„Hallja? Mi az?
A szél a küszöbön.”
(T. S. Eliot: Átokföldje)
Milyen elmúlt immár, hogy simogatja hátam, tarkóm.
Elég egy pillantás, s a taposott fű közt, a szivárgó lében
Egy új emlékezet sarával tűnik el, meggyújtva fényben a napot.
Itt ülnek, állnak, mozgolódnak, mint Ensor-maszkokba kékült arcok.
Nincs hiány, avagy csak hiány van. Miközben szép idő volt.
Látod – mondom neki –, mi nem értünk egymáshoz, nem kezdtük el,
Nem bolyongunk együtt közös évszakokban, nincs hozzá bizalmunk. Miért lenne? Amit szívünk kifőz külön múltjainkból, magunkban esszük.
És ami szembejön még e derűs térben, azzal nem számolunk.
Elég egy pillantás, hangok sokasága felel, rímel rá, szövi át egészen
A mondott szót. Még gyötrőbb tőle, ami kimondatlanul elmúlt.
Azaz mozdul a lombszőnyeg, erős illatával az őszi avar, régi hívások,
Üzenetek, bontatlan levelek, mintegy kiterítve a közös úton,
Amit átlépsz, amire rálépsz, amit se frissiben, se később el nem olvasol.
Mint az ősznek való könyveket. Nem könnyű aztán félretenni őket.
Sem elkerülni budai zöldvendéglők omladékait, semmisülését a térben,
Az emlékezet szívtájékán, ahol éhes rozsda, erős légvonat pusztít.
És gyönge emberi kezek. Elég gondolni, hogy
minek. És nincsen már.
Oly gyorsasággal foglal a salak, sziksó, gombák lemezes falanxa,
Zöld nyálú vizek, mérges gőzök, hámrepesztő izzadások sodra,
Nincs helyzet és kellő idő eszmélni rá. Aztán már minek? Miért?
Milyen kérgesedés ez? Szaporázni csak a lépést, lépéseket.
Honnan hogy szól egy szokhatatlan nóta, mihez sem illőn?
*
Tudhatod, az ősz halott. E földön többé sose látlak.
Mennyi felelet, hogy ne felejtsek, el ne felejtselek. Nem érzed?
Január hidege húz át a vénülő asszony védelmes ölén,
A legmelengetőbb napfény áldotta ölén, már soha a tiéden,
A te csípőd végképp a fagyos rögök között van. Ez a sírkert.
Tenyérrel söpröm az avart. Autó hátán gesztenyék pattognak.
Ki kopog? Egyet, kettőt, újra egyet, kettőt. Te lennél az?
Lennél, ha volnál. Hogy így eltávolodtál, nem érhet el kezed.
Velem való vénasszony nem lehetsz. Ha látod, minden megy tovább.
Te még csak most haltál meg. Álmomban hangzott el, megjegyeztem.
Az élet arányai nem változnak, még a halálban sem. Olyan szűk a hely.
Minden most történik: míg tart a véráram, amíg a lakatban forog a csont,
Működnek az áramkörök. Tart az angyali üdvözlet a szívben.
Tárt sárga tenyér erén az apró pók megáll, előttem fut tovább földi éren,
Amíg ellát. Hátra nem tekint. Nincs rá szerve, hát mögötte semmi sincs.
Aranka-, fagyöngy-bogok a ködben, bizonytalan rajzú ágak közt talán
Egy bizonytalan madár foltjából harsan rikoltás, diadalmas és talányos.
Gyorsan szánt Hokusai vésője a fában, könnyedén bánik az ecsettel,
Szabadon szárnyal tekintete a Fuji ködbe vesző ormáig, lelke megpihen.
Az arányok, az arányok… néptelen síkon az őszi fű sárgállik,
Halott szemen vörösbarna levelek libegnek a kútvízben, felhőzik,
Keréknyomot húz maga után az idő, árkában megül az eső,
És megmutatja változott arcodat, az őszben deresedve tükröző.
*
Küszöbnél meg nem állsz. Az őrző fölnéz, végigmér, de föl nem áll,
Nincs rád ideje. Pedig van időd, nézelődni, várni egyvalamire,
Vagy valami másra, úgyis más jön, mindig a más, halaszthatatlan.
Benn fűtött meleg van, nézik, ki jön mögötted, néznek, várnak.
Künn elül a szél, az ágak még rezegnek, felhő villog a bádogon.
Hol lenne jobb? Ó, hol? Talán ott, te is? Dehogy, dehogy…
Most az jön, hogy elhagyjuk egymást, véget vetünk neki,
Aztán ha megjő az alázat, új cégtáblát szegezünk ki, bár régi az ajtó.
Ha eljön majd, behúz résein a hó, ujjaid közén lepereg.
Nedves karika az asztallapon. Egyre a napokat számolom. Hétfő lehet.
Mint fázó utcaseprő bort forral odabenn, és felkattintja a rádiót,
Éppúgy terv nélkül ülsz itten, és újra táncra pördülnek a falevelek.
Jajong, busong a tájon. Amíg ki sem látni már az ablakon.
Pedig valami súlyos, sötét, óriási test elzúg előtte most.
Lám, a kutya lábra áll, kerül egyet, s helyére morogva visszaül.
És meghőkölnek a szeretők. A függöny mögül, pálinkaszagban,
Két gyerkőc leselkedik, mikor áll föl az öreg, teszi le poharát.
Minden szó óramű-pontossággal hangzik el, záródnak ívek,
Amit ha összeeszkábáltál, ledől a porba, és máris szétrugdossák.
Hová kell lenni, míg végre
lepöcköli egyencigarettád holt tere,
Hóra hónap jár, észbe kapnál idő után, de lejárt a jegy,
Lejárt fogadalom, minden egyre megy hűlt helyeddel.
Jer Osszián ködös, homályos énekeddel!
*
Boom Boom. Egy megállónyira a végállomás, van hely bőven.
Csak az ablakok festenek mást belülről, mint kívülről, itt a kérdés,
És mellé a haladás. Belül még csak megvolnánk valahogy,
A szakadatlan váltástól súroltan, lomboktól és falaktól.
Azaz a sörgyár mellett végestelen-végig és tovább, tovább.
Isten veletek, cimborák, szülők, szerelmek, rokonok, barátok.
Hervadó virágok. Már szemerkél, szállong alá korai köd, álom,
Járda menti koszt hajt
reves szeled, kutyaszagú November.
Milyen is ez a táj, áttűnésben? Szenvedő, szegényes, zárkózott,
Mint rendesen a sínek menti világ. Nem győzi a tempót.
Nem meggyőző, átmeneti, megyünk át, átmennek rajta, elhagyják,
Elérik és elhagyják. Hát eszébe sincs kiadni magát, feltárulkozni,
Ugyan miért és kinek? Ide tartanak ezért a száműzöttek.
Gazos előkertben görnyedten munkálkodni, csípős avarfüstben,
Kiáltozni az függönyzött konyhaajtó mögött napestig.
Valami lerombolt szobor maradványai áznak a töltés tövében,
Művirágroncsok, bizonytalan rendeltetésű alkatrészek.
Megállók, fékezések, útkereszteződések, gondterhelt lények.
Farkaskutya a leszálló közelében. Kattognak a megszokott képek,
Belep az ismétlődés zsákvászon leple, viszket a bőröd tőle,
Viszket az agyad. Igen, hosszúra nyúlt egyedülléted, nincs vége,
Nem tudsz kikászálódni belőle a télbe fordult, komisz őszben.
Nehézkesen mozdulnak a kénytelen leszálláshoz előtted.
*
Nem vezet se Hermész, se Vergil. Hová vezet utad? Sehova.
Árnyak jönnek szembe, tanáraid, játszótársaid, egy egész család.
Fakuló papírkép vagy a képtelenben, felhúzott szemöldök,
Kóbor kutya az elektromos beléptetőben. Sípol a hideg.
Elég egy pillantás, ügyetlenül rúgsz a gesztenyébe. Hát vége.
Elegem van a kilátástalan telefonjaidból, gyengeségeidből.
Nem lesz étvágyad tőle. Nem lesz nevethetnéked tőle.
Nézném inkább bíbor vitorláid vízen vagy este a kikötőben,
Sápadt szobrodat csillogva elmerülni az ágyneműkben.
Moha- és fagyalkoszorút vetek most mécsesre, nézheted,
Elment az utolsó metró, az utcák már baljósan néptelenek,
Sokan hozzáfognak most, amit jó előre kiterveltek.
Tobey or not Tobey, that is the question. Nekem Tobey.
Különös őszi kavargásai, esőző szálkái a felületen,
Mintha már a hó csilláma befonná az ecsethegy mozgását,
Eltűnik benne mester és tanítvány, eltűnünk mind.
Hozzászokik a szem, hogy csak a közöket, hiányokat lássa,
Mind élesebben, súlyosabban a telt formák közötti űrt,
Akin át hangok és madarak suhannak a kifürkészhetetlenbe.
A konyha bezárt, már nincs kiszolgálás, mindjárt zárunk,
Mondja T. S. Eliot, és sorban asztalra teszi a székeket,
Rágyújt ráérősen, nézi a plafont, kendőjével lábszárát csapkodja.
Nézed a légbe kalimpáló lábakat, a rétegesen süppedő füstöt.
A küszöbön valami sír, nyiszorog, mint késél a kövön.
