Pohárnyi fény – Kolozsvári kortárs költők antológiája

Pohárnyi fény. Azon tűnődöm a megbizonyosodás vágyától hajtva, hogy pontosan mennyi is az. A pohár fény. Először is olyan tartalomról kellene szólani, ami megismerszik sok mindenről, arról ritkán, hogy pohárban felfogható. De egy másik, metafizikainak tetsző kérdés is mocorog bennem: mekkora is az a pohár, amiben, természetétől némiképp szokatlanul, meggyűlt a fény.

Kolozsvár első kétnyelvű (magyar–román) versantológiáját vehették kézbe az olvasók, amely már címével is magára kívánta irányítani a figyelmet. Ha ehhez még hozzávesszük, hogy 68 kortárs alkotó verseit olvashatjuk, illetőleg azt, hogy ez az első kísérlet a 20. századi (nagyon tágan: modern, inkább utó- és posztmodern) kolozsvári költészet felmutatására, akkor semmiképpen sem túlzó e vállalkozást tüzetesebben is szemügyre venni.

Az antológia előszavában Emil Boc, Kolozsvár polgármestere két alkalommal is a város multikulturális jellegét hangsúlyozza, arra híva fel a figyelmet, hogy a kultúra révén a demokrácia és a tolerancia megvalósítható. Ugyancsak jelzésértékű, s ez az antológia attitűdjéről sokat elmond, hogy felemlíttetik az európai szellemiségbe való integráció igénye/premisszája is. Fontos szavak ezek, s a kezdeményezés is becsülendő.

Nem hiszem azonban, hogy Kolozsvárnak akár most, akár korábban identitásproblémái lettek volna, európaiságát illetően legalábbis semmiképp. Az inkább érdekesebb és értékesebb vonás, hogy jelen antológia lehetőséget adott a városhoz kötődő és a városban élő, magukat bármiképpen kolozsvárinak valló alkotóknak, hogy közös kötetben lépjenek a nyilvánosság elé. A együttes szándék nemcsak reprezentatív, de demonstratív jelleget is takar (ezt az antológia ábécérendet követő elrendezése is jelzi). A kétnyelvűség pedig nemcsak a befogadók számára könnyíti meg az olvasást, de arra is lehetőséget teremt, hogy az egyes szerzők meg- és felismerjék a másik lírai teljesítményét, nem szólva a kölcsönös fordításokban rejlő későbbi perspektívákról.

Az antológia válogatója, szerkesztője, Molnos Lajos Kincsgyűjtögetés című utószavában kiemeli, hogy mindazok helyet kaptak e rendhagyó (s egyben hagyományteremtő szándékú) vállalkozásban, akik úgymond megérdemelték azt. Szorosabban véve ez azt jelenti, hogy azok, akik a kötet összeállítása idején kolozsvárinak mondták magukat, helyet kaphattak a kiadvány lapjain. Mindebből következően a könyv eléggé eklektikusra sikerült, de ez tagadhatatlanul javára válik. Az antológia sokszínűsége imponáló. Nem beszélhetünk nemzedéki antológiáról, inkább több nemzedék Kolozsvárt élő tagjainak szemelvényeiről, egyben a nemzedékek sorjázásáról; a közös, alkotásra ösztönző szellemi tér az, ami az antológiát összetartja. Talán még nagyobb is a súlya egy, a 20. század második felétől napjainkig terjedő válogatásnak, melyben a fiatalok éppúgy szóhoz juthattak, mint a pályájukat kiteljesítő, beérkezett alkotók s a mára szinte klasszikussá lett költők. Az intervallum ilyetén kiaknázása tehát lehetőséget nyújt – az ismerkedésen túl – azon esztétikai-poétikai folyamatok láttatására is, amelyek eredőjeként a kolozsvári költészet rajzolatához juthatunk el. A kölcsönös szakmai figyelem megvalósulása szintén a kiadvány elévülhetetlen érdeme.

A sokszínűség kiaknázására kiválóan alkalmas az antológia, hiszen nem túlzás azt állítani, hogy (modern) költészeti tendenciák sorjázásáról beszélhetünk.

A kötet arányait górcső alá véve szembeötlő, hogy a magyar költők felvonulása teljesnek tűnik. Valóban szerepel mindenki, aki aktív szerepet vállalt és vállal Kolozsvár irodalmi múltjából és jelenéből. A költők névsorát böngészve azonban feltűnő, hogy mintha hiányozna a fiatal román költészet Kolozsvárról.

Arról, hogy a fiatal irodalom elnevezés pontosan mit takar, hosszasan lehetne értekezni. Magam most a harmincöt évnél fiatalabb alkotókat veszem ide; némileg meglepődve látjuk, hogy a fiatal román költők feleannyian szerepelnek, a fiatal magyar irodalom ellenben erőteljesen képviselteti magát (Karácsonyi Zsolt, Papp Attila Zsolt, Király Farkas, Király Zoltán, Orbán János Dénes, László Noémi, Gáll Attila, Balázs Imre József, Demény Péter). Mindez két dologra enged következtetni; a fiatal román költészet reprezentánsai vagy kimaradtak az antológiából, ez viszont ellentmondana az előszóban és az utószóban foglaltaknak, a másik lehetőség, ami egyben következtetés is, hogy az általam fiatalnak nevezett kortárs román költői nemzedék nem Kolozsvárt csoportosul. A fiatal alkotók mellé felsorakoznak az idősebb nemzedékek tagjai (Kányádi Sándor, Király László, Visky András, Sántha Attila, Lászlóffy Aladár, Lászlóffy Csaba, Szántai János, Szőcs Géza). Jó ezt együtt olvasni, egybeláttatni, s megképezni a távolságokat, kitölteni máskor a distanciát, párhuzamokat keresni.

Az antológiában helyet kapott egy tanulmánytöredék, egy rövid, ám annál ígéretesebb kezdemény is. Petru Poantá A kolozsvári líráról című írása az összegzés szándékával kívánja megerősíteni az antológia létjogosultságát. Az irodalmak közötti párbeszédre, a másik művészetének megismerésére hívja fel a figyelmet, illetőleg annak a szellemi térnek bejárására vállalkozik, ahol az alkotások megszülethettek. Ez kissé problematikus vállalkozás, a szellemi tér ugyanis mindig a tényleges térből szerveződik, generálódik, absztrahálódik. A problémát abban látom, hogy Kolozsvárt az olvasottak alapján kevéssé, kevésbé találom kozmopolita nagyvárosnak. Termékenyítő szellemi hatását, szerepét vitatni botorság lenne. Érdekesebb azonban arra figyelni, hogy a válogatásba bekerülő versek dominánsan idézik a vidéket, a nagyvárosi tematika mintha háttérbe szorulna; olybá tűnik tehát, hogy a város mint a költészet kiteljesedésének és létezésének lehetősége van jelen, a hatások azonban ennél jóval sokrétűbbek, szerteágazóbbak. Kolozsvár inkább olyan olvasztótégely (a szó legnemesebb értelmében), ami a sokszínűséget magába gyűjti, s engedi azt saját fényében ragyogni: így válhat kortárs irodalmi központtá.

A Pohárnyi fény betölti hivatását; tájékoztat a kolozsvári irodalom múltjáról s jelenéről, lehetőséget adva az ismerkedésre, ösztönözve a további olvasásra. Arra is ösztönözhet továbbá, hogy a kortárs kolozsvári költészet újabb lendületet kapjon általa; nem mellékesen ideje lenne Kolozsvár költészetét is a szintézis igényével feltárni, e kiadvány mindehhez alapvetés, kiindulópont lehet.

(Tinivár Könyvkiadó, 2005)