Hadak útján; Tizenkét ének férfihangra
Csokits János
2007 // 05
Hadak útján
Ez a folyó tegnap zöld volt,
ma már véres,
eső után holnap sárga.
Ha kiönt és visszavonul:
oszladozó
hullákat rak le a sárba.
Tavaszi levegőben
fekszenek majd,
szél mozgatja fenn a fákat,
az arcukat
sár takarja,
mint kalács a mazsolákat.
Agyukban a halál bűzlik,
testükre a szelek
szelíd virágokat raknak.
Így múlnak el.
Földjeinken
lesz búza a madaraknak.
(1952–2007)
Tizenkét ének férfihangra
IX
A fa elveszti ősszel
lombja, gyümölcse húsát,
csontváza mégis él,
húsvétkor feltámad rügyeiben,
remegő ujja hegyén ezer láng
imbolygó bimbója gyúl,
kezéből eleven gyertyák,
szárnyas korálok teste lobban, és ő
tavaszi tűz feltörő szirmai közt
felejti telének álmát.
*
Haláláról csak az ember hallgat,
ha feltámad onnan keserű szájjal
tisztátlan társai közt.
Mert hová forduljon a feltámadott ember,
ha húsába visszahívja a szó
és húsa ellentmond neki?
Kihez forduljon a mezítelen ember,
ha szájáról sár csöpög
és szivében még a mennybolt
tüzes csóvái keringenek?
Hogyan kiáltson a csillaglátó ember,
ha arcát letépik és szájával szólnak
a gyilkosok törvényei?
Lelkében még a tisztulás csöndje gyűrűz,
de teste már húsra gondol
és húsát hamis testvérek öltöztetik.
Szive titkon még szállni szeretne,
de vére már tudja, hol van
és gyomrát a jólét környékezi.
Még álmának messze magányát érzi,
ám kezét a hóhér kutyái nyalják
és torkába undor emelkedik.
Válla megrándul
és vonagló ajkán
alvadt csomókban
buggyan elő
a szó.
Öklendezik.
Hogy hazug világot szerethessen,
immár halála álmát kell utálnia.
Teste megindul,
jár,
romlásának szagát felejti,
de lelke áll,
halálba réved és látja:
húsát elsodorják a hétköznapok.
Mert mivé lesz az ember,
ha igába fogja a szükség,
béklyóba veri a béke,
megszorítja az erkölcs
és szája elkékül,
hogy szólni se tud már?
Húsát fölszedik
és a sárkánynak dobják.
A sárkány pedig a társadalom.
*
Minekünk tehát a mindennapok:
az elfojtott álmok fülledt,
vihar előtti csendje,
a járványos éhség,
a tüzet okádó törvény,
az agyagból készült ember
vasakkal bélelt háza,
fészek, ahonnan ki tudja, hány vérszopó sorvasztja életünket.
Én az egek alján lila felhőt látok,
az haragtól vemhes.
Hamuvá lesznek a sárkány oltárai.
(1956–59–2007)