüli olvasó, és csak ráadásként kiváló esszéíró, ami tulajdonképpen logikus is kell(ene) hogy legyen: ki látott még olyan cipészt, aki egész életében mezítláb jár?!

Írás, olvasás, szörfölés

Az olvasás Fekete J. József munkásságának – életének? – a mezsgyeköve. Ezért nem meglepő, hogy a Teremtett világokban található, a feldolgozott témák sokszínűsége ellenére sok esetben egymással párbeszédet folytató esszék és tanulmányok egyik többszörösen felbukkanó témája maga az olvasás. Így a szerző már kötetének Az olvasás mint a feledés gesztusa? című nyitó darabjában felveti a problémát, és az olvasás évszázadok során megváltozott funkciójának feltérképezésével a teremtő jellegű olvasói szerep létrejöttének szemszögéből boncolgatja a (szép)irodalom fogalmát. Az első kérdés, ami ennek kapcsán felmerül, az, hogy mit szokás manapság olvasáson érteni, és vajon az olvasásnak és az irodalomnak szükségük van-e feltétlenül egymásra. Ugyanis lehetséges olvasni olyan szöveget, ami nem nevezhető irodalomnak, és fogyasztható az irodalom anélkül is, hogy olvasnánk (hangos könyv, audioregény stb.),³ amivel az irodalom a kezdetleges formáját, az oralitását nyeri vissza. A hivatalos kimutatások alapján napról napra elrettentőbb adatokhoz jutunk a könyvolvasást illetően, hiszen bár egyre több kötet hagyja el a nyomdákat, mind kisebb számban vannak azok, főképp fiatalok, akik a magukévá is teszik ezeket az olvasmányokat. (Mintha csak erre a jelenségre utalt volna Sziveri János, amikor azt írta: „magyar szó-lapokat lenget a szél / itt senki sem olvas / [mindenki ír és beszél]”.⁴) Tudván azt, hogy a masszmédia passzivitásával ellentétben az olvasás világteremtő, aktív cselekedet, talán épp a jelenlegi áldatlan helyzet miatt áhítozik Fekete J. József oly hevesen arra, hogy a gyerekek olvassanak minél többet: „Olvasson csak mindent, képregényt, szextankönyvet vagy akár Stephen King regényeit, csak olvasson. Különben az olvasás ugyanolyan ritka kiváltságok egyikévé korcsosul, mint amilyen volt a kora középkor elején.”⁵

Namármost, minden jel arra utal, hogy a Gutenberg-galaxis csillaga leáldozófélben van. De bárhogyan vélekedjenek is a vészharangok kongatói, ezzel még nincs veszve semmi! Szinte óráról órára egyre többen használják az internetet, különösen annak 1994 óta létező World Wide Web felületét, amely nemcsak egy új médium, hanem ahogyan azt Rétfalvi Györgyi is írja Cyberpunk médiakontextus című tanulmányában, minden korábbi médium ötvözete, és valamivel több is annál: „Az internet adta lehetőségek ötvözik a beszéd, az írás és a vizuális rögzítőeszközök lehetőségeit.”⁶ A számos lehetőség mellett azonban tény, hogy az internet a legnagyobb mértékben mégiscsak betűkre épül, s aki felkapaszkodik erre az információs szörnyetegre, mindenképpen olvasni, sőt nem kizárt, hogy még írni is fog. A kérdés csak az, hogy mit.

A könyv és a könyv nélküli irodalom címet viseli Fekete J. József új kötetének egyik legérdekesebb tanulmánya, amelyben a szerző a szubkulturális deviancia kulturális jelenséggé minősülésére mutat rá. A szövegalkotás azon új megjelenítési formáiról – blog, fake, e-zin, villanykönyv, online regény, virtuális könyv stb. – számol be, amelyek megjelenésével sok mindenben megváltozott (és állandó változási folyamaton esik át) az irodalmi alkotás felfogása is. Sokan megkérdőjelezik ezeknek a szövegeknek az irodalmi jellegét. Tény, hogy sok közülük nem is irodalmi szándékkal készül, viszont ha regények, esszék és más irodalmi műfajú alkotások is születnek ilyen eljárással, mivel indokolható e művek irodalmi voltának tagadása? Vitathatatlan, hogy nem a kinyomtatottsága tesz egy szöveget irodalmi művé, sőt még vissza is kérdezhetünk: vajon irodalminak nevezhető-e minden, ami ilyen címkével ellátva nyomtatásban megjelenik? Úgy érzem, hogy az internetes formák iránt kimutatott undor némelyek részéről olyan lehet, amilyen annak idején a ma már kánon(ok)ba rendeződött avantgárd, performansz, konceptuális művészet vagy akár a verbo-voko-vizuális költészet iránti viszolygás lehetett. Ugyanakkor azt sem hiszem, hogy az internetes irodalom majd megszünteti a hagyományos Gutenberg-félét, mint ahogyan, sokak előrejelzéseivel ellentétben, a fénykép sem törölte el végérvényesen a képzőművészetet. Amit azonban kétségkívül megtesz: feloldja, rákényszeríti az irodalomra a gyorsabb változást – ami nem feltétlenül rossz, sőt! „Kétségtelen, a digitális technológia és az informatikai kultúra módosította a tömegkultúra esztétikai kódjait, és ettől a jelenségtől se félni, se megijedni nem kell. Persze ez a folyamat is sajátos forradalom, néhány talapzatról ledőlnek a szobrok: az (elit⁷) íróé és az (elit) olvasóé mindenképpen.”⁸ Minden változik; ha én ma azt hallom, hogy „lovagolni”, biztos nem ugyanarra a dologra gondolok, mint amire egy korban hozzám hasonló férfi gondolt százötven évvel ezelőtt a Vadnyugaton. Miért lenne kivétel az irodalom, bármennyire ne legyen ez kedvére az elitnek? Az irodalom, mint egy társadalmi lény szellemi terméke, önnön lényéből fakadólag nem lehet statikus, hanem csakis dinamikusnak kell lennie, és szüntelenül követnie kell a társadalomban zajló változásokat, aminek eredményeképp folyamatosan átminősül. És itt most nemcsak a megjelenési formáira, hanem a funkciójára is gondolok.

Az elhangzottak mellett az internet még egy fenoménnek a létrejöttét is előidézte: megalapult a virtuális cybertér, ami Paul Virilio, a sebesség, a (hadi)technika és a médiumok teoretikusa szerint abban a korban, amelyben a területi gyarmatosítás lehetősége már megszűnt, a világűrt pedig még nem sikerült a magunkévá tenni („hiába hódítottuk meg a Holdat, csak az űrt találtuk”⁹ – írja), az egyetlen meglévő terület a terjeszkedésre. Véleménye szerint az internet kitalálására csupán a virtuális gyarmatok megteremtése miatt volt szükség. A gyarmatosítás eme formája ellen, „a virtuális lokalitással rendelkező közösségek önállóságának megőrzéséért és az érdekérvényesítés lehetőségéért”¹⁰ száll síkra a cyberpunk számos elméleti kutatója, ami nemcsak új formát, de még új témát is nyújt a szövegalkotásra. William Gibson már az 1984-ben megjelent Neuromancer című regényében felvázolta a Hálózat eredetmítoszát és a cyberpunk kultúra mitológiáját. Hakim Bey anarchista médiafilozófus a megoldást az általa T.A.Z.¹¹-nak nevezett Időszakos Autonóm Zónák létrehozásában látja, ami Rétfalvi Györgyi szavai szerint „olyan helye lenne a virtuális közösségeknek, ahol rövidebb időintervallumokra megvalósulhatnának az alulról szerveződően létrejövő totális demokrácia szigetei”. Egyik manifesztumában világosan megfogalmazta, hogy nem a kultúra koncepciójával, beleértve a technológiát is, van gond, hanem magával a civilizációval, ami az adott körülmények között a televízió banalizálódásában, a számítógépek yuppie-zálódásában és a világűr militarizálódásában nyilvánul meg: „Az Ontológiai Anarchia megtartja a luddizmusra mint taktikára való hajlamát: ha meg van adva a technológia arra, hogy elnyomjon engem itt és most, függetlenül attól, hogy mennyire csodálatra méltó in potentia (a jövőben), akkor nekem szükségszerűen rendelkeznem kell vagy szabotázsra alkalmas fegyverrel, vagy magamhoz kell ragadnom a termelési eszközöket (vagy ami talán még fontosabb, a kommunikációs eszközöket). Nincs emberiség techné nélkül – de nincs az a techné sem, amely értékesebb lenne az én emberiességemnél.”¹²

A vajdasági magyar irodalom és a centrum

„Gondolkodj globálisan, cselekedj lokálisan!” – tartja az újliberális szállóige, és ha ez a cselekvésre ösztönző felszólítás az irodalomra is vonatkoztatható, akkor ezt Fekete J. József esszéírói és kritikusi tevékenysége jelentős hányadának mottójaként is alkalmazhatjuk. A szerző ugyanis számottevő mennyiségű kritikát, tanulmányt, esszét és recenziót írt vajdasági származású alkotók könyveiről, továbbá új kötetében is több helyen felveti a külön vajdasági magyar irodalom létezésének kérdését, ami már évtizedek óta – pontosabban Trianon óta – heves vita tárgya. Alapjában véve: meddő vita tárgya. Azért meddő, mert más-más kiindulópontból mindig más-más célba érünk, és ha a két (vagy több) vitapartner más-más szemszögből tekint a kérdésre, aligha jut(hat)nak közös nevezőre, aminek következményeként a vitából szinte szabályszerűen minden fél ugyanazzal az állásfoglalással lép ki, mint amelyikkel belépett. A kérdéssel kapcsolatban Fekete J. József Ember és táj – A Trianon utáni vajdasági művészetszemlélet interkulturális vetületei Herceg János értekező prózájában című kimerítő tanulmányában nagyon világosan és egyszerűen fejti ki véleményét: „Vitatható, megkérdőjelezhető, igenelhető és tagadható, de mindenképpen tanulmányozható a vajdasági magyar irodalom létezésének ténye, autonóm mivolta, kapcsolata a magyarországi és a magyar nyelvű irodalom egészével, kapcsolódása a volt Jugoszlávia népeinek irodalmával, a környező országok irodalmával és magával az általában értelmezett irodalommal.”¹³ Munkájában a szerző, Herceg János értekező prózáiból kiindulva, igyekszik rámutatni mindazokra a – sokszor egymásnak ellentmondó – szemléletekre és meglátásokra, amelyek a kényes téma kapcsán leginkább felmerülnek. A kötettől kissé elrugaszkodva nem árt ismételten felvetni azokat a dolgokat, amelyekkel érvelni szokás a vajdasági magyar irodalom autonóm volta mellett vagy ellen, s egyszersmind vizsgálat tárgyává tenni a centrum és a periféria viszonyát.

Amennyiben az irodalom alapjául a nyelvet vesszük – vehetünk valami mást? –, akkor aligha hiszem, hogy külön-külön irodalomba sorolhatóak be Grendel Lajos, Király László, Esterházy Péter vagy Fekete J. József művei, hanem csakis mind az egyetemes magyar irodalom részét képezi, sőt, még ha valaki Kuala Lumpurban ír is egy sci-fi regényt magyar nyelven, az is idetartozik, a nemzeti irodalom szerves része. Ha a földrajzi fekvés mellett érvelünk a külön vajdasági magyar irodalom létezése érdekében, akkor nehezen magyarázható meg, miért létezik erdélyi vagy délvidéki, és miért nincs pécsi, nyíregyházi vagy akár bánáti magyar irodalom. Viszont az is vitathatatlan, hogy a történelmi Magyarország Trianon után más-más országokba került régiói hordoznak magukban olyan sajátosságokat, amelyek az anyaországra és a többi régióra nem jellemzőek, így az írók is, ami nem mindig negatív előjelű. A két nagy jugoszláv író, Ivo Andri´ és Danilo Kiš mellett, akiknek művei magyar fordításban is nagy számban megjelentek, sok más szerb író, Vojislav Despotov, Jovica A´in, David Albahari, Svetislav Basara, hogy csak néhányat említsek, alkotásait is érdemes elolvasni, akiket a szerb nyelvet nem ismerő magyar olvasó még ritkán olvashat, és akiket pedig az itteni magyar írók olvas(hat)nak. Ha elfogadjuk Fekete J. József szellemes aforizmáját, miszerint az vagy, amit elolvasol, tény, hogy a délvidéki magyar írók szövegeiben a szerb íróktól olvasott művek is reflektálódnak, lecsapódnak, még ha a két nemzeti irodalom közt nincs is közvetlen kapcsolat, és ez már igenis olyan momentum, ami kissé sajátos ízűvé varázsolhatja a szűkebb pátriánkban élő írók műveit – ami még mindig nem azt jelenti, hogy külön irodalomról lenne szó. Szerintem ebben mindenki egyetért, csak más-más néven neveznek egyazon jelenséget.

Ennél sokkal érdekesebb és problematikusabb a centrum és a periféria viszonyának boncolgatása. Ezzel összefüggésben Fekete J. József egy helyütt a következőt írja: „A centrum és a periféria kérdésében ma is a sztereotípiák érvényesülnek. Végel László írta egy tíz évvel ezelőtti esszéjében, hogy ha Újvidékről Budapestre utazik, akkor mindenki a vajdasági magyarság sorsáról faggatja, de senkit sem érdekel, hogy például mi a véleménye a posztmodernről. Ennek kapcsán állapította meg Kibédi Varga Áron: A Magyarországon kívül, de a Kárpát-medencén belül élő magyar értelmiségivel és íróval szemben az az elvárás, hogy szomorkodjék, hogy panaszkodjék, másról, mint a kisebbségi élet nyomoráról, ne beszéljen, és főleg pozitívumot ne mondjon, az már kimondottan botrány lenne.”¹⁴ Ha szabad komparatisztikai módszerrel hasonlóságok után kutatni, párhuzamokat húzni és általuk következtetéseket levonni, akkor nagyon idevágóak Julio Cortázar szavai egy tőlünk – földrajzilag – igen távol eső irodalomról: „Borges és még néhányan, úgy látszik, felfogtuk azt, hogy az autochton írók harsány kiáltásaival ellentétben a legjobb módja annak, hogy valaki argentin legyen, az, hogy ezt ne kürtöljük szerteszét. Emlékszem, amikor készülődtem vissza Párizsba, egy fiatal költő, aki most igen ismert kritikus és esszéíró Argentínában, megvető keserűséggel nyugtázta távozásomat, és olyasvalamivel vádolt meg, ami nagyon hasonlít az áruláshoz. Úgy gondolom, hogy minden könyv, amelyet Franciaországban írtam, kétségtelenül megcáfolja ennek a személynek a véleményét, hiszen olvasóim argentin, sőt nagyon is argentin írónak tartanak engem. (…) Azt hiszem, létezik egy mélyebb argentinség, amelyet nagyon jól lehetne ábrázolni egy olyan könyvben, amelyben szó sem esne Argentínáról. Nem értem, miért kellene az argentin írónak Argentínát vennie témául. Úgy vélem, argentinnak lenni annyit jelent, hogy az ember a legkülönfélébb téren és síkban részt vesz számos értékben és értéktelenségben, elfogadja vagy elveti őket, bemegy a játékba, vagy kidobja a labdát; ugyanaz, mint norvégnak vagy japánnak lenni. Miért van az, hogy még kicsit sem buta emberek között is annyira erős a patriotizmus egyféle iskolai fogalma? Argentínában még mindig komolyan összekeverik a nemzeti irodalmat az irodalmi nemzetieskedéssel (nacionalizmussal), amik nem éppen egyazon dolgok.”¹⁵

Nem ártatlan az a megjegyzés, hogy létezik olyan követelmény a délvidéki – és általában a határon túli – magyar íróval szemben, hogy egyes-egyedül csak a saját kis közösségével foglalkozzon. Jómagam is nemegyszer tapasztaltam már ezt a „követelményt” határon innen és túl, amit elfogadhatatlannak tartok. Először is azért, mert mielőtt még kisebbségi magyar lennék, vagyok sok minden más: ember, férfi, művészetkedvelő stb., és mindezen „jellemvonásaimból” kifolyólag vannak bizonyos szükségeim és érdeklődési köröm, amelyeket fontosabbnak tartok kisebbségi magyar voltomnál; másodszor pedig azért, mert nem hiszem, hogy a budapesti vagy a debreceni író kiváltságos joga lenne, hogy szerelmi, krimi- vagy horrorprózát alkosson, nekem pedig csak sopánkodni és meddőn trianonozni szabad. Ilyen értelemben teljes egészében egyezem Cortázar fent idézett véleményével, ámde hangsúlyozni kell, hogy az ominózus követelmény – legalábbis magyarországi irányból – még véletlenül sem tekinthető általános jelenségnek, csupán egy bizonyos körben hangoztatott kívánalomról van szó. Több Vajdaságban élő magyar író a Délvidékkel aligha vagy csak közvetetten foglalkozó kötetének magyarországi sikere is alátámasztja ezt a megállapítást (például Kontra Ferenc Wien a sínen túl című regénye). Ugyanakkor nem árt az érem másik oldalára is egy pillantást vetni. Sokszor a délvidéki szerzők egyféle földrajzi elhelyezésükből eredő kisebbségérzeti komplexusuk orvoslására alkotásaikban vidéki szülővárosaikból hatalmas metropoliszokba, a világpolgáriasságba, nemritkán az avantgárdba menekülve átesnek a ló másik oldalára, amivel paradox módon a provinciálistól viszolyogva újfent csak provinciálissá válnak. A világirodalom nagyjai egyáltalán nem ódzkodnak a „kisközösségek” hétköznapjainak feltárásától, gondoljunk csak Hemingway indiánjaira, Faulkner négerjeire vagy akár Márquez Macondójának lakosaira.

Az irodalmi mű sokkal komplexebb jelenség annál, hogy bármelyik aspektusát is kiragadva, és csupán rá helyezve a hangsúlyt, ítéletet mondhassunk róla. Nem az alkotásban feldolgozott kor és táj, és nem a mű bizonyos formája határozza meg annak minőségét, hanem valamennyi szempont egyaránt számít, ehhez azonban kritikára van szükség. Ahogyan a Teremtett világok hátlapján olvashatjuk: „Kritika nélkül nem létezhet egyetlen irodalom sem, a kritika ugyanis mértéket, önvizsgálatot és önbecslést jelent. Fokozottan érvényes ez a kisebbségi irodalmak, kisebbségi irodalmi közösségek és műhelyek esetében.” Fekete J. József kritikái, esszéi és irodalomtörténet-írásai épp ezért megkerülhetetlen fontosságúak mind az egyetemes magyar irodalomban, mind a délvidéki magyarság irodalmára nézve.

*

Az olvasás folytatódik: villanyfénynél, a számítógép monitorán, nyomtatásban, a szobában, társalgások során, az elmagányosodás lakatlan szigetein, a naplóban – aminek egy különleges változatát Fekete J. József a jövő műfajának tartja¹⁶ –, az interneten, Időszakos Autonóm Zónákban, és olvasmánnyá szerveződve felkínálja magát az újabb világok megteremtésére. (zEtna, 2006)

Jegyzetek

¹Marguerite Duras: „Strandon vagy parkban ritkán olvasok. Nem lehet kettős világosságnál olvasni, a napvilágnál és a könyvből áradó fényben. Villanyfénynél kell olvasni, úgy, hogy a szoba homályban marad, és csak a könyvoldal derül fel.” – Idézi Fekete J. József: Az olvasás mint a feledés gesztusa. In Fekete J. József: Teremtett világok. zEtna, 2006. 14.

²Feszes vigyázzban – félgőzzel avagy leszámolás a nagyképű olvasóval. In Fekete J. József: i. m. 193–194.

³Lásd: Fekete J. József: Irodalomról és olvasásról. Kilátó, 2006. augusztus 26–27.

⁴A péterváradi hídnál alkonyodik című versében. Sziveri János minden verse. Kortárs Kiadó, 1994, 103.

⁵Előlegezett bizalom a gyermekirodalomnak. In Fekete J. József: Teremtett világok. 223.

⁶Rétfalvi Györgyi: Cyberpunk médiakontextus. Szabadpart, 16. szám.

⁷A kizárólag a magas művészetet eszményítő, sznob értelemben (Fekete J. József megjegyzése).

⁸A könyv és a könyv nélküli irodalom. In Fekete J. József: Teremtett világok. 137.

⁹Lásd Rétfalvi Györgyi: i. m.

¹⁰Uo.

¹¹Hakim Bey: T. A. Z. – The Temporary Autonomous Zone. Autonomedia, New York, 1991.

¹²Hakim Bey: Temporarna Autonomna Zona – Ontološka Anarhija – Poetski Terorizam. Centar za savremenu umetnost, Beograd, 2003, 51.

¹³Ember és táj. In Fekete J. József: Teremtett világok. 25.

¹⁴Uo. 35–36.

¹⁵A múlt század hatvanas éveinek elején Luis Harss a nagyvilágban utazva felkeresett tíz latin-amerikai írót, akikkel kimerítő beszélgetést folytatott. Mindegyik találkozásról írt egyenként negyven-ötven oldalnyi esszéinterjút, amelyet Los nuestros címmel 1966-ban adott közre. Silvia Monros Stojakovi´ fordításában a belgrádi BIGZ 1980-ban Pukovnik igra školice címmel válogatás jelentetett meg a kötetből, amelyben a Miguel Angel Asturiasra, Jorge Luis Borgesre, Julio Cortázarra, Juan Rulfóra és Gabriel García Márquezre vonatkozó fejezetek vannak. A fenti idézet ebből a kiadványból ered (177–178.). Luis Harss műve egyébként sok más szempontból is érdekes, például Márquez említi benne néhány ötletét, amiből rá lehet ismerni a később született Száz év magány és A pátriárka alkonya című regényekre, amelyek véleményem szerint a – szintén csak később íródott – Egy előre bejelentett gyilkosság krónikája és a Szerelem a kolera idején című regények mellett a Nobel-díjas kolumbiai író legjelentősebb művei.

¹⁶„…meggyőződésem, hogy a jövő műfaja a naplónak egy különleges változata lesz, nem valami irodalmi napló, hanem egy olyan szöveg, amely szerves kapcsolatot teremt az író személyes tapasztalata, olvasmányélményei és fikciója között.” Fekete J. József: Utazás a lakatlan szigetre. In Teremtett világok. 143.