×

Rémképek és lövészárkok

Egy történet margójára…

Boka László

2007 // 04
A Kortárs 2007/1. számában Bónus Tibor tollából – immáron többéves lappangást követően – megjelenhetett egy vádirat (Egy cikk margójára), amely egyik kritikám megállapításait s ezek kapcsán nyíltan személyemet is támadja. Az írás elsődlegesen azt az abszurd állítást foglalja magában, miszerint a Literatura 2005/1. számában megjelent kritikám (Rekonstrukció és ornamentika – avagy az alcímek felettébb hasznos voltáról, 118–126.) – néhány, egy nyilvános doktori védésen Bónus által elmondott, de akkor még nyomtatásban meg nem jelent szövegből származtatható szófordulat miatt – egészében kompiláció volna. Az írás ennek megfelelően jelöletlen átvételt és idézetet kér számon, ezen túlmenően pedig meglehetősen alpári stílusban minősíti le említett kritikám minden elemét, annak fogalmi struktúráját, tartalmi megállapításait, lexikális „homályosságát”, a szintaktikai és szemantikai szintektől a formai kritériumoknak való meg nem felelésig tehát mindent. Bónus hivatkozott írása – azon túl, hogy szerzője engem kompilátornak nevez, írásomat pedig lekezelően dobja félre – részben magyarázatul, részben önigazolásképpen egy bevezetőt is az olvasók elé tár. Az ebben egyoldalúan felelevenített háttérindokok azonban jóval összetettebbek, mintsem a Kortárs említett számában közölt „hozzászólás”-ból ez az olvasók számára kiderülhetne, másfelől már maga a bevezető is hamis tételeket tartalmaz, amelyeket most kénytelen vagyok kétszeresen is visszautasítani!

*

Volt egyszer, bő két és fél éve, egy doktori védés, s megjelent az annak tárgyául szolgáló, dekonstrukció és romantika viszonyát (most az egyszerűség kedvéért: az előbbi irodalomelméleti meglátásainak az utóbbi prózai szövegeihez rendelt elemző eljárásait) tárgyaló, bevezető, ismertető jellegű kötet. Elhangzott az említett védésen ezeken felül egy vélemény Bónus részéről, mely Nemes Péter könyv formában is megjelent disszertációját, illetve magukat az opponenciákat is igen kemény hangon minősítette, majd megjelent egy általam írott kritika a Literatura hasábjain a jelölt kötetéről. Napvilágot látott ezután az első Bónus-szöveg Nemes könyvéről, a disszertációjáról szóló korábbi véleménye alapján a Kortársban (amelynek a közlését szerzője most hálásan meg is köszönte!), s született egy másik szöveg is, amelyik távolról sem szakmai indokok alapján immáron engem s az említett kötetről írott kritikámat támadta, s mely szöveget éppen hangneme, túlkapásai miatt különböző lapszerkesztők visszautasítottak. Most, két év után, némi finomítást, kozmetikázást követően nagyrészt ez a szöveg bukkant fel a Kortárs januári lapszámában néhány bevezető sor kíséretében. Az, hogy időközben volt némi nézeteltérés Bónus Tibor és a felkért opponensek közt, majd Bónus Tibor s köztem is, hagyjuk későbbre… Látható, így is elég bonyolult a történet.

Hogy hitelesebb képünk legyen azonban, haladjunk tovább a kronológiában: a pontos helyzetértelmezéshez hozzátartozik, hogy Nemes Péter könyve hamarabb látott napvilágot, mint ahogyan azt szerzője nagyrészt azonos formában doktori értekezésként megvédte. Erről a kötetről írtam én – több kritikai megjegyzést tartalmazó, ám Bónus véleményétől mindenképpen eltérő – értékelést. Bónusnak a kötettel s szerzőjével kapcsolatos (Nemes Péter doktori védésén elhangzott) szokatlanul erős kritikai megjegyzései, melyek révén a két opponens is megkapta a magáét, amiért dicsérni is merték a jelölt – Bónus szerint egyértelműen gyöngének ítélt – disszertációját, megsemmisítőek voltak; ezek jogosulatlansága ellen talán nem, a hangnem, a színvonal s a jelzők ellen azonban még ott a helyszínen több irodalomtudós is felemelte szavát. Olyannyira, hogy a későbbiekben éppen a most ellenem kijátszani próbált opponensek egyike ki is kérte magának a sértő szavakat, s leszögezte, amennyiben Nemes Péter könyvéről megjelenik a Bónus által felolvasott szöveg, úgy elvárja, hogy az ő replikája is ugyanott, ugyanabban a lapszámban kapjon helyet. Erre végül nem került sor, minthogy a Kortárs tavalyelőtt közölte ugyan Bónus szövegét, a két opponenst érintő, igencsak kemény és durva passzusok azonban teljességében kimaradtak az írásból (Egy megbízhatatlan bevezetés, Kortárs, 2005/8.). Ezt Bónus most úgy magyarázza, hogy törölte „a védés kontextusára utaló s az olvasóknak így nem feltétlenül érthető megállapításokat” (79.). No comment…

Bónus megírta aztán a maga másik vádoló szövegét, az ellenem irányulót. A Kortársban utóbb megjelent írás nem ugyanaz már, mint amelyet eredetileg más szerkesztők visszautasítottak, a részben finomított, útszéli jelzőitől megtisztított, s mint említettem, egy bevezetővel megtoldott írás azonban a lényeget tekintve az eredeti szöveggel megegyezik abban, hogy távolról sem szakmai indokok mentén személyes becsületembe gázol, s a „szövegbarkácsoló eljárást”, a kompiláció vádját immáron egész munkásságomra próbálja kiterjeszteni. Olyannyira nyilvánvalóan, hogy szerzője a nyílt vádaskodás mellett sem a csúsztatástól, sem a hazugságoktól nem riad vissza, noha, mint látható lesz, eljárása könnyűszerrel leleplezhető!

A több mint másfél éves eset szerencsétlen felidézésére mindazonáltal azért volt szükség, hogy egyértelművé váljék: Bónus önérzeteskedőnek tűnő, nagyon is jól megkomponált írása nem szándékszik immár szakmai vitát folytatni sem az opponensekkel, sem az én Nemes könyvéről írott kritikámmal. Egyetlen célja van: a megsemmisítés, s erre jó alkalom az ő véleményétől eltérő állásponton lévőkön formai kifogások révén vagy rágalmak által bosszút állni. Nem túlzottan valószínű ugyanis, hogy egy alapvetően más profilú (nem irodalomtudományra szakosodott) folyóirat olvasói közül sokan előkapnák most az én írásomat, hogy szembesítsék annak téziseit Bónus mostani állításaival. Ahogyan az sem, hogy a széles nyilvánosság révén majd maguk az olvasók dönthetnének arról, hogy Bónus Tibor immáron kit, milyen valós indokokkal s milyen érdekekből talál megfelelő célpontnak. Ha a két említett irodalomtudósra mégsem, hát a fiatal pályatársra még mindig lehet célozni…

Bár Bónusnak az eredetiség képzetéről éppen a dekonstrukcióval kapcsolatban említett gondolata külön is megfontolásra lenne érdemes, nyíltan elfogult feltételezései ellenére is elmondható, hogy Nemes Péter disszertációjának nyilvános vitáján elhangzott szófordulatok előfordulhatnak a kritikámban, minthogy bárki, aki részt vett egy ilyen, hangsúlyozom, nyilvános (amúgy meglehetősen erős indulatokat kiváltó és szokatlan kritikát gyakorló) védésen, az ott elhangzottak alól nehezen vonhatta ki magát. Legfőképpen akkor, ha már ezt megelőzően felkérték a jelölt kötetéről szóló kritika megírására. Az említett védésen jómagam is készítettem jegyzeteket, aminek alapján Bónus Tibor arra a sajnálatos következtetésre jutott, hogy az ő szövegét illetéktelenül és inkorrekt módon használtam fel. Miután sokatmondóan megállapítja, hogy „lövésem sincs” a dekonstrukcióról – s ezt követően ő állítja az én szövegemről, hogy az „kiírja magát minden komolyan vehető diskurzusból” –, szám szerint három inkriminált esetet említ. (Idézem: „a dekonstrukció irodalomelméleti megfontolásai és a romantika ismert, vagy kevésbé ismert prózai szövegei”; „a Kofman adta értelmezésnek egyfajta parafrázisa”; „a végtelen olvashatóság pragmatista eszménye”). Ezek fölött, ezeken túl idézi még az akkori opponensek egy-egy mondatát is, szintén a kompiláció vádjával. Összesen tehát öt (!) mondat bizonyos szófordulatait, lexikális egyezéseit egy nem egészen kilencoldalas kritikából!

A Bónus által idézettek, számonkértek ráadásul a teljes szövegemet illetően s a recenzeált Nemes-kötet szempontjából is irreleváns szövegrészeknek, megállapításoknak számítanak, amelyeket a két említett opponens is annak tartott, és ennek megfelelően is kezelt. Semmiféle okom nem lett volna ezek jelöletlen beépítésére, mint ahogyan kritikámban egyéb helyeken is pontos lelőhelyet adva idéztem, vagy utaltam az idézettekre.

Bónus kétségkívül jól felépített, korábbi jelzőitől megrostált, tehát szalonképesebb formába öntött mostani szövegében azt írja, nem kíván azzal foglalkozni, hogyan jutottam hozzá szövegéhez. Vagyis eleve feltételezi, amint később határozottan állítja is, hogy nemcsak „lexikális rokonság”-ról van szó, hanem arról is, hogy én megszereztem volna az ő szövegét, s otthon nekiláttam „ollózni és átfogalmazni”! Írása egy látszólag önérzetében sértett szerző érthető állásfoglalásának köntösében tetszelegne, ha élcelődő, ironikus vagy nyíltan rosszindulatú megjegyzései nem árulnák el, az elhallgatott részletek s főképp bevezetőbeli szándékos csúsztatásai pedig nem tetéznék vádaskodásait.

Bónus úgy „idéz” ugyanis januári szövegközlése bevezetőjeként egy könyvemről szóló recenziót, hogy azzal legitimálni, megerősíteni szeretné későbbiekben elhangzó vádjait. Ráadásul látszólag az olvasókra bízza a döntést. Csakhogy ha maga Bónus sem vette a fáradságot, hogy elolvassa (mit elolvassa, legalább kézbe vegye!) említett könyvemet – hiszen akkor felismerhette volna, hogy egy tanulmány- s kritikagyűjteményről van szó (A befogadás rétegei, Komp-Press, Kolozsvár, 2004), s nem állíthatta volna, hogy az az én könyv formában is megjelent doktori értekezésem lenne [sic!] –, az általa összehordottakból hogyan tájékozódhatna az olvasó, s hogyan várható egyáltalán a félinformációkkal megtisztelt olvasótól, hogy felismerje, Kálmán C. György felemlegetett, kötetemről szóló recenziójának citált mondata valójában kiragadt, torzított példa, hiszen ő sehol sem beszélt (ráadásul nem „nagy számban”!) „jelöletlen átvétel”-ről! Könyvem recenzense egészen pontosan, idézem, „egy helyen” szólt szerzői-szerkesztői „pontatlanságról”, s ezért állította, hogy kötetem bizonyos része „rászorult volna több gondosságra”, figyelmességre, majd hozzátette: „Szóvá se tegyük”. Tehát a Bónus által idézni vélt s idézőjelbe is tett „mindegy” még csak nem is szerepel az említett írásban [sic!], főképp nem szolgál legitimációs bázissal a feltételezett kompilációs aktusra! Bónus az említett mondatot persze nem kívánja szakszerűen idézni, hazug módon fordítja viszont ki („Boka könyv formában is megjelentetett doktori értekezését recenzeálva Kálmán C. György irodalomtudós már leírta, hogy abban ugyancsak jelöletlen átvételek találhatók nagy számban”), s elhallgatja recenzensem megelőző mondatait is, miszerint „Az világossá válik, hogy Boka kritikusként is alapos, értő elemző, hogy írásai szisztematikusak és lassan olvasandók. Biztos az is, hogy olyan elméleti és történeti felkészültség nélkül, mint amilyenről a kötet első felében számot ad, nem tudna ilyen bírálatokat írni.” (Élet és Irodalom, 2005/39.) Sajnálatos, hogy ezen a helyen önmagamnak kell mindezt megismételnem, de magam úgy gondolom, a csúsztatott, pontatlan idézetek legalább annyira elítélendők, mint a Bónus által feltételezett s az én számlámra írt jelöletlenek! Sőt, ez utóbbiak esetében a szándékosság kérdése – ellentétben az előzőekkel – mindig kérdőjeles marad, megválaszolásra vár, tehát fokozott óvatossággal kezelendő. Csakhogy Bónus nem kérdez, nem töpreng, Bónus rágalmaz. Egy felfújt ügy kapcsán immár attól sem riad vissza, hogy közvetetten – a kötetemről szóló írás néhány szavának hiteltelen felidézésével – egész kritikusi tevékenységem hitelességét kérdőjelezze meg.

Persze jól tudom, a látszólag „egy cikk margójára” született írás szerzőjében a miért ne tettem volna ki az idézőjelet kérdése fel sem merül, olyannyira nyilvánvalóan, hogy céljának megfeleltetve a kipécézett írásomról szóló, megsemmisítőnek szánt dörgedelem mellett immáron egy – leleplezhető – csúsztatást alkalmaz. Vagyis Bónus módszere a rágalmazás és a szándékos csúsztatás, a tudatosnak beállított kompilálás ellenében…

A döntés, mondhatnánk, valóban az olvasóké!

Az „ügy” mellett egyvalamire mégis jó lehet a Kálmán C. György által könyvemről írottak egyetlen mozzanatának „felidézése”. Ha ugyanis ebben recenzensem (aki mellesleg könyvemet is bemutatta a Petőfi Irodalmi Múzeumban 2005 nyarán) úgy találta, hogy ugyanazon oldalakon egyszer szakszerűen s elvárható módon megadom lábjegyzetben az idézettek forrását, majd ugyanott más szavak mellett kissé később már nem, akkor ezt szerzői, szerkesztői bakinak, figyelmetlenségnek – megengedem, hibának is – lehet vélni, de szándékosan jelöletlen átvételnek aligha, tudatos, galád kompilációnak pedig végképp nem! Persze az ominózus vádirat szerzője ilyenekre nemhogy nem gondol, azzal sem törődik, hogy kompilálni alapvető gondolatokat, nem pedig szófordulatokat lehet. Mindezeken túl, a konzekvenciákat így is, úgy is le kell vonni. Magam ezt megtettem, s a két említett opponenssel ezt annak idején személyesen is tisztáztam. Bónus Tibor felsorolt rágalmait, csúsztatásait azonban a leghatározottabban vissza kell  utasítanom!

A Kortárs szerkesztői sajnálatos módon teret nyújtottak egy olyan szövegnek, melynek háttérindokait feltehetően nem ismerték. Elgondolkodtató mégis, hogy ha tudomásuk volt róla, hogy a Bónus-írást más szerkesztőségek korábban már visszautasították, akkor az általam egyébként igen nagyra értékelt folyóirat szerkesztői miért nem tájékozódtak ennek valós indokairól, miért mellőzték az ártatlanság vélelmét, s az alapvető szakmai, etikai szempontokat figyelmen kívül hagyva miért nem adtak lehetőséget az ugyanazon lapszámban való replikára. Pedig az említett írásban nemcsak személyem ellen irányuló, de hivatkozott kritikám leminősítése, műfaji megkérdőjelezése révén az azt közlő Literatura szerkesztőit is közvetetten sértő megjegyzések találhatók. Ha Bónus úgy véli, írásom nemcsak tartalmilag, de formailag sem felel meg a kritika műfaji elvárásainak, akkor ezzel nyilvánvaló módon az azt közlő (s engem felkérő) szerkesztőket is alábecsüli. A Kortárs szerkesztői viszont, azzal, hogy nem tartották szükségesnek jelezni, elhatárolódnak a Bónus-írás közvetlen vádjaitól, olyan sajnálatos helyzetet alakítottak ki, amelyből sokak számára esetleg az a következtetés vonható le: közösséget vállalnak az írás szerzőjével, illetve a vádiratban foglaltakkal. Vagyis egy, a kimondatlan szabályok, szakmai regulák szándékolt megsértésével vádoló szöveget közöltek, éppen a kimondatlan szabályok mellőzésével. Igen sajnálatos ez, hiszen egy alapvetően nem irodalomtudománnyal foglalkozó folyóirat olvasója (kritikám ismerete híján) annyit láthat majd az írásból, hogy itt bizony csalárdság történt, s emlékezni is vélhetően erre fog.

Az említett eredeti Bónus-szöveg egyéb kontextusaival, áthallásaival és bulvársajtóba illő minősítéseivel (ahol „inkriminált összefüggésekről”, saját írásom „önellentmondásairól, homályosságáról, hosszas semmitmondásáról”, „ügyetlen átvételekről” és „gagyi szint”-ről is beszélt) korábban nem kívántam vitázni. Volt, ahol szakmai megjegyzéseivel talán lehetett volna, viszont ezek után kétséges, hogy címzőjükkel egyáltalán szerencsés vagy érdemes lenne-e még. Bónus Tibor két évvel ezelőtt sem keresett meg, kritikám megjelenésekor észrevételeiről, sérelmeiről nem tájékoztatott, akkori találkozásaink ellenére ezekről említést egyszer sem tett. A kicsinyes, mindenki mást kioktató stílusú eredeti szövegét is csak közvetve, a Literatura szerkesztőségétől kaphattam meg. Annak megjelenésétől nem zárkóztam el, mert hittem, hogy egy ilyen, indulatból és nem szakmai koncepciók alapján született írás a köré szerveződő ügy esetében csakis öngólnak számíthat! A Literatura szerkesztői végül úgy döntöttek (tudtommal más hazai szerkesztőségekhez hasonlóan), hogy az írást hangneme, stílusa, erőltetettsége miatt nem közlik. Ott mindenesetre mindenki elolvashatja az inkriminált szövegrészek mellett Nemes Péter könyvének általam írott (egyáltalán nem csak pozitív előjelű) kritikáját, s ismét hangsúlyozom, azt is felmérheti, mekkora jelentősége/jelentéktelensége van az írás egészéhez viszonyítva az említett szófordulatoknak.

A most januárban a Kortárs oldalain felbukkanó szöveg már a „gagyi” s egyéb hasonló, Bónus által használt jelzőktől megtisztítva, de alapvető vádaskodásait megtartva jelenhetett meg. Sajnálatos, hiszen a szerkesztők nem ismerték, nem ismerhették az ügy teljes hátterét, s ma sem ismerhetik a személyeskedő indokokat. Remélve azonban, hogy a jövendőben a magyar irodalomtudományt nem a fiatal generációk indulatos szólamai, de a szakma érdemi vitái fedik majd le, a magam részéről a vitának ezt az igencsak erőltetett esetét lezártnak, befejezettnek tudom.




Szándékunkon kívül kerültünk az irodalomtudomány egyik belső, kínos vitájának a közepébe. Az igazság kiderítésére, kompetencia hiányában, nem vállalkozunk. – A szerk.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben