Két szél

regényrészlet, 1. rész

Reggel kilenckor ébred, a nap a függönyön keresztül is jelzi, az éjszakai viharnak vége. Legszívesebben az erkélyre rohanna, szembesülni a pusztítás szörnyű nyomaival, mégsem mozdul. Talán jobb is, ha nem látja. Ameddig nem látja, addig amúgy sincs. Gyermekkorában meg volt győződve, hogy addig, amíg nem lát meg valamit, legyen az a mézes-vajas kenyér, a körtefák a kertben, a folyóparti füzes, a táj fölött úszó vörös telehold, addig az a valami nincs is. Csak azáltal lesz, ha ő meglátja, de ettől kezdve léte visszavonhatatlan. Már nem álom, nem is káprázat. Egyelőre nem akarja látni, milyen pusztítást végzett a vihar. Nem kíváncsi a részletekre, a romokra…

Tatjánára pillant, hasán fekve alszik, csapzott szőke haja takarja arcát, a takaró lecsúszik róla, odahajol, beszívja teste ismert illatát, és elszédül, de nem ébreszti fel. Kimegy a fürdőbe, fogat mos, zuhanyozik, rövidnadrágban, saruban, kezében a fürdőnadrágjával, nyaka közt törülközővel indul el, az ajtóból visszafordulva egy cetlire csak annyit ír: „A szaunában vagyok. Puszi.” Leteszi alvó szerelme feje mellé, elhagyott párnájára, s ahogy felpillant, váratlanul jut eszébe a kapitány. Az erkélyajtó előtt állott, kutakodva nézte őket, s amikor ő felriadt, és tekintetük összekapcsolódott, figyelmeztetően a szájához emelte mutatóujját, hogy ne kiabáljon, ne ébressze fel Tatjánát, és ő, ahelyett hogy törni-zúzni kezdett volna, ahelyett hogy üvöltve vonta volna kérdőre, mi a nyavalyát keres itt, ahelyett hogy galléron ragadva dobta volna ki a szobából, mint egy macskakölyköt, engedelmesen visszaaludt… De tényleg ott állott, vagy álmodta? S ha ott állott, miért jött ide, keresett volna valamit? És hogyan jutott be a zárt ajtón keresztül a szobájukba? De bezárták-e az ajtót az este, miután ázottan megérkeztek, s már, mintha el lettek volna bűvölve, csak egymással foglalkoztak? De hiszen erről akár meg is győződhet, eszmél fel. Odaugrik, kitárja. Nincs kulcsra zárva. Ki érti ezt?

A nyitott ajtóban állva töpreng: most mit csináljon? Ha bezárja, Tatjána nem tud utánajönni, ha meg nyitva hagyja, bárki rátörhet. De hát ki törne rá egy első osztályú szállodában? Halkan húzza be az ajtót maga után, nem is kísérletezik a lifttel, kettesével véve a lépcsőfokokat, gyalog rohan le, a pultnál most nincs senki, figyelmesen néz körbe, valószínűleg az alagsorban van a fürdőmedence és a szauna. Megindul lefele. A medence üres. Kéken villog a víz. Levetkőzik, fürdőnadrágjába bújik, s fejest ugorva, prüszkölve úszik. Igyekszik nem gondolni semmire, de mégis, az a régi március tizenötödike nem hagyja nyugodni, egyre élesebben látja a képeket, mintha csak a tegnap élte volna át. Arról viszont fogalma sincs, hogy mit akart Tatjána ezzel a régi magyar ünneppel. Volt-e egyáltalán valami határozott célja? Mindenesetre ő alaposan belelendült. Egyre több részlet jutott eszébe, és sok mindent el sem mesélt az éjszaka. Maga sem tudja, miért, de sok mindent nem. Hallgatott arról, hogy a Capsa női vécéjébe is behúzta síró felesége, és sietősen, állva szeretkeztek az erős, átható karbolszagban. Ezt valahogy túlzásnak érezte, nem beszélt arról sem, hogy amikor az állomáson megvette a virágokat, beszélgetett egy lábatlan koldussal, mindenki Nelujával, aki épp azon a télen kezdte el végtelen történeteit a világvégéről. Még huszonegy hónap, és vége lesz, suttogta Nelu, mintha legféltettebb titkát osztotta volna meg vele, de nem részletezte, minek lesz vége, a világnak, a városnak, a rendszernek, az ő életüknek?! Annyit azonban derűsen hozzátett, hogy a sátán sem legyőzhetetlen, noha soha nem alszik. Éppen ezért lehetnek titkaink előtte, hiszen ha minden titkunkat ismerné, birtokába is vehetne, s akár meg is szűnhetnénk létezni, aztán váratlanul sztentori hangon kezdett ordítani, háromszor is valami olyasmit kiabált, hogy ne esküdjetek, ne esküdjetek, ne esküdjetek, majd szinte áhítattal tette hozzá: „Se a te fejedre ne esküdjél, mert egyetlen hajszálat sem tehetsz fehérré vagy feketévé…” Legalábbis a Máté evangéliuma szerint, mondotta magyarázólag, s szinte vidáman pillantott rá, de nem folytathatták az ígéretes beszélgetést, mert befutott a vonat, megérkezett a felesége, akit néhány óra múlva – noha már otthon is szeretkeztek – a falhoz fordított az osztályon felüli étterem női toalettjében, kezével fogva be a száját, hogy parázna szokása szerint ne sikoltozzon… Szerette volna minél hamarabb befejezni, émelyedett a mindent átható karbolszagban, s azonkívül, gondolta, a gyanakvó ezredesnek is feltűnhet elnyúló távollétük, s amilyen őrült, elindulhat megkeresni őket, nem is beszélve arról, hogy bárki rájuk nyithat, az ajtót nem lehetett bezárni. De minél inkább siettette, annál inkább belevadult. Hát ezt mégse mondhatta volna el Tatjánának. Amúgy is sok mindent elfecsegett már. Hogy is mondta Nelu, a sátánt is eléri végzete, nemhogy tégedet, csíped? Hát legyenek titkaid előtte… Csak hát Tatjánát mégse tekintheti sátánnak! Ettől persze még lehetnek titkai előtte. Vigyorgott, kimászott, lihegve ült a medence szélén, s a neonok átható, fehéres fényében igyekezett rájönni, merre lehet a szauna, aztán megtalálta, nyögve emelkedett fel, és bement. Ült a forróságban, időnként vizet spriccolt a vörösen izzó kövekre, s a gomolygó gőzben elégedetten vigyorgott.

Az ezredes viszont nem gyanakodott akkor, meg se kérdezte, hol voltak. Láthatólag nem is érdekelte. Inni akart, s miután a rettegő Andi elhúzott a Petőfi-házba, már ő is csak ezt akarta. Ültek egymással szemben, és bort ittak, zsidveji rizlinget. A délután alattomosan ejtette foglyul őket, csak idő kérdése volt, hogy a meghitt hallgatást megtörve (mert valamiféle homályos rokonszenv kezdett „kiépülni” közöttük, valami érthetetlen hangulat) mikor kezd mesélni az ezredes. Ő is késztetést érzett, hogy végre megszólaljon, hogy valamit már őszintén is eláruljon magáról, bármi legyen is a következménye, de önfegyelme erősebb volt, mint a közlésvágya. Nem szerette volna kiadni magát ennek az embernek. S ha már a sátán előtt is lehetnek titkaink, idézte fel derűsen a lábatlan Nelut, akkor pláne lehetnek a titkosszolgálati tisztek előtt is. Ne mindig mindent elsietve, ne mindig mindent idő előtt…

Ittak, az ezredes töltött; amikor üres lett az üveg, intett, s a lesben álló, készséges pincérek máris hozták a következőt. Töltött, ivott, közben nem is nézett rá, komoran hallgatott. Egy idő után őt zavarni is kezdte a hallgatása, nyugtalanította, rossz előérzettel töltötte el, a balsejtelem lüktető pontocskái égő szeme előtt vibráltak, s a maga számára is váratlanul fojtott hangon, mintha féltve őrzött titkát árulná el, közölte, hogy el kell mennie a felesége után, intett a főúrnak, rendezte a számlát. A bort hagyjad, tegezte le őt az ezredes, én fizetem, a vendégem vagy, de még egy pohárral igyál meg velem, ne siess! Rápillantott, aztán a borra, tétován bólintott. Érezte, kezd berúgni. Még egy negyedórát maradok, jelentette be, órájára pillantva: háromnegyed öt volt. Azt remélte, az ezredes végre elkezd valamit, de nem, továbbra is súlyosan hallgatott, így ő kérdezte meg, hogy mi is történt 1950-ben, amikor elkezdte munkáját a szekunál. Az ezredes döbbenten meredt rá, te honnan tudsz erről, ki beszélt neked erről, mit tudsz te, halljam… Tőled, tegezte ő vissza, a múltkori beszélgetésünk során fenyegettél meg, hogy bezzeg mi történhetne, ha 1950-ben lennénk, amikor te elkezdted ezt a szolgálatot, ahogyan kis túlzással fennhéjázóan mondottad… A munkát a szekunál. Úgy értettem, hogy akkor nyugodtan szétverhetted volna a pofámat. Vagy roszszul értettem?…

Kinéz a szaunából, megjött-e Tatjána, s észreveszi szőke fejét a medencében. Int.

Rögtön jövök – hallja, s becsukva az ajtót, végigdől a padon. Nem tudja, mennyi idő telik el, lehet, el is bóbiskol a forró gőzben, amikor monokiniben megjelenik szerelme, és felrázza.

Ez veszélyes – suttogja. – Vigyázz. Menj, és zuhanyozz le hideg vízzel, aztán ússzál egyet…

Kimegy, égő arccal támolyog el a zuhanyig, engedi magára a vizet, majd fejest ugrik a medencébe, és úszni kezd. Rajtuk kívül még mindig nincs senki az uszodában.

Amikor lihegve a szokatlan erőfeszítéstől visszamegy a szaunába, meglepetten látja, hogy Tatjána meztelenül, behunyt szemmel fekszik a padon, a sűrű gőzben, és megbízhatóan verítékezik, telt mellei megereszkednek a melegben, a bimbók holdudvara nyugtalanítóan sötétlik, akárcsak kitáruló vörös szemérme.

Elkapja a tekintetét, leül.

Elaludt az éjjel, nagyon sajnálja, így nem tudta meg, mi történt a felesége távozása után.

Még sokáig beszélt a sötétben, amíg észrevette, hogy nincs kinek. Nem tudja, mit akart a drága Tatjána ezzel az egésszel, először meg is döbbent, hogy jön ide az a régi március tizenötödike, de aztán belelendült, s egyre nyugtalanítóbb, elfelejtettnek hitt részletek merültek fel, a végén már úgy érezte, újjáéli azt a napot… S ez azért nem volt kellemes. Sok minden maradt nyomasztóan függőben akkor, amit azóta sem sikerült megnyugtatóan megoldania, ezért is nem felejtette el… Noha be kell vallania, mindent azért nem mesélt el.

Mindent nem is lehet. De legalább törekedni kell rá.

Nos, miután felesége megijedt az ezredestől, és elrohant a vendéglőből a Petőfi-házba, sejtette már akkor is, hogy nem a félelme volt olyan nagy (akkor el sem tudta volna képzelni, hogy mi is történt ezekben a hónapokban Andival, hiszen nem tudta, hogy épp ez alatt az idő alatt hallgatták ki, zsarolták meg és szervezték be az ezredes elvtárs buzgó vidéki kollégái…), inkább a vadászösztöne támadt fel, és elindult partnert keresni esti játékaikhoz, s hol máshol találhatott volna facér, vállalkozó szellemű lányokat, mint éppen a nagy költőről elnevezett művelődési házban, a bukaresti magyarság e népszerű, frekventált, sokak által látogatott helyén, de mindenestől ez sem volt ellenére. Ült a lassan benépesülő vendéglő asztalánál a komoran hallgató ezredest figyelve, mikor kezd már el beszélni, és itta az egyik pohár zsidveji rizlinget a másik után, s amikor már feladta, nyomasztani kezdte a férfi súlyos hallgatása, s úgy döntött, felesége után megy, és fizetett, váratlanul tegezte le az ezredes, hogy a bort hagyjad, így mondta, noha addig magázódtak, s még maradj egy kicsit. Rápillantott, megdöbbent – valamiféle meghittség kezdett körülöttük alattomosan, de feltartóztathatatlanul kialakulni, s ha lehet, ettől még jobban félt, mint ha fenyegette volna –, s zavartan úgy döntött, na jó, egy negyedórát legfeljebb, habár újra villogni kezdtek égő szeme előtt a balsejtelem lüktető pontocskái, jelezték, hogy sürgősen el kellene mennie, vagy inkább menekülnie, amíg valami jóvátehetetlen nem történik. Töltött magának még egy utolsó pohár bort, s beszélgetést kezdeményezve kérdezte meg, óvatosan kötve be előző beszélgetésük egy függőben maradt részletét is a kérdésébe, hogy mi is történt 1950-ben, amikor az ezredes megkezdte a szolgálatot. A férfi szavai voltak ezek, ezt már akkor is túlzottnak és komikusnak találta. Még hogy szolgálat!… Amire asztaltársa váratlanul élénkült meg, és gyanakvóan kérdezte, hogy honnan tud ő erről, s neki vigyorogva ugyan, de be kellett vallania, tőle magától, hiszen ha pontatlanul is, de az ő szavait idézte, bezzeg ha ötvenben találkozunk, másképpen beszéltünk volna… Valami ilyesmit mondott előző beszélgetésük során, ugyanebben a vendéglőben, ha nem is ugyanennél az asztalnál, és őt, nézett a férfi szemébe, azóta is izgatja, mire gondolt. Arra-e, hogy meg is verhette volna akkor? S ha arra gondolt volna, horkant fel a férfi, és elvigyorodott. Furcsa ember maga, ügyvéd úr, amikor már majdnem megkedvelem magát, újra előjön a sunyi pofátlanságaival. De tudnia kell, akkor nem ilyen civilizáltan beszéltünk volna, azok más idők voltak, akkor aligha bántak volna kesztyűs kézzel az ilyenekkel, mint maga… S hogy ezt megérthessem, hiszen én, ha jól emlékszik a dossziém idevonatkozó passzusára, éppen abban az esztendőben születtem, nem lehetnek konkrét képzeteim az élesedő osztályharc időszakáról, el kell mondania még valamit. Azt, hogy hogyan is került ő az állambiztonsághoz.

Abban a késő délutáni órában, amikor kedves barátja, utolsó szerelme a Capsa vendéglőben (ha Bukarestbe látogatnak, egyszer szívesen megnézné azt a helyet) az ezredest hallgatta, megfeledkezve feleségéről, a Petőfi-házról, arról, hogy el akart menni, s végül, ahogyan ez történni szokott, önmagáról is, önkéntelenül is feladva tartózkodását került bele egy ismeretlen élet áramaiba, történéseibe (ismeri ezt az állapotot, amikor Dimitrijjel beszélgetett, átélte, hogy a rettegett és ellenszenvesnek tartott férfi hogyan alakul át varázslatosan előtte, s hogyan válik rokonszenvessé, bizonyítva, hogy semmi nem végleges, és hogyan alakul ki két idegen ember között, az egyik súlyos és mindenestől azért nem is megalapozatlan előítéletei dacára, sőt talán éppen azért, a barátság!), egyszóval akkor, amikor a születése körüli eseményekkel és történésekkel ismerkedett, ő éppen útban volt Líviával és Szilviával a Petőfi-szoborhoz, ahová a kihívóan kokárdát öltő magyar fiatalok az önkényuralom szigorú és sanyarú évadaiban is mindig tüntetően kivonultak, a költőre és a márciusi ifjakra s a később vérbe fojtott magyar szabadságharcra és forradalomra emlékezve. Előzőleg megebédeltek a Pilvaxban. Ha lúd, legyen kövér, mondta Lívia. Ültek a vendéglőben, ahol másfél évszázaddal azelőtt a költő és társasága is. A besúgók a cserépkályhában kuporogtak, emlékezett vigyorogva Szilvia, mert mindent akartak hallani, egyetlen szót sem mulasztottak volna el szívesen, ezért is vállalták a bizonyára kényelmetlen hallgatózást!… Gondoljátok el, csajok, vigyorgott Lívia és kortyolt unikumjából (elhatározta, hogy leteszi a kocsit, ki tudja, mi történik még), milyen kellemes lehetett összehúzódva, már-már embrionális állapotban kuporogni egy ilyen cserépkályhában! Hát nem lehettek a spiclik kimondott óriások, nézett ő a kályhákra. Nevettek. Derűsek voltak, könnyedek, a cseresznyére ivott unikum minden bizonnyal „feldobta” őket, noha hangulatuk mélypontján valami baljós előérzet gomolygott, valami meghatározatlan, sötétlő félelem, amiről azért nem szívesen beszéltek volna, s a nevetés szüneteiben szinte ijedten kémlelték egymást, nehogy valamelyikük elkezdjen arról beszélni, hogy mi várhat még rájuk ezen a napon. Kint újra cseperegni kezdett, és feltámadt a szél. Jókai-bablevest rendeltek, már csak kegyeletből is, baracklekváros palacsintát, s némán meredve tányérjaikba hallgatták a baljós szélzúgást. Ő egyre a férfi szétvert, véres arcát látta, az összegömbölyödő testét, amint védtelenül és kiszolgáltatva hever a földön, miközben kövér, nagydarab, valószínűleg vidéki rendőrök a kurva édesanyját szidva felváltva köpdösik és rugdossák. Ha most utólag arra gondol, hogy röpke egy esztendő alatt teljesen megváltozott Magyarország, de ezek az ostoba, marha, brutális fickók maradtak a rendőrség kötelékében, hiszen hova, ugyan hova mehettek volna (csak most már nem a kretén s azóta többnyire a gazdasági életben tevékenykedő és milliomosokká váló elvtársak parancsait teljesítették, hanem a demokratikus jogrendet védték, és az állampolgárokat „oltalmazták”?!), óhatatlanul is megdöbben. Igen, neki őszintén bevallja, korántsem hízelgő a véleménye a magyar demokráciáról, s különösen nem az a demokratikus magyar rendőrségről, hiszen ő láthatta azon a március tizenötödikén, alig egy esztendővel a rendszerváltozás előtt, „munka” közben ezeket a behemót, öntelt fickókat, bár azt is be kell vallania, döbbenten észlelhette azóta, hogy magyar barátai csak a szépre emlékeznek, a kellemetlenségeket mintegy törlik az emlékezetükből, s amikor megpróbálta bizonyos csúnya dolgokra, például rendőri túlkapásokra is emlékeztetni őket, Szilvi undorodva legyintett, ellenségesen jegyezve meg, hogy a magyar viszonyok bírálata helyett jó lenne, ha inkább azon gondolkodna el, hogy mi van az összehasonlíthatatlan Oroszországban. A bírálat attól lesz hiteles, mondotta oktatóan, ha magunkon és hazánkon kezdjük el. De hogy jön ez ide, csattant fel ő sértődötten, ha azt mondaná, hogy igen, az orosz rendőrség is brutális, a fiúk gyakran kapják elő a gumibotot, az megnyugtatná, igen, így igaz, de ez sajnos nem menti a magyar zsarukat, nem menti a rendőri brutalitásokat, hát nem emlékszik arra a bizonyos március tizenötödikére? Az már régen volt, drágám, nagyon régen, vont vállat Szilvia. S azok a balfácán rendőrök parancsot teljesítettek, azok viszont, akik akkor utasították őket, eltűntek a süllyesztőben, ne feledjem el, hogy a város polgármestere ma egy olyan személy, akit rendszeresen bántalmaztak akkoriban, noha az a hír terjedt el róla, hogy ő kötekedik és verekszik a zsarukkal, s a helyzet ismeretében ez legalább annyira komikus volt, mint Bonner asszony esetei, mert ha emlékszik, Szaharov feleségét is állandóan azzal vádolták, hogy molesztálja, sőt veri a szovjet milicistákat és kágébéseket…

Ő árva gyermek volt, hadiárva – kezdte el komoran az ezredes, s ma is látja a félhomályban sértett arcát. Édesapja 1942-ben Ukrajnában halt hősi halált, akkor, amikor egy egész magyar hadsereg is megsemmisült a Donnál. Sajnos, amíg a magyarok emlékeznek hőseikre (ő, hatásköréből adódóan is végig kellett nézze a Pergőtűz című dokumentumsorozatot, s kellően meg is viselte), annyit mindenképpen el kell mondania, hogy náluk ez nincsen így, az ő apjáról és azokról a román tízezrekről. akik szintén a Don körüli összeomlás során haltak meg, nemhogy film nem készült, de egyáltalán beszélni sem lehet, ők kellemetlenek holtukban is, mert a hivatalos történetírás csak a Szovjetunió oldalán hozott áldozatokról beszél… De erről nem itt és nem most – nézett szét maga körül, mintha keresett volna valamit, és sóhajtott… Nehezen éltek, hat testvére volt, kisebbek, mint ő, aki tizenkét évesen már mindenben segített az édesanyjának. Dolgozott a mezőn, legeltette a tehenüket, ennek a tehénnek volt köszönhető, hogy a legnehezebb időkben sem éheztek, s az, hogy nem maradt ki végleg az iskolából, Vasile pópa érdeklődésének… Az ősz pap többször eljött hozzájuk, megpróbált az édesanyja lelkére beszélni, azt szerette volna, ha ő, ez a jó eszű, eleven, jó felfogóképességű fiú szemináriumba megy, de az anyja, először életében a sarkára állva, szikrázó szemmel állott ellen, azt már nem, sikította, ha az Istent magához vette idő előtt az ő szeretett urát, ennek a jó eszű, eleven, jó felfogóképességű gyermeknek az apját, akkor ő a legnagyobb fiát, a család támaszát nem engedi szolgálatára. Az ő fiából nem lesz pap… Ne káromold az Isten, leányom, lóbálta meg zavartan a kezében szorongatott füstölőt az atya. Nem tudod, mit beszélsz. Én megértem a fájdalmadat, de… Nem, atyám, szorította össze a száját konokul az ő édesanyja, ha az Úr képes volt arra, hogy elvegye az ő imádott urát, ereje teljében, s itthagyja őt hat árvával, a kilátástalansággal, a reménytelen nyomorúságban, ő nem áldozza fel a legnagyobb fiát. Nem tudná nélkülözni a segítségét, egyedül nem is bírná a munkát… Hogy ő mégis továbbtanulhatott, az a kialakuló új világ, a megváltozott viszonyok egyenes következménye volt. Ipari iskolába került Bákóba, s innen jelentkezett a tiszti iskolába. Tizenhat éves volt akkor, szíjas, korán érő, nyurga kamasz. Érzékeny membránként reagált a világra, mindent elhitt, amit tanítottak neki, gyermekkori sérelmei mintegy feléledtek, fiatal szíve tele volt bosszúvággyal, a saját árvaságát, végignyomorgott, elrabolt gyermekkorát kérte számon a kulákokon és osztályellenségeken, s amikor az első szabad május elsejei felvonuláson, 1947-ben együtt vonulhatott vadonatúj, naftalinszagú egyenruhájában bajtársai között az utcán, teli torokból fújva az indulókat, kiverve keményen a díszlépést, érezve társai közelségét, ismerős szagát (válluk, ahogy felvetett fejjel meneteltek, össze-összeért, s ő, bevallja, erőt merített jelenlétükből!), úgy érezte, jól döntött, együtt mindenre képesek, győzni fognak, hiszen igaza van a költőnek, amikor azt mondja: „…törjétek össze végre a jogfosztotta rendet, mely mindent kétfelé oszt, itt gazdag ott szegény…” Igen, nem tagadja, tele volt gyűlölettel, de ösztönösen is meg volt győződve arról, hogy a régi világ felszámolása és az új kiépítése áldozatokkal jár, de arról is, hogy azokkal, akik retrográd módon, hatalmukhoz a végsőkig ragaszkodva, gyűlölködve szemben állanak a párttal, kíméletlenül le kell számolni, karunk erősebb a hiénák laza fogánál, üvöltözték este, az iskola melletti sportpályán, fáradhatatlanul róva a köröket. Országos ifjúsági bajnokságot is nyert 1947-ben tízezer méteren, s ezzel újra választás elé került, lehetett volna élsportoló is, de ő nem ezt választotta. A népemet akarom szolgálni az osztályellenség elleni élesedő harcban – jelentette ki szikrázó szemmel. A katonaiskola parancsnoka ránézett a CCA képviselőjére, s széttárta a karját, mire a sportklubot vezető tábornok nevetni kezdett. Harcolni van, aki harcoljon, fiam, mondotta, de úgy futni, ahogyan te futsz, kevesen tudnak… Ez parancs? – kérdezte a katonaiskola parancsnoka. A tábornok röhögött. Futni fogsz, fiam – mondotta, s megkínálta csokoládéval. Tőled ezt várja el momentán a párt. A katonaiskola parancsnoka, magas, szőke ember, a Tudor Vladimirescu hadosztály egykori tisztje, Valter Roman bizalmasa konyakot töltött – legnagyobb meglepetésemre három pohárba, igaz, az enyémbe, inkább csak jelzésszerűen, alig ujjnyit, s indítványozta, hogy akkor erre igyunk. Koccintottunk. Te moldvai vagy, édes fiam? – kérdezte a tábornok, és krákogott. Ó, Moldva, Moldva, édes Moldva, szellemült át. S a falutokban – fordult felém, és vicsorgott, már alig tudtam követni – sok a szifiliszes vagy a tébécés? Vannak, kezdtem óvatosan, de parancsnokom rám nézett, elértettem és nem részleteztem. És leprások? – folytatta a riportot. Mik? – döbbentem meg, mert eddig nem találkoztam ezzel a szóval… Ezt is leküzdjük, tartotta a poharát a tábornok, mert még inni akart. Úgyszólván mindent. S a volt uralkodó osztályt, a föld söpredékét oda irányítjuk, ahova valók, elvtársak. A pokol fenekére, fejezte be az én parancsnokom, és újratöltötte a poharakat, most már az enyémet is, színültig. Ittunk. A tábornok a vécé felől érdeklődött, s kiment. Azért nekem gondom lesz rád, veregette meg a vállam a parancsnokom. Biztos helyed van itt, de ha győzni tudnál, mondjuk a világifjúsági találkozón vagy az Európa-bajnokságon, pláne az olimpián, az egész országnak fontos lenne, s bizonyítaná a kommunizmus felsőbbrendűségét. Vállalod ezt, édes fiam? Képes leszel te erre?… Igen, nyögtem, persze, győzni akarok, amikor futni kezdek, ezredes elvtárs, akkor megnő bennem a gyűlölet, ugyanaz, ami arra kényszerít, hogy leleplezzem és megsemmisítsem az osztályellenséget. Értetlenül nézett rám, de hiszen te olyan fiatal vagy, kisfiam, nézett a szemembe, remegni kezdtem és elvörösödtem – honnan van benned ennyi gyűlölet? S akkor én elsírtam magam, s beszéltem összevissza, hiszen megzavart a konyak, addig soha nem ittam alkoholt, az árvaságomról hablatyoltam, a kisemmizettségemről, a kulákokról, akiket utálok… Az ezredes mosolyogva nézett rám. Az ellenséget soha nem szabad utálni, gyűlölködni is felesleges, nekem elhiheted, fiam. Csak az energiánk, az erőnk fogy el. És mosolygott; akkor nem értettem a mosolyát, bár szíven ütött, ma már értem, de nem mondhatott semmi megnyugtatót, mert visszajött a tábornok… Nem, nem mondhatott semmit, már ha egyáltalán akart volna valamit mondani, pláne valami megnyugtatót, azonkívül, hogy a dolgokat el kell végezni s rendet rakni a világban, egy új világot kialakítani épp elég, még gyűlölni vagy pláne utálni is azokat, akik utunkban állanak, és akiket, ha más megoldás nincs, fizikailag is meg kell semmisíteni, nem érdemes és nem is kell, hiszen közülük is bárki átmehet a damaszkuszi úton, aminek van egy olyan tanulsága is, hogy semmi soha nem végleges, legkevésbé az ember. Nem, mindezt nem mondhatta el, ezt csak én képzeltem bele ebbe a beszélgetésbe, utólag, az ezredes halála után. Kivégezték, ahogy mondani szokás, koholt vádak alapján, de mondhatnám úgy is, hogy az a malom őrölte meg, amit ő is segített felépíteni, s nekem ezekkel a tanulságokkal kellett élnem tovább, ugyanabban a malomban… És ezekkel a pusztuló, de vádaskodó árnyakkal maga körül kellett munkáját is végeznie, mint egy elvetemült földművesnek, aki az ép gabonaszemeket választja el az ocsútól, s a végén már maga sem tudja, miért teszi mindezt. Megszokásból? És a maga számára is váratlanul meghagy egy-egy hibás, rossz szemet, már csak a világban lévő szimmetria igazolására is, ami, jó, ha tudjuk, vagy van, vagy nincs. Hiszen a teremtővel mégsem versenyezhet. És az ezredes szúrósan meredt rá a félhomályban, mintha örökre meg akarta volna jegyezni az ő szomorú arcát, s ő nem tudta, vajon provokálja-e ezekkel a bizarr történeteivel, s ha igen, miért. Túlságosan kicsiny pont volt ő ahhoz, hogy valakinek tervei legyenek vele, gondolta, és dadogva valamit kiment az illemhelyre. Már elég részeg lehetett akkor.

Meglehetősen vidámak voltak már, fel voltak dobva, mégis amikor megindultak az erősödő szélben összefogózkodva, legszívesebben visszafordult volna. A pesti márciusi szél szilajságától és vadságától is őszintén megdöbbent, noha benn a vendéglőben is hallották, amint tutul a szél a házfalak között, recsegtetve az esőcsatornákat, magával sodorva az ingatag cserepeket, úgyhogy meglehetősen veszélyes volt elválni a faltól, hiszen bármikor a fejükre eshetett volna egy-egy cserép, ami végzetes következményekkel járhatott volna. Így, nagy bánatára, el kellett engedniük egymást. Szorosan a falakhoz lapulva, egymás nyomába lépve lopakodtak előre – noha legszívesebben repült volna a széllel, mint egy fölöttük libegő elszabadult léggömb, de nem tehette –, a Szilvi tarkójára függesztett szemmel lépegetett, néha egy-egy esőcsepp porlott szét az arcán, s ha felnézett, láthatta a kavargó hópelyheket is. A szél mindegyre az arcukba vágta a havas esőt, kánonban tüsszögtek, égett a szemük, alig bírták nyitva tartani. Hát, lányok, sóhajtott Lívia, ilyen cudar időben az okos ember a kutyáját sem engedi ki az utcára. Ne csüggedj el, kicsiny sereg – dúdolta Szilvi, aki a legrészegebb volt közülük, és kezét kitárva akart kirohanni az úttestre, de ő elkapta a karját. Megőrültél? – kérdezte, de barátnője nem válaszolt, ráborult, és váratlanul sírni kezdett, érezte könnyeit az arcán. Eddig biztosan meg is ölték, szipogott, s ők nem kérdezték meg, kire céloz, mert pontosan tudták, ő is egyre a Feri nevezetű férfit látta, amint összekuporodva fekszik a sárban, és a durva, behemót zsaruk röhögve köpködik és rugdalják. Akárhogy erőlködött, a kép nem akart eltűnni. Simogatta a Szilvi haját, nyugodj meg, suttogta. Mi úgysem változtathatunk semmin. Barátnője teste megfeszült, ellökte őt magától, s könnyes szemmel kezdte kiabálni, hogy éppen ez a baj, hogy velünk mindent meg lehet csinálni, mert nem vagyunk egymással szolidárisak, mert mindent eltűrünk, mert képtelenek vagyunk összefogni, igenis mindenkinek, aki akkor ott téblábolt, és tátotta a száját a Múzeum-kertben, tiltakoznia kellett volna, igenis neki kellett volna rohanni a zsaruknak, akkor talán elengedték volna Ferit, és a lincseléstől félve, rettegve menekültek volna el, de nem, mi 1988-ban is még ott tartunk, hogy mindenki rezzenéstelen arccal, szótlanul nézi végig a rendőri brutalitásokat, de senki egyetlen szóval sem tiltakozik az erőszak és a túlkapások ellen. Megfélemlítettek vagyunk és tehetetlenek. Márpedig, nézett rá megint, s kipirult az arca, gyáva népnek nincs hazája, ezt az igazságot pontosan Petőfi nagy napján illik megismételni… Feltehetnénk persze azt a kérdést is, hogy méltóak vagyunk-e mi, a korcs utódok egyáltalán a márciusi ifjak örökségéhez! Mert, drágáim, ez az örökség kötelez. Szilvi kihúzta magát, de mielőtt megmozdult volna, ő még szerencsére erősen tartotta, nem engedte el, egy cserép landolt mellette óriási csattanással a járdán. Hát ez nem igaz, sikoltotta Lívia. Vigyázz, Szilvikém, nem szeretnék temetésre menni. Maga elé engedve barátnőjét, ide-oda pislogva, behúzott nyakkal indult el megint, a szél, ha lehet, még erősödött, s a havas eső is. És egyiküknél sem volt ernyő. Fázott is, remegett az idegességtől, legszívesebben hazarohant volna, és beült volna a forró vízzel teli kádba, de érezte, barátnői ezt soha nem bocsátanák meg neki. Egyszerűen nem futhat meg. Először gondolt arra, hogy végül is mi köze neki ehhez az egészhez, de azonnal keményen tromfolta le magát, nagyon is sok. Mi van? – gúnyolódott a szívében, vezekelsz, vezekelsz?! És ha igen, sóhajtott ide-oda pillantva, s rossz előérzete erősödött, de szerencsére kiértek egy térre, és végre megszabadulva a közvetlen veszélytől, felsóhajtott, belekarolva a szomorú Szilvibe, hagyjad, ne búsulj, csak nem verik agyon szegényt, lehet, eddig már el is engedték. Ezek? Szilvi szinte sikított. Rosszul ismered őket, drágám. És jóhiszemű vagy. Ezek állatok. És mindent lehet nekik, mint a falu bolondjának… Ezt most hagyjátok, jó? – szólt hátra Lívia, aki előttük sietett, már mindenki ott van, hadarta, siessünk, csajok. Mindenünnen azért nem késhetünk el. Ő már arra se tudott figyelni, hogy merre járnak, belekarolt Szilvibe, érezte, hogy barátnője remeg, ő is ideges, ő is nyugtalan, noha jobban ismeri az itteni viszonyokat, mint ő… Észre sem vette, hogy mikor értek a szoborhoz, de egyszerre ott voltak, és belekerültek a tömegbe, mindenütt kokárdás, kipirult arcú fiúk és lányok vették őket körül. Csak együtt győzhetünk – mondotta egy szemüveges, langaléta, fehér hajú férfi. Csak együtt van esélyünk, ezt ne feledjétek el soha, ez ötvenhat öröksége, a pesti srácok és a Corvin köz öröksége!… Aki magyar, velünk tart… Amíg szét nem rúgják a valagát, suttogta Szilvi, és vigyorgott. Nézze, hölgyem, komorodott el a nyurga férfi, akinek éles lehetett a hallása, s valami csoda folytán meghallotta barátnője pikírt megjegyzését, kockázat mindig van. Kockázat nélkül se nyereség, se győzelem. Annyiban azért ez olyan, mint a rulett. Ki fog beszélni? – ért melléjük egy alacsony, piros kendős lány. Nem tudjátok, ki fog beszélni? Azt hallottam, hogy… és mondott néhány nevet is, de ezek azóta elfütyültek a fejéből… Szilvi azonban, noha a lány ismerhette, hiszen őt kérdezte egyre türelmetlenebbül, nem válaszolt, nem is nézett az idegesen toporgó lányra, megfordult, és arca fokozatosan sápadt el… Hát ez nem rulett lesz, drága uram – pillantott a magas férfira. S akkor végre ő is megfordult.

Ki kell menni, mielőtt elájulnánk! – állt fel Tatjána, és felhúzta a bugyiját.

Vörös vagy, mint a rák – engedte maga elé, és kiléptek a szaunából.

Te is. Legalább nem vagyok egyedül…

Percekig álltak a zuhany alatt, a hideg víz kissé lehűtötte s felfrissítette őket, majd belecsobbantak a medencébe, és úsztak. Már nemcsak ők ketten voltak az uszodában, többen is megjelentek, magas, szőke, feltételezéseik szerint német nők, kicsi japán, kínai vagy koreai turisták, s ők, kimászva a medencéből, úgy döntöttek, felmennek a szobába, elég volt. Gyalog indult felfele a lépcsőkön, Tatjána nevetett, van lift is, figyelmeztette, ő megfordult, kábán lépett be melléje, szédült, egyre az utcákat látta, és az őrjöngő szelek forgatagában összekeveredtek a budapesti és a bukaresti utcák, s ha lehunyta a szemét, mintha ott lett volna megint, az arcába vágott a havas eső, könnyezett.

Leadtam az öltönyödet a tisztítóba! – jegyezte meg Tatjána. – Délutánra újjávarázsolják, s a csomagjainkkal küldik a hajóra.

Ő bólint, s kitámolyog a balkonra, nézi a megnyugvó, csendes, kéken derengő tengert. A parton csak a hatalmas tócsák emlékeztetnek az éjszakai viharra, igaz, már nem sokáig, hiszen egyre melegebben süt a nap.

És most? – fordul meg.

Összecsomagolunk, lemegyünk reggelizni, aztán sétálunk a városban.

Ide visszajövünk még?

Nem hiszem.

Farmert húz, van még egy tiszta fehér trikója, holmiját összecsomagolja, s Tatjánára pillantva kérdezi meg, de mégis, elárulná végre, hogy mit akar ezzel a régi március tizenötödikével, amíg meg nem bolondítanák végleg rátörő emlékei. Arra persze jó volt az egész, hogy kiszakadjanak a mások emlékeiből, de tudnia kell, Kiseleff hajnalban újra itt volt a szobában, az erkélyajtó mellett állt, és figyelmesen nézte őket, s ő ahelyett hogy üvölteni kezdett volna, ahelyett hogy kidobta volna az ablakon, visszaaludt. Jó, lehet, hogy álom volt az egész, de akkor is. A tegnapi nap túl sok minden kiderült ahhoz, hogy csak úgy közönyösen siklanhatnának el fölötte, ezért is szeretné tudni, mit akart ezzel az egész márciusi idézéssel, nem érti, mire megy ki a játék, ha ugyan játék az egész, mert erről azért nincsen meggyőződve. Annyit már megtanult az elmúlt napokban, hogy az ő drága Tatjánája, és ez a legkevesebb, ugye, amit elmondhat, semmit nem tesz véletlenül vagy ösztönösen. Van valami célja evvel is, csakhogy ő, lehet, hogy ostoba, de egyelőre nem képes felfogni, hogy mi. És ez, bevallja, egyre jobban idegesíti…

Még nem ért véget a története, legyint a nő. S úgy hiszi, az övé sem. Majd ha végigmondja, kiderül. Ne legyen türelmetlen. Hogyan is fejezte ki magát az előbb? Ő nem tudja, miért, de ez megmaradt benne. „Ne mindég mindent elsietve, ne mindég mindent idő előtt.”

*