A Janus-krimi

I. rész

Janus Pannonius műveit az olvasók többsége csak fordításokból ismeri, s ezek hiányosságait nemegyszer szóvá tették már a kutatók.¹ Az elmúlt évtizedekben számos fontos kiadvány látott napvilágot, amelyek sokat segíthetnek e tartalmi pontatlanságok, illetve a belőlük következő műértelmezési problémák felismerésében. A kétnyelvű Janus-szövegek és ezek kommentárjai² gyakran egy „kívülálló” számára is képesek olyan izgalmas kérdéseket felvetni, amelyek módosíthatják a Janus-szakirodalom eddigi magyarázatait.

Jó példa erre az Egy dunántúli mandulafáról című vers, Janus Pannonius talán legismertebb költeménye, amelyet a róla szóló írások egyöntetűen „a feudális Magyarországra korán érkezett reneszánsz költő tragédiájaként” szoktak értelmezni. Ezt a koncepciót fejtette ki egykor Gerézdi Rabán az akadémiai irodalomtörténetben,³ (valamint az ő nyomán Mohácsy Károly a középiskolai irodalomtankönyvben),⁴ és lényegében ezt a felfogást árnyalja és mélyíti el napjainkban Vadász Géza és Török László is: vö. „A mandulafa Janust szimbolizálja, aki vakmerőn vállalkozott a szellemi forradalom úttörő szerepének eljátszására a korabeli elmaradott magyarországi viszonyok között”,⁵ illetve „Ő is korán nyitotta ki szirmait, s azokat a pannon föld értetlen ridegsége, jéghideg közönye lehullajtotta, elpusztította. A sorsközösség intuitív felismerésére rokon példát majd csak a XIX. században hoz hasonló erejű látomásával Vajda János üstököse és Charles Baudelaire albatrosza.”⁶

A fenti értelmezések egyik ihlető forrása alighanem Huszti József 1931-ben kiadott Janus-monográfiája, ahol a szerző Ady költészetének egyik fontos ellentétét, az „újat akaró költő” és az „elmaradott hazai viszonyok” konfliktusát vetíti rá a magyarországi poézis első nagy alakjának viszonyaira: „Janus gyökértelen volt Magyarországon […] Ahogyan Ady Endre és követői pár évszázaddal később a fokos, malomalja és gémeskút hazájából, a pocsolyás Ér mellől az embersűrűs, gigászi vadonba, Párisba vágyódtak, úgy imádkozhatott Janus – ha egyáltalán imádkozott – Itália felé fordult arccal.”⁷

Vajon igazolja-e maga a vers ezt a manapság evidensnek tartott koncepciót? Ha Huszti József „földijének”, Weöres Sándornak a fordításából indulunk ki, akkor mindenképpen:

Egy Dunántúli mandulafáról

Herkules ilyet a Hesperidák kertjébe’ se látott,
Hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén.

Még boldog szigetek bő rétjein is csoda lenne,
Nemhogy a pannon-föld északi hűs rögein.
S íme, virágzik a mandulafácska merészen a télben,
Ám csodaszép rügyeit zuzmara fogja be majd!
Mandulafám, kicsi Phyllis, nincs még fecske e tájon,
Vagy hát oly nehezen vártad az ifju Tavaszt?⁸

De mi van akkor, ha magát az eredeti szöveget és annak Török László készítette nyersfordítását is megvizsgáljuk?

Quod nec in Hesperidum vidit Tirynthius hortis,
nec Phaeaca Ithacae dux apud Alcinoum,
quod fortunatis esset mirabile in arvis,
nedum in Pannoniae frigidiore solo,
audax per gelidos en floret amygdala menses,
tristior et veris germina fundit hiems.
Progne, Phylli, tibi fuit expectanda; vel omnes
odisti iam post Demophoonta moras?⁹



Amit nem látott Hercules a Hesperisek kertjében,
Sem Ithaka királya a phaiák Alkinoosnál,
S ami a boldogok szigetének földjein is csoda lett volna,
Nemhogy Pannonia ridegebb rögein,
Íme vakmerőn a fagyos hónapok közepette

virágzik a mandulafácska,
Ámde a tavasznak bontott rügyeit kegyetlenül

elpusztítja-lehullajtja a tél.
Kicsi Phyllis, Procnét kellett volna megvárnod, vagy tán
Gyűlöltél már minden várakozást Demophoon

távozta után?¹⁰

Már a futólagos egybevetésből kiviláglik, hogy Weöres Sándor szövege csak egy részét őrzi meg az eredeti vers mitológiai utalásainak, ami a hellyel takarékoskodó műfordító esetében akár bocsánatos bűnnek is számíthat. A nála nagyobb térrel rendelkező filológus értelmezőnél azonban e helytakarékosság már hibává válhat. Különösen, ha a mitológiában járatlan mai olvasók ódzkodását ismét csak „visszavetítve” ma már elhagyható „szorgalmi feladatnak” s csupán a humanista irodalmi etikett által megkívánt, tudós virtuozitásnak tekintjük e mitológiai elemek alkalmazását. Gerézdi Rabán az akadémiai irodalomtörténetben sajnos nagyon közel kerül ehhez a hibához. Idézem: „Hogy vérbeli tudós poéma szülessék, a külső és belső valóságélmény mellé társul harmadiknak az antikvitás, a vers szőttesébe gazdagon szőve a mitológia aranyszálait. Az antikvitás bűvöletében a mecseki mandulafácska a Hesperidák kertjének legendás, aranyalmát termő fájává szépül. S ilyet nem látott »hősi Ulysses sem Alkinoos szigetén« – halljuk a Homéroszt fordító költő olvasmány-reminiszcenciáját. S végül mi más lehetne, mint az ovidiusi mitologikus Phyllis, a monda szomorú sorsú királylánya, ki bánatában, mivel jegyesét, Demophoónt reménytelenül, hiába várta, öngyilkos lett, s a kegyes istenek mandulafává változtatták. Az egykorú értő, a »candidus lector« legérzékenyebben épp erre a tudós leleményre, az »inventio poetica«-ra rezonált, ezen mérve le a poeta doctus nagyszerűségét, illetve silányságát.”¹¹

Gerézdi Rabán könnyed és színes magyarázata sajnos nem tér ki azokra a Prokné (Progne) mítoszát felidéző szavakra („Progne, Phylli, tibi fuit expectanda”), amelyeket Weöres Sándor is elhagyott a maga fordításából. Talán azért, mert ezt is „a tudós modort fitogtató, kötelező sallangnak” tekinti.¹² Vadász Géza több figyelmet szentel neki, de talán ő sem eleget: vö. „A kemény tél közepette tavaszi bimbókat ontó mandulafa […] áthágta az isteni gondviselés (providentia), a mindenséget átható értelmes törvény által kijelölt évszakhatárokat. Ennek baljós következményeit sejteti a befejező sorokba foglalt Prokné–Phüllisz-legendakör. Proknét ugyanis, miután féltékenysége gyilkosságba hajszolta, Zeusz fecskévé változtatta. Phüllisz pedig, aki vőlegényét, Démophoónt hiába várta vissza a megbeszélt időpontra, és szerelmi csalódása miatt öngyilkos lett, mandulafává változott. Janus e két baljóslatú mítoszt finom ízléssel használta fel, elhagyva belőlük mindazt az érzelgősséget (plorabile), amelyet Persius már az ókorban idétlennek talált (I. 34): Nem győzted már kivárni Proknét (a fecskét, a tavasz hírnökét), Phüllisz, vagy már meggyűlöltél minden Démophoón utáni várakozást?”¹³

Vajon mi kelt hiányérzetet az elődeinél éberebb kutató kiegészítésében? Kezdetben az, hogy fölöslegesnek érezzük benne az alkotónak címzett dicséretet. A kiváló epigrammákat író Janus Pannoniust bizonyára nem a „finom ízlése” és az illedelmessége késztette a Phüllisz- és a Prokné-mítosz „érzelgősségeinek” elhagyására, hanem e szűkszavúságot és célratörő poentírozást igénylő műfajnak a törvényei. A jó epigrammában egyetlen ártatlannak és „ízlésesnek” látszó szó is rejthet gonosz célzásokat, amelyek sokszor igen illetlenek lehetnek. (Pláne Janusnál…) Phüllisz és Prokné mítoszának „érzelgősségeit” – vagy inkább „siránkozásait”? „jajveszékeléseit”? (plorabile) – a Janus korabeli művelt olvasóközönség természetesen jól ismerte (ha máshonnan nem, hát Ovidius műveiből),¹⁴ s ezért egy jó epigrammaköltőnek elég volt utalnia rájuk. A mai olvasók többségénél azonban már hiányzik ez az egykor magától értetődő mitológiai háttér, s ők bizony kénytelenek megelégedni a mi finom ízlésű fordításainkba és értelmezéseinkbe szőtt „aranyszálakkal”. Ez utóbbiakban természetesen nem maga az „arany” okoz gondot, hanem a janusi „arany” mellett meglevő „vérnek” az elhagyása, ami túlontúl illedelmes és szomorkás tündérmesét varázsol ebből a reneszánsz kori „vér és arany” költészetből. (Bocsánat az újabb Ady-párhuzamért.)

Az imént „jajveszékelést” említettünk, de mondhattunk volna „horrort” és „krimit” is. A Janus versében említett szegény Phyllis ugyanis elszomorítóan változatos halálnemekkel fejezi be életét a mítosz különböző változataiban: hol „csak” elsorvad szerelmi bánatában, hol mérget vesz be, hol pedig felakasztja magát.¹⁵ De mindez semmiség a Prokné-mítosz szörnyűségeihez képest. Ennek Ovidius által feldolgozott és Janus által természetesen ismert változatában Prokné férje, Téreusz megerőszakolja felesége húgát, Philomélét, majd kivágja a nyelvét, hogy el ne árulja őt. A szerencsétlen lányt elrejti egy erdei kunyhóban, a feleségének pedig azt hazudja, hogy a húga meghalt. Philomélé egy hímzésbe varrt üzenet révén mégis tudatja sorsát nővérével, és a két testvér ezután szörnyű bosszút áll Téreuszon. Megölik, megfőzik, és megetetik vele Proknétól született kisfiát, Itüszt, majd a gyermekét kereső apának a fiú levágott fejét is a képébe vágják. Az őrjöngő Téreusz elől menekülő Proknét az istenek fecskévé, Philomélét pedig csalogánnyá változtatják; üldözőjükből kardpenge csőrű búbos banka lesz…¹⁶

Ne szépítsük a dolgot, az így kikerekedő kép elég meredeken különbözik attól a jó szándékú, de könnyen félreérthető kommentártól, miszerint „Proknét, […] miután féltékenysége gyilkosságba hajszolta, Zeusz fecskévé változtatta”… Ez a „krimielemekben” bővelkedő mítosz igencsak nehéz helyzetbe hozza mindazokat, akik Proknét egy Janus Pannonius-féle „vakmerő szellemi forradalmár” és egy „tragikus sorsú humanista” hasonmásává vagy programadójává kívánnák megtenni. Az embernek az az érzése támad, hogy a súlyos problémákkal való szembenézés helyett a Janus-kutatás itt a szőnyeg alá söprés módszerét választja, miközben a költő „jó ízlésére” testálja a maga mulasztásait.

E mulasztások poétikai indokait csak Kocziszky Éva próbálja mélyebben – bár nem túl meggyőzően – megfogalmazni. Szerinte a versben egymás mellett álló „Progne, Phylli” szavak közül az első csupán metonimikus szerepet tölt be, és egyszerűen a tavasszal eljövő, fecskévé változott Proknéra vonatkozik, míg a vele ellentétben álló s immár metaforikus szerepre hivatott Phyllisnek a tragikus, önpusztító sors jelképévé kell válnia: „A Phylli megszólítás ugyanis nem metonimikus ebben a kontextusban – ellentétben Prognéval, aki egyszerűen a fecske metonimikus képe –, hanem olyan azonosító metafora, amely a mandulafa sorsának allegorikus értelmét tágítja tovább a szenvedélyes, várakozást nem ismerő lélek önpusztító, tragikus sorsának általános jelképévé.”¹⁷

A kutatónő sajnos említetlenül hagyja Ovidius Római naptárjának azt a helyét, amellyel később Vadász Géza is e leszűkített magyarázatot kívánja alátámasztani,¹⁸ pedig a Janus versébe „integrálódó” ovidiusi sorok – a bosszúvágyó Téreuszra való utalással – a tágabb értelmezés lehetőségét is tartalmazzák:

Tévedek-e? vagy a fecske, tavasz kis hírnöke jött meg?
Nem fél attól, hogy visszajön újra a tél?
Majd még gyakran sírsz, Prokné: kár volt igyekezned;
Megfagyhatsz, s az urad, Tereus annak örül.¹⁹

A janusi–ovidiusi viszonylatrendszerben Prokné természetesen ugyanolyan „azonosító metaforává” válik, mint a fagyos télben virágzó mandulafa. A két metafora új értelmet teremtő, megdöbbentően modern egybeolvadására ezúttal is a szoros olvasás követelményéhez jobban ragaszkodó Török László érez rá, amikor az igazsághoz híven megállapítja: „A két metafora (Phylli, Progne) összekapcsolásával rendkívül modernné, impressziógazdaggá válik a kép, s messze felülmúlja az utánzott ovidiusi motívumot.”²⁰

A Guarino-panegyricus tanúbizonysága szerint a ferrarai iskolában a Prokné-mítosszal is behatóan foglalkoztak,²¹ a Janus fordította Pszeudo-Démoszthenész-beszéd pedig azt tanúsíthatja, hogy a költő nagyon is tisztában volt e mítosz jelképes, az egész emberi életvitelt érintő tanulságaival: „A Pandion-utódok hallottak Proknéről és Philoméláról, Pandion leányairól, hogy hogyan büntették meg Téreuszt az ellenük elkövetett gyalázatért. Tehát úgy gondolták, mivelhogy ama leányok rokonai voltak, hogy semmiképp sem szabad élniük, hacsak nem hasonló lelkülettel megáldottnak mutatkoznak, azokkal szemben, akikről úgy látták, hogy gyalázattal illetik Görögországot.”²²

A kissé körülményeskedő megfogalmazás ellenére is világos a következtetés: az ember ne tűrje békésen, hanem torolja meg az ellene elkövetett gyalázatot, és ha nincs más megoldás, inkább a halált válassza a becstelen élet helyett. A mítosznak ez a pszeudo-démoszthenészi tanulsága nem áll messze az ovidiusi feldolgozás Prognéjának felfogásától, de ő nem önmaga, hanem a vétkes Téreusz elpusztításával akarja megbosszulni az erkölcsi világrend súlyos megsértését:



Ég, s a dühét Progne nem fékezi, húga siralmát
Így korholja vadul: „Nincs szükség könnyre, panaszra,
Inkább vasra, s ha van, mi talán még több is a vasnál.
Minden iszonyra hugom, hidd el, hogy kész vagyok immár.
Vagy fejedelmi lakom fáklyákkal lángbaborítom,
És Tereust a tüzek torkába taszítom, a tettest,
vagy szemeit, nyelvét, vagy mely megtépte szemérmed,
tagját vad vassal kiszakítom, vagy buja lelkét
űzöm ezer seben át kifelé.²³

Erre a sérelmekért keményen visszavágó és a visszavágásért akár életveszélyes kockázatot is vállaló magatartásra azonban a társai által „vadnak” és „durvának” csúfolt Janus műveiből és életrajzából is idézhetnénk példákat, az epigrammák kemény csattanóitól egész a Mátyás elleni öngyilkos lázadásig.

De mit tegyünk az ilyen phyllisi philiát (azaz szeretetet) felváltó proknéi gyilkolásvággyal – a kultúra területén? Ugyan mit jelenthet ott ez a legvadabb megtorlásra kész „kultúrprogram”? Talán az eddig teremtett értékek és szépségek – rügyező mandulafák és Itüszök – herosztratoszi tűzbe vetését és az így feltálalt „gyermeknek” (költészetnek, kultúrának) a téreuszi világgal való felfalatását? Netán a beteljesült bosszú örömujjongását?… Nem morbid tanmese ez kissé a téreuszi világ kultúrára szoktatásáról? S egyáltalán, miféle isteni gondviselés (providentia) az, amely jóváhagyja és szentesíti a korán jött szellemi értékek elpusztítását és lemészárlását?

Komolyan kérdezzük: a phülliszi és proknéi történetben feszülő, primer indulatok csakugyan egy humanista művelődési program magyarázó elemei?…

Vagy netán egy szerelmi csalódás végletes indulatai – tehát azok, amelyekről az eredeti mítoszok is szólnak?

Próbáljunk megbarátkozni ezzel a gondolattal. Vajon szokatlan és újszerű téma a szerelem Janus Pannonius költészetében?… Ha az Itáliában írt szerelmi és erotikus epigrammákra gondolunk, ez a kérdés egy kissé naivan hangzik… A közfelfogás persze ezen a téren is éles cezúrát lát a költő itáliai és magyarországi munkássága között: a Magyarországra hazatért Janus, úgymond, egészen más ember lett, a komoly püspök és politikus nem foglalkozott már efféle világi hívságokkal...

Nos, a mi költeményünknek már a kezdő sorai is mintha e vélekedés ellenkezőjét bizonyítanák. A Hesperisek kertje, Alkinoos kertje, illetve maga a „kert”-motívum olyan ősi, erotikus jelképek, amelyeket már Janus előtt is nem egy latin költő alkalmazott a verseiben. Például a költőnk által igencsak kedvelt Martialisnál a „kert” (hortus) szó az asszony ölét – vagy a férfi szajha alfelét – jelenti.²⁴ Egy másik, ismeretlen latin költő egyenesen a Hesperidák kertjéhez hasonlítja egy bizonyos leányzó „kertecskéjét”, amelyet maga a nagy „szerszámáról” híres Priapus isten „művel meg”:

Sabellusom, a Hesperidák művelt kertjeinél
Műveltebb a mi leányunk kertje.
Ó, jó Sabellusom, ne csodálkozz,
Hiszen maga a kertek istene, Priapus
Ássa és öntözi ezt mindennap.²⁵

A Carmina priapeában, az ókori irodalom nevezetes obszcén antológiájában a 16. vers névtelen szerzője egyszerre hasonlítja a Heszperiszek kertjének, illetve Alkinoosz lányának, Nauszikaának az almáihoz a maga gyümölcsösének „terményeit”. Mint Szepes Erika írja, e gyümölcsök természetesen nem mások, mint „a női (vagy férfi) genitáliák szimbolikus megjelenítései”:



…amilyen almákkal volt ékes a Heszperiszek kertje,
s amilyet el tudunk képzelni, hogy Nauszikaá gyakran hordott
teli ölében az atyai földön sétálgatva […]
mindezeket a virágzó kert kegyes ura
asztalára helyezte, meztelen Priapusom.²⁶

Az antológia 51. költeménye a priapusi kert terményeivel – így a szőlővel, az almával, a szilvával, a szederrel és a dióval együtt – a Janusnál merészen virágzó mandulát (itt: „bíbor virággal tündöklő mandulát”)²⁷ is megemlíti. A fenti párhuzamokkal együtt ez újólag igazolja e nevezetes versgyűjtemény janusi felhasználását, amiről már Török László is írt, többek közt épp a mandulafáról szóló verssel kapcsolatban (vö. „A Heszperiszek és Alkinoosz kertje a római költők eszköztárában gyakran szerepelt egymás mellett [Mart. 10, 94, 1–2.; 13, 37, 1–2.; Iuv. 5, 151–152.; Priap. 16, 1–4.])”.²⁸ Kommentárjaiból azt is megtudhatjuk, hogy Plinius szerint a mandulafa Itáliában már januárban – tehát Janus isten havában – virágozni kezd („floret prima omnyum amigdala mense Ianuario”), ami a Janus, a Janus Pannonius és a Januarius szavak paronimikus egybekapcsolódása révén természetesen tovább erősíti a mandulafa és a költő közti kapcsolatot.²⁹

Jankovits László nemrég joggal hangsúlyozta a Carmina Priapeának a janusi poétika megalapozásában játszott fontos szerepét,³⁰ és sajnálattal konstatálta, hogy az illendőség szabályaihoz igazodó Janus – „modern kutatóinak nagy bánatára” – később felhagyott „egy időre” a pajzán epigrammák írásával.³¹ A mandulafáról írott vers láthatólag a kutató által jelzett idő elteltére és a korábban szerzett jártasság megmaradására utal. Csupán e jártasság külső jegyei váltak finomabbá és rejtőzködőbbé egy tragikus keserűségbe fordult „pajzánság” miatt.

A vers elején szereplő Heszperiszek kertjének almafáját egykor Gaia istennő ajándékozta Hérának, a házasság és a nász istenasszonyának, Zeusszal kötött házassága alkalmából. E fa gyümölcseinek – és általában minden gyümölcsnek – a leszedése és ellopása ősidők óta a nemi aktust jelképezte az erotikus szimbolikában, amelyre a Heszperiszek almáiért induló Héraklész (Herkules) fölöttébb alkalmas volt. (Gondoljuk meg, a fiatal hérosz Theszpiosz ötven lányának volt képes fiakat nemzeni!) E nagy természetű hérosz azonban – Juno (Héra) mellett és véle vetekedve – később a nász istene, illetve a hűség, az adott szó és az eskü védője lett (vö. „Herkulesre!”), mindenekelőtt a római mitológiában,³² ami a Phüllisz és Prokné történetében rejlő szószegéshez és hűtlenséghez kapcsolódva ismét egy „boldog nász – eskü(vő) – várakozás – csalódás” témasort rajzol a vers figyelmes olvasója elé.

A költeménynek egy másik, szintén szerelmi várakozásra utaló – s ezúttal Senecától származó – motívumát ugyancsak Török László említi az „odisti omnes moras” [gyűlöltél minden várakozást] kifejezéssel kapcsolatban: „Phyllis öngyilkossága egybekapcsolódik a mandulafa vakmerő, »öngyilkos« türelmetlenségével (vö. Orpheusz türelmetlensége – Sen. Herc. Fur. 588.: odit verus amor nec patitur moras [= az igaz szerelem gyűlöli és nem tűri a késlekedést]”).³³

Hát erre szokták azt mondani: ez már sok egy érző kebelnek!… Akárhogy nézzük: a fenti mitológiai és irodalmi összefüggésekből nem egy korán érkezett humanista sanyarú sorsa, hanem egy párját hasztalan váró szerelmes tragédiája bontakozik ki előttünk. Ez a Demophoónja megérkezésében csalatkozó pannóniai Phyllis még így, mandulafa képében is visszavárja a maga hűtlen héroszát, aki alighanem méltó társa a délszaki „kerteket” dézsmáló Héraklésznek és Odüsszeusznak. Mandulafává történő átváltozása egy olyan esztelen és önpusztító várakozás következménye, amelynek láttán a vers elbeszélője e sietős önrontással elszalasztott proknéi kigázolást, vagyis a hűtlen szerető kegyetlen megbüntetését is jogosnak tartaná.

Kérdezhetnénk persze, van-e nyoma ennek a keserű szerelmi csalódásnak a költő egyéb kései írásaiban vagy netán az életrajzában… Természetesen van, de nem ott, ahol várnánk.

A szerelem kertjéhez kapcsolódó Alkinoosz-motívummal például egy 1462-ből származó magánlevelében is találkozunk, amelyben ezt írja a címzettnek: „Arra már most alkuszom Veled, hogy ha hazajöttél, s kicsit elidőztél odahaza, Pannónia legyen Korkürád, én meg Alkinoosz!”³⁴ A levél a Hispániába vagy Britanniába készülő Galeotto Marziónak, az egykori iskolatársnak és jó barátnak szól, akit az Alkinoosz szigetével, azaz Korkürával azonosított Pannóniába hív vendégségbe, miközben a nevezetes kerttulajdonos szerepét is magára vállalja.

„Elérkezik-e vajon az a nap, amikor majd mindannyian a te ajkadon csüggünk és csudálattal hallgatjuk elbeszélésedet?” – kérdezi barátjától, akit ugyanitt óva int az ismeretlen vidékeken reá leselkedő veszélyektől: „Szküllától, Kharübdisztől, a küklópszoktól vagy laisztrügónoktól nem féltelek. De vigyázz, [hogy a Nap asztaláról meg a lótuszevők nedűjéből egy cseppet se ízlelj, és ügyelj arra,] hogy ott ne marasztaljon valahol Kirké vagy Kalüpszó »…és füledet viaszolva, szeirének csábos dalait…« gondosan elkerüld!”³⁵

Az 1987-es Janus-kiadás kommentárja szerint az itt található „összes utalás lényege tréfásan fogalmazva az, hogy Galeotto külföldi útja során nehogy beleszédüljön valamely szép lányba, s feleségül véve őt ne térjen haza”.³⁶ Ebbe a V. Kovács Sándor említette összes utalásba sajnos nemigen fér bele a Nap asztalára és a lótuszevők nedűjére tett célzás. A Galeotto házasságkötésétől való félelem se nagyon, mivel Huszti feltevése szerint Janus e legjobb barátja már az 1450-es évek eleje óta házas ember volt.³⁷ A Kirkétől, Kalüpszótól és a szirénektől való óvás magyarázata szintén további kérdésekre ösztökélhet. Mert milyen „férfiszolidaritás” az, amely visszatart egy jó barátot a hölgyek adta örömöktől?

Talán segíthet e kérdés tisztázásában egy minden jel szerint 1465-ben, tehát a janusi életrajz egy fontos fordulópontján írt levél, amelynek szintén Galeotto Marzio a címzettje. Gerézdi Rabán szerint Janus Pannonius „életének újabb fordulópontja az 1465. évi követjárás volt. Mátyás követeként Velencében és Rómában tárgyalt a török elleni segély ügyében. […] S épp e követjáráson követhetett el valamely súlyosabb hibát, amellyel Mátyás király vele szemben tanúsított jóindulatát eljátszotta.”³⁸

V. Kovács Sándor később úgy gondolta, hogy a királyi kegy elvesztésében bizonyára szerepe lehetett Hieronymo Lando pápai követ intrikáinak, akivel Janus iménti levele is foglalkozik: „Hieronymo Lando […], úgy látszik, valamilyen okból igyekezett Janust befeketíteni Mátyás király előtt.”³⁹

Török Lászlónak szintén ez a véleménye, bár a landói intrikák okát és természetét ő sem határozza meg: „A krétai püspök, pápai követ és bíbornok Janust az 1465. évi római követjárás után igyekezett befeketíteni Mátyás király előtt. Az 1465 nyárutóján Budán tartózkodó pápai legátus és a királyi udvartól távol (Pécsett) levő Janus ellenségeskedésének konkrét okát mindmáig nem sikerült kideríteni.”⁴⁰

Ha figyelembe vesszük, hogy 1931-ben már Huszti József is hasonló következtetésre jutott e levéllel kapcsolatban – vö. „Arról, hogy a két főpap összeütközésének a tulajdonképpeni oka mi lehetett, a levélben semmit sem találunk”⁴¹ –, akkor meg kell állapítanunk, hogy a Janus–Lando-konfliktus ügyében nem sok eredménnyel dicsekedhetünk az elmúlt hét évtized folyamán.

Pedig a janusi szöveg ezúttal is közelebb vihet a rejtély megoldásához, hisz a levélíró egyenesen elnézést kér benne a maga szokatlan őszinteségéért: „…viseld el, kérlek, ha természetem ellenére szókimondóbb vagyok.”⁴² Ebben a szakirodalom által joggal nagyra becsült, kitűnő episztolában tulajdonképpen nem a Landóra záporozó dühödt minősítések – a „nyomorult”, a „könnyelmű”, a „bolond”, a „rossz költő” vagy a „hazug” – képviselik a szókimondás igazi példáit, hanem annak a döbbent és indulatos csodálkozásnak a szavai, amelyekkel a levélíró az ő Galeottójának és Landónak a barátságkötését fogadja. A fájdalmas hírt követő tettetett egykedvűségre és jóindulatra a levél folytatásában csupán azért van szükség, hogy végül egy minden korábbi sértést megkoronázó, durva célzással fejezze be a gyűlölt vetélytárs elleni támadást: „…ő nem Krétán született; de a krétaiak elöljárója – nem is annyira a hierarchiában, mint a hazugságban! –, Te meg tudatod, hogy barátságra léptél vele. Kívánom, hogy őszinte és tartós legyen! Csakhogy a könnyelmű emberekben semmi állhatatosság sincs, ezen a téren pedig ez a legfontosabb. Rajtam azonban nem fog múlni e jó viszony tartóssága. Fátylat borítok eddigi sértéseire, és minden bántását elfeledem a békesség kedvéért. De mi lesz (pedig ugyancsak tartok tőle), ha elfogja őt a hányás?...[= Si tamen, quod plurimum vereor, ille redierit ad vomitum, …]”⁴³

E meghökkentő mondat kulcsszava és kulcsfogalma, a „hányás” (vomitus) már a korai, itáliai epigrammák óta a homoszexualitás témájához kapcsolódik Janus költészetében. Jó példa erre a Pindolához írt egyik vers, amelynek hőse szintén így reagál társának gyanús közeledésére:

Semmi közünk egymáshoz, vedd, hitvány, tudomásul!
Vidd, amiket hoztál, tőlük is undorodom.
Visszaadok papirost, kalamárist, bűnre csalókat,
S visszaokádnám, haj, még a gyümölcsöket is!
[= si possim, poma comesa vomam]
Járhat a szám! Nem ijed meg a rongy, nem sül le a képe,
Nyájas mancsával csak simogatja nyakam.
Hess innen! Vagy üvöltök: nem hagy Pindola békén!
Erre talán, ocsmány fajzata, eltakarodsz.⁴⁴

A fiatalkori epigramma szavai látszólag őszinte utálkozást fejeznek ki – de a priapusi „gyümölcsevési” szimbolika mintha arra utalna, hogy ezúttal is a megjátszott naivitás és a kamaszos obszcenitás olyan összekapcsolásával van dolgunk, mint a Panaszkodik, hogy társai bordélyházba csalták című vers esetében. Magyarán szólva, bizonyára itt is a „mindent értő” diáktársak kamaszos megröhögtetése a cél.

A Landóra vonatkozó durva célzásban már fel sem merül a homoszexualitás szóbeli elutasítása. Itt már csak egy „kezdő és ügyetlen” Lando megalázásáról és „lealigálásáról” van szó, ami a janusi féltés kontextusában rádöbbenthetné Galeottót arra, hogy „rossz cserét csinált”.

Az előnytelen cserének ez a témája egy másik, szintén Galeottónak írt levélben is előkerül. Ez utóbbiban az Iliász egy általa lefordított részletét ajánlja barátja figyelmébe (VI. 119–236.), azt, amelyben a megszédült és pillanatnyi „elmezavarba” került Glaukosz – és Galeotto? – egyszerű rézfegyverre cseréli a maga értékes „aranyfegyverét”:

Így szóltak ketten, s lovaikkal földre szökelltek,
És a baráti szövetséget kézrázva kötötték.
Ekkor azonban Glaukosz eszét Kronidész elorozta,
Mert ez aranyfegyvert nyújtott át Tüdeidésznek
Rézért, százökör-értékűt a kilencökör árért.⁴⁵

A levélíró egy Martialis-epigrammával is hangsúlyozza e csere ostobaságát:

Ily hülye még te se voltál, Glaukosz – gondolom – egykor,
Bár rézért az arany fegyvered adtad oda.⁴⁶

Ha figyelembe vesszük, hogy a fegyver a priapusi – és természetesen a freudi – szimbolikában is következetesen a férfi hímtagot szokta jelölni,⁴⁷ illetve hogy e Janus-levél öt évvel a Lando-konfliktus előtt, 1460. június 13-án íródott,⁴⁸ kénytelen-kelletlen le kell vonnunk az alábbi következtetéseket:

1) ez már a harmadik – s tegyük hozzá, nem azonos személlyel kapcsolatos – eset, amikor Janus féltékenykedik a barátjára;

2) a féltékenységgel kapcsolatos célzásai – a „lótuszevők nedűje”, a „fegyver”, a „hányás” – határozottan homoszexuális jellegűek;

3) Janus féltékenysége Lando esetében a legféktelenebb és a legfájdalmasabb, s mivel magánlevélben ír róla, nyilván őszintének tekinthető.

Mindez azt bizonyítja, hogy a költő közéleti karrierjét befolyásoló Lando–Janus-összeütközésnek nem politikai nézetkülönbség, hanem a Galeotto Marzióért folyó szerelmi vetélkedés volt az alapja.

Egy költő – vagy bármely ember – azonos neműekhez vonzódása természetesen fél évezred távolából is lehet rá és az övéire tartozó magánügy. A nem magánügyeit is átszínező másság azonban aligha kényszerítheti az igazság ellenkező irányú „megmásítására” vagy tarthatatlan legendák szentesítésére az életrajz és az életmű valós összefüggéseit vizsgáló kutatót.

Huszti szerint a jó római összeköttetésekkel rendelkező Lando könnyen tudomást szerezhetett Janusnak a pápai udvarhoz eljuttatott panaszairól, amelyekben az egyházi javak királyi megsarcolását és Mátyás háborús politikáját bírálta, s nyilván beszámolt ezekről az uralkodónak.⁴⁹ Nem lehetetlen, hogy Janus „természetellenes” vonzalmait is beárulta a másságot nem kedvelő Mátyásnak, aki persze a saját besúgóitól is tudomást szerezhetett ez utóbbiakról.⁵⁰ Galeotto Marzio szerint a „természetellenességet” kárhoztató Mátyás se a „szakállas asszonyokat”, se a nőies szépségű férfiakat nem kedvelte, s egyszer keményen megleckéztetett egy hízelgő versfaragót, aki Vénuszhoz és ráadásul Ganümédészhez – tehát Zeusz fiú szeretőjéhez! – hasonlította az ő „férfias szépségű és férfinak látszó” külsejét: „…a gigászi erőt, ganümédészi és absoloni szépséget ki ne ejtsd még egyszer! Most már láttál saját szemeddel! Ha ezután is bűnösnek találtatnál efféle hízelgésben, nem érdemelsz bocsánatot!”⁵¹ Egy Tolnában rendezett összejövetelen a király azt a „tréfát” is megengedte magának, hogy saját kezűleg tuszkolta nőtlen főurait a papok társaságába, miközben nem minden él nélkül vetette oda nekik: „Titeket, nőtleneket tehát a nőtlenek karába vezetünk, és a magunk társaságából mint idegeneket és tőlünk eltérő természetűeket kiközösítünk”…⁵²

A Galeotto–Janus-viszonynak azonban nemcsak e karriertörténeti, hanem a szorosan vett irodalmi összefüggései is fontosak. A Janus Pannoniusról szóló szakirodalom egy része ugyanis nemcsak az erotikus versek továbbélése, hanem a művek költői kohéziója szempontjából is meglehetősen éles cezúrát lát az itáliai és a magyarországi alkotások között. Kocziszky Éva például úgy véli, hogy Janus Pannonius költői fejlődése a „jelentésnélküli elrendezettséget” mutató „humanista típusverstől” a hagyományos elemeket is „szemantizáló” tárgyias költészet felé halad. Mint írja, „a humanista költő eleve nem élményvilágát, világlátását akarja tárgyiasítani, hanem alkotásával integrálódni kíván egy antikizáló kulturális közegbe, egy filológus műveltségű, tudós mikroközösségbe […] A humanista típusvers olyan műalkotás, amelynek csak struktúrája és funkciója van, ellenben nincs költőileg megformált jelentése, autonóm világképe, létszemlélete. […] A rangosabb alkotások is széthullanak kész, önmagukba zárt elemekre, a különböző képekből, toposzokból, mitológiai utalásokból szinte soha nem konstruálható költőileg egységes versjelentés […] mindegyik ugyanannak a közhelynek egy variánsa.”; „Janus Pannonius itáliai elégiái mind besorolhatók a humanista típusvers imént jellemzett kategóriájába”.⁵³