×

„Régi, vén, falusi gyerek”

Ady Endre idézése, II.

Ágh István

2007 // 06
Kocsi-út az éjszakában

Mikor az a megmagyarázhatatlan elragadtatás ért gyerekkoromban, A téli Magyarország olvasása közben, úgy fogtam föl a verset, akár egy egész tájat, mintha aprólékosan részletes látvány volna, akár Petőfi Sándor és Arany János megszokott leíró költeményei. Úgy emlékszem, mintha nem is okozott volna gondot, mi az oka, hogy egyetlen odaillő jelzés, kijelentés annyira teljes képet idéz fel. Nem vettem észre, micsoda rejtélybe keveredtem, melyhez a magam létezését is meg kellett fejtenem a beleérzéstől a megértésig, hogy ne csak érezzem, hanem átélve meg is értsem, amit a költő fölkínál.

Falusi világom ötszáz kilométerrel nyugatabbra, ötven évvel később is annyira hasonlított, szinte a helyében éreztem magam. Apjában apámat láttam, ahogy a családi fényképen ül, s úgy tartja ölében a kezét, mintha a gyeplőt fogná. Dologra való rövid télikabátos, bár nyakkendős, csizmás paraszt. Mozdíthatatlan helyfoglaló, aki talán az öt kilométerre levő vasútra kocsizik asszonya mellett. Anyánkon ugyanaz a figyelem, óvó aggodalom, mint Pásztor Márián, szeme sarkából kémleli az övéit. Míg nagyobbik fia már rajtra készen, valami félénk tétovaság tartja vissza a kisebbiket. A kiröppenés és a helyben maradás pillanatát örökíti meg a fotó a láthatatlan udvaron. Így lesz mindannyiunk őszi búcsúzásának szimbóluma a fénykép, mely annyira magában való, hogy maga a későbbi versek ősképe is. Belőle hajt ki a Kocsi-út az éjszakában.
Fut velem egy rossz szekér,
Utána mintha jajszó szállna,
Félig mély csönd és félig lárma,
Fut velem egy rossz szekér.

S mintha ennek a fotográfiának az emlékképe lenne a Hunn, új legenda lényeges két sorában az „…életük ez a mérsékelt csodáknak, / Mikben mégis ős állandóság vágtat” is, vagy a Krisztus-kereszt az erdőn látványa, melyet annyira át tudtam élni, bár sokkal kevésbé érteni falusi eszmélkedésem idején. A havazás, a hó már akkor versírásra ihletett, s ha jól megírom, biztosan nem hasonlított volna már Petőfi téli világához, amit olyan otthonosan szerettem. Több lehetett volna az ismerős szépségekben való ringatózásnál, a lelki biztonság békességénél, mert fölkavart a legtitokzatosabb sugallatok kísértése. Ady izgalmasabb harmóniába vitt, mint a havas puszta gőzölgő istállója, az udvarunkon is fölbődülő tinók, a jégcsapos vályú. Már nem a téli esték petőfies melegét árasztotta a konyhai lámpa világa. A havas, babonás erdei úton a mindenütt jelen lévő Istennel szembesített. Ahogy a költő húsz évre vetíti vissza emlékezetét, én most sokkal régibbi érzéseim után kutatok.

Havas Krisztus-kereszt az erdőn
Holdas, nagy, téli éjszakában:
Régi emlék. Csörgős szánkóval
Valamikor én arra jártam
Holdas, nagy, téli éjszakában.

A versben kimondatlan érmelléki erdőt egyszerre a mi Besenyőnkkel azonosíthattam, csak a mezei keresztet kellett a széléről beljebb képzelni. Szánnal megyünk a Somlóra, Ady Lőrinc meg talán rokoni látogatásból vág át hazafelé a fiával. Hó- és jeges kéregszagot lélegzünk. Hold süt a világmindenség közepéből, s azt sugallja a legkihaltabb téli égitest, hogy rajtunk kívül nem él senki a földön, csak a szánozás mámorától is ittas apa a fiával, abban az életkorban, ahogy most ezen a fényképen nézem. Nem tudom, foglalkoztatott-e akkor is már, vagy csak a vers első megélésénél jóval később támadt föl bennem a kérdés: az Istent és apámat illetően külső vagy belső parancsot kövessek-e? S legalább annyi időbe került a mű pontos szerkezetét, drámai pontjait fölfedeznem, mint a költőnek megélni a vezeklést. Annyira összetett a fütyörésző hetykeség és a bűnbánó tiszteletadás történése közötti dráma, hogy talán csak a zenéje s a jelzésekből kibomló képek hatottak rám, mikor ihletett gyermeki élményemet fedeztem föl a költőzseni emlékezetében.

Az apám még vidám legény volt,
Dalolt, hogyha keresztre nézett,
Én meg az apám fia voltam,
Ki unta a faragott képet
S dalolt, hogyha keresztre nézett.

Két nyakas, magyar kálvinista,
Miként az Idő, úgy röpültünk,
Apa, fiú: egy Igen s egy Nem,
Egymás mellett dalolva ültünk
S miként az Idő, úgy röpültünk.

A leírás egyszerre az idő szimbólumában vonatkoztatja el a két nyakas, magyar kálvinistát. Nem is a szán, a lovak repülnek velük, miként az Idő, hanem magukban élik át az időt mint az apa-, fiú-, Isten-viszony drámáját.

Húsz éve elmult, s gondolatban
Ott röpül a szánom az éjben
S amit akkor elmulasztottam,
Megemelem kalapom mélyen.
Ott repül a szánom az éjben.

Így tágul ki a pillanat időtlen látomássá, szívmeleg szép zenévé.

Ady versvilágában az Apa mint a szimbólumrendszer fontos személye a Krisztus-kereszt az erdőn kompozíciójában kap fontos szerepet. Máshol a jelképteremtést serkentő megszólított csupán. A Fedjük be a rózsát című költeményben a Fiú biztatja munkára az Apát, miközben a rózsát virágasszonnyá, cédává, pozsgás nővé bájolja.

Utálom a rózsát, sok kerti csatán
Szivenszúrt
már, de jön a December:
Fedjük be a rózsát, édesapám.

Hiszen valakinek a tündére lehet majd, miként neki is orchidea volt előbb.

Mert kert az Élet s asszony minden virág
S a póri, pozsgás, nagy, buja rózsák
Szülik a Tavasz minden víg fiát.
– – –
Mert szól a kert: föl, nászágyra, ágyra.

Fölszáll a vers is az élet nagy mítoszába már. Máskor, a Nagy sírkertet mérünk ütemének hosszú, bánatos léptei nem hágnak át a tények valóságán. Annál megrendítőbb a költemény, mennél kisebb és prózaibb mozzanatokat terhel meg. Az Apa észjárása szerint a temetőből akkora terület kellene, mint a határból, s rengeteg búzakeresztnyi sírkereszt. Akkora családi szaporaság, mint a mezei bőség. „Százszor és százszor ujrakezdi, / Már száz sírra eleget lépett, / De hátha, hátha / S bús lépéseit megnöveszti.” Paraszti megátalkodottsága nem illik más érzelmi és nyelvi kifejezésbe, még a temető kísértetjárta közegébe sem. „Édesapám, talán elférünk.” A beszélgetés szavaiból is szól már akkora végzet, akár az angyaltrombitából.

Két fia van és velük elvész
E dús kis földnek kis családja,
Minden és minden.
Hát négy sír lesz itt csak a termés?

Az észak-fok titkának megközelíthetetlen idegensége fölenged, én pedig meghatódok, sajnálom és szeretem, mint az apámat, a sírkertet mérő öreget, aki végül egyedül nyugszik övéi közül az érmindszenti földben, otthon is Romániában, a legényesen félrecsapott kőkoszorú alatt. Megdöbbentő így gondolni a száz év előtti magyar valóságra.

Kanyargó Ér mentén fekete, magyar föld
Volt az én testemnek életet adója,
Földből élő ember az édesapám is,
Olyan régen szóltam magyar szóval róla.

Ritkán szólítja meg, mégis róla beszél, mikor a faluról, a falusiakról, a földről, a földművesről ír. Ő is megjelenik a megtagadott nomád ős, Ond vezér alakjában, a büszkén vállalt nádorválasztó makacs kisúr elődökben. Ott van a paraszttá szelídült hódító Barla diákban, aki századok múltán maga lesz az elgyávító maradiság, az Egy csúf rontás című vers kísértete.

Finom, dalos titkokkal tele
A lelkem. S mégse apollói bátor,
Mégse merek. És úgy dalolok,
Mint egy ósdi, telt szájú prédikátor.

Egy urambátyám röpdös körül:
Mult századokból nagy pipafüst-szárnnyal:
Egy ősöm. Tollamra néz, dohog
S kezemre csap a füstös pipaszárral.

Az Apa sem értette meg soha a költő Ady Endrét, míg a Fiú pontosan tudta, kicsoda Ady Lőrinc, hisz benne is látta önmagát, s nem úgy, mint az irodalmi közvélemény: egy korlátolt, zsugori, gőgösen indulatos parasztnak. Csak hát a költői hivatást bizonytalan jövőként, hazárdjátéknak fogta föl, s még inkább fatális bajnak, olyan csapásnak, melyben az elszegényedett ősök s az öreg Ady Dániel sorsa ismétlődik, az eltivornyázott, elpereskedett több száz hold szégyene és nyomorúsága. Az én szüleim, egy másik korban, a földtől akartak megszabadítani bennünket az iskoláztatással, őt azért taníttatta mindenáron, hogy tekintélyt szerezzen a földjének és magának. „Már látta bennem a família becsületének restaurálóját. Látta, mint végzem el kitüntetéssel a kálvinisták valamelyik jogakadémiáját, s mint választanak meg lelkesedéssel a mi nemes vármegyénk valamelyik oláh járásának szolgabírájává. Nagy dolog lett volna ez, jussunk is van hozzá, mint afféle kopott hétszilvafásoknak…”

A família becsületének restaurálását elkezdték már Ady Lőrinc fivérei, falusi jegyzők lettek, a húguk meg jegyző felesége, míg ő, a szökött diák, iskolázatlan, szinte zselléri szegénységből vágott neki az életnek. És úgy vágott neki, mint ahogy Hadad és Lompért felől, fölpántlikázott négyökrös szekérrel elindult leánykérőbe Érmindszentre, a hegyek közül, a Kraszna völgyében messze az alföldi síkra. Nem volt kevésbé kockázatos, mint a poétaság. S éppen azok a tulajdonságok segítettek neki a gazdaságban, melyek fiának a költészetben, mert ő sem volt más, mint „aki elvérzik egy gondolaton”, nagyralátó, dacos, önemésztő. A hiú, rátarti, kérkedő paraszt látta már Bandi fiában a szolgabírót, ahogy Tasnádról pompás hintón repül a kapun át, s kiszáll az udvaron a sárba, lakkcipősen, szmokingban, kalapját megemelve. A tiszteletet parancsoló pozíció a gazdaságot is bearanyozná, s befogadnák a megyei urak, megszűnne sehova tartozása. Úgy álmodta meg ezt a későbbi jövőt is, akár az egész birtokot szétszórt messzi kis parcelláiból, Pásztor Mária negyvenholdas hozománya megduplázásával, a nádfödeles zsellérház mellé az Ady-kúriát, a még több ökröt, lovat, tele disznó- és baromfiólakat, mindent, ami a hasznukat növeli, akár a titkos dohánytermesztéssel. De a teraszon majd egy költővé lett fiatalember ül, hiába úri öltözetben, ha mindenképp haszontalan.

Ez a szép pár biztosan szerelemből házasodott, mégis a kölcsönös érdek vitte őket a pap elé. Öreg, rideg nevelőszüleitől szabadította ki a menyasszonyt a jussa, aki azt hitte az árvaság hosszú esztendői után, végre a maga ura lehet asszonyi, anyai teendőiben. Fiai kényeztetésében szeretett volna engesztelődni, hogy végre a gondtalan ifjúság tükrében gyönyörködhessen. De amit abban látott, a fajták keveredésétől lett nyugtalanító, sokszor csak könnyein át felvillanó dicsőség. Endrében föltámadt és forrongott az apai, anyai felmenők minden végzetes öröksége, s tartotta a lelkifurdalás fogságában. „De fáj nekem, hogy úgy szeretsz Te, / Anyám. / Mondd, miért sírsz? Engem siratsz talán? (…) Nem érdemlem, de úgy szeretsz Te” – írja egy korai versben. Akkor is küldte fiának a pénzt, öltöztette. Hadd lássák rajta gazdagságukat! S indult a megrakott szekér Endre-napra, Zilahba. Hadd lakmározzon a gyerek a barátaival, ha van bőven baromfi, disznó, fánk és kürtős kalács. Vitte még az Orient-expressz Párizsba is a mindszenti csomagot, tele az örök ízű töltött káposztával. S a hazai gondoskodás, melyet az anya megáldott, életre szólt. És a fiúi szeretet ezt a drága kényeztetést pirulásra késztető, megistenült anyaképpel viszonozta Az anyám és én soraiban.

Sötét haja szikrákat szórt,
Dió-szeme lángban égett,
Csípője ringott, s büszke
Kreol-arca vakitott.

Ady Endre magasztos nyelven, mégis természetes fölidézéssel jelöli ki anyja helyét költészetében. Ám amikor lelki fölmutatásba vált, ezt a ragyogó női portrét átitatja a bánat; a szem, az eperajkak, a szív könnybe lábad a vágytól és a csóktól, s áttűnik rajta Léda, s azonosul a könnyek másik asszonyával.

Csak azért volt ő olyan szép,
Hogy ő engem megteremjen,
Hogy ő engem megfoganjon
S aztán jöjjön a pokol.

Bizarr kontyán ült az átok.
Ez az asszony csak azért jött,
Hogy szülje a legbizarrabb,
A legszomorubb fiút.

Költészetének eredetmítoszát tárja föl Ady A halál rokona ciklus élén, a Vér és arany kötetnyitó versében. Itt az apai ágról hallgat, mégis nyilvánvaló, hogy a két család minden átkának súlya veri a házasságot, üli meg a kontyot jövőpokollal. S a költőben teljesedik ki a családi végzet. Az anyai „egzaltált, bolond, valószínűleg nem magyarfamília, mely azért remegett, vibrált, kínlódott annyit, hogy zsenit teremjen”. És az apai ág, amelyből „elkezd fájni egy régi fájdalom, s úgy fáj, hogy majd megbolondulok, rágondolok egy régi gondolatra, s szeretnék karddal összeaprítani néhány embert. [Az Ady ősök] vitézlő vére ez, huncutul effeminálódva, falusi vér és lélek, gyáva lélek, barbár lélek.” Kettős átok, egyfelől a szerelemtelen csók-adósság, másrészt a hatalmasra sértett önérzet, a sokszorozott személyiség kibírhatatlan átka.

Ő szülje az átok sarját
Erre a bús, magyar földre,
Az új hangú tehetetlent,
Pacsirta-álcás sirályt.

A régi bocsánatkérő esdeklés, az „Édesanyám, lelkem, sirasson meg engem” mélabúja végzetessé komorodott.

Fénye sincs ma a szemének,
Feketéje a hajának.
Töpörödött, béna asszony
Az én édes jó anyám.

A család minden nemzedékében a férfiak tették az asszonyokat szerencsétlenekké, s leginkább úgy, hogy lehetetlen volt szeretni őket. Vagy mást kívántak kielégületlen, mint az egyik nagynéni, vagy belesorvadtak a féltékenységbe, ahogy a nagyanyja. Így folytatódott az anyai örökség a kétszeresen árva Pásztor Máriában. „Picinyke kis leány volt az anyám, mikor elárvult, a legkisebb és a legfájdalmasabb (…) Anyai rokonok, gyermektelen, rideg falusi vének gondozásába került, s azt beszélték, hogy nagyon hasonlít a nagyanyámhoz. Őt is férjhez adták abban a faluban, ahol a nagyanyámat (…) [aki] utálta a csókot, meg is halt öröm nélkül, s a mi házunk is vajon nem éppen emiatt olyan zord és szomorú?” Így döbbent rá Ady arra, ami sokat foglalkoztatta már kisgyerekkorától, miért veszi az a sok érthetetlennek tűnő furcsaság körül. „Szándék és olcsó tudat nélkül éreztem, hogy a mi famíliánk sorsát nagy csók-adósságok nyomják, s ez alatt sokan fogunk még összeroppanni.” Azért válik fontossá minden szó, ami erre a titokra vall. „Beszédje is olyan volt [a nagynénjének], mint a nóta (…) volt benne átok, csók, panasz, bujdosás, szerelem, titok, és jaj, sok-sok jaj (...) hogy az urát sohasem szerette, hogy hiába várta azt, akit szeret, aki nem az ura volt, de otthagyta, s akit azóta keresett, keresett hiába.” Nem örökölt-e ő is hasonló sorsot? S mi teljesül be az őrült jóslatából? „Milyen rossz fogsz te is lenni, ha asszonyokkal lesz dolgod.” Meggyilkolták szegényt.

Anyám hangjában szomorúság,
Apám hangjában vad feledés.
Jaj, be kicsiny az élet,
Be kevés, be kevés.




Hiszen ők cselekvék, hogy élek,
Hogy sokat és nagyon akarok.
Hallgatnak s rettegve
Érzem, hogy ki vagyok.




Be csoda, hogy vagyok és élek,
Hogy nem unom meg s újra merek.
Verset írok és holnap
Már holnap megyek.

Anyja szomorúsággal, apja szándékos felejtéssel leplezi lelkifurdalását fiuk öröklött sorsa miatt, aki tudja, hogy a baljós jövőt csupán a költészet teljesíti be. De mit jelent a „Már holnap megyek.”? Ugyanaz a távoli élet s a halál?



Az egyik az édesanyám lesz,
A másik egy másik asszony,
Ki sirasson.




Be szép lesz: egy idegen sírra
Két asszony hordja a virágot
És az átkot.

Majd elérkezik az is. De akkor már három asszony hordja a Kerepesi temetőbe virágait, a mama, Léda és Csinszka, s aztán már csak véletlenül találkozik az anya és az özvegy, csokraikkal Ady és Léda sírjához érkezőben. Ez a költemény abból a mítoszból hajtott ki, amely már Csinszka története előtt befejeződött, s mint harmadik asszony, csupán egy másik versvilágban létezik. Hiába lehetett ő is Veronika a költő kálváriáján, de mint „kis húgom”, abba a titokzatos, babonás, fülledt mélytudati világba már nem illett, mit annyi vers között a Mária és Veronika kifejez. Nem volt az a delejes hatalmú nő, aki a Messiás-szülő Máriával említhető. Csak egyedül maradt feleség lehetett az idegen sírnál. Őt a költő elátkozott élete véglegesen nem ragadta el, elszakadhatott, és külön életet élhetett. A másik kettő pedig, ha már csak álomképpen is, a költészetben részesei lettek annak az oidipuszi bűnnek, melyet a fiú és szerető istenkáromlással tetézett, hiszen Krisztusként mondta:

Máriától Veronikáig
Ívelnek el a férfi-karok:
Veronikám, asszonyom, Lédám,
Én most álmodni akarok.

Álmodni csecsemő-karokról.
Csókold meleg szájjal a szemem:
Kereszt előtt, Halál előtt, most
Máriára emlékezem.

Ő küldött csókkal az életbe
S tudtam, hogy testem miért töröm:
Az életért. És mi az élet?
Asszony-öröm, asszony-öröm.

Ki szült s ki tanított a csókra?
Asszony. S a halál hajnalán
Altass, Lédám. Hadd álmodjam, hogy
Te vagy az anyám, az anyám.

A valóság két asszonya nagyon eltérő módon tette élete dolgát, egymás iránti érzelmeiket Léda és Ady viszonya szabta meg az anya és szerető ösztönérdeke szerint. Talán még arra se gondolt az Ides, hogy az a párizsi ismeretség több a baráti segítésnél. Megköszönhette Diósiéknak fia támogatását. A párizsi hírek megszelídítve, a szülőknek jólesően jutottak a magyar végekre. Azt hiszem, nem kaptak tengeri képeslapokat kettejük üdvözletével. Számukra Léda versbeli mesealak lehetett, ha netán olvasták a fiuk verseit. Csak Brüll Adélról tudtak, akit, ha érdekelte őket, katolikusnak keresztelt egy szófiai püspök, mely a házasoknak olyan lenne, mint ahogy ők, a kálvinista legény és a katolikus lány egybekeltek. De inkább mintha a kedves házaspár egyik tagja tette volna tiszteletét, amikor Endre meghívta Adélt 1908 szeptemberében Érmindszentre.

Léda falun

A Nagyváradról Párizsba került asszony intelligensebb volt annál, hogy Mindszenten ne kihívó, mondén hölgyként jelenjen meg. S amikor lovas fogattal várták a legközelebbi, szakácsi vasútállomáson, s port kavart alatta végig az utcán a kocsikerék, s amikor az udvar gyepén fogadták Adyék, biztosan kínosan vigyázott magára. Nem cigarettázott, halványra rúzsozta ajkát, alig lakkozta körmeit. El kellett játszania a férjes asszonyt, egy legényember meghívottjaként, aki a háztűznézés fordítottját rendezte meg neki, miközben ő is egy jövendőbeli meny kíváncsiságával fürkészi a családot. Fölkészülhetett az öreg modorára is, de azért meglepődhetett első kérdésétől: Mért nem hozta magával kedves férjét? – s ráhunyorított a szemrevaló fehérnépre. Azt is tudhatta, milyen pontos az anyai ösztön. Mit fed el az Ides kedvessége, a főztje, a külön ágy ropogós tisztasága: „érzem, az anyád nem szeret”. Pedig szerette amúgy, de mennél reménytelenebbé vált az egybekelésük, annál inkább elbizonytalanodott. Nem tudott soha semmit pontosan, még azt sem, hogy az asszony a három napra tervezett vendégséget miért fejezte be hamarabb.

De aztán kiderült, nem miattuk, ha szinte rokonivá alakult családjaik kapcsolata. Magukhoz vették Érmindszentre a szellemi fogyatékos húgot, Brüll Margitot. „Legyen nyugodt, Adél, édesanyám vigyáz reá, és tud már reá hatni. Egyébként hízik Margit (. . .) Dodónak nagyon köszönöm a lapokat. Bertát ölelem. Rettenetes hó van. Margit valószínűleg pár nap múlva csizmát kap. Bemegy Tasnádra édesanyámmal. A pipa nem érkezett meg még, tán holnap jön, de az öreg már ellágyult, és hálás érte. Most már mindenkit szeret, csak a két fia miatt keserű (…) Adél kezeit csókolom, s édes Dodóm, ölel Adyd” – írja harmincegyedik születésnapján, melyre csak a levél dátumával céloz. Mindhármuk előtt nyilvánvaló, mit leplez a baráti hang. Az újraéledő nagy szerelmet, a Hiába hideg a Hold és a Séta bölcsőhelyem körül patetikus vagy tárgyilagos vallomásait.

A Hiába hideg a Hold az öt évvel korábbi egymásra találást örökkévalónak állítja. A Hold, akár a Krisztus-kereszt az erdőn című versben, de most nem az apa-fiú, hanem a férfi-nő egyedül való párosára süt az univerzumban, mint a kihűlt világ szimbóluma. A korábbi Léda-zsoltárok is ilyen fönséges környezetben történnek meg, a tenger végtelen kiterjedésében és mélysége fölött, a szirtek magasságában, repülésmámorban, síkságok nászcsatáiban. A két, ellentétében azonos személy feszültsége közepette mintha csak ők sugároznák a kihűlt világban az egyetlen élő meleget, mely szétárad az éjszakai ég boltozatán.

Hiába hideg a Hold. Egyszer
A mi óránk forrón ütött
S szent láz verte az éjszakát,
Melybe két, szép, nyomorult embert
Terelt be a véletlen Idő,
A sokféle Időnek eggye,
Irgalmas, bolond, dús Idő,
Mely asszonyommal összehajtott
S melynek azóta nincs mulása.

A szubjektiv tér-idő fizikája, filozófiája nyer formát anélkül, hogy a kifejeződése a fogalmak nyelvétől csupaszodna. Nagy lírai látomás sodor el, s lüktet, miként strófákba szakadna, melyeket mindig visszaránt a bevégző és a kezdő rímpár. Teljes érzelmi nagyfeszültségben haladnak a sorok.

Égő sebek az Égen s fázva
Suhog itt a földön a palást,
Suhog utánunk a palást,
Szomoruságunk hosszu palástja,
Éjszínű, királyi mezünk,
Pirosló, bús szerelem-sujtással,
De elöl meztelen csillogunk,
De szabad mellünk kivilágol.

Emberpár kering az űrben, de az sem tudható, tükörképük vetül-e a földre, vagy az ég veri vissza lent szálló árnyukat, ha rajtuk földi a szomorúság királyi palástja, bár sujtásai égiek, s csillagos a szabadra tárt mellük meztelensége. Csak a szeretkezés perceiben adatik ekkora világon kívüli egyesülés.

Nincs már Közel és nincs már Távol.
Régi asszony s régi legénye
Úgy suhanunk, úgy simulunk,
Úgy hull reánk a hűs Holdnak fénye,
Úgy borulunk, úgy remegünk
Egymásba, mintha soha-soha
Kettő nem lettünk volna ketten.

A tényleges valóságból először a nagyváradi múlt vált ki, hiszen abban zsúfolódik minden előtte és utána való. Miként a vers közepe lett a következő strófa, ugyanúgy csillagrendszerük tengelye, abban és azon kívül más az idő és más a tér.

Mindig ezt az asszonyt szerettem.
Szájában és szivében voltam
S ő volt a szám s az én szivem,
Mikor ittasan kóboroltam,
Kárhozottan a váradi éjben,
Mikor már eltemettem a trónom,
Pórrá paskolt a suta Sors
És voltam a senkibbnél senkibb.

Nélkülük lévő minden ezen a szerelmen kívül, a kósza idő, a más kósza nő, a két szakadt egy-ember sorsa azóta is a másik, az egyutcájú, zsarnok időben folyik. Abban őszülnek, kopnak, ahogy mindannyian, de valóságfölötti, mégis igazi létezésük irigylésre méltó fiatalnak tartja meg őket.

Csillagunk a hideg Hold. Lelni
Se lehet csillagot hidegebbet,
De bennünk ősz hajak, csorba dalok
Szeretnek és forrva szeretnek.
Senki sem érti, mert sohse volt ez
S szomoru palástunk elnyúlva kacag,
De meztelen előnk csillogva az éjben
Eggyen, nagyon, új és új ájulással,
Eggyen, nagyon, örökre összetapad.

Ilyen ellentmondásban nem élheti át az életidejét senki, s nem is illetékes, mikor két ezoterikus testmás látomását próbálná fölfogni a valóságos világon kívüli mágiában. Léda megszokhatta már, s mint egy modern műértő s leginkább érintett asszony boldogan átélhette. Mégis, azt hiszem, üdítőbb, természetes élményben részesült a szokatlan falusi udvar s a mező látványától, ahogy körülötte minden csupa virág, érő gyümölcs, ahogy a gazdaságból hallatszó tehénbőgésre, lónyerítésre ébred, hallja az öreg paraszt káromkodását az alsó udvar felől. Ami eddig versbeli természeti jelkép, ott van előtte színe, illata, íze teljességében. Ott az ihlető virágoskert, amelyből csak néha kapott egy-egy tubarózsát, bús krizantémfürtöt, s az ajándékozás mámoros pillanatában egyetlenegyszer mindent: „Becsókolnék Léda szivébe / Egy ékes nárcisz-ligetet / S mint kaland-útján egy Zeusz, / Befeküdnék a közepébe.”

Érmindszenten, 1908 szeptemberében az egész otthoni világot mint vagyonát mutatja föl Ady a Séta bölcsőhelyem körül versében Lédának, lássa, mije van, és honnan jött, aki az övé! Itt a Bence-tag, ahol a földjeik húzódnak, ez a ködtorony volt a klastrom, melyben elsüllyedt harang szól, ez az Ér, ősdicsőségű Kraszna-árok, a Kótó, türk horda dúlta volt falu. Semmi fölfogható, minden legenda és jel, csak a repedt meder virágait nyújthatja át a mélyből, mint ahogy önmagát, s bizonytalan, hogy elfogadja-e. „Itt akartam járni veled.” Mennyi magány, mélyből gyötrő vágy zsúfolódik ebben a sorban némi szemrehányással az elkésettség miatt. De semmi ellágyulás! „És most gyerünk be a falunkba!” A férfiasság kegyetlen megítélésbe vált:

Ez itt falu, az én falum,
Innen jöttem és ide térek.
Mindszentnek hívják hasztalan,
Mert minden gonosz rajta van,
S itt, jaj, átkos, fojtó az élet.

Próbára akarja tenni Lédát? Itt szeretne vele élni? Azért fordítja magához egyszerre erős rándítással, s mintha egy menyasszonynak a templomajtóban, az oltár felé menet kellene eldöntenie az igent vagy a nemet. Nincs más vagyona, csak a bölcsőhelye, múltjával, jelenével, s benne ő sem különb, sőt már baljósan kérkedő:

Ez pedig itt magam vagyok,
Régi tüzek fekete üszke
S fölöttünk végzet-szél fütyöl,
Szaladj tőlem, átkozz, gyülölj,
Avagy légy rám ujjongva büszke.

Fenségesen nagyúri, gőgös hangja ez annak, aki majd az Elbocsátó, szép ünetetet megírja. A korábbi, Bihar vezér földjén című vers, mint kérdés–felelet ellentétére komponált ballada, sokkal magabízóbb szerepben, az ősi magyar földet föltétlenül vállalóként jeleníti meg Lédát. Megint a múlt „bús, babonás” földjére hívja, mint Nyugat asszonyát az utód, akinek elődei dalokat öltek, sírokat törtek föl barbár kalandozásaik során. Mintha most is az a világ fogadná, mintha az akkori sírokból kelnének életre, mint halott ara és mátkafi ugyanazon a daltalan tájon. A nyugati királyi családból választott Árpád-házi királyné félelme volt hasonló, amit a kérő feltételezhetett, s most csak a költő mer kimondani, mert nagyon hisz a szerelemben.

»Jaj, be szépen süt a Hold.
Leszünk-e még pirosak
S fölkelnek-e a dalok?
Nem félsz, Lédám?« »Nem biz én.«

Minden próbára tevő kérdés után határozott, szinte hetyke a válasz. Nem hideg még a Hold, s nem olyan végzetes még a tét, mint a bölcsőhelyi döntés következtében.

A költő otthon

Mikor a kisdiákot Nagykárolyba vitte a lovas kocsi a húsz kilométeres úton, valami olyan élethosszig tartó vándorlás, mindenkori ideiglenesség kezdődött, melyben csak az érmindszenti ház, a családi tűzhely maradt biztos. Egyetlen irány, sosem szűnő végállomás Zilah, Debrecen, Nagyvárad, Párizs, Budapest felől a Bakonynál is vadonabb búvóhely, a minden szanatóriumnál gyógyítóbb természetes életközelség. A faluvégi ház ablakából örök dolgokat látott, udvart, mezőt és temetőt, a világ szomszédja lett szomszédtalan, mindennek szélén. A nagyvilágban Magyarországon, a hazájában Partiumban, egy isten háta mögötti csöpp falu szélső telkén, melyhez képest a Bence-tagi tanya lett volna félreesőbb, vagy az erdei kunyhó. Már nem a diák vakációzik otthon, hanem a szabad életvitelű író tölt el hosszú heteket, hónapokat, míg Pesten, Párizsban ideiglenes bérlő, szállodai vendég, kosztos asszonyok bohém kedvence. Vidéki, falujában meg városi ember, aki fölfoghatatlan dologgal tölti az idejét. Talán beteg, de inkább semmirekellő, hiszen elvonul a házba, nem résztvevője a falu életének, kártyázni jár a paphoz. Ám néha egy-egy vers, mint a Fedjük be a rózsát, az Ázott széna-rendek tanúsítja, segített, főleg az éppen halaszthatatlan dologban. Türelmetlenül várta az újságokat és Léda leveleit, s ha késtek, szidta a szomszéd faluban, az utolsó postán működő postamestert. Életmódjával, azt hiszem, csak a falu gazdagabbját, a kálvinista közösség magyarjait izgatta, a román többség ezzel mit sem törődött. Sok petróleumot fogyasztott, későn keléssel bosszantotta apját, aki már belefáradt a rosszallásba, sőt az erélyes szóváltások után tartott is tőle. Az anyja pedig a férje meg a falu ellenében próbálta fiát védeni, pátyolgatta, inkább maga mellett akarta látni bármiképpen, mintsem az ismeretlen veszélyek miatt aggódjon érte. Még nem oszthatta meg anyai felelősségét másik asszonnyal, feleséggel.

Falun a csönd a szívig hatol, sejtelmes képzelődésre késztet. Fölfakasztja a lélek mélyére ülepedett emlékek sokaságát, s ha nem foglalná versekbe, megőrülne a tehetetlenségtől, eluralkodna az életundor, a halálfélelem, nem terelné el semmiféle változatosság a hipochondriás figyelmet önmagáról. Mennyi panasz, az elvágyódás naponként ismétlődő zsolozsmája rögződött 1903 őszétől, tíz éven át az érmindszenti levelekben!

„…kifáradva, kifázva, sárral belepve, most érkeztem Tasnádról (…) Tele vagyok a piszkosságig kis gondokkal ez idő szerint. Az élet ezúttal sem tagadja meg magát velem szemben, s egymás után csinálja a galibákat a dolgaim és a szándékaim elé. Azaz csinálná, ha engedném, hogy bizonyos dolgokban gyengének találjon (…) Magamról ma nem akarok írni. Ez a tasnádi út, élményeim, a hideg szél meglehetősen kikészítették az idegeimet, odavagyok, s a legbolondabb gondolataim támadtak az úton. A legkomolyabban azon töprengtem, nem jobb volna-e nekem kimenni például Japánba? (…) De e hóbortos gondolat után is annak a megállapítása következett nyomban, hogy nem tudnék Magukról lemondani, illetve elvágni a lehetőséget, hogy Maguk meglegyenek nekem. Mondja, egy-egy csúnya órában nem vágyott-e már maga is Japánba, vagy valahova nagyon messze, Párizsnál is messzebb levő helyére e kedves kis glóbusnak? (…) A könnyek asszonya óta tegnap először írtam verset… Ez a címe: Elűzött a földem. A vers végét ideírom kuriózumképpen magának:

Kalásztalan, bús lelkem indult,
Elhalt a ködharangok hangja s a zene
S én szálltam az álom-lányok csapatával
A város fele…
A szárnyam súlyos, szörnyű nesztelen,
Nézem a várost és nincsen szemem,
Sírnék: nincs könnyem, szólnék: nincs szavam,
Csak szállok búsan, némán, magasan:
Elűzött a földem…

Egy hosszú átok van a befejezés előtt, melyet, bizony isten, mintha hallanék néha, ha künn járok a mezőn. Nagyon kiszakítottam magam ebből a földből, s azért olyan bizonytalan szárnyú a lelkem.” (Brüll Bertának, Érmindszent, 1903. nov. 27.)

Nagyváradot előbb még Szentpétervár miatt hagyta volna el. Érmindszenten Párizsba készülődve annál is messzebbre vágyott, mintha csak ott lenne a legjobb, ahova sose jut. Így teljesedik be rajta az elhagyott szülőföld átka: „Bús álmaiddal vándorolj tovább.” Már ekkor kifejezi azt a kettős viszonyt, az ölelő taszítást, melyhez minden későbbi szenvedélyes kapcsolata fűződik. Aszerint fordul szülőhelyhez, országhoz, fajtához, nőhöz. Először Keletről Nyugatra indul, de Léda karjai közt bírja csak Párizst elviselni. Mellette issza ki mámorosan a világváros szeszét, amelyre pokoli másnapok következnek, s olyan esendő honvágy, amilyent az anyja után érezhet a síró kisgyerek.

Föl-földobott kő, földedre hullva,
Kicsi országom, újra meg újra
Hazajön a fiad.

Messze tornyokat látogat sorba,
Szédül, elbusong s lehull a porba,
Amelyből vétetett.

Mindig elvágyik s nem menekülhet,
Magyar vágyakkal, melyek elülnek
S fölhorgadnak megint.

A fizika törvényének kiszolgáltatott kő tehetetlenségét azonosítja önmagával, és nem is tehetne mást, ha magyar. Ugyanabban a vonzásban-taszításban dobódik, s hull vissza eredetébe, mégis a szabad akarat jogán vív meg az elrendeltetéssel, dacosan, megadóan árad szívéből a bánat, ahogy a mélyből száll az Úrhoz a zsoltár.

Tied vagyok én nagy haragomban,
Nagy hűtlenségben, szerelmes gondban
Szomorúan magyar.

Azt hiszem, a Vajda János versétől elvarázsolódott régi diák, mikor már költő lett, olyan verseket szeretett volna írni, hogy olvasóiban, hallgatóiban ő is előidézze az egykori élményt. Talán volt, aki sírva köszönte meg A föl-földobott kő borzongató hatását, s nem egyszeri csoda Gulácsy Lajos zokogó ölelése a Szeretném, ha szeretnének fölolvasása után. Ki tudja, hányszorosa a versből áradó szuggesztiónak az alkotó energia, s mekkora életerő, s miféle lelkiállapot szükséges a létrehozandó műhöz?

Mikor a Magyar Pimodán költészet-lélektani tételei között a másnaposság alkonyi túlérzékenységéről ír mint a versírás legalkalmasabb idejéről, nem szól az idegenség és a visszatalálás, a mindig útban levés költői pillanatairól, melyek lírája föltételei voltak. Ez a lelkiállapot téren és időn kívüli a repülés könnyed ámulatában. Az elsuhanó, valóságos tájak átúsznak a lélek tájain, s jelenné változik a múlt. Aki Párizsban magyar, Pesten vidéki, falujában városi, itt és ekkor az egyedüli, kizárólagos Ady Endrévé személyesül. A szülőföld bölcsője, abszolút tája ennek a versvilágnak. Hozzá kötődik minden tudatmélyre süllyedt élmény, ahogyan bármelyik fa a nádfödeles ház előtti akáchoz, a pesti árustól vásárolt szegfű az anyai virágoskert ágyásaihoz, az udvari fákról a temető fölé szálló varjú vagy a kék szárnyú uhumadár akként szimbolikus, miként odavalósi. Az otthoni babonák, hiedelmek, különös történetek emelkednek a felszínre bármikor, mint ahogy fehér lótuszok kelnek életre a mocsárból, s mint ahogy a lélek tárnáiban visszhangzanak a dallamok. Szimbolikus ez a költészet, de nekem nem szimbolista, túllépett az irányzaton, s maradt, ami a nyelv is, a természetes jelképrendszer organikus szellemi működése.

Egy nagyobb tanulmány első fejezete. Folytatása a Hitel júliusi számában olvasható.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben