×

Költészet a felszín hasadékaiban

Prágai Tamás

2007 // 04
Nehéz volna találóbb kifejezést keresni az új Térey-kötetről szóló recenzió élére, mint amelyet maga ad kezünkbe: „…van pontos szava kínzóira…” – olvasom A részvétről című versben, és nem tudok a sortól eltávolodni. Lebilincsel. Szeretném, ha kulcsot, kódot, rejtjelet láthatnék benne – ha e „nehéz” és „titokzatos” költészet megfejtését, a zár oldását rejtené. Szeretném megérteni, miért bilincsel le. Hiszen – maga is talány. A „van pontos szava” akármely költészet ars poeticája lehetne. (Mi más a költészet lényege, ha nem a nyelvi pontosság?) És a „kínzói”? Miért ez a félelmet keltő, idegen kifejezés? A mondat első és második állítása is túlságosan általánosnak tetszik – mégsem enged el.

Egynéhány évvel ezelőtt egy hosszabb, a fiatal költészetről szóló tanulmányomban (Komolyhon tartomány illesztékei. Irányvonalak a kilencvenes évek „fiatal lírájában”, Kortárs, 2000/6., 52–67.) az újabb kortárs lírát széttartónak nevezem. Az írás legfőbb célja az volt, hogy a megközelítésmódok gazdagságát bemutassa. Értékelő megállapításoktól tartózkodtam, ám a tanulmányt egy parafrázissal zárom: „A  »fiatal költészet« íródik és olvasódik, amíg valami végre elkészült majd.” A kurzivált rész Hekerle László talányos értelmezésére utalt, mely szerint a posztmodern „befejezett jövő idő”, „az író regulák nélkül dolgozik, hogy kifejtse annak szabályait, ami elkészült majd”. Az írók ilyen szabálytalankodását közhelyt közelítő általánosságban „forrongásnak” is nevezhetjük. De mi forrong? Teszem azt: a must, melyből édességével zavarossága is eltűnik, és a forrongás megszűntével tiszta és nemes italt nyerünk. Végre jóslatom beteljesedését is látom. Hat-nyolc olyan vers szerepel Térey új könyvében, melyre meglehetős biztonsággal üthetjük a maradandóság fémjelét. A legnagyobbak közelében lenni érzem őket; s hogy az értékítéletnek irányt is adjak: ezeket Kosztolányi és József Attila nagy versei közt látom.

Az összehasonlítás szokatlanul merész, és mindenképpen meghökkentő. Éppen Kosztolányi és József Attila? Aligha találni egymástól távolibbat. (Elég a remekbe szabott és hidegen távolságtartó Őszi reggeli-esszét felidézni.) De Térey Ultrája sem egyszerű, és nem is egyenletes könyv. Nem síkban olvasódik, olyan, mint a gyűrt papír. (Mélységei, magasságai vannak.) Van benne valami frusztráló. Mintha a felszín hordalékai alatt egy mélybe szorított és elfojtott, ám az elénk bukkanónál jóval bensőségesebb vidék lappangana.

Nem lehet elégszer hangsúlyozni azt az axiómát, hogy jel és referencia, valamint – a jel szerkezetén belül is – jelölő és jelentés közt szóródó, nem-jelölő mező nyílt a kortárs költészetben. (Talán minden költészetben, de nem voltunk elég érzékenyek, hogy erre fölfigyeljünk.) A költészet mintha e kettős törésben, a megrepedezett felszín hasadékaiban létezne, mint egy kevés saras és fölmelegedett, mégis életadó esővíz, amikor a talaj már cserepesre száradt. Az írás olyan felületet nyit meg a papíron, amely korántsem korlátozható a beszélt nyelv viszonyaira. Vizuális impulzusok, egymásba tűnő képi-retorikai formák, írássá váló betűkapcsolatok szabdalják a talajt, melyet látóhatárunkon nyitottá és megfigyelhetővé tettünk. Ha a nyelv a talaj, a költészet a repedezettség. De a kiszáradt, agyagos darabok föltorlódnak a figyelem melegének következtében, szélük fölkunkorodik, cserepesre ég, tovább repedezik, a költészet számára mind több hajszálvékony hasadékot nyit meg. A nyelv tehát torlasz is, föltorlódott hordalék; de elemeinek torlódása nem öncél a költészetben. Más nyomvonalakat, csapásokat nyit, mint amelyekhez a felszínt járva szoktunk. A kortárs lírát olvasva gyakran nem a gyalog- és országutakon, hanem a talaj mikrorétegeiben kalandozunk; meglepetések érnek, mint a Mikrokozmosz című film nézőit, akik az erdei tisztást egy bogár szivárványhártyáján keresztül figyelhetik meg. Vagy, az emberi léptékhez szabva az allegóriát: ahogy az erdei vadak ösvényei eltérnek a turisták kitaposott és egyezményes jelekkel szegett sétaútjaitól, úgy tér el a költészet nyelve a beszélt nyelvtől. És mennyire más „eltévedni”, mint „letérni az útról”!

„A hófúvás szívében villogó / Ezüstkorong a régi toronyóra…” – jelzi a kötet első két verssora (a Fagy című versben). Az „idő” jelzője „ingerült”, „kés”, „köszörűn sikoltó” és „kirakat-üvege” József Attila azonos című versében. Téreynél „egyöntetű” és „egyszeregy” („…percre bontva a megmérhetőt / Ízekre szedik az egyöntetű időt”, írja; és: „Az egyszeregy idő a csapda, mely / Minden letelt napot mohó gyomrába nyel”). Szép, árulkodó jel, mintha a kulcsot magát vagy minden zárat nyitó tollának lenyomatát adná kézbe. Az óra: mechanikus szerkezet. Az egyszeregy: a természetes számok mesterségesen, egyetlen szempontból csoportba rendezett halmaza. Mintha a töretlent és oszthatatlant kellene fölosztanunk. A versek tartalma az idő áramlása, a „telés”. (Milyen szép ez nyelvünkben: az idő nemcsak múlik, hanem telik is, mind teljesebb lesz.) Az áramlás megfoghatatlan, de az idő nem. Jeleket látunk az óra számlapján és mutatókat, vagy digitális jeleket és számot (hiszen az idő is számosítva van ma). A jel mechanikus féltestvére a hangnak, és mostohája a jelentésnek (lásd Derrida elemzését a fonocentrizmusról). Ha meghökkenünk Térey mondataitól, szókapcsolataitól, leghelyesebb, ha hátralépünk, és visszatekintünk a nyelv mögé: az alaktalanra, ahol képződik a nyelv. (De vigyázzunk: Nietzsche szerint aki túl mélyen tekint az örvénybe, belezuhan…) Verseinek torlódásai ugyanis erőltetettek, és gyanús, hogy ez is a kód része… Jól látszik ez a torlódás a rímein. A rímek: acél láncszemek, ahogy az angol poéta említette – Térey, bár bravúros verselő, a rímmel időnként mintha satupadba fogná a verset. (Kosztolányi volt még ennyire bohém.) A „caprice” / „fölkavart víz” (Caprice); „trafót” / „Anód és Katód” (In memoriam); „ismerem jól” / „egykor” (A Lipótvárosi Teher); vagy „kerítés” / „szerint szép” (Zártkert) a rímelésre mint technikára irányítják a figyelmet. Nem elírások ezek Téreynél, hanem jelek helyett álló jelek, a rím értelmezései. De fogalomalkotása, mondatszerkezete is ilyen. „Titokteljes erőmező! / Szemünk elől a sínpárt eltakarja / A táj képében létező / Szocializmus sívó sétaparkja – ” (A Lipótvárosi Teher). Az „erőmező”, a „sívó sétapark”, a „táj képében létező szocializmus” mind erőteljes fogalomtömörítés, retorikai szempontból átvitel, többé-kevésbé jelölt és kifejtett metafora. Mondatalkotását a nyelv erőltetett menetének is nevezhetném. A Térey-vers úgy tart a távolban felfüggesztett cél felé, hogy nehézkedéseiben őrzi az oda vezető út göröngyösségét, a törődést, a fáradságot. A költői imagináció az út ismeretében és az utazás birtokában mutatkozik meg. „Azért volt minden pályamunka, hogy / E fantomváros éltető tejútja / Agyamban megvilágosodjon újra” – írja.

A torlódás: a szöveg felszínén mutatkozik; ám a mélyben mintha jóval otthonosabb, lakhatóbb világ lapulna. (Ha már elfojtást említettem…) Ezt nevezhetnénk akár „debreceniségnek” is az olyan versek alapján, mint az A.B.F.R.A. (A Boldog Feltámadás Reménye Alatt – üzenik a régi debreceni fejfák) vagy Az alvó Vénusz: „Látomástól mentes tisztás / Egyedül a fürdőszoba, / Ahol a csempe hűvös / Protestáns-fehér.” De ez aligha volna pontos. „Ahogyan mindegyik vidéki Róma / Szívében ott a fórum…” – fogalmaz az Édes otthon (a ciklus címe is Vidéki Róma). A versek világa nem egy világot, hanem a világ egy lehetséges arcát: a kedély világát tárja fel. Térey sokat őriz abból az életszeretetből, amely Kosztolányitól (is) ismerős; de mindvégig tudatosítja, hogy ehhez a világhoz csak a teremtő képzelet juttathatja el. Ez költői alapállás. Azt hiszem, innen a jellemző feszültség verseiben; vágyak a „kínzói”, elfojtott és meg nem hallgatott, a pontos, ám a feszültségektől torzuló kifejezések mélyére szorított világok, imaginációk, létalternatívák. (Többféle összetételben használja az „erő” szót: pontossága az erőfeszítés pontossága.) A kedélyesség és derű távoli, elodázott és talán klasszikus értelemben véve polgári erények – idegenek korunktól. Egyfajta reminiszcencia tehát érthető… De ha így van is, árulás volna a vers harmonikussága? Ezt azért nem hiszem. „Akárhogy nézem: ragyogása van” időnként a versnek, akárcsak a kötetet záró, allegorikus gyönyörű gyárnak.

A legnagyobbak közelében? Adósnak érzem magam néhány címmel. A Most és születésünk óráján ott van, bár megjegyzem, a zárlatával nem voltam elégedett. Tökéletes szonett az Őskert; ez, valamint a Földvár, apály és a szatirikus Korona együttesen példázza, hogy a kötet műfaja két hosszabb vers ellenére sem a Térey által annyira kidolgozott stanza. A „Fűből lett fa”, az Édes otthon, A részvétről vagy a különös, József Attilá-s szerkesztésű Pénz pedig egyértelműen az elnyert idill verse, önfeledt öröm a szívnek. (Magvető, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben