Mnémoszüné mélységes kútja

Esszé az emlékezés szelleméről

„Mondd: »A Föld és a csillagos Égbolt gyermeke vagyok. Ki vagyok száradva a szomjúságtól, és meghalok. Gyorsan adj hideg vizet, amely az Emlékezet tavából folyik tova.« És a Földalatti Királyok megkönyörülnek rajtad, és megitatnak az Emlékek tavából. Zsúfolt, szent úthoz érkezel, szent úthoz, amelyen nagy hírű beavatottak és bakkhánsok jártak.”

A szöveg egy halotti aranylemezkén olvasható, amely a dél-itáliai Hipponiónból (ma: Vibo Valentina) származik, és i. e. 400 körül íródott. A Magna Graeciában és Krétán talált sírmellékletek szokásos darabjai az efféle, a halottat a túlvilági életre vonatkozó, hexameterben írt utasításokkal ellátó aranylemezek, amelyek képet adnak az orphikus eszkhatológia némely jegyeiről. Ebből az idézetből például az derül ki, hogy a megtisztulásra vágyó halott, miután ivott az Emlékezet tavából, a bakkhánsok (bakkhoi) nyomába léphet, s így a testtől megszabadult lélek megújhodhat. A felirat tehát arról tanúskodik, hogy a teljes emlékezetet – ha valamikor, akkor – csak a halálban nyerhetjük el, s ebből az következik, hogy életünk a felejtés jegyében áll. Nem volt ez mindig így. Az orphikus tanok elterjedése előtt az emlékezet vizét nem a halál tavának tekintették. Csak a lélekvándorlás – talán egyiptomi eredetű – elképzelésének orphikus meggyökereztetését követően alakul ki az az elképzelés, hogy csakis a testtől megszabadult lélek emlékezhet mindenre, és hogy a Léthé vizéből az új életre születő léleknek kell innia, hogy kihulljon a teljes emlékezet, a totális tudás birodalmából. Azelőtt a felejtés nem az élet, hanem a halál attribútuma volt.

Ahogy Orpheusz tanai egyre inkább tért hódítottak, mélyreható változások álltak be a görög emlékezetfelfogásban. Az életnek az emlékezethez való viszonya árnyaltabb – hogy azt ne mondjam: paradox – lett. Az emberi elme eredendően a felejtés terében mozog, amelyből – egyre fejlettebb mnemotechnikai módszerekkel – próbál kiszabadulni, miközben tudja, hogy ez csak a halálban lehetséges. (Ezért mondja Platón, hogy a filozófus, az emlékezet bajnoka egész életében halni tanul.) A felejtés, a sötétség, a vakság még mindig halálmetafora, az emlékezet, a világosság, a látás pedig épp ellenkezőleg: az élet birodalmának metaforája, de a halál már nem az élet ellenpólusa, hanem olyan birodalom, amely az életvilághoz gyengéd, hermetikus aranyszálakkal kapcsolódik. A lélek továbbra is a sötétségből menekül a fény felé, de célpontja, legnagyobb fényessége a halál, amelyből csak a felejtés gyógyíthatja ki és térítheti vissza.

A másik döntő változás az volt, hogy a megújhodástan fölfeszítette korábbi értelmezési kereteit. A késői orphikusok a lélek újjászületése után már egyenesen a világok újjászületéséről beszéltek. Az újplatonista filozófiának is fő vallási-mitológiai támpontjai (a Káldeus orákulumokon kívül) a némelyek által élő személynek vélt mitikus dalnoknak, Orpheusznak tulajdonított költemények. (Jamblikhosz és az athéni iskola számára például ezek tanulmányozása jelentette a szellemi csúcspontot, amelynek csak előtanulmánya volt a platóni filozófiával való megismerkedés.) Az orphikus tanok szerint a fő cél a lélek tisztasága. A halál után elért szent útnak, a lélek megtisztulásának alapfeltétele, hogy a lélek az emlékezés vizéből igyon. Tudás és tisztaság effajta összekapcsolódása ismeretelméleti-erkölcsi-ontológiai eréllyel mutatja meg, hogy az emlékezésnek a görög létmegértésben mekkora szerepe van.

Ezt a szerepet az is jelzi, hogy a döbbenetes hatású preszókratikus gondolkodót, Püthagoraszt, akinek nevéhez több száz éves szellemi mozgalom fűződik, bizonyos hagyományvariációk Hermésszel hozzák kapcsolatba. Hermész Mnémoszüné fia volt, és ezért határtalan emlékezettel bírt. Nos, a legenda szerint Püthagorasz kivételes képessége az volt, hogy emlékezett korábbi születéseire. Ez az adomány Püthagorasz alakját egyrészt az isteni genealógiába kapcsolja, másrészt visszamenőleg, Platón felől igazolja gondolkodói nagyságát, hiszen a platóni felfogásban Püthagorasz volt az az ember, akiben – permanens anamnészisze folytán – elevenen éltek az ideák.

A helyzet egyszerűnek látszik: minél magasabb pozíciót foglal el az ember az emlékezés tehetségének piramisán, annál közelebb van az istenekhez. (Ez egyébként a püthagoreus tanítás szerint nagyjából így is van, ahogy Platónnál is.) Csakhogy a képet árnyalja az a tény, hogy az orphikus és püthagoreus tanok elterjedése következtében a felejtés ontológiai értelme változott meg. Léthé már a születés határfolyója. Az új életre születő lélek iszik belőle, hogy elfelejtse mindazt, amit a túlvilágon látott. (A fenti, aranylemezre vésett felirat pedig éppen azért javasolja az Emlékezet vizét a meghalt léleknek, mert most következik annak test nélküli, mindent látó és mindenre emlékező korszaka.) Mindez azzal jár, hogy most már nem az emlékezés, hanem a felejtés az élet attribútuma. Ezt a belátást archaikus görög kozmológiai elképzelések is alátámasztják.

A Föld (gé) lapos, kör alakú. Erre borul – mintegy felfordított rézüstként – az égbolt félgömbje. A félgömb alatti területet a felhők szférája osztja ketté. Felső része a levegő vagy éter (aithér), míg az alsó a köd (aér) birodalma. Az égi félgömb tükörképe a Földre alulról illeszkedő alvilág (tartarosz), melybe mély gyökereket ereszt. A kerek Föld peremén fut körbe az Ókeanosz folyó. (Hogy valóban körfolyamként kell elképzelni, arról állandó jelzője, az aphorroosz [= önmagába visszafolyó] tanúskodik.) Homérosznál Ókeanosz mindennek a forrása, az istenek atyja. Azóta határolja a Földet, mióta az kiemelkedett a sűrű, ásító űrből, abból a mélységből, ami a görögök szerint a világon „elsőként született”, s amit ők khaosznak neveztek. A Föld elvált az Égtől, kettészakadt a határolatlan ős-egység, az így támadt űr betöltetésére létrejött a nappal és az éjszaka, s a Föld körperemén áramló Ókeanosz, mely határolja, s egyben emlékezteti az embert arra, hogy hol vannak világa határai. Ha az ember ezt elfelejtené, ha világa a határtalanba átolvadna, a khaosz a belőle kiemelkedett világot azonnal elnyelné. Az élet örök harc a süllyedés, a káosz, a felejtés ellen.

A görögök rettegtek a határtalantól, a végtelentől, mert mindennél erősebben érezték a lét eredendő bizonytalanságát. Ezért mondja Spengler, hogy a görögség kultúrája a kicsiny kultúrája. A görög hajósok még akkor sem merészkedtek túl a Földközi-tengeren, amikor hajózási technikájuk már megengedte volna, és amikor azt az egyiptomi és föníciai hajósok már régen megtették. Féltek az expanzió végtelenbe húzó magnetizmusától. Ezt a félelmet fejezi ki a polisztársadalom, a magukba zárt kicsiny közösségek kultúrája. A Nyugat alkonyában így ír:

„…egyszóval arról a mély, metafizikai rettegésről van szó, amit az érzékileg megragadható és jelenvaló világ felbomlása kelt, hisz az antik létezési mód – mint valami védőfallal – ezzel vette körül magát, s emögött a bizonyos mértékig mesterségesen megalkotott és fenntartott kozmosz valamilyen félelmetes szakadéka és ősalapja szunnyadt…”

Az emlékezés értelme éppen ez: vissza a biztonságosba, a tudottba, a létezés biztonságos védőfalai közé. Platón, az első görög filozófus, aki rendszeresen írt, és akinek írásai nagyrészt fenn is maradtak, Állam című nagy etikai-politikafilozófiai művét – amelynek merész gondolatkísérlete azt a kérdést vizsgálja, hogy vajon mely társadalmi berendezkedés felelne meg leginkább az ember erkölcsi természetének – egy mítosszal, a pamphüliai Ér látomásával zárja. Ér egy csata után tizenkét napos tetszhalálból ébredt, és elmesélte, mit tapasztalt lelke a halál után. A püthagoreus-orphikus eredetű mítosz az igazságosságuk szerint szétválogatott lelkek ezer éven át tartó utazását beszéli el. Platón kimerészkedett az utópikus spekuláció vizére, de amint tehette, visszatért a mítosz nyugodt kikötőjébe:

„Így maradt ránk, Glaukónom, ez a mítosz, s nem ment veszendőbe; sőt, minket is megmenthet, ha hallgatunk rá, s így a Léthé folyóján is szerencsésen át fogunk jutni, s lelkünket nem fogjuk beszennyezni.”

Innen nézve a mítoszok olyan emléktréningek, amelyek arra valók, hogy a kettészakított egység helyreálljon, az ember az eredetre visszaemlékezzék, s az eredetre való (külső) visszaemlékezés a lélekben összekapcsolódjék azzal a (belső) emlékezéssel, ami az egyén saját élete értelmének, az „Ismerd meg tenmagad” imperatívuszának jegyében zajlik. A helyzet azonban nem ilyen egyszerű, egyrészt mert a mítoszok rendeltetését nem intézhetjük el ilyen könnyen, másrészt mert az emberi lét és tudás mély, eredendő rokonságban áll a felejtéssel. Elég, ha csak arra gondolunk, hogy a görög igazságfogalom, az alétheia – ahogy erre Heidegger több művében is rámutat – a felejtést jelentő léthé privatív, tehát utólagos, származtatott alakja. Az emberi lét tehát eredendően elrejtett, annak igazságát az elrejtettségből erőszakkal ki kell hozni, zsákmányként el kell ragadni az elszakítottság honától, a természettől. Kiszakítani az elszakítottságból anynyi, mint újraegyesíteni. A lét szeparáció, a tudás szintúgy. Tudni valamit, ez annyit jelent: a tudottat kiszakítjuk a korábbi, homályos egységből. Az ismeretítéletben a kijelentett szubjektumra és predikátumra válik szét. Az így megnyíló szakadékot kell azután a tudásnak betöltenie úgy, hogy a gondolat a Kettővé szétvált Egybe visszatérjen. A parmenidészi tétel, hogy tudniillik lét és gondolkodás azonos, valójában a szellemi újraegyesítés programja.

Csakhogy azok a létezők, amelyek a geneszisz és a phthora, a keletkezés és pusztulás hatalma alatt állnak, mind az Éj szülöttei. Mind az egységes sötétből szakadtak ki, de az ott munkál bennük, visszavárja őket. Hésziodosz Theogoniájában ez áll:

Ott a sötét földnek meg a földmély Tartaroszának,
terméketlen tengernek meg a csillagos égnek,
sorban mindennek forrása van és a határa,
szörnyű dohszagban, mit az istenek is megutáltak,
mély gödör, oly mély, hogy nyílásától fenekéig
az sem jut, ki egész esztendőt szánna az útra,
örvénylő viharok csapkodnak erre meg arra,
még a haláltalan istenek is borzadnak e szörnyű
látványtól. A sötét Éj borzalmas palotája
áll ott, kék felhők közt elrejtőzve egészen.

A mítoszokban a tudás lélekvezetője az Egy felé az emlékezés. A mítoszfelejtés pedig nem más, mint ennek az átvitelnek, a szétválasztott újraegyesítésének végső kudarca. Ez az, ami a görögök számára megengedhetetlen, ami ellen a görög szellem életfogytig tartó harcot hirdet. Platón is azt mondja, a mítosz megmenthet bennünket, segíthet lelkünk tisztaságának megőrzésében a túlvilágon is, ha a róla való tudást megőrizzük.

Platón filozófiája mitikus vonzalmait nem tekintve is az emlékezés jegyében áll. A valódi létezők messze túl vannak a geneszisz világán, ám a keletkező és elmúló létezők részesednek bennük. A halandó ember mégis képes a megismerésre, hiszen képes a noésziszre, az előfeltevés-mentes gondolkodásra, azaz arra a tudati működésre, amelynek során visszaemlékezhet az ideákra, az örök és egyetlen létezőkre. E tudásmódhoz tartozik az az ismerettípus, amelyről a platóni dialektika a nevét kapta, s amelynek dialektiké episztémé a neve.

Ha a lélek az érzékelésre támaszkodik, akkor csak a világ, a dolgok sokféleségét ismerheti meg, mondja Platón. A lélek útja ekkor nem a tudás, hanem az odüsszeuszi bolyongás (plané). Ha azonban a lélek – a delphoi jósda parancsa szerint – felismeri saját természetét, és erre hagyatkozva mozdulatlan, változatlan, örök tárgyakat vizsgál, kijuthat a zavarodottságból, és bizonyosságra lelhet. A léleknek ezt az állapotát nevezi Platón phronészisznek, megfontolt gondolkodásnak, belátó bölcsességnek. Az érzékelés a testhez tartozik, a belátás a lélekhez. A léleknek túl kell jutnia a testen, át kell látnia a sokféleségen, és vissza kell jutnia Ithakába: az örök létezők szemléletéhez. Vissza kell emlékeznie az ideára, mely a benne részesedő érzékvilágot jelenlét (paruszia, koinónia) formájában úgy táplálja, ahogyan a mindennapi életet a hagyomány, a múlt kútja.

A létezőknek a platóni elgondolásban lefektetett struktúrájához szervesen kapcsolódik a létezők megismerésének szerkezete. A „kiválasztok” jelentésű dialegó igéből Platón filozófiájában módszerfogalom születik. A dialektika a fokozatos szétválasztás, a gondos, precíz tudati gyomlálás módszere, melynek végeredményeképpen elérkezhetünk a végső szétválaszthatatlanhoz, ahhoz az Egyhez, ami a híres szókratészi ti esztin (mi az, hogy…?) kérdésre felel. A dialektika, azaz a megismerés Platón létfelfogásában szükségképpen közös ügy. „Mert ha mi, emberek összetartunk, minden téren: cselekedetünkben, beszédünkben és meggondolásunkban egyaránt többre vihetjük” – olvashatjuk a Prótagoraszban.

A platóni dialektika arra tanít bennünket, hogy ha meg akarunk ismerni valamit, akkor ki kell szakadnunk magunkból, el kell távolodnunk korábbi, a megismerendőt az egység sötétjében látó önmagunktól. Ki kell vetődnünk, mint egy futballkapusnak, ha jön a beívelés. Hogy a válasz kiharcolása önmagunk kettészakítását követeli, arra szép példa a görög „válaszolok” ige, mely így hangzik: apokrinomai. Ez mediális, azaz visszaható alakja az apokrinónak, mely annyit tesz: „elválasztok”. Válaszolni egy kérdésre tehát akkor tudunk, ha önmagunkból kilépünk, ha kettészakadunk. (Nem kell a görögökig menni, hogy ezt belássuk. Elég, ha a magyar válaszol – elválaszt, illetve felel – felez etimológiai hasonlóságára gondolunk.)

Az Éj azonban, a választalan sötét egységes tömbje hatalmas úr: belőle születik minden, és őbelé tér vissza. Az éjszaka, akárcsak Ókeanosz, óvón és tiltón határolja a létezés birodalmát. Akit ő befogad, azt még Zeusz sem bánthatja. Homérosz írja:

…engem akart megfogni, be is vet a vízbe az égből,
hogyha nem óv meg az istent és embert leigázó
Éj: hozzá menekültem; s Zeusz, dühösen, de hagyott már;
félt attól, hogy a gyors Éjjel szemben cselekedjék.

Az Éjből születni és oda visszatérni: szétválás és összeolvadás legmélyebb drámája. Mi, emberek életnek nevezzük. Nincs emlékezés, ami ezen a körön túlröpíthetne bennünket. Az éjszakát felidézni lehetetlen. Nincs gondolat, ami ebbe az Egybe visszatéríthetné az élőt. Az alvilágból visszatért Orpheusz is – akit Platón az Állam végén lelki tisztaságát mindvégig megőrzött hattyúként láttat – csak a kudarcra emlékezhet. Az alvilágból szomorúan visszatért szerelmest végül – mert többé nem akart nőre nézni, oly erősen fogva tartotta az emlék – széttépik a dühöngő bakkhánsnők. Uruk, Dionüszosz nem tűri, ha valaki nem tud mámorosan felejteni.

Orpheusz azonban nem hal meg. Az isteni dalnok tengerbe vetett fejét kifogják a halászok, és a fej jóslatokat mond. Egészen addig, amíg Apollón egy erélyes kézmozdulattal el nem hallgattatja. Apollón tudja, hogy amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell.

Lebadeiában, nem messze a Zeusz-templomtól és a híres jóshelytől, egy mesterséges barlang mellett volt két forrás: Léthé, a feledés és Mnémoszüné, az emlékezet forrása. Ki-ki eldönthette, melyikből iszik. Aki életét a filozófiának szentelte, akinek lelke képes az anamnésziszre, az – mondja Platón – halála után az istenekkel fog lakomázni, ám aki méltatlan életet élt, az alvilági sárban feredőzik majd. Életében a méltó lélek a bölcsességet, az emlékek teljességét, az elmúlás emberi minőségét nyeri el, halálában pedig az isteni, teljes tudást, amit az ideák közvetlen szemlélete jelent.

Mi, késői utódok persze tudjuk: a felejtés fenoménjának felderítése bonyolult feladat. Az amnészia olykor orvosság, életszükséglet. Ráadásul a halálról, az átlépés utáni történésekről sem merünk kijelenteni semmi biztosat. Mégis, mindennek ellenére, a görög alkony egy halvány sugara bennünket is elér. Hiszen titkon érezzük: az, hogy milyen minőségű életet élünk, attól is függ, mennyire sikerül megvalósítanunk az anamnésziszt, milyen mélységben ismerjük föl, őrizzük meg azokat a képeket, amelyek a zajló világ képáradata mögött mint örök támpontok nyugszanak, és amelyek – platóni ideákként, jungi archetípusokként vagy egyszerűen csak személyes, szeretett emlékképekként – alapjaiban meghatározzák életünket.