×

A csend: a süket léttelenség; Isten kirabol, megfoszt; Nem vagyok már; Vérezni kezd a tenger; Szoknyád színei

Sulyok Vince

2007 // 05
A csend: a süket léttelenség

Isten csupán a csendet engedi
megtartanom, s hogy magammal vigyem
a Léthén túli tájra, odaátra.
Csupán a csendet hagyja meg nekem.
A csend lesz az én Odaátom.
Mást mindent elvesz tőlem,
minden mást elveszítek.
Velem csupán a csend maradhat,
az abszolúttá kiteljesedett csend.
A csend. A norvég fennsíkok csendjénél
nagyobb és teljesebb csend.
A minden hang szépségét elveszített
süketítő csend.
A minden fájdalomnál fájóbb
s magamat önmagamba bezáró csend.
A csend, a belőlem minden mást kizáró.
A csend, amely engem is kizár mindenből.
Amelyik megfoszt a létezés minden
leírhatatlan szépségétől.
A csend, amelyik a Halál maga.
A csend, amelyik az Isten maga.
A csend: a süket léttelenség.

Torrevieja, 2005-10-05.

Isten kirabol, megfoszt

Isten kirabol, megfoszt
mindentől, amit szerettem a létben.
Nem várja, hogy önként lemondjak róla.
Nem várja beleegyezésemet.
Nem várja beletörődésemet se.
Megértést nem vár tőlem.
Nem ád haladékot se.
Útszéli rablóként valahol leterít.
Megfoszt múltam kicsiny kincseitől.
Megfoszt az emlékezés gyönyörétől.
Napjaim mézét elirigyli.
Virágzó alkonyatom elrothasztja.
Arcom színe lesz pergament sárgája.
Vérem feketére fagy ereimben.
Reményeim, vágyaim, álmaim
kegyetlenül tapossa sárba.
Testem nyüvekkel zabáltatja fel.
Hiába lenne minden ellenállás.
Nevetséges a kétségbeesés.
Lázadásomból, tiltakozásomból
végül úgyis csak
vödörnyi csont és hamu marad vissza.

Torrevieja, 2005-10-06.

Nem vagyok már
Állok az égető nap perzselő
korongja alatt, egyedül.
Állok az izzó szélben,
tenyeremet szemem elé tartva.
Állok a csupasz, sziklás tájban
föltartott tenyeremmel, mintha
rád várnék, feléd intenék.
Mintha nem tudnám, noha jól tudom,
hogy soha többé, soha többé
nem látlak már feltűnni
a hőségtől remegő levegőben.
A porban, az útkanyarban
felém nem lépdelsz soha többé.
Az úton nem jössz soha már.

Valami rettenetes üresség önt el.
Rám tör, és teljesen kitölt.
Tele vagyok vele.
Vele és csüggedt lemondással,
földre teperő lemondással.

Miért is jönnél annyi év után,
kihez is jönnél.
Akit keresnél, nincsen többé.
Nem emlékszem. Nem is vagyok már.

Torrevieja, 2005-10-30.

Vérezni kezd a tenger

Valószínűtlen táj: üvegtiszta
kis vizekkel, fényesre kopott,
kerek szirtekkel, apró fás,
bokros szigetekkel.

Az kellene most, hogy örökké
itt álljunk, hogy álljunk itt
a fénylő parton mozdulatlanul
az októberi eget nézve,
a tükörsima, gyémántló
vizeket nézve.

Várva, hogy az alkonyatban
vérezni kezdjen a tenger.

Torrevieja, 2005. október

Szoknyád színei

Sárga szoknyád lobogása
tüzeket gyújtogatott bennem.

Zöld szoknyád nyomában járva
illatos rétekre értem.

Piros szoknyád vad vágyakat
korbácsolt fel ereimben.

Türkizkék szoknyád szelíd ringása
vihar múltán elnyugvó
hullámok békéjéről beszél:

kicsi öblök vizeinek
elcsituló nyugalmát sugallja.

Torrevieja, 2005-10-30.

Konferencia

A gyerekirodalom nagykorúsítása

Program

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben