×

Két szél

regényrészlet, 2. rész

Bogdán László

2007 // 05
Egy negyedóra múlva, teáját kortyolva és lágy tojását kanalazva kezdi újra. A vendéglőben, a körülöttük csivitelő japán, kínai, koreai, vietnámi turisták között olyan valószerűnek tűnik minden, mintha még mindég ott ülne, szemben a komoran emlékező ezredessel, a Capsában, mintha nem is telt volna el több mint egy évtized azóta, és milyen évek, istenem!

Nem lehet büntetlenül sokáig olyan országban élni, amely egyszerre veszítette el az emlékezetét és az eszét – állapította meg az ezredes, és vigyorgott. S ő újra gyanakvóan pislogott, netán provokáció lenne az egész, s noha nagy kedve lett volna megkérdezni, hogy mégis, hogyan gondolja ezt az egészet, mire céloz a mélyen tisztelt ezredes, de valami azt súgta, jobb, ha nem szól közbe, előbb-utóbb úgyis minden kiderül, kibújik a szög a zsákból, s figyelmesen nézett a férfira, már nem akart elmenni, nem gondolt Andira sem, ha hiányozni fog neki, valószínűleg visszajön, elvégre sejtheti, hogy még mindig itt lehet, hát hol lehetne máshol? Így lett hosszútávfutó, sóhajtott az ezredes, ráadásul a katonacsapatnál, ahelyett hogy belügyes tisztként erősítette volna az osztályellenség elleni frontot. Ideje nem házkutatásokkal, kihallgatásokkal telt – nem mintha sajnálná, későbben volt ebben is része, éppen elég –, hanem stadionok futópályáin s a Bukarest környéki mezőkön. Tízezer méterre készült, de kacérkodott a maratonnal is. Ehhez viszont, edzője szerint is, növelnie kellett volna az állóképességét, meg kellett volna erősödnie. Speciális kosztra fogták, s futott, hajnaltól késő estig a mezőkön vagy a futópályán rótta a végeérhetetlen köröket. Így jött el negyvennyolc nyarán az első országos bajnokság, ahol, noha még ifjúságinak számított, a felnőttek között indították, tízezer méteren. Kifakult fekete klottgatyájában ott állingált a többiek között, akik nem is ismerték őt, vigyorogva súgtak össze, amikor megjelent, jól láthatta a szemükben a leplezetlen megvetést. Nem ismerték, nem tudták, hogy kicsoda, de külseje alapján afféle vidéki bunkónak tartották, előtte is röhögtek, nemcsak a háta mögött, s nem is csináltak titkot belőle, hogy lenézik, el se tudván képzelni, hogy egyáltalán hogyan kerülhetett ide az ismeretlenségből az ország legjobb futói közé, noha az indulók között az övé volt az ötödik legjobb eredmény. Ami persze véletlen is lehet, hallotta. Lehet, rossz volt az óra, vagy erősebb volt a szél, esetleg, valahol vidéken, a műveletlen baromállatok elszámolták a köröket… A bajnokok magukkal voltak elfoglalva, az egyik, kicsi, alacsony emberke, a sarkán ült a pálya szélén, elmerülten bámulva egy pontot maga előtt a földön, a másik, hosszú, sovány fickó, a focipályán sprintelt. Láthatólag komolyan gondolta bejelentését, hogy meg fogja javítani riválisa csúcsát. A nevükre már nem emlékszik, de arra igen, hogy a szeretőik is megjelentek, két szőke hajú, rikítón kifestett nőszemély, azonnal össze is kaptak, noha még meg sem kezdődött a verseny, sikoltozva ráncigálták egymást, míg a pályagondnok el nem választotta őket, de kisasszonykák, gurgulázta, várjanak, kisasszonykák, még nincs miért veszekedniük, várják meg a versenyt. És röhögött. Tizenegyen indultak, egymás mellett állottak a tűző napon, aztán eldördült a startpisztoly, és megindultak. Ő belül maradt egy viszonylag jó helyen, noha a fél csapat előtte volt. Összeszorította fogát, igyekezett felidézni a megvető pillantásokat, a röhögéseket, a gúnyos megjegyzéseket, s megint felébredt benne a régóta alvó gyűlölet. Én megmutatom ezeknek! – fogadkozott. Egyik bajnokjelölt sem vállalta fel a vezetést, előtte futottak, ugyancsak a legbelső körben, szinte rátapadva a pálya szélét jelző sávra. Mozgásuk egyenletes volt, magabiztos, de izzadtak. Ő négyezer méter után sem izzadt még, s erősnek érezte magát. Ekkor érezte az első lökést, először azt hitte, véletlen, de aztán jött a következő, ez már erősebb volt, szinte kibillent, és dühösen oldalra pillantva meglátta a fekete vagányt, aki az előbb, a rajt előtt, röhögve kérdezte, hogy mit keres itt ez a tahó paraszt. Láthatólag az sem érdekelte, hogy ő is hallja a megjegyzését. Már akkor is legszívesebben pofán vágta volna, de türtőztette magát. Most viszont – hiszen a második lökés aligha lehetett véletlen – elborította az agyát a vér, s gondosan eltervezett taktikáját feladva (az utolsó körben akart sprintelni, állóképességére alapozva) előzni kezdett, villámgyorsan az élre tört… Elhatározta, most kipróbálja magát, s két körön keresztül erősítette a tempót, és elhúzott. Jó ötven méter előnye volt már, amikor, picit visszavéve rohamozó lendületéből, beállott megszokott ritmusába, s rótta fáradhatatlanul a köröket, nem zavarta, hogy gyakorlatilag egyedül versenyez, hiszen edzés közben is mindig egyedül, magányosan futott, nem is fordult meg, képtelenségnek tartotta, hogy ezekben a beképzelt, elkényeztetett ficsúrokban lesz annyi tartalék, hogy megpróbálhassák befogni őt. Látta egy körben az edzőjét is, valamit kiabált, ekkor óvatosan hátrapillantott, meglátta támadóját és a két bajnokjelöltet, úgy harminc méterre mögötte, sprinteltek szinte, hogy utolérjék, de ő még akkor sem változtatott ritmusán, noha egyre közelebb kerültek hozzá, s az utolsó előtti körben szinte már a nyakán érezte lihegésüket. A közönség tombolt, főként miután az utolsó kört jelző kerepelések, csengetések után ő megint elkezdett futni, úgy érezte, ezt a győzelmet már senki sem veheti el tőle, s amikor a tempót végig fokozva beesett a célba (két másodperccel javítva meg a negyvennégy óta megközelíthetetlennek tűnő országos csúcsot), és érdeklődve visszafordult, látta, hogy a többiek még csak most érnek be a célegyenesbe. Alig lihegett és alig izzadt, edzője diadalmámorban úszva közeledett, mondott is valamit, de szavait elsodorta a szél. Meglátta katonaiskolai parancsnokát és a tábornokot is, amint lelkesen integetnek. Így kezdődött, minden önteltség nélkül mondhatja, üstökösként felívelő sportolói karrierje. S ki tudja, mire juthatott volna, ha ahogy kezdődött, ugyanolyan gyorsan be nem fejeződik… Túlzott álmodozás akkor sem jellemezte, de egyre inkább élvezte a futást, szerette volna, ha ellenfelei is vannak, de a hazai mezőnyben, állapította meg minden önelégültség nélkül, nincsenek vetélytársai. A beképzelt, elkényeztetett bukaresti ficsúrok is érezték ezt, s a két egykori bajnokjelölt is. Igaz, a meditáló, alacsony emberke s a langaléta is első, mindenkit kellően meg is lepő győzelme után kissé zavartan, de önhittségüket nem tagadva még úgy nyilatkoztak, hogy ez csak véletlen volt. Ezt aligha lehet megismételni. Véletlen, röhögött ő, miközben a hajnali mezőn futott, s a látóhatáron megjelenő narancssárga, vörösödő sávból hirtelen bukkant elő a nap, sugárzó fénybe vonva a tájat, majd meglátjuk. A következő versenyen, érzékelte már az elején, igyekeztek őt bezárni, egyre több lökés és rúgás is érte, úgyhogy már a második körben kirobbant, s legalább négy kört olyan őrült iramban futott, hogy előnye majdnem fél körre nőtt, s csak ekkor állott vissza megszokott ritmusába. Edzőjének és a parancsnokának is megvallotta, miért csinálja, s az őt kedvelő férfiak őszintén elképedtek. Ők, noha előttük zajlott a verseny, semmit sem érzékeltek az ellene folyó alattomos támadásokból, s döbbenten súgtak össze, jelenteni fogjuk a szervezőknek, az országos szövetség vezetőségének, fogadkozott az edzője, de ő igyekezett lebeszélni őket, ezzel csak, magyarázta, az ő beilleszkedését nehezítenék meg, így végérvényesen magára maradna. Ebben van valami, mondotta elismerően a parancsnoka. És maradt minden a régiben. Közben megtörtént az államosítás, élesedett az osztályharc, és pártja olyan hatalomra tett szert rövid idő alatt, ami balszerencsés országa zaklatott, zűrzavaros története során is ritkán fordult elő, az önkényuralomra törő, de hamar merénylet vagy visszavont konstantinápolyi kegy áldozatául eső fanarióta vajdáknak sem sikerült, pláne huzamosabb ideig. Hogy az országban ezt hogyan élik meg, nem tudta. Fogalma sem volt semmiről, mintha egy elvarázsolt kastélyban élt volna, futott, evett és aludt. Aztán 1949 őszén kapott két nap eltávozást, hogy hazalátogathasson a szülőfalujába. Akkor már esztendők óta nem látta faluját, anyjával is csak egyszer találkozott, amikor felhívta magához Bukarestbe, mert kapott egy levelet, amelyben az édesanyja elpanaszolta, milyen nehezen élnek, s ő nem merte postára tenni megtakarított pénzét. Hajnalban ment ki az állomásra – május volt, gyönyörű, reménykedésre is okot adó tavasz, énekeltek a madarak, vidám volt, s az sem szegte kedvét, hogy édesanyja vonata késett. Figyelte a peronon lófráló színes katrincás cigányasszonyokat, az álmos kiskatonákat, a rosszarcú, rosszul öltőzött, rosszkedvű embereket, és nem értette, hogy ők miért nem örvendenek a sugárzó napsütésnek, a zöldbe robbanó világnak, a kék égnek… Aztán megjött az édesanyja, s ahogyan repült feléje, kissé megdöbbent, hogy mennyire lesoványodott és megöregedett. Vaksin, hunyorogva nézte őt, láthatólag nem is ismerte meg, csak amikor megszólalt, futott át beesett arcán a mosoly árnyéka. Fiam, suttogta, kicsi fiam, és megsimogatta az arcát.

A tömeg hullámzani kezdett, a nemrég még vidáman nevetgélő lányok és fiúk elkomorodtak, egymáshoz szorultak, senki sem tudta, mi fog történni, és az egyenarcú rendőrök jöttek, egyenletes léptekkel, rendíthetetlenül, és Szilvi félhangosan, kihívóan jegyezte meg, most már ne féljetek, itt a segítség, a felmentő sereg, de senki sem nevetett, sokan pisszegtek, felesleges még provokálni is, még hergelni is őket, suttogta egy idősebb férfi, mire a langaléta felnevetett. Már azzal provokáltuk őket, hogy idejöttünk! Ha otthon ülnénk a barátságos, meleg szobában, most nem kellene attól rettegnünk, hogy valagon rúgnak. De hát miért rúgnának? – kérdezte egy fiatal fiú, és óvatosan levéve melléről, süllyesztette zsebébe kokárdáját. A magyar szabadság napján kijöttünk ide a szoborhoz, hogy megünnepeljük a hősöket, hogy emlékezzünk a márciusi ifjakra… Mi van ebben? Talán tőlük kellene megkérdezni, érvelt hadarva egy lány, mire a langaléta leintette őket. Ezektől?! Ezek, fiaim, parancsot teljesítenek. Azoktól kellene megkérdezni, akik kiadták nekik a parancsot, akik irányítják őket, de az a helyzet, hogy azok nem állanak szóba velünk. Ne lázítson, nézett rá gyűlölködve a férfi, maga és a magához hasonlók miatt van ez az egész. Miért kell állandóan provokálni, bírálni, összeesküvést szítani… A langaléta komoran nézte, de nem válaszolhatott, mert hátrább sikoltozni kezdett egy lány, s a bekapcsolt motorral várakozó rendőrautók berregése sem tudta elnyomni kétségbeesett sikolyát és a kiáltásokat. Szilvi rám nézett. El kellene tűnni, suttogta, és belém karolt. Másik oldalamon Líviát éreztem. Már késő, suttogta, már késő, Szilvikém. Már nem tudunk elmenni. S ezek tényleg, néztem a közeledő rendőröket, most meg fognak verni minket? Ennyi embert. Hiszen nincsenek is olyan sokan… Hallgass! – intett le ijedten Lívia, és aggodalmas arccal fordult körbe, de senki nem figyelt ránk. Elkezdtünk lassan, módszeresen előrefurakodni, a szobor felé. Nem tudtam, mi a terve Líviának, de rábíztam magam, hiszen láttam, Szilvi sem ellenkezik. Arra számítottam, hogy ők ismerik a terepet, jobban tudják, mint én, hogy merre menekülhetünk, mert képtelenségnek tartottam már akkor is, hogy az egész környéket körülzárták volna a rendőrök. Közben az egyenruhások elérték a tömeget, találomra kezdték igazoltatni őket. Láttam még, hogy az ellenzék egyik fiatal vezére testével védi a szakállas filozófust, s a levegőben megvillannak a gumibotok, de akkor már futottunk, s amire megint visszanéztem, a hullámzó tömeg már mindent eltakart. Vegyétek le a kokárdákat, suttogta Szilvi, gyorsan engedelmeskedtünk, fekete kabátos férfiak jöttek szembe velünk, önelégült vigyorral néztek ránk, azt hittem, igazoltatnak vagy leszólítanak, de némán engedtek utunkra, a sarkon leintettünk egy taxit. Mindhárman remegtünk az idegességtől. A fiatal sofőr füttyentett, s beletaposott a gázba. Ott voltatok? – kérdezte. Mi van ott? A rendőrök igazoltatnak mindenkit, és begyűjtik a gyanús személyeket, mondotta Szilvi. És senki nem állt ellen? – füttyentett újra a srác. Ez a hatalmas tömeg hagyta, hogy néhány vidékről felhozott, félrészeg bunkó zsaru szórakozzon velük? Elevenen kellett volna széttépni őket, puszta kézzel… Hagyta, bólintott Lívia, és megrándult az arca. Mindenki fél. Meg vagyunk félemlítve… Igen, bólintott a sofőr, s elhallgatott. És gumibotoztak is?, kérdezte később. Még szép, bólintott Lívia. Láttam az arcukat. Ezek szadista állatok. Istenemre mondom, élvezik az egészet… De még meddig mehet ez – csuklott el a Szilvi hangja, és bemondta a címet, Lónyay utca. Ameddig nem vonul ki az egész város az utcára, mint ötvenhatban – mondta rekedten a fiatal sofőr. Hát, barátom, legyintett csalódottan Lívia, erre kevés az esély. Meg vagyunk félemlítve. A nyájszellem nem enged. Harminckét éve idomítanak, s Kádár elvtársnak még ez is sikerült. Neki minden – bólintott a sofőr. Egyébként azt hallottam, beteg. Csalánba nem üt a mennykő. S a helyzet az, hogy nincsen egyedül – sziszegte Lívia. Az elvtársak ülnek az irodáikban, viszkit vedelnek, és röhögnek rajtunk. Ennyi pechvogel egy rakáson… De a változás szele azért már érzik – jegyezte meg bizakodva a sofőr. Ugyan már, ne dőljön be még ennek is, mondott ellent vigyorogva Szilvi. És a glasznoszty, a peresztrojka, bizonytalanodott el a sofőr, amire nekem támadt nevethetnékem. Egyre többet beszélnek a többpártrendszerről, érvelt a srác, mire Lívia intette le. Persze, érvelnek, és az elvtársak a központi bizottságtól, a KISZ-től, esetleg a Hazafias Népfronttól majd meg is szervezik nekünk, ha nem is ingyen és bérmentve, amikor az érdekeik azt kívánják, de abban nem lesz köszönet… Kiszálltunk a taxiból, a szél szinte elsodort, tántorogva értünk a házig, felmentünk, a lakásban kellemes meleg volt, feltettük a teavizet, visszahátráltunk a hallba, leültünk a nagy kerek asztal köré, és némán néztük egymást. Csak akkor éreztem, hogy mennyire átfáztam. Szilvi elővett egy üveg cseresznyét, töltött, ittunk, az ital átjárt, kimelegített, később Szilvi behozta a teát is, szürkült, nem gyújtottunk villanyt, ültünk a félhomályban, tehetetlenül hallgattunk. Aztán megszólalt a csengő, vijjogva, hosszan szólt. Vársz valakit? – kérdezte döbbenten Lívia, és szétnézett maga körül, mintha keresett volna valamit, de Szilvi tagadólag rázta a fejét, és a sötétben botorkálva indult kifele, hallottuk, hogy nyílott az ajtó, s Szilvi döbbent kérdését is hallottuk, hát te?, és remegve néztünk egymásra, elképzelni sem tudtuk, ki lehet a váratlan látogató, és a csendben, a bezárt ablakokon keresztül is hallatszott a szél különös és baljós, semmi jót nem ígérő, már-már vijjogó zúgása.

Villamossal mentek a szállására, s a kicsi szobában egymás mellé ültek le az ágyra, és ő némán, meghatottan nyújtotta át édesanyjának egész megtakarított pénzét. És te, veled mi lesz? – nézett rá aggodalmaskodva az anyja, aztán arról beszélt, hogy egyre nehezebb, hogy sokat éheznek, s kissé döbbenten kérdezte, és te, kisfiam, hát nem lettél tiszt, mire ő nevetett, de, az lettem, csak most futok. Mit csinálsz? – bámult rá az anyja, s láthatólag nem értett semmit az ő új életéből. Futok, magyarázta ő, versenyeken veszek részt. Miféle versenyeken? – szólt közbe izgatottan az anyja, majd kételkedve tette hozzá: és tégedet ezért fizetnek az elvtársak, fiam? Hogy fussál?! Döbbent arca vibrált előtte, amint a szemerkélő esőben gyalogolt szülőfaluja felé, s károgó varjúcsapatok járőröztek a feje fölött a levegőben. Néhány sovány kutya követte, de hiába csalogatta őket, nem jöttek közelebb, bizalmatlanul vakkantva, a távolságot megtartva követték. A temetőben megállott a nagyapja sírjánál, a varjak elmaradtak a határban, az eső egyre erősödött. Erről a másfél napról nincsenek összefüggő emlékei, hallgatta anyját, nézte kisebb testvéreit, amint a csokoládét bámulják, amit ő hozott nekik ajándékba, és nem tudják, hogy mit csináljanak vele, mert még nem is láttak csokoládét az életükben, aztán megjöttek a rokonok, néhány szomszéd, és egymás szavába vágva panaszkodtak. Nem tudott rájuk figyelni, egyre önmagát látta, amint végeérhetetlen köreit rója a futópályákon, és minden nyomorúság, minden fájdalom, minden szenvedés elmarad mögötte. Akkor ott, nézve az ismerős, ráncos arcokat, végtelenül egyszerűnek tűnt minden, bár homályos kételyei is megfogalmazódtak, amikor éjszaka, hallva testvérei szuszogását, megpróbálta végiggondolni az egészet. Erről a parancsnokának is beszélt volna, de az ezredes hamuszürke arccal intette le. De hát a falu nem olyan, mint amilyen kellene legyen, mint ahogy az újságok írják, kezdte el ő makacsul megint, de a férfi idegesen pisszegett, s kétségbeesetten témát váltva az esélyeiről faggatta, hiszen közeledett a válogató verseny, azt már mindenki biztosra vette, hogy ő bekerül a válogatottba, akkor már sorozatban nyerte a kisebb versenyeket, taktikája sem változott, már az elején kirobbant, tetemes előnyre tett szert, és egyedül rótta fáradhatatlanul a köreit. Nem tudták folytatni a beszélgetést, mert bejött a szobába nagy ellenfele, az alacsony futó, és bizalmatlanul nézett rá. Megengedi, ezredes elvtárs, kezdte, de már régen szerettem volna beszélni Badea elvtárssal. S figyelmesen nézett rá, arca megfeszült. Hallgatjuk – dőlt hátra az ezredes. Mondja csak, ha már idefáradt. A taktikájáról szeretnék beszélni, kezdte az alacsony férfi, s újra figyelmesen pillantott rá. Eddig beválott, nevetett az ezredes. De nem biztos, hogy ezután is be fog válni, kezdte a férfi. Túl sok a kockázat, mi lesz, ha elfárad, ha görcsöt kap, ha nem bírja saját tempóját, ha… Ő felállott. A pályán majd eldől, mondta, és kiment a szobából, hátában érezve megdöbbent parancsnoka és sértett, irigy vetélytársa tekintetét. Talán akkor követte el az első hibát, talán mégis végig kellett volna hallgatnia akkor azt a tapasztalt embert, de valahogy nem találta meg a hangot versenytársaival, vetélytársakat gyanított bennük, arroganciájuk, vélt vagy valós fölényük idegesítette, és sejtette azt is, ha feloldódik, és barátkozni kezd velük, már nehezebben fogja legyőzni őket, mert már nem fog égni, lobogni szívében a gyűlölet… Talán ha akkor feladja gyanakvó tartózkodását, s végighallgatja a tapasztalt versenyzőt, akit mégiscsak a legrokonszenvesebbnek tartott vetélytársai közül, másként alakul az egész élete. Állott a folyosón, remegett az idegességtől, egy pillanatig kacérkodott a gondolattal, hogy mégis visszamegy, de aztán kiköpött, és elindult kifele. Igen, tévedett akkor, sóhajtott az ezredes, gyanútlan volt, naiv falusi bunkó, ahogy a szájtépő fővárosi ficsúrok mondogatták, gúnyosan röhögve az öltözőben, s láthatólag nem zavarta őket, hogy pikírt megjegyzéseiket ő is hallja. Igaz, ennek soha nem adta tanújelét, nem vette fel a kesztyűt, sértéseikre nem reagált, vitákat nem kezdeményezett velük, néma tagja volt a CCA-öltözőnek és a sportmegbeszéléseknek Amikor rákérdeztek, mégis mit akar, mit tervez, széttárta a karját, és határozottan jelentette ki: „Győzni fogok!” Az elején még röhögtek, utána már nem… Az utolsó, az ő szempontjából tragikus végkimenetelű verseny előtt viszont csak némán bámultak rá, nem gúnyolták, nem is nevették ki, csúfondáros megjegyzéseik is elmaradtak. Csend volt az öltözőben. Ő nem tudta ezt mire vélni, hiányoztak az összesúgások, a fojtott, de azért jól hallható cinikus megjegyzések, a röhécselések. Ki is ment az öltözőből, álldogált a pálya szélén, borús idő volt, nem látszott a nap, feltámadt a szél is. Arcába lógtak a sötétedő felhők. Volt egy olyan visszatérő érzése, hogy el kellene futni innen, ki kellene futni a stadionból, a városból, a világból. De már késő volt, eldördült a startpisztoly, megindultak, s mielőtt kitört volna a gyűrűből, érezte, hogy egyszerre többen is rúgni kezdik, elgáncsolják, lődörögve, támolyogva próbálta visszanyerni egyensúlyát, de újabb rúgás érte a térdén, felordított, tehetetlenül esett végig a földön, az arcát sem tudta védeni, érezte a vér csípős ízét a szájában, a szörnyű, már-már elviselhetetlen fájdalmat a térdében, utolsó erejét összeszedve próbált mégis feltápászkodni, de legnagyobb döbbenetére meg sem tudta mozdítani a lábát, a fájdalomtól és a kínzó tehetetlenségtől, a bosszúvágytól és a dühtől könnyezni kezdett, kaparta körmével a földet, és üvöltött, aztán megjelentek a fehér köpenyes ápolók, hordágyra fektették, s mentővel vitték a katonakórházba. Feküdt a műtőasztalon, szája szélét harapdálva a fájdalomtól, és az öreg sebészorvos nézett rá. Porcleválás, mondta szomorúan, s az ő ideges kérdésére, hogy versenyezhet-e még, kétkedve csóválta a fejét. De hát az nem lehet, döbbent meg ő, alig húszévesen abba kell hagynom?! És üvölteni szeretett volna kínjában, arcáról tíz körmével kaparni a bőrt, mint a vadak. De hát megrúgtak, felvágtak, nem volt véletlen, kezdte hadarva. Az öregember döbbenten bámult rá. Mindig is gyűlöltek, lenéztek, áradt belőle a panasz, megvetettek, féltékenyek voltak rám, ezért is futottam ki közülük már az elején, de most már külön készültek erre, körbefogtak, elgáncsoltak, szándékosan tették, mert zavartam érdekeiket. Ekkor érkezett meg a parancsnoka, rémülten hallgatta az ő kifakadását, s az öreg orvos megjegyzésére, hogy fel kell venni a jegyzőkönyvet, ezt a srácot szándékosan rúgták fel, legyintett. Most már mindegy, mondotta, s megnyugtatóan tette kezét a fejére. Erre lehetett számítani. A világ már csak ilyen. Irigyek, gonoszak, rosszindulatúak. De hogy szándékosan okozzanak ilyen súlyos sérülést, fortyogott az orvos, tehetetlenül tárva szét a karját. Megoperálom, de a térde többé már nem lesz a régi. Nem fogja bírni a terhelést. Ez majd elválik, igyekezett őt megnyugtatni bizakodóan a parancsnoka. Egy meniszkusz nem a világ… Akkor látta utoljára, este letartóztatták, és eltűnt a süllyesztőben, ő pedig állományba került, s a katonaságtól azonnal kérte áthelyezését a belügyhöz. De hát miért? – kérdezte kételkedve a tábornok. Hátha helyrejössz, egy meniszkusz még nem a világ, ismételte ő is parancsnoka megjegyzését, mintha összebeszéltek volna… Azonnal érdeklődött a parancsnokáról, de a tábornok úgy tett, mintha nem is hallotta volna a kérdést, s feddőleg nézve rá önfeledten folytatta: és addig is a serdülőkkel foglalkozhatsz, edzőt csinálok belőled, fiam, de ő határozottan szakította félbe, és kifejtette, ő már ezzel a térddel érzi, soha többé nem nyerhet versenyeket, akkor meg miért kínozza magát. Ő tudott futni, mert a gyűlölet hajtotta, de hogyan ébressze fel idegen, fiatal srácokban ezt a gyűlöletet? Ez képtelenség, a tábornok elvtárs is beláthatja, akinek iránta tanúsított bizalmát és határtalan jóindulatát utólag is hálásan köszöni. Viszont harcolni akar az osztályellenség ellen, ha lehetséges, az első vonalban akar harcolni. A tábornok arca megrándult. Ha ezt akarod, ám legyen, legyintett nagyvonalúan. S így került a bukaresti belügyi szervek egyik, gazdasági ügyekre specializálódó csoportjához, s dobták be rögtön a mélyvízbe, tanuljon, lássa meg, hogy milyen az élet, hogy hova került, hogy gyűlölete ismét feltámadhasson, hiszen ahogy közvetlen felettese, Neagu alezredes mondogatta, az osztályellenség mint a pelyva, mint a szar a harctéren, s ha az úristen a legyeket számolatlanul küldi reánk, hogy próbára tegyen bennünket, az osztályidegen elemek többen vannak, mint a piacokon a legyek, de legalább olyan szemtelenek, ezért azután rajtunk áll, hogy móresre tanítsuk őket. Mély lélegzetet véve szívesen idézgette példaképeit, példának okáért Dzerdzsinszkijt, a rettegett Cseka megalapítóját, aki körül hivő, tiszta, megszállott elvtársak, a társadalmi változást mindenáron elősegíteni, sőt kikényszeríteni akarók kis csoportjai kezdték el a világ és az ember átalakítását, ama küldetést, amelynek végrehajtói a népi demokratikus Romániában mi vagyunk. És mentünk… De ő a maga részéről, már az első keményebb kihallgatáson, amikor egy uzsorázással gyanúsítható kövér bankárt hallgattak ki (s hogy megpuhítsák, árulja már el, hova dugta el az aranyat, az alezredes elvtárs parancsára a fiúk sorra erőszakolták meg sivalkodó tizenéves leányait), elkedvetlenedett. S émelyegni kezdett az undortól és a tehetetlenségtől. Nem. Ő nem erről álmodott, ezeket a módszereket – noha meglepő módon továbbra is lobogott lelkében a gyűlölet – nem tudta összeegyeztetni az álmaival. De már nem volt visszaút. Ezért mondja – nézett rá szúrósan –, ha akkor akadnak össze, valószínűleg tényleg másként beszélgetnek, de hát erre már csak azért sem kerülhetett sor, mert ő akkor még meg sem született, egy álom volt csupán, egy hiú ábránd édesanyja és édesapja szívében…

Aztán kinyílt az ajtó, Szilvi belibbent a szobába, és felgyújtotta a villanyt, a szemkápráztató fényben hunyorogva nézték a mögötte álló magas, lehajtott fejű férfit. Hát él… Ez volt az első gondolata, miközben hosszasan elnézegette, látszanak-e rajta külsérelmi nyomok. Van valami innivaló? – kérdezte a váratlan vendég, és helyet foglalt az asztalnál. Lívia cseresznyepálinkát töltött neki, és egy másik pohárba teát. Mesélj – nézett rá Szilvi rajongva. Mesélj, Ferikém. Nagyon megvertek? A férfi ivott, rájuk nézett, de tekintete ködös volt, mintha nem is látta volna őket, és a megismételt kérdésre sem válaszolt. Előkotorta sárfoltos zakója zsebéből gyűrött cigarettásdobozát, kivett egy szál cigarettát, komótosan nyomogatta, megnyálazta, és rágyújtott. Hát nem mentetek el a szoborhoz? – kérdezte váratlanul, karikákban fújva ki a füstöt. Egymás szavába vágva kezdték mesélni, de igen, ott voltak, csakhogy jöttek a rendőrök, és mindenkit igazoltattak, a tömeg megrettent, sokan sikoltoztak, volt, aki kiabált, s akkor a zsaruk gumibotjaikat előszedve kezdtek rohamozni, s ütöttek mindenkit válogatás nélkül, aki az útjukba került, a Viktor a testével védte a Gazsit, mert gumibotoztak is… Őket talán be is vitték, másokkal együtt, ezt nem tudják, mert képtelenség volt a megbolydult tömegben tájékozódni. Legszívesebben a tömegből mindenki elfutott volna, de út csak a szobor felé volt, a rendőrök félkör alakban vették körül a tömeget. Kevesebben voltak, csakhogy rajtuk volt az egyenruha, a kezükben a gumibot és oldalukon a pisztoly… És ti? Hogy úsztátok meg – nézett a férfi kutakodva Líviára. Mi elfutottunk – válaszolta elnémuló barátnője helyett Szilvi. Szégyen a futás, de hasznos. Miért, ott kellett volna maradjunk, hogy minket is bevigyenek? Tatjána, ha nem mondtuk volna, orosz, sőt szovjet állampolgár. Egyéb nem is hiányzott volna, mint az, hogy őt is igazoltassák, vagy esetleg megverjék, vagy ami esetében még rosszabb, jelentsék a szovjet nagykövetségen, hogy tüntetésekre jár… Feri röviden felnevetett, de még mindig nem fordult feléje, nem is vett tudomást róla, tüntetőleg levegőnek nézte, s ez azért egyre jobban zavarta, idegesítette, érezte, gyűl benne a feszültség, az elmúlt este óta nyugtalanítóan nő, amikor is ez a cigarettázó szépfiú szabályszerűen lerohanta, mint egy torreádor, és kendőzetlen ajánlatot tett neki, mint egy fürdőskurvának, ráadásul amikor ő meglehetősen durván visszautasította, kitartóan és pofátlanul tovább molesztálta, sőt az utcán is követte. Aztán egyfolytában nyomta a kaputelefont, mint a vak az ajtót, majd telefonon hívta, kitartóan és makacsul, és reggel is meglehetősen kihívóan viselkedett. S újra meg újra ajánlatokat tett neki, mintha el sem jutottak volna tudatáig az ő egyre durvább elutasításai. És végképp akkor tébolyodott meg, amikor ő visszaadta a rózsacsokrot… Őrjöngeni kezdett, kiabált a rendőröknek, amíg fel nem figyeltek rá, mintha ezzel is neki akart volna imponálni… Hát ki ez az ember? Ez a díszpinty? Ez a pesti, ellenzéki bájgúnár. Mégis, minek képzeli magát… Feléje fordult, és kihívóan, leplezetlen érdeklődéssel bámulta, de a férfi erről sem vett tudomást, elmélyülten cigarettázott, s akkor Lívia, akit láthatólag zavart a férfi zárkózottsága, megint megkérdezte: de mégis, mi történt? Ők akkor szaladtak el, amikor a zsaruk leütötték a földre, és rugdalták és köpködték… Bevittek, válaszolta fáradtan, hiszen láttátok. Ráadásul én, az állat provokáltam is őket, csak azt kaptam, ahogy egy civil ruhás kihallgatótiszt is kendőzetlenül megjegyezte, amit meg is érdemeltem. Fogta volna be azt a nagy pofáját, művész úr – kínált előzékenyen kávéval és cigarettával, miután elmondtam, mi történt, s kikísért a mosdóba, hogy lemoshassam kissé magam, mert elég nyomorúságosan nézhettem ki, felhasadt a szám, és az orrom is vérzett. Ezekkel a vidéki bunkókkal nem lehet játszani, művész úr! – mondta, miközben a kávét kortyoltuk. Ezek, finoman kifejezve, nem tájékozottak a pesti művészvilágban, fogalmuk sincsen, hogy ki maga. Én némán meredtem a kávémba, s hallgattam, hiszen mindezt előre tudhattam volna. Akar panaszt tenni? – kérdezte a végén, bár én őszintén szólva nem ajánlom. Ezzel csak a saját helyzetét nehezítené meg. Nem akarok, mondottam, de ezzel korántsem volt vége. Kérdezgetni kezdett az ismerősökről. Azt akarta, hogy… Feri váratlanul, szinte rémülten hallgatott el, kiitta pálinkáját, s tartotta poharát Líviának, aki némán teletöltötte, megkérdezve, nem éhes-e, hiszen az incidens délelőtt történt, s a Fő utcán kávéval lehet hogy megkínálták, de ebédelni valószínűleg nem ebédeltették meg, a rendőrség kerete ezt nem engedi, a rendőrség nincsen felkészülve a lendületes pesti művészvilág illusztris tagjainak megvendégelésére, ezt is át kellene gondolni, szól majd a fiúknak, ha hatalomra kerülnek, okvetlenül szervezzék át a demokratikus rendőrséget, és növeljék a keretet, hogy alkalomadtán férjen bele egy-egy tüntető vagy botrányosan viselkedő ellenzéki ripacs vagy skribler megebédeltetése is, mert ellenzékiek bizonyára akkor is lesznek, ha nem is azok közül, akik ma vitézkednek. Lívia meglehetősen cinikus mondatai közben szinte kíváncsian figyelte Ferit, aki ezúttal nem kapta fel a vizet, nem is válaszolt, megitta az újabb pohár pálinkát is, s arcán nagy vörös foltok jelentek meg. Nem, nem éhes, mondotta, kezébe temetve az arcát, amikor Lívia váratlanul elhallgatott. Rémülten meredt rá, az ujján nem látta a zöldköves gyűrűt, de nem volt ideje megkérdezni, ő vette-e le, netán ellopták tőle, mert Feri felemelte a fejét. Kizárólag egy dologra vágyik, mondta még, s hirtelen ránézett, ennek a kis szovjet szociológusnőnek a testére, szeretne beleveszni, kíváncsi ugyanis, hogy frigidek-e az orosz csajok, s milyen a szexuális kultúrájuk. Sikoltoznak-e szeretkezés közben, vagy esetleg trágárul beszélnek… Ő továbbra is kihívóan nézte, tekintetük hosszú percekre összekapcsolódott. Már mondottam neked, kezdte ő színtelen hangon, hogy szállj le rólam, nem vagy az esetem. Ne menekülj, csattant fel a férfi. Azért jöttem ide, mert tudtam, hogy csak itt lehetsz, és innen nincsen hova tovább menekülnöd, hiszen itt laksz, nem? Nagyon tévedsz, mondta ő, s a dühtől váratlanul csuklott el a hangja. Elmehetek a szállodába is. A férfi, elnyomva cigarettáját, röviden felnevetett. Miért, van pénzed? Fejezzétek be, kezdte határozattan Szilvi. Az én vendégem, nézett Ferire, ezért aztán fékezd magad, türtőztesd magad, ne sértegesd. S ha nem vagy képes felfogni, hogy nem csíp téged, én is megerősítem. Nem vagy az esete, ezért ne mind molesztáld, ne mind zaklasd, nem érdemli meg. Neki is nehéz napja volt. Megkérhetnélek, hogy ne csinálj nekem programot, szűkült össze Feri szeme, és elfehéredett. Ha rossz hangulatban vagy – csattant fel azonnal, a kelleténél dühödtebben Szilvi –, inkább menj el, amúgy sem hívott ide senki. Semmi szükség arra, hogy sértegesd a vendégemet. Mégis, minek nézed magad? Ki vagy te? Kidobsz? – meredt rá döbbenten a férfi. Engem, a nemzeti ünnep mártírját?! Pojáca vagy, jött indulatba Szilvi is. Szájhős. S ahogy a szánalmas történetedet előadtad, újra eszembe jutott, hogy miket suttognak rólad ismeretségi körünkben. Miket? – állott fel a férfi, és remegett. Hagyjad, inkább ne – avatkozott közbe sápadtan Lívia is, de Feri letorkolta. Hagyjad csak, ha már elkezdte a rátarti kisasszony, mondja is el. Na, halljam, miket suttognak rólam a nimfomán kékharisnyák és a rendszer megbízott ellenségei, a szamizdatos művészek. Azt, hogy spicli vagy, azt, hogy besúgó vagy – sikította idegesen Szilvi –, hogy jelentéseket írsz a barátaidról. Ki tudja, a délelőtti jelenet is a Múzeum-kertben nem volt-e előre megszervezve, hogy kegyeinkbe furakodhass? Ki tudja, miért zaklatod Tatjánát, lehet, hogy gyanúsnak találják a megbízóid? Rá vagy állítva, és azért molesztálod ilyen durván, noha többször hallhattad, hogy nem vagy az esete!… Hivatalosan van itt, hidd el… Nem szégyelled magad, te ostoba liba – Feri már ordított. – Ilyesmikkel vádolsz engem, aki semmilyen kompromisszumra nem voltam hajlandó soha, aki mindég mindenen kívül maradtam, amíg mások, közöttük te is, a pecsenyéiket sütögették, s fakanalat faragtak a zászló nyeléből!… Menj el, suttogta kegyetlenül Szilvi. Menj el a kurváidhoz, azoknak próbáld mindezt beadni, persze azokat nem a szöveg érdekli, hanem… Hanem mi, horkant fel megsebzetten Feri. Tudod te azt nagyon jól, sétált az ajtóhoz Szilvi, és kinyitotta. De neked csak a szád jár, hogy ilyen nagy kan vagy, meg olyan. A valóság az, hogy… Feri lecsapta a poharát, felragadta ballonját, és köszönés nélkül kirobogott a szobából. Lám, nevetett gonoszul Lívia, és ivott. Megtaláltad az Achilles-sarkát. Ügyes. Szilvi visszajött, lerogyott a székre, és némán meredt maga elé. Nem kellett volna, kezdte tétován Lívia, de nem folytatta, csak ültek az éles fényben, és hallgattak. Ez az este néhány év múlva folytatódott váratlanul, amikor már megkezdődött Magyarországon a Szép Új Világ, s néhányan, bejutva a belügyes levéltárba, kezdték közölni az ott található iratokat, s olyan emberekről derült ki, hogy ezért vagy azért a rettegett három per hármas ügyosztály spiclijei voltak, akikről soha senki nem gondolt volna ilyesmit. Hát épeszű ember például gyanúba keverhette volna az ellenzéki gesztusairól elhíresült és fiatalon öngyilkosságot elkövető filmrendezőt vagy az újabb magyar proletársorsok aszkéta és alkoholista novellaíróját?! Feriről is rebesgetni kezdték, hogy Arszlán néven több mint másfél évtizedig írt jelentéseket barátairól, a tegnapi ellenzékiekről, akik most már parlamenti képviselők, miniszterek vagy polgármesterek voltak, míg Feri ugyanolyan élhetetlen pechvogel maradt, amilyen volt, igaz, miután gyanúba keverték (noha dossziéja egyelőre hozzáférhetetlenül egy lezárt iroda polcán rejtőzhetett, és nem voltak ellene terhelő bizonyítékok), egyik napról a másikra eltűnt Budapestről. Ezt Szilvitől tudta meg, aki felhívta egy este telefonon, hogy közölje vele hódolója váratlan leleplezését és ugyanolyan váratlan eltűnését. Ő döbbenten állott moszkvai lakásában, és hirtelen tűnt fel előtte a férfi, futólag arra is gondolt, mi lett volna, ha akkor mégis igent mond, és viszonyt kezd vele nyolcvannyolc süllyedő tavaszán, Budapesten. Mert hiába tagadta, s hiába igyekezett az ellenkezőjéről meggyőzni a rámenős férfit s gyanakvó barátnőit, tetszett neki, s talán ha nem tesz olyan durva és félreérthetetlen ajánlatokat többször egymás után, ha nem olyan önelégült, akár viszonyt is kezdett volna vele, hiszen nagyon egyedül volt akkoriban. S ha összecsúsznak, talán azt is kideríthette volna, hogy tényleg spicli volt-e ez a pesti Casanova. S nyilván azt is, hogy valóban impotens-e, ahogy rosszindulatúan Szilvi állította, amikor meg akarta sérteni, hogy végre tűzzön el, menjen közülük a picsába, ne zavarja a köreiket…

Éppen azt akarta megkérdezni az ezredestől (már legalább egy órája egyetlen kortyot sem ivott, s némán figyelte a félhomályban a saját szavaitól elérzékenyülő, kivörösödő férfit), hogy végül is megbánta-e fiatalkori választását, azt, hogy az állambiztonság tisztje lett, hogy életét egy olyan eszme szolgálatában áldozta fel, mely eszmében egy idő után, ahogyan többször és kiábrándultan célzott rá, már ő maga sem hitt. De nem mert megszólalni, félbe sem tudta szakítani az egyre kirívóbb, képtelenebb eseteket felelevenítő ezredest, mert az önfeledten mesélt, egyik képtelen és riasztó története követte a másik, még bizarrabb és elrettentőbb történetét, s aztán már alkalma sem volt félbeszakítani és feltenni a magában többször is megfogalmazott „kényes” kérdését, mert hét után váratlanul jelent meg asztaluk mellett felesége, egy fekete lánnyal. Látták, hogy a férfi már részeg, nem is ültek le, Andi megkérte őt, kísérje ki, mire ő elnevette magát, ő is megy, vigasztalta meg, már órák óta indulóban van. Pedig még lett volna mondanivalója, dadogta az ezredes, és elveszetten nézett rá, talán még találkozunk, mondotta ő biztatóan, és kezet fogtak, jövő héten majd még benézek, suttogta, de higgyed el, olyan ritkán lehetek együtt a feleségemmel, aki vidéken él, hogy most egyszerűen nem hagyhatom magára. Megérti, szorongatta az ezredes a kezét, könnyezett a részegségtől és a meghatottságtól, szinte ellágyulva nézett rá, vigyázzon, suttogta még figyelmeztetően, fontolja meg, kikkel miket beszél, s ne bízzon senkiben, ez egy ilyen világ… Nem értette ugyan, mire céloz, megborzongott, de Andi belekarolt, és húzta magával kifele. Ismerkedj meg Ágnessel, mondta még. Az ajtóból visszanézett, az ezredes magányosan ült az asztalnál, szomorú arcát fél pohár borában elnézegetve, s ha tudja, hogy akkor látja utoljára, talán még marad. De honnan tudhatta volna?… Megismerkedett az angol szakos, tatárarcú, gyergyóremetei egyetemista lánnyal, taxiba ülve mentek haza, hogy szokásos szenvedélyeiknek hódoljanak, de erről nem itt és nem most. A lényeg az, hogy az elkövetkező hetekben többször is betért a Capsába, de az ezredes nem volt ott, s azt is csak véletlenül tudta meg, hogy disszidált, hogy váratlanul kitűnt a képből, egy hivatalos külföldi útjáról nem tért vissza, ami végül is azt igazolta, hogy őszinte volt vele, hogy régóta tervezhette, hogy lelép a süllyedő hajóról. Egészen az elmúlt napokig mint élete egyik elpuskázott lehetőségére gondolt a beszélgetésükre, s azt hitte botorul, önző módon veszített el egy lehetséges barátot, egyszerűen azért, mert elment akkor feleségével és a tatárarcú lánnyal a Capsából, és nem hallgatta végig.

Menjünk – állott fel Tatjána, és sétáljunk egyet. Dél van.

S csakugyan sorra szólaltak meg az egymással feleselő ravennai harangok, s ő ringatózó járásában gyönyörködve követte szerelmét, és arra gondolt, még négy-öt órájuk lehet ebben a különös városban, s máris mehetnek vissza a hajóra, jó lenne tehát a maradék időt minél emlékezetesebben eltölteni…

Részlet a Tatjána című, készülő regényből.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben