×

Bolond; [Tompán ragyog…]

Illyés Gyula hagyatékából (Illyés Mária jegyzetével)

Illyés Gyula

2007 // 04




Tisztelt Szerkesztőség! Küldök két verset, baráti biztatásra. Bevezetőként néhány mondatot fűznék hozzá – mentségemül:

A posztumusz versközlések többféle buktatójával az elmúlt évtizedben ismerkedtem meg. Anyám még 1983-ben megjelentette A Semmi közelítet, de a kötetbe foglalt versek apám halálakor ott voltak már egy dossziéban. Domokos Mátyás anyámmal együtt a sorrend meghatározását és a kötet szerkesztésének munkáját végezte el, nem volt kétségük afelől, hogy Illyés Gyula a kötetet kiadásra szánta. A nyolcvanas évek derekán anyám közölt folyóiratban és hetilapban – Holmi, Nők Lapja – néhány korábbi verset is, olyanokat, amelyek autográf javítású gépiratban maradtak fönn, tehát még anyám saját gépelésében (és nyilván emlékezetében is).

Később azonban anyám idejét más munka foglalta le. Az ő útját gondoltam követni, amikor a kilencvenes években elővettem apám egy sor versét, és nagy részüket néhány folyóirat – Hitel, Kortárs, Somogy, Új Horizont, Magyar Napló – kérésére oda is adtam közlésre. A legnagyobb kételyek között, már anyám segítsége nélkül.

A kéziratok egy része főleg ceruzával át- meg átjavított gépirat volt, néha két-három változatot is találtam egymás mellett. Melyiket válasszam? Előfordult, hogy a szerkesztő mindkettőt betette ugyanabba a lapba.

A csak kézírásban megtalált versek esetében viszont bizonytalan voltam, hogy helyesen másoltam-e le minden részletüket. Noha apám írását megtanultam jól olvasni, előfordult, hogy egy-két szót nehezen vettem ki. Egy nap például Mészöly Dezső kedves és előzékeny hangja szólt bele a telefonba, elkérte tőlem a kéziratmásolatot, mert valamit pontatlannak érzett: „Illyés Gyula nem követhetett el ilyen időmérték-hibát” – mondta. Mészölynek igaza volt, valóban rosszul olvastam ki egy szót, el is restelltem magam, de örültem is, figyelmeztetése segítség volt, hálával gondolok rá. Hasonló segítséget kaptam a folyóiratok szerkesztőitől – Csoóri Sándortól, Kis Pintér Imrétől, Szakolczay Lajostól, Tüskés Tibortól. Az ő véleményükön kívül azonban más méltató vagy bíráló visszajelzés senkitől sem érkezett.

Természetesen állandóan foglalkoztatott a gondolat: miért nem közölte ezt vagy azt a verset Illyés Gyula? Én ugyanis szépnek és jónak ítéltem meg a publikálatlan anyag nagy részét.

A különböző dossziékból előkerült és már anyám által is átnézett – sokszor fénymásolt – versek apám életének legkülönbözőbb korszakaiból származtak. Találtam egészen fiatalkori költeményeket – ezeket apám nyilván zsengéknek érezte; én élveztem bennük a fiatal költő olykori félszegsége mögött a formálódó erőt. Találtam néhányat a harmincas évekből – talán nem érik el a kötetbeli versek színvonalát? A publikálatlan anyag egy jó része – mintegy negyven darab – a harmincas évek végén, jegyzetfüzetből kitépett lapra írt szerelmes vers anyámhoz, 1937–1938–1939-ből, amikor még nem éltek együtt. Zaklatott hangjuk, szenvedélyük érthetővé tette számomra, hogy miért nem lett belőlük kötet a szüleim házassága után. És ott vannak azok a nagyon szép kései versek, szomorúak, megrázóak, az öregségről és a halálról – talán reményvesztettségük tarthatta vissza szerzőjüket a közléstől.

Némelyiket megmutattam Domokos Mátyásnak is, de láttam, nem szívesen foglal állást. Amikor pedig összegyűjtve odaadtam neki egy irattartónyit elolvasásra, némi tétovázás után azt mondta: „Nézze, az édesapjának oka lehetett rá, hogy ezeket nem közölte, nem illenek bele a köteteibe.” És még azt is hozzátette a mintegy száz verset tartalmazó dossziét tartva a kezében: „Ezek így nem állnak össze kötetté.”

Ha a versek előkeresésének, kisilabizálásának munkáját nem hagytam is abba, az a nézetem alakult ki, hogy közlésükről talán majd csak később, aprólékos filológusi munka után, kritikai kiadás esetén érdemes gondolkodni.

Most mégis átnyújtok két verset az olvasónak. Mindkettő kézírásban maradt fenn, és dátum is van rajtuk. Az elsőn az 1930-as, és mivel a kézírás szinte javítás nélküli, és apám aláírta a nevének kezdőbetűit is, azt gondolom, kiadásra szánta. A lap külseje, a kézírás jellege hasonló a Petőfi Irodalmi Múzeumban, a Gellért Oszkár-hagyatékban őrzött Illyés-versekéhez, valószínű tehát, hogy mint azokat, apám a Bolondot is a Nyugatban akarta megjelentetni. Ez a fiatalkori vers, úgy érzem, meglepően érett, és felsejlenek benne a modern magyar vers későbbi szép megoldásai.

A másik az említett szerelmes versek közül egy. A betoldás jelzi, hogy – az előző verssel éppen ellentétben – első fogalmazvány, szinte javítás nélküli, szócsere, illetve szójavítás csak kettő van benne, holott az átírások nagyon jellemzőek Illyés Gyula többi kéziratára. Címe sincs, talán valamely ciklus egy darabjának készülhetett, vagy talán befejezetlen, és apám még további szakaszokat is tervezett.

Illyés Mária

Bolond
Képzett őrültek közt kell élnem itt,
egyenesen, – ez nékem a rögeszmém.
Kések s léptek halk pengéseit
hallom mögöttem, így van ez ma rendjén:

hogy egy botlás: és szembedöf, aki
csak hátba döfne; rabol, ki csak lopna.
Hát visszanézek: arcok ráncai
simulnak, mint a tengeré, mosolyba.

Így hátrál, horpad, nyúlik a világ
szemöldöm egy rántására, enyémre.
Mert megosztja szabad akaratát
az Úr, hogy rákaptasson az egészre.

Mert ízelítőt ad gondjából az
ki babrál, munkál egyre itt a renden –
Keze járását nézem, mint inas.
Biztatgat már, hogy én is cselekedjem.

Csitítanám a föld lakosait:
mást terveztem én közös ügyeinkben!
De látom lassan: magam vagyok itt
s megijedek, hogy már ennyire vittem.

Nagy a munkám: nem értem azt se már,
ki csak azért izzad, hogy üljön aztán.
S gyanús ki más miatt ül: a király,
a pap, bíró, a szende pár a padkán.

Úgy tekintek már a földön körém
sok bajainkra, mint birodalomra.
Így vagyok úr, mint mind, aki szegény,
kinek világa úgy nő, ahogy gondja –

(1930)

I. Gy.

[Tompán ragyog…]

Tompán ragyog lent a Duna jegén,
tompán ragyog a szívemen a fény;
tél van, hideg van, csikorog a fagy
s ha süt is tíztől háromig a nap
semmi nem olvad, minden csontkemény

Föl-fölragyog édes arcod szívemben
s jó, százszorosan jó e hidegben.
Jó tudnom, hogy – ha külön is, de – egy
város eleven testében keringünk:
egy vérrendszerben két egy-sorsú csepp.
Boldoggá tesz, hogy egy az anyanyelvünk,
hogy egy időben, egy bolygón születtünk,
hogy ha nem vagy is vélem, mégis itt vagy
oly közel-messze, mint az esti csillag.
Elmondhatatlan boldogságnak érzem,
hogy létezel, – ily kevéssel beérem,
annyira te vagy már a mindenségem.

(1938)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben