A rockdíler

Tudod, mi hiányzik?

– Tudod, mi hiányzik ebből a világból? – emelte fel mutatóujját Pimpa, majd az unicumospohár talpához közelítette, és lassan tologatni kezdte rajta. – John Lennon hangja.

– El Condor Plaza – válaszoltam olyan arckifejezéssel, mintha éppen dedikálnám a Bibliát az Ünnepi Könyvhéten.

Pimpa nem tartozott a noszti fiúk közé, de hibádzott nála valami. A Szélkakasban akadtam rá, amikor ismételten egy igen bonyolult, hazafelé vezető (szárazföldi) út terveit szövögettem magamban. Pimpa ott kornyadozott a pult előtti bárszéken, és küldözgette magába a rövideket a díszkísérőkkel. Luxi és ő ragadt meg ebben a városban a középiskola végeztével, a többieket elfújta a szél. A szépséges Scarlett O’Harák nem sokra mentek a tudományukkal.

Az emlékszel még javarészt hiányzott Pimpa szófordulat-tárolójából, habár ő mindenképpen határeset, nemrég tett egy teljes fordulatot, és gőzerővel igyekezett visszafelé elmulasztott ifjúságába, mintha ottfelejtette volna az esernyőjét a hatvanas évek kalaptartójára akasztva. Szóval ő határeset, bizonytalan múlttal és nem kívánt jövővel, de a nosztalgiát éppúgy nem ismerte, mint a hétköznapok egyéb kézenfekvő és közismert kínálatát. Csoda, hogy a levegőt nem pénzért vette. Ismerőseink között viszont alig akadt olyan, aki ne ezzel kezdte volna, ha véletlenül összefutottunk.

– Emlékszel még? Nem emlékezem. A noszti fiúk emlékeznek. A Nosztalgikus Fiúk, akiknek saját nosztalgiaműsoruk van. Maradjunk ennyiben címmel nosztalgiakoncertek régi kultúrházakban, régi lányok maradványaival. A nosztalgikusok nem kifejezetten hülyék, csak önmaguk számára is észrevétlenül olyanokká alakulnak az idő múltával, amilyenek soha nem akartak lenni. Elfoglalják azok helyét, akik épp az olyan fickóktól tiltották őket, mint amilyenek maguk is voltak. Amikor még élőadásban játszottak, és nem felvételről ismételték magukat. Nem túl bonyolult ez? Nem. Ez egy ősidőktől fogva létező gyakorlat. – Mindjárt kihalok – csapott dühödten térdére Neander-völgyi Előd. – Piszok hideg van, ezek az idegenek meg dárdával köszönnek, hová tűntek a Régi Szép Idők? A memóriám rossz, de feledékeny nem vagyok. Érted?

Ki kellett bújnom a cipőmből, belefőtt a lábam.

Ahogy ott ültem Pimpa mellett, szemembe ötlött a pultos gyűrött bőrmellénye. – Egy kétsávos Grundig magnóval vettük fel az első lemezt 1964 elején. Tojástartó dobozokkal tapétázott szoba, a Grundig a falon lógott, hogy valamelyest a stúdió látszatát keltsük. Tíz nap kellett hozzá, jól szórakoztunk, a lemez áprilisban megjelent, és elfogyott belőle százezer példány. Talán több is. Nem mi voltunk röhejesek, hanem a nagy stúdiók a munkaköpenyes alkalmazottaikkal – mesélte rekedt hangon a gyűrött bőrmellény. – Rég láttalak, úgy nézel ki, mint egy gyűrött bőrmellény – mondtam Keith Richardsnak. – A sok használattól – felelte vigyorogva, miközben a mennyezet felé fújta a füstöt a pultossal együtt.

Egyedül egyérintőzni

Valójában ’62-ben lettem rockdíler.

Trónoltam az öröklétre tervezett termemben, az Én és a Többi Ember cirkuszában. Egy nyílegyenes utat láttam, amelyik a mennyországba vezet a temető közbeiktatásával. A jó emberek kizárólag ezt az utat ismerik, ezen haladnak, elképzelhetetlennek tartják, hogy létezhet más változat is. Ezt láttam, s úgy gondoltam, az én választékom is ebből az egyetlen lehetőségből áll, de a nyílegyenest végtelen sok kacskaringóval kiváltva akármeddig ellavírozhatok. Kihagyom a temetői feltételes megállót, mint újabb tag a halhatatlanok klubjában. Ebben tökéletesen biztos voltam. A tökéletes bizonytalanságban voltam tökéletesen biztos. Kezdődjék hát a vakáció, rikkantotta a Biztos Úr, ahogyan a cirkusz porondmesteréhez illik.

1962-ben, hatodikosként lettem rockdíler.

Addig azt sem tudtam, hogy ez a beosztás mi fán terem. A Mi fán terem? egy olyan könyv volt apám könyvespolcán, amelyik nem hagyott bennem mély nyomokat. A Hová kössem? hagyott bennem mély nyomokat. Jesch–Taraba: Hová kössem? Potyogtak a könnyeim a röhögéstől, amikor csak eszembe jutott ez a cím. Általában a legrosszabbkor kopogtatott be hozzám a két derék villamosmérnök ezzel a hamleti dilemmával: Hová kössem? Azonnal lehajtottam fejemet a padra, és rimánkodtam, hogy tűnjenek el a fészkes fenébe, számtanóra van, észrevétlen szeretnék maradni. De ők csak: Hová kössem? Hová kössem? A végzet hamarosan vállon veregetett. – Mi olyan vicces ebben a feladatban? Próbáltam másra gondolni, miközben felálltam, de Jesch és Taraba, akár két menő énekes a varietében, átszellemülten dalolta, hogy hová kössem. A tanárom nem hagyta annyiban. Mi olyan vicces? Szeretnénk mi is nevetni, oszd meg velünk, mi olyan vicces? – Hová kössem? – nyögtem ki nagy sokára, amikor levegőhöz jutottam. Velem röhögött mindenki, harsogott az osztály, de csak engem küldtek ki a folyosóra. Majdnem minden óráról kiküldtek azokban a napokban, már be sem kellett vallanom, hogy mi olyan vicces, megszólalt a Sakál-vokál a teremben: Hová kössem? Álltam a pad mellett, rázkódtam az ülepben katasztrofálisan túlméretezett posztó sínadrágomban, orrom már elérte felnőttkori méretét, ám a fejem fele volt a mostaninak, és hullott a könnyem. Gyötrelmes idők voltak. A két esztrádmérnök világoskék egyenöltönyben, egymásba karolva emelgette a lábát a színpadon, én meg mehettem a folyosóra.

Művük egyébként az elektromos szerelvények helyes bekötésének kézikönyve volt arról, hogy miként kell eljárni egy villanyszerelőnek, ha nem akar rázkódni tetőtől talpig villanysújtottan. Minden egyes útmutatást magyarázó ábrák tettek szemléletesebbé.

A folyosón lettem rockdíler. Fogalmam sem volt arról, hogy mi az a rock, a díler jelentéséről nem is beszélve. Egyetlen dílerről sem hallottam akkor még. Az utcánk teljesen dílermentes volt, akárcsak az iskola vagy a város. Az utcánkban talán csak a Dadogós lógott ki a sorból, de rá sem mondta senki, hogy díler, hanem azt, hogy részeges. Nekidőltem a folyosó falának, tíz múlt négy perccel, verebek ugráltak az udvarra néző ablak párkányán, odabent visszazökkent helyére az aktuális óra, amelynek eltávolítottak a fedélzetéről, egyedül egyérintőztem a tornaterem falánál fejben, és váratlanul azt mondtam magamban, hogy rockdíler. Így történt. Hamlet elhúzott, és lekerült a napirendről a kérdés, hogy hová kössem. Írta: Hamburger Hammlet.

Az egyérintő olyan játék, amelyikben bármely helyzetből vissza kell tudnod adni a labdát, de csak egyszer érhetsz hozzá. Egyszer a fal, egyszer te. Ha nem a fal adja a másikat, akkor egy élő ember áll a helyében, azzal a feltett szándékkal, hogy jól kiszúrjon veled. Úgy passzolja feléd a labdát, hogy ne legyél képes visszaküldeni neki. Ez egyébként a világ alapképlete is egyben. Ha nyerni akarsz, jobbnak kell lenned a falnál.

Hogy mi a tartalma, a kiterjedése, a hossza és a szélessége az előttem tátongó vakációnak, nem tudtam megbecsülni, ezért tétovázás nélkül belevetettem magamat.

A Leendő Halottak Klubjába díszvendégként kerültem, tüntetően tündököltem, mint a Nagy Hoggarty Gyémánt, túlcsordultak még a belső tartalékaim is, de ez majdnem tíz évvel később történt.

Úgy lettem rockdíler, hogy életem első filmjének (Lázadás a Bountyn – Marlon Brando & Trevor Howard) végén felkapcsolták a nézőtéri villanyokat, és kimentem a moziból az utcára.

Láttam már a Ne hagyd magad, Pitkint, a Szórakozott professzort is meg a Nyomok a hóban című bolgár partizánfilmet, amelyikben Mihajlov legyőzött minden útjába akadó diverzánst és fasiszta disznót, a Vadvízországot is láttam Pletykával, a tacskóval, de életem első filmje mégis a Lázadás a Bountyn lett.

Az Orosz csodát nem láttam. Az Orosz csoda kétrészes, monumentális mű az orosz csodáról. Állítólag pusztító erejű. Egy vándor mozigépész mesélte, hogy valamelyik faluban élt egy öregasszony, aki mindig eljárt a heti egyszeri vetítésekre. Bármilyen filmet vitt vetíteni ez a mozigépész, az öregasszony beült a kultúrház termébe, és végignézte. Akkoriban az volt az előírás, hogy teljes érdektelenség esetén maradhat csak el az előadás. A teljes érdektelenség azt jelentette, hogy egyetlen néző sem kívánta megtekinteni a soron következő művet. Ez sokszor megesett, a mozigépész nagy örömére, mert a pénzét ugyanúgy megkapta, mint telt ház esetén, de hozzá sem kellett nyúlnia az oldalkocsis motorkerékpárhoz, amelyen a mozi tartozékait fuvarozta. Felvette a pénzt, aztán mehetett haza. Az öregasszonyt abban a faluban azonban nem tudta rávenni, hogy ne szúrjon ki vele. Le kellett vetítenie az Orosz csodát, mert az öregasszony nem tágított. – Vettem jegyet, mindent tudni akarok! A következő négy óra az övé volt, csupán őt érdekelte az Orosz csoda. Hallgatta az orosz expandert – közismert nevén tangóharmonikát, zenész megközelítésben mellzongorát – búsongni, és odaadóan figyelt kétszer két órán át. A Konyec felirat elhomályosultával letörölte könnyeit a zsebkendőjével, és közölte a vándor mozigépésszel, hogy hiába látott ennyi időn át ennyi embert, az ura nem volt közöttük. Pedig arra gondolt, hogy talán majd most megpillanthatja, mert a háború óta semmi hírt nem kapott felőle.

A Mindent tudni akarok szintén az orosz csodáról szólt, de más megközelítésben. Évekkel később vetítették az ifjúság okulására sorozatként. Nyomult a Sovietkong minden vonalon.

Én is kértem egy unicumot sörrel, de semmi ízét nem éreztem az unicumnak, lehet, nem is volt semmi íze, kértem egy másikat, mondván, hogy az előbbit írják a figyelmetlenség számlájára. A bőrmellény kisimult, és olyan képet vágott, akár egy pultos, aki nem ismeri a tréfát. Legyintenem kellett egy leszálló ágban lévő maffiózó módjára, hogy ne vegyenek véresen komolyan.

Amikor felkapcsolták a nézőtéri villanyokat, valami azt súgta, hogy a vásznon keresztül menjek ki az utcára. Utóbb beazonosítottam a hangot, nem is valami, hanem valaki súgta, hogy a Lázadás a Bountyn befejezésekor a vásznon keresztül a legildomosabb kisétálni az utcára. Ezért lett életem első filmje a Lázadás a Bountyn. A hang tulajdonosát Don Van Vlietnek hívták, aki már akkoriban is cilindert hordott, és Captain Beefheart néven ácsorgott bokáig a Csendes-óceánban egy szaxofonnal, hogy eljátsszon valami naplementeszínű hanghalmazt. Az Ország-Világ hátsó borítóján érkezett Magyarországra, és a nadrágjának még akkor is nedves volt mindkét szára, amikor megismerkedtünk.

[…]

A drága kicsi Brenda Lee

Vénhangú csitri robog az országúton egy sportkocsiban, Ford Mustang? Firebird? Túl gyors, annyi bizonyos. Sárga selyemsál lobog a nyakában, a Yamballayát énekli, aztán totálkárosra töri a kocsit annak a szemem láttára kiszáradó erecskének a közelében, ahol éppen Pusztrángot és Nyakhalat szeretnék fogni egy két elemből álló bambusz horgászbottal. Little Miss Dynamite tizennégy éves, amikor a párizsi Olympia színpadán állva elnézést kér, hogy megzavarta a világ nyugalmát. Nem tehetek arról, hogy ennyi idős vagyok. I’m sorry. Ez a dal címe, amelyikkel elnézést kér, hogy megzavarta a prüdéria nyugalmát. A törvénytisztelő helyi szervezők nem akarják színpadra engedni, mert túl fiatal még a szerelemre, de a menedzsere felvilágosítja a tudatlan franciákat, hogy csak marketingszempontból tizennégy a leányzó, amúgy pedig valójában harminc is elmúlt, csupán amerikai törpe. Ugorjuk át a seprűnyelet, javasolja a szervezőknek. Brenda nashville-i háza porrá ég, Miss (Little) Dynamite berohan a lángoló épületbe, hogy kimentse igazi, élő pudliját, de vesztére. Lángot fog a gyújtózsinórja. ’65 táján hallani utolszor ezt a füstös hangot, amelyet a taknya-nyála összefolyt típusú noszti fiúk még harminc évvel később is sírva idéznek fel, mielőtt homlokuk a kocsmaasztalra koppanna. Ő volt Brenda Lee. A Pusztráng pedig a sík, szikes vidékek emberkéz alkotta csatornáinak gyönyörűséges hala, amelyik főzve, rántva és sütve egyaránt alkalmatlan emberi fogyasztásra. A Nyakhal szintúgy. Ezzel szemben mindkettő horgászata a kamaszkor teljes élvezetének nélkülözhetetlen eleme.

[…]

Mintha fémpénzeket centrifugálnának

Elővezettem a biciklit az istállóból, és nekidöntöttem a körtefának. Rám jött az azonnali cselekedhetnék. Mosogatót akartam a konyhába.

– Árapály!

Egy rózsaszín bicikli odadöntése ezzel jár. – Árapály! – recsegi az ember fülébe méltatlankodva Bird Raynolds, a kakadu. A bicikli érintésére kivágódik a fatörzsből, majd visszakattan, ahogyan a kakukkos óra rugó rángatta madárimitációja, és közben azt rikácsolja, hogy: – Árapály! Ezek szerint a hivatali órákon túl ügyeletet is tart. Jó ezt tudni.

A bicikli operett-rózsaszínét májusban, pontosabban május elsején kapta. Találtam két doboz nitrofestéket, fehéret meg vöröset, és egy zománcszegény lavórt az istállóban. Összeöntöttem a kétdoboznyi, még kellőképpen folyékony trutymót, bottal összekevertem a lavórban, s megdobbant a szívem. Olyan undorító rózsaszín elegyhez jutottam, mint amilyen a Barbie-babák hálószobabútorát uralja. Hannuska és Kamill a nagybőgőbe ugrás előtti pillanatának esszenciális megképződése a Csárdáskirálynőből. Materializálódott Menny. A biciklit már korábban életre keltettem, egy ős-Csepel volt, apám gyerekkorából. A padláson lógott a gerendáról. Csak a gumik hiányoztak róla, de nem sokáig. Akkor is rám jött az azonnali cselekedhetnék, felszökött bennem a Buzgalmi Energia szintje, mert úgy éreztem, nem élhetek kerékpározás nélkül, és vettem új gumikat a kerekekre. Május elsején pedig, amikor egy lavór trutymó boldog birtokosa lettem, a gumik kivételével minden egyes alkatelemét befestettem rózsaszínre, beleértve a küllőket, kerékagyakat és a megkövesedett nyerget is. A mű maga volt a megvalósult rémálom. Egy horror. Alig tudtam kivárni, amíg megszárad, hogy végighajthassak vele a Stefánián. Itt a Rocky Horror Picture Show! Rózsaszín Csepel, zengjen a hangod!

Nagy tehetség ment veszendőbe

Pénzt vettem magamhoz, s meg sem álltam a hajdani MÉH, ma Hasznosanyag Telepig. Néhány utcával odébb, a kapummal átelleni oldalon, úgyszintén a város peremén virágzott a Hasznosanyag Telep megannyi rozsda- és papírvirága. Sutyek úr vitt ide egyszer magával, hogy bemutassa Tömörit, a tulajt. – Európa-bajnok volt Prágában, középsúlyban. Ifjúsági Európa-bajnok. Olyan az ökle, akár a pöröly. Amikor idetelepült, senki nem tudta róla, hogy bokszoló volt. Az látszott, hogy nagy marha ember, de attól még nem feltétlenül bokszoló valaki, hogy nagy marha ember. Egyszer aztán valamiért rávágott a kocsmaasztal sarkára a tenyere élivel, úgy, hogy azonmód letört az a sarok, és akkor derült ki, hogy ki is ő valójában. Nem nagy beszédű, főleg nem dicsekvős fajta, de akkor nagy mulatozás alakult ki, és Tömöri a végén felidézte mind a három menetet, amelyikben az esélyesebbnek kikiáltott Hans Schmuckot odapofozta a dobogó második helyére. Széttolták az asztalokat, Tömöri ott táncolt a kocsmapult előtt a képzeletbeli ringben a képzeletbeli Schmuck horgai és egyenesei elől elhajoldozva, s kommentálva az emlékezetébe belemaródott három menet minden egyes pillanatát. Azóta sem hallotta senki annyit beszélni folyamatosan. Azért hagyta abba a bokszot, mert fiatalon nősült, az asszony meg nem szerette volna, hogy egy laposra vert orrú, vénségére meg gyagyás férje legyen. A rossz nyelvek szerint, mert a rossz nyelvek gyorsabban járnak, mint Tömöri öklei, ebből egy szó sem igaz, mert valójában ez a Tömöri megvert egy pontozót, aki hat pontját elcsalta. Azaz nem megverte, csak a meccs után megadta neki, amit elfelejtett az ő javára strigulázni. Állítólag másfél hónapig feküdt a pontozó a kórházban, Tömörit pedig örökre eltiltották. Mindegy, a lényeg az, hogy nagy tehetség ment veszendőbe!

A Hasznosanyag Telepen azonban éppen ellenkezőleg, semmi nem ment veszendőbe. Találtam mosogatót röpke félóra alatt, találtam hozzá szifont, mégpedig fémből, és három kenyér árán meg is kaptam az egészet. Már csak az a kérdés maradt hátra, hogy miképpen fuvarozom haza. Úgy értem, a feltámasztásra váró elemi részecskéket. Nem akartam szégyenszemre tolni magam mellett a Rózsaszín Csepelt. Egy biciklis biciklizzen! Hamarosan megoldódott a dolog, mert Tömöri mester egy babakocsialvázzal bukkant elő a vashegyeken túlról. Erre rákötöztük a mosogatót, a kocsit meg a nyereg alatti vázhoz madzagoltuk. Búcsút intettem Tömöri mesternek, és tekertem haza. Buzgott bennem a tettvágy. A babakocsi kerekéről hiányzott a gumi, amint kiértem az utcára, úgy zörgött az egész összeállítás, mintha fémpénzeket centrifugálnának a bolondok. Viszont estére mosogatóval felszerelt konyhatulajdonos lettem, s a nagyvájlingot felakasztottam a falra. Nem kellett a továbbiakban ételmaradványos edények parkolójaként használnom.

Megint elbaltáztam egy csomó időt azért, hogy ne baltázhassam másra. Mindenesetre a kemenceajtót egyszer sem nyitottam ki, eszembe sem jutott, de nem is hiányzott. A bontatlan dobozkák és flaskák érintetlenül hűsöltek a füstszagú huzatban odabent, várva, hogy eljöjjön az ő idejük.

[…]

Tipródó. Werkfilm

Legelőbb tegyük magunkat üresbe. Az üres szobában egy csendes kör, aztán átkelés az alkatelemek halmán, vissza a konyhába. Itt meleg van. Megmelegszenek a dobozok. A Meleg Doboz, írta Frank Einstein szürrealista erőmű. Lehet, hogy végre ráakadtunk életünk legpocsékabb napjára.

Forduló. Szabadon választott gyakorlat, Jégmama megkönnyebbült sóhaja, ez most hibátlan, át a részleteken újra. Ördögi részletek részletre. Zutty a mély időbe, fekete-fehér képernyőn műkorcsolyázók. Nézné a fene, de valaki a Camon let’s twist againre csúszkál körbe-körbe, tombol a karantén pelyhedző ifjúsága. Mick Jagger arca azért olyan, mert az anyja gyerekkorában odaragasztotta a kirakatüveghez, amíg bement a boltba vásárolni, jegyezte meg a szobafordulónál egy még bedobozolt könyvemben David Bailey. David Bailey olyan nagy látószögű fotós, aki a saját világképét fényképezte rá a valóságra. Csak ült a világ tetején, kattintgatta a fényképezőgépét, hogy megörökítse a rajta kívül létezőket. Így lett a Futottak még Amerikán kívül kategória krónikása. Tom Wolf pedig azt válaszolta egy másik dobozból, hogy Mick Jagger szája olyan, akár a csirkebelsőség. Dugig voltak a költözés óta bontatlan dobozaim angol és amerikai figurákkal, akik Mick Jagger fizimiskájával foglalkoztak. Engem nem érdekelt Mick Jagger fazonja, egy kölyök volt az évfolyamtársaim közül, aki sosem lógta el a testnevelésórákat. A dobozaimban persze legalább annyi magyar szájaló fészkelt, amennyi idegen, jól megfértek egymás mellett. A faji megkülönböztetést nem csomagoltam melléjük.

Lehet, hogy végre ráakadtunk életünk legpocsékabb napjára, de messze még a hajnal.

Picasso kedvelte a port. Nyitott ablakokkal gyűjtötte, és hellyel kínálta mindegyik otthonában a megérkező port. Picassónak mindegyik lakása egyben az otthona is volt, szerette otthon érezni magát bárhol.

A por konzervál, azaz megőriz, vallotta Picasso. Feleségeit ette a méreg, mert más véleménnyel bocsátotta őket útjukra a neveltetésük.

Picasso szekrényeit vastag por fedte.

– Ma szekrénynek öltözöm, és beporzom magamat – gondolta Picasso, majd fogta az ollót, a kartonokat, ragasztót, és nagy élvezettel munkához látott. – Kíváncsi vagyok, ölti-e magára valaki a Szahara maszkját, lesznek-e köröttem bájos porcicák – mosolyodott el, miközben az esti maszkabál vendégkoszorúja jelent meg előtte Prevert még teljességgel ép lakásában.

John Lennon hangja és a 424-es mozdony hiányzik ebből a napból. Minden és mindenki hiányzik, a hiányzók száma napról napra, óráról órára gyarapodóban. Ennek azonban nincsen semmi jelentősége. Születése előtt mindenki hiányzott, mégsem tette szóvá senki.

Csattog a sebmetsző olló

Csattog a sebmetsző olló.

– Szerintem illessz be ide egy politikai viccet! – csörren a számítógép borítólemeze.

– 2002 nyara. Ha-ha.

Az üres szoba kellemesen hűvös, gondolatban görkorcsolyázni kezdek, de nem megy, átbotlom a küszöbön. Egy sörkorcsolyázó ne legyen görkorcsolyázó. Kiállok a ház elé, kiengedem magamból a felesleget a körtefa törzsére és a tövéhez, béke veled, házisámán, ellep az izzadság, gyorsan vissza a konyhába. Hát kellett ez nekem? Rommá vedeltem lelkemnek lakását. Sebaj, sebaj, sebaj, sebaj. Soha, soha, soha, soha ne add fel. Kár lett volna veszni hagyni az elmúltakat. Vesszen a holnap, ma meg valahogyan majd csak elleszünk a végórákban.

Ó, a sonka! Igazi házi sonka, egy csíkocskát hagymával záróvonalnak, alapnak a dobozosok alá. Csak lassan, csendesen, szintezni a mostanit, mozogni, mozgásban maradni. Eric Burdon a Warral, Eric jó lesz. A Declares War ott a lomok tetején, a mindennek van tetején, idelátszik a szétnyitott cédé semmire nyíló ablaka. Szépen elmotyorog majd Eric, amíg írom itt a történelmet, a köröket rovom, s lefékeződöm. The Vison of Rassan, kezdi a fegyvermentes háborúval Eric, a konyhában néha libben a langyos levegő, bontok egy doboz Aranyfácánt, a többit betolom a kemencébe, mintha száraz vízbe nyúlnék, hűs zuhatag odabent. Sutyek úr négy nejlonfogós karton Aranyfácánt hozott. Eric jó, Eric Burdon a Valóságos Álmok Elnöke, ha minden Földi Fegyverest lecserélhetnénk Eric Burdon másolataira, tönkremennének a riasztóberendezésekkel foglalkozó cégek.

Mohácsoljunk

Leülök az alkatrészek közé, magam mellé teszem a betonra a sörösdobozt, hátam az ágynak, lábam kinyújtva. Előkotrom a cigit, és megpróbálok valami felismerhetőt találni magamon, magamban. Nyelet, kapaszkodót, fogantyút. Nem reméltem, hogy sikerül majd megint beleszaladnom egy kivégzőosztagba. Segítség nélkül már nem ment volna. Mérgemben lelőttem az egész kivégzőosztagot. Erre minden kétséget kizáróan, világosan emlékezem. A lekaszált kivégzőosztagra.

Vico Torriani és Inez Taddio megállt Győrben, hogy igyon egy kávét. A belvárosban, közel a Budapest felé vezető úthoz, találtak is megfelelőnek mutatkozó helyet. A szecessziós hangulatú étterem nagy üvegablakai az utcára nyíltak.

Akkor ebédeltem egyszer itt az anyámmal, amikor hegyes orrú félcipőt kerestünk nekem, hogy olyan legyen a lábam külső borítása, mint bárkié, aki tudja, merre tart a világ. Egy fehér lepelbe öltözött néger ült le a mellettünk lévő asztalhoz. Akkor még úgy tudtam, hogy a fekete bőrűek négerek. Ritkák voltak mifelénk, akár a fehér holló. Egy röpke pillanatra meg is fagyott a levegő az ámulattól, de aztán a vendégek igyekeztek úgy tenni, mintha egy lepedőt viselő néger látványa a hétköznapok velejárója lenne. Csakhogy ez nem nagyon akart sikerülni. A pincérnek különösen nem. A fehér lepedőbe burkolt négernek sejtelme sem lehetett, hogy merre tart a világ, mert valami papucsfélét láttam a lábán. A pincér pedig annyira elámult a ritka jelenség láttán, hogy szemét le sem tudta venni a mosolygó fekete arcról. Akkor is nézte, amikor a paradicsomlevest szép lassan elkezdte önteni a néger ölébe, a fehér lepedőre. A néger tovább mosolygott, de felállt, amitől észbe kapott a pincér, és vörösebb lett a paradicsomlevesnél is, amikor szabadkozás közben szemmel láthatóan lelkileg összeomlott. A négert bevitték a konyhába, ahonnan nem sokkal később egy fehér abroszba takarózva tért vissza, hogy leüljön az asztalához. Mielőtt helyet foglalt, meghajolt az ebédelők asztalai felé, és ettől váratlanul tapsolni kezdett mindenki a megkönnyebbüléstől, még én is. Valami olyasmit fejezett ki a taps, hogy hála az égnek, semmi nemzetközi bonyodalom nem származik ebből az afférból, mert ugye ki a fene tudhatná, ez a nagydarab idegen kicsoda, lehet, hogy király, trónörökös, aztán már nyakunkon is egy újabb égbekiáltóan igazságtalan békeszerződés.

Inez Taddio és Vico Torriani ugyanannál az asztalnál telepedett le néhány esztendővel később Budapest felé haladtában, amelyiknél anyámmal ültem a szerecsen király szerencsétlenségének napján.

– A magyaroknak Mohács kell – mondta Inez Taddiónak Vico Torriani, miközben a kávéra vártak.

– Erről nem tudtam. Egy négyszámos kislemezre kért tőlem anyagot a hanglemezgyár.

– Mohács kell nekik.

– Honnan tudod?

– Olvastam egy kiadványban, amelyiket egy híres díszdoktor írt a magyarokról. Nagy-Romániáról írta elsősorban, kezdve onnan, amikor a különféle nációk elözönlötték az ősi Nagy-Romániát. Különösen a magyarok özönlötték el, hatalmas területeket hasítva ki a békés, nagy kultúrájú országból.

– Mohács Romániában van?

– Nem, jelenleg Magyarországon, mert ahogyan ebben a kiadványban is áll, a magyaroknak Mohács kell.

Inez Taddio és Vico Torriani elfogyasztotta a kávét, majd folytatta útját Budapest felé.

[…]

Még tizenöt másodpercig bámulhatod ezt a feliratot

Amióta csak tudtam róla, nem is létezett. A mennyboltomon bármikor ráakadhattam, miközben pusztán a helyét láttam. A csillag átvert, a csillag átvert. Az Elme Vidámparkja átvert, az Egyes Szám Negyedik Személy átvert, a Pingvinpor átvert, a Teremtmények Rég Istenben Ültek, Mint a Kő átvert. A Rockdíler átvert, és mindebből egy szó sem igaz, mert mindegyik szót átvertem még jókor és alaposan. Az állításokat, tagadásokat, kérdéseket, kijelentéseket, óhajokat egymás ellenében vertem át, még jókor és alaposan.

Még tizenöt másodpercig bámulhatod ezt a feliratot. Aztán megint jön a reklám. Ezek a szavak akár mondhatnának is valamit. De nem mondanak. Csak ülnek. Akárcsak te. (MTV-reklám) Állj fel, és kapcsold ki.

Igyekeztem ráismerni a lakásomra, nem így képzeltem az utolsó napomat, nem egy idegen bolygón képzeltem. Egy idegen bolygón, ahol idegenek sincsenek. A délelőtt közepében, és a konyhaasztal előtt ültem ébredés óta. Harminc év óta.

Vasárnap nem kell belépődíjat fizetni a párizsi múzeumokban. Utazásom utolsó napja vasárnapra esett. Már mindent láttam, amit látni szerettem volna, egyedül a Milói Vénuszt nem. Egy műanyag Gordon Gin-es palackot rendszeresítettem akkoriban életmentésre. Limonádét töltöttem bele azon a reggelen, és elindultam a Louvre felé. Nem tölthettem bele mást, miután minden pénzem elfogyott. Utolsó nap, az útnak vége, az időzítés jó, a szálláson pedig a limonádé ingyen volt. Arról az oldaláról szerettem volna megismerni a Milói Vénuszt, amelyik oldaláról még sohasem mutatkozott meg nekem. Hátulról. A Milói Vénuszt hátulról még sohasem láttam, ezért mindenképpen el kellett mennem a Louvre-ba. A Mona Lisát sem láttam hátulról. Nők tömegét nem láttam még hátulról, fogalmaztam meg a végkövetkeztetést.

Hosszú sor állt a bejáratnál, csupa olyan emberek vártak bebocsátásra, akik ingyen várakoztak az ingyen vasárnap miatt. Mielőtt besoroltam volna, előkotortam táskámból a limonádét, és két részletben megittam. Glug-glug. Amint a számat töröltem, arra lettem figyelmes, hogy mindenki engem néz. Az egész, hosszasan kígyózó ingyen turistasor. Visszanéztem, aztán a ginesflaskára a kezemben, és a limonádénak köszönhetően vágott az eszem. Ezek azt gondolják, hogy én csak fél liter gin támogatásával bírom elviselni a kultúrát. Ha-ha. Vidáman soroltam be, egy újabb hun Párizsban, jól nézzetek meg! Olyan népséget képviselek, amelyik megfelel tudásotok koordinátáinak!

A Milói Vénusz háta mögé is igen elégedetten jutottam el. Potyaleső hun. A Milói Vénusz háta vedlett. Vagy hámlott. A hajdani szép kőhát, felfekvések barbár nyomaival. Nyilván ezért nem került egyetlen művészeti albumba sem ebből a látószögből. Az elfekvő nyomai mindig nyomasztóak.

A ginespalacknak később az okozta vesztét, hogy egy másik út kezdetének hajnalán forró kávét töltöttem bele, amitől deformálódott, s egymagában tudta felidézni a világ összes kerti törpéjét. Ihletettebb pillanatban a Willendorfi Vénuszt. Így kitágulva túl sok helyet foglalt el a jövőmben, le kellett róla mondanom, nehogy kiszorítson belőle.

Radics Béla visszajön, körülnéz, de inkább újra meghal

Radics Béla elég hosszúnak ítélte meg a föld alatt töltött időt, gondolta, visszajön és körülnéz.

Körülbelül két percet időzött Budapesten a hajdani Filmmúzeum előtt, látleletet véve a körötte sodródó világról. 2002. június 24-e volt, egy átlagos hétfő, a Csontritkulás Világnapja. Két perc múltán úgy döntött, hogy inkább újra meghal. Pedig még egyetlen rádióadásba sem hallgatott bele, nem látta a televíziókat, újságokat, egyetlen minisztert, de még a kormányszóvivőt sem. A kacsák hangja az egyetlen, amelyik nem visszhangzik, jutott eszébe visszaúton, ezzel ellentétben a hápogó (Cry baby, wah-wah pedál stb., amit Hendrix taposott legelőbb és nagy hozzáértéssel) gyakorlatilag korlátlanul visszhangosítható. Ez a gondolat magasan verte a mintavétel alapjául szolgáló hétfő szellemi színvonalát, és hozzájárult ahhoz, hogy Radics Béla békében nyugodjék legközelebbi eljövetelének napjáig.