Férfiember, én,
tenyeremmel takarom
térdem: szemérmem
Attila, nem gyémánttengelyén
forog, de kígyótengelyén pilinckázik
a világ, s halódik az ének és Ady hite,
az Élet, és mindennap leszáll, mi volt
egykor az éj, most gyilkos héja
az atomóra pontos idején,
mert milliárdegy luciferi luxtojásaiból
holnapot,
higgyem, ő költ ki
isteni tűzmadarat,
egyetlen Napot.
Udvar kövére – ezt látom – ecetfa
lavór vizet, száraz árnyékát önti,
nem hűsít engem, mint nem, ömlő bánatom,
fa árnyékánál is pedig sötétebb,
fény hullik elém és megfeketedik –
maró vizeletemben kéne állanom.
Rossz sorsomért, gyermek, szégyellem magam,
nem tisztít meg, beszennyez itt a bánat,
vasárnap van, uborkasaláta szaga
és káromkodás, vad szitok zuhog le
lépcsőházunk hűvös, tört fokain –
őrangyalom száll, menekül innen, maga.
Hal vagyok, értsd meg,
nekem a sós az édes –
nem ízlik csókod.
Elgyötört föld és gyötrött óceánok –
minek a szemem, ha lát? legyek csak vak,
élek bár, de én már semmit sem szánok:
láttam és látom vakságát társaimnak.
Bánatomat elbántam már miattuk –
felénk az ősz mint gyújtózsinór serceg,
kész az idő, az óra bár még kattog,
zárt dobozban vergődő lepkepercek.
Kész az idő, dadognak oktatóim –
félre a szóval, félre, hallgassatok,
hiszen nem arról szólnak rég a dalok,
mint vett formát a szellem itatóin
gyűrűző Magyarország: szent a gondom –
csillagba írt ábránkat kell elhoznom.
Nem fordulok meg,
hátamon ver a szívem,
félek kegyetlen.
