Túloldal: hét kép, három forrás

Nagy Árpád Pika képeihez

Őseim között számos nevezetes táltos található. Az egyik szépapámnak mindkét kezén hat ujja volt, állítólag hatalmas tenyerének vastagon párnázott ujjaival Toldiéhoz hasonló erővel tudta megszorítani a neki nem tetsző emberek kezét. Mikor megszületett az első fia, az ükapám, mindenkinek feltűnt, hogy a magyarok ősi istene a gyermeket csodás jellel, három táltosfoggal ajándékozta meg, ennek ellenére az ükapám sohasem hajtott végre olyan különleges dolgokat, mint a szépapám, mert egy konkurens táltoscsalád hétéves korában, egy komor téli éjszakán ellopta dédapám táltosfogait, s ezzel elszállt a fiú minden varázslatos képessége. Csak a lehetőséget, a táltossá válás lehetőségét örökítette tovább a gyermekeire, így a dédapámra is, de ő sem csinált soha semmi különöset. Egy furcsa dolog is csak néhány évtizede derült ki, amikor egy rosszízű apasági per kapcsán exhumáltatnunk kellett dédapám földi maradványait, s a koporsóban a kelleténél jóval több csont feküdt, mert hárommal több bordája volt, mint egy átlagos földi halandónak.

Dédapámmal ellentétben nagyapámnak egy sor különleges tulajdonsága volt, igazi modern táltosként utazott át huszadik századi történelmünk zavarba ejtő állomásain. Miként a legtöbb táltosnak, neki is már gyermekkorában csodás dolgai voltak, 7 éves, 7 hónapos és 7 napos koráig szopott, s utána évekig csak a nemzetségünk tulajdonában levő szent báránycsalád egyik táltos bárányának tejét volt hajlandó meginni. Tízéves korától azzal tartotta el a háborúban megözvegyült dédanyámat és a kilenc kishúgát, hogy hol vihart okozott, hol viharfelhőket oszlatott.

Bajszos, jó vágású magyar úr volt, akit a második világháborúban 365 lövés ért, de a testét nem fogta a golyó. Egyszer, miután elfogták, a gyűjtőtáborban a dicsőséges szovjet katonák meztelenre vetkőztetve forró viaszba mártották, mert az egyik falujabeli társa elárulta róla, hogy csodálatos képességű táltos, aki még a halált is képes legyőzni. A távoli sztyeppék barbár katonái bizony hallottak a régi idők sámánjairól, táltosairól, az ősi varázslók seregeiről, ezért vetették próba alá a nagyapámat, aki szerencsére sérülések nélkül élte túl a kísérleteket. Ezután szentként tisztelték, hagyták, hogy egyedül kószáljon a réten, madarakkal társalogjon, és magányos, a háborúban megözvegyült, csodaszép orosz nők testét kenegesse az orosz táj növényeiből készített balzsamával. Mikor elgyengült, gyermektelen nők, meddő asszonyok melléből fakasztott tejet, kiszáradó ajkai közé véve a bimbójukat, s az előtörő tejjel kezelte könnytelen szemeit, izzó homlokát s mellkasát.

Nagyanyámat az égen pillantotta meg, ahogy az ezüstös Holdon feküdt, szerelemre kínálva fel magát egy furcsa égi lénynek, egy füstös, fekete repülő bikának, ám nagyapám varázserejével lehozta őt, s egy életre a magáévá tette.

Egy barátja volt, egy másik táltos, pedig táltos a táltossal nem barátkozott, hanem viaskodott. Valami íróféle lehetett, hiszen ismertségét nem az ujjai számának, hanem a verseinek köszönhette. Ez a barátja nem volt túl jó véleménnyel a táltossággal foglalkozó írótársairól, még valamikor, talán 1906-ban ezt írta: „Hozzátartozhatik a mai nemzeti föllendülés lélektanához, hogy mindenfajta íróink az állítólagos táltosvilág rejtelmeit bolygatják. A magyar pogányvilág, a magyar nyaknak Nyugat jármába hajtása: nagyon izgatja íróinkat. Gyanús szimptóma, de jobb róla nem beszélni. A magyar pogány idők igen csúnya, mosdatlan, vad idők lehettek bizonyára.”

Nagyapám állította, mert halála után is beszélgetett vele, miként a régi tanyasi táltosok az elhalt pásztorokkal, hogy így tudják meg az elbitangolt szürke marha tartózkodási helyét, szóval állította az öreg, hogy ez a nevezetes költő barátja valójában jól tudta: ezek a mosdatlan, vad idők még magukban hordozták az emberek igazi szabadságát és békéjét. Ekkor még egyesek sasokká, mások bárányokká tudtak változni, s ha kellett, vérükkel itatták meg a szomjúhozókat, s amit mondtak, az úgy volt, ahogy megmondták.

Nagyapám sokáig köztünk volt, már menni is alig tudott, amikor magához szólította a mi ősi istenünk, s mégis varázslatosan megfiatalodva, ereje teljében távozott el. Körötte voltak a régi idők szerelmei, csodatevő szüzei, az ősök árnyékai, láttam, ahogy fölé magaslik nagyanyám összetört alakja, akinek szerelmes nézésétől források fakadtak nagyapám testéből. Egyedül maradtunk, mind magunkra hagyva ebben a végtelen, megalázott, minden széptől és szenttől megfosztott jelenben; nagyanyám csöndben, magába roskadtan sírt, s hiába vették körül a régi korok eszközei, hiába hajlott meg a tér, és olvadt el a testünket vékonyan beborító különleges viasz, amely nagyapám szibériai kalandja óta védte valamennyi gyermekének és unokájának hófehér bőrét, semmilyen menedék, semmi sem maradt nekünk. Csak a tudás és a táltossá válás továbbörökíthető lehetősége.