×

Kalandozásaim kezdete

Naplók, versek, levelek; 1956–58

Agócs Sándor András

2007 // 03
Gergely Ágnesnek

1.

1956. XI. 23.

Tőlűnk tán egy kilométerre jobbról kiáltás.

– Sztóoj!

A földön lapulunk, mintha ránk kiáltottak volna.

Lövés. Kiáltás. Még egy lövés. Kettő. Kutyaugatás, motorzúgás.

Lapulunk vagy öt percet. Tán tízet is. Továbbindulunk. Ötven méterenként leguggolunk.

Fasor keresztben. Mellette haladunk.

Erdőszegély vagy száz méterre. Képzelődöm? … Csattanást hallok. Lelapulok. Nem szólok. Laci szólal meg:

– Te is hallottad azt a puskazávárt? – súgja.

(Anyám otthon a meleg konyhában üldögél. Szundikál a sparhelt mellett. „Bóbiskol”. Ledurranthatnak, ha felállok. Jó volna itt lapulni. Úgy talán megmaradna az ember. Jó volna visszafordulni.)

Jutka felállt. Laci is. Én is.

Megyünk tovább.

Behúzódunk az erdő szélébe.

– Már nem jó felé megyünk biztosan! – mondom én.

– Jobbra kellene! – így Laci.

– Balra! – súgja Judit.

– Eltévedtünk…

Leülünk. Eltelik öt perc. Több.

Egyikünk se indul.

Lépések jobbról. Fojtott beszéd.

Vagy tízen jönnek. Még többen.

Judit megmozdul. Utánakapunk, későn. Megszólal.

– Magyarok? Mi is…

– Jöjjenek! – mondják.

Nem katonák. Ők is menekülők.

Utánuk futunk.

– Vezetőjük van biztosan. Nagyon céltudatosak.

– Vagy mert sokan vannak?

Sietnek. Gyors a tempó. Alig bírjuk.

Erdei ösvény. Vizesárkon át. Megint ösvény. A sor végén megyek.

Suttogva adják hátra, hogy ötven méter a határ.

– A víz ott!

Lehajol, aki előttem megy.

– Egy darab földet. Magyar földet.

Én is markolok. Fagyos a föld. Nehéz.

Mikor a folyópartra érünk, felröppen egy rakéta. Piros. Megint lapulunk.

Kialszik a fény. Búcsúzik a vezető. Öreg paraszt.

– Gyorsan neki a víznek. Túl osztrák föld. Isten segítse magukat!

Beleugrom. Bokán felül ér.

Felhúzom a következőt a meredek partra, aztán a többieket. Most látom, hogy öregasszony is van. Gyerek is kettő. Felér az utolsó. Elindulunk.

– Osztrák földön vagyunk.

(Most jut eszembe a föld, amit fölmarkoltam. Míg a többieket cibáltam, ráncigáltam fel, nem is tudom, mikor, kiesett a kezemből…)

– Tényleg Ausztriában vagyunk?

(Annyi se maradt a hazámból. Az a kis sárdarab. Az se maradt. Semmi.)

– Ez már Ausztria lenne?

– Pszt! Átlőhetnek. Siessünk tovább.

A patakparton tömött szatyor hever. Valamelyik asszony felejtette ott. Majd keresi. Felveszem. Elviszem neki. Azzal megyek tovább.

Nekem semmim sincs. Semmim…

*

A határnál osztrák csendőrféle. Egy fiatalasszony a nyakába ugrik. Hányadik már, kérdezi a férje nevetve. Az osztrák mosolyog: úgy kétszázötvenen vannak az iskolában. És tessékel bennünket; tea és vajas kenyér vár. A tanítónő osztja; rekedt és nagyon álmatlan.

Pár nap múlva elindulunk gyalog. Reméljük, kifogunk egy autót, és a városban, Klagenfurtban intézni tudjuk az elutazást. De csak lovas kocsik jönnek, kettő is. Lesünk hátra, de üres az út, csak két szürke ruhás gyalogol. Egyikünk felismeri őket. Csendőrök.

Mit csináljunk? Gyors tanácskozás.

– Ne menjünk tovább. Azt hiszik, előlük lógunk.

Hogy ne álljunk tétlenül, rágyújtunk. Mit mondjunk nekik? Hogy a vidékre voltunk kíváncsiak. Sétálni mentünk. Már fogalmazom az igazoló mondatot a fejemben: wir machen ein Spaziergang.

Köszönnek. Visszaköszönünk. Magyarázzák: kicsi a forgalom. Szombat van. De öt kilométerre odébb egy másik út. Azon már nagyobb a forgalom. Ott biztosan kapunk autót.

A gondolatunkat lesték el.

Köszönünk. Továbbmennek. Jót nevetünk az egyenruhára beidegződött félelmünkön.

Utolér bennünket egy autó. Egy Volkswagen.

A csendőrök mind a ketten intenek neki. Megáll előttünk ötven méterre.

– Őket biztosan felveszi.

Idehallik a szavak utolja… „Mittelschullehrer”: tanárok. Már intenek is. És tuszkolnak bele az autóba, és elköszönnek újra.

Istenem, ilyen is lehet a „hatóság”!

*

– Nem tehettünk mást, csak amit tettünk. Hogy eljöttünk. Igaz?

Ezt kérdezte tőlem Gössingben a határon egy fiatal barátom, aki egyetemista Budapestről. Rábólintottam, hogy csak ezt tehettük. De már másnap rájöttem, és biztosan Zoli is, hogy magunkat mentegetjük. Otthagytuk a frontot.

Ma hallottam, hogy a Hősök terén asszonyok tüntettek. És engedtek nekik az oroszok. Az asszonyok győztek Budapesten.

„A bátor magyar nép hős fiai” – mondták rólunk valahol egy dicsérő beszédben.

Bátrak? A bátrak otthon maradtak.

És a hősök meghaltak.

2.

Hárman voltunk társak a novemberi menekülésben: Deme László, a felesége, Judit meg én. Régi barátok voltunk, az egyetemről ismertük egymást. Bécsben búcsúztunk el. Ők ketten New Yorkba mentek, én pedig Olaszországba. Onnan, a torinói Rodostómból írtam Juditnak, „édes nénémnek”, mint Mikes Kelemen egykoron.

Torino, 1957. VII. 19.

„Édes néném! Legutóbbi levelem óta nem sok minden történt az udvar életében – az mi növő gondjaink se fogyának meg s az mi fogyó reményeink se sokasodának. Az muszka-honbéli uraknak egymás űzésük nagyon felélénkíté kedélyeinket – kik örültenek, kik már reméltenek is valamit, de én mondám rögtön, fejemre vonván az udvarbéli urak haragját, hogy az dolog, az kutyáknak koncon való marakodvásához lévén hasonlatos, vajon minemű reményt hozandana azoknak, kik konccá váltak az marakodvásban.* Hiszen fogy is aztán naponta el azóta az urak reménye is, kik legtöbben bíztanak.

Az muszka generálisnak maguk uruk általi meginvitáltatása, vagyis Zsukovnak az Amerikába hívattatása osztán ugyancsak megint nagy disputához vezete. Volt, ki megharaguvék az barátkozáson, de én csak neveték rajta magamban, hogy hiszen kár az kecskét az káposztába csalogatni, megyen az magától is; ha meg osztán hívják, az szarvát emeli csak fölöttébb tőle. Menne az muszka generális magától is; akar menni hívás nélkül is. Szeret vizitálni más portáján. Lám, hogy megjött az mi vizitálásunkra is valami nyolc hónapja. Ugyancsak megjött. S lándzsás kozákjai és valami négyezer harczi szekerei elől ugyancsak szertefutamodánk, szegény fejünk, hogy meg azóta se állánk meg.

Csak aztán nehogy maguknál is imigyen találjon vizitálni – mert az osztrák és máshonbéli táborozási helyek igen telve levék az Magyarországból futamodottakkal, kegyelmetek már nehezen találna alkalmatos helyet, ha futni futtatja kegyelmetek az vizitára invitált muszka generális.

Érkezének Amerikából felsegélyezésünkre Itáliába némi dollárok, szám szerint százak. Megjövének hozzám is, aztán hamar kezdtek elhagyni, mert betévedék egy bazárba, hol is oly igen kelleté portékáit egy kereskedelembéli talján, hogy megvevék három inget, három hozzávaló gatyával, két divatos pantallót, lábravalót, pipát dohányzacskóval, valamint egy bibliotékárosnál egynémely már régtől óhajtott könyveket (talján nyelven az Danténak Komédiáját, az olasz művészeteknek egy igen szép történetét etcetera…).

Alkuvék az vásárnál, hogy örült volna néném szíve látván. Ezzel osztán abba is hagyandom politikabéli eszmefuttatásim, mert Judit néném, tudom, más egyebet kérde tőlem utóbbi levelében, arra lévén kíváncsi erősen, hogy miképp vagyok. Hát támogatom az elhagyott olaszhoni gyermekeket.”

*

Mielőtt a pénz megjött Amerikából, vasam se volt hetek óta. Mészáros Pista, kollégám a menekültségben, markomba nyomott háromszáz lírát. Hát hogy „legyen pénzed”. Bevásároltam: lapokat, bélyeget, borítékot – hazaírni. Az összeg, mihez jutottam, óriási volt: még mindig maradt több mint száz lírám. Eldorbézoltam ötvenet: megittam egy vermutot. Számolom: még mindig van két darab ötvenlírásom – meg egy ötlírás külön. No, mondom, most már elég a költekezésből. Maradjon nehezebb napokra is. Indulok haza. A pályaudvar előtt egy hölgy lép hozzám. Kabátomra jelvényt tűz, és mielőtt érteném, mit is akar, a perzselyt nyomja elém. „Agli bambini abbandonati, signore” – s tartja a perzselyt. Beleteszek egy ötvenlírást. Aztán üsse kő a másikat is. Az utolsót. De honnan tudta, hogy a gyengém az elhagyott gyerekek – lévén magam is „bambino jócskán abbandonato”? Most már csak öt lírám maradt!

Padova, 1958. X. 20.

„Édes néném! Vígan valék előző levelemben. Nem azért, mert jól megyen a sorom, hanem mert jó kedvében talála a levélírás aznap. Ritkaság.

Mert ugyancsak vagynak gondjaink bőviben, lévén bizonytalanok minden körülményeinkben. Vagyon nekem például egy stipendiumom. Lehet, hogy egy évig, lehet, hogy négyig, lehet, hogy csak holnapig; senki se tudja, meddig, csak az taljánok irgalmas jó Istene. Úgy jött létre az stipendium, hogy az torinói mészárosok nemes céhe adott össze valamennyi pénzeket. (Jut eszembe, hogy Toldinak is sok máj adatott vala az bőszült bikával való hősies viaskodása után).”

*

Mikor megtudták, hogy ösztöndíj nélkül vagyok, egymás után két olasz diák bejött hozzám, és felajánlották az ösztöndíjuk felét. És mikor a mészárosok ösztöndíja megjött, a kollégium igazgatóhelyettese lepett meg. Egy majdnem süket tartalékos tüzérezredes volt, aki hét hónapig egy szót se szólt hozzám. De mikor közölte, hogy megkaptam az ösztöndíjat, zavarba hozott, mert először láttam ezt a szenvtelen vénembert örülni.

*

Akkor készült a Fiat, a legnagyobb olasz gyár üzemi választásra. Persze a plakátokon a magyarokat lőtték a kegyetlen oroszok.

Kihallgatásra mentünk. Egy igazgató fogadott. Temészetesen számíthatunk segítségre. Lapot szeretnénk indítani, ismertetni a magyar kultúrát olaszul. És fordítva is: magammal vittem két olasz vers fordítását. Elő se vettem őket: Vincenzo Cardarelli és Arturo Onofri magyarul. Miért érdekelné a hatalmas Fiat igazgatóját? Lapot szeretnénk? Nagyszerű. Van a Fiatnak nyomdája. Hát azt már csak megteszik, hogy papírt adnak és kinyomtatják. Mi mást tehetnének? Alkalmazás a Fiatnál? Nem megy könnyen! Menjünk vissza egy hét múlva.

*

Bementünk. Egy hivatalnok fogadott, már nem az igazgató. Hogy még nincs meg a döntés. De talán egy hét múlva.

*

Bementünk. A portás fogadott. Ő küldött el azzal, hogy sajnos nincs otthon senki, aki a mi ügyünkben illetékes lenne. De már a vezérigazgató úr gondolkozik (sta cogitando), hogyan segíthetne. Volnánk szívesek a címünket megmondani, majd írnak egy hét, tíz nap múlva. Nem írtak.

*

Vincenzo Cardarelli

Ligúriai este

(Sera di Liguria)

A ligúr partra leszállt az alkony:
sötétedik. Szerelmesek árnya surran a parkban.
Megállnak egy percre. Összehajolnak, tovatűnnek.
Kigyúlnak sok kicsi színpad fényei –
az ablakok mögött a lámpák.
Besötétül a tenger felé is.
A parti templom tornya
távolba vitorlázó hajónak tűnik,
míg el nem vész az is az éjszakában.

(Fordítás. Torino, 1957)

Arturo Onofri

Az öregasszony kukoricát morzsol

(La vecchia che sgrana il suo granturco)

Az öregasszony kukoricát morzsol,
a küszöbön ül.
Keze aranyos sugarakat szór szét
az esti homályban,
akár egy pogány isten szobra,
megáldva a földet.

(Fordítás. Torino, 1957)

3.

Kék szeme volt, karcsú, magas, jó alakú lány. Ha elérzékenyedett, mikor ölelt, és szépet akart mondani, mindig a piemonti helyi dialektusban beszélt.

– Miért hívsz Giuliettának? – kérdezte. – Mondtam, hogy Maria vagyok.

– A két copfod miatt. – A szőke hajfonataira mutattam. Nem értette. – Tudod: Romeo és Júlia.

Nem tudta.

– Tanár úr, ne beszélj nekem a magas tudományról. Én csak egy munkáslány vagyok.

– De ez a történet szép. Hallgasd meg. – Az erkélyjeleneten nevetett. A szerelmesek halálán sírt. Ezután, mikor Velencébe utazott valami rokont látogatni, gyönyörű lapot küldött. „Nélküled Velencében? Itt mindenki párosan jár. Kár, hogy nem vagy itt. Hétfőn a szokott helyen várlak. Ne írj! Giulietta.”

Negyedórával előbb érkeztem. De már ott volt. Hová menjünk? Fel a hegyre. Felérünk. Lent a város. Középen átszeli a folyó. Akár Budapest a budai hegyek felől.

Elmesélem neki. „Mikor jöttél el?” – kérdi. „Két éve.” „Kit hagytál ott?” „Mindenkit.” „Mindenkit?” – kérdez vissza. Szemében apró villanás. Aztán melegséggé olvad. „Kit élve, kit halva” – válaszolom.

Hajnal háromig csavarogtunk. Mikor hazaértünk, a kapuban még egy órát búcsúzkodtunk. Háromkor ment fel, a cipőjét kézbe véve, hogy a bátyja, akivel él, fel ne ébredjen. Bár bejelentette neki az este, hogy elmegy, és a vőlegényével lesz. Mert menyasszony volt Giulietta.

Már egy hónapja minden héten kétszer találkoztunk. És ő mindig a vőlegényével ment el otthonról. Én meg mindig a város másik felében vártam, hogy ne találkozhassunk ismerősével.

Egy este elmesélte a menyasszonysága történetét. Ez már a második volt. Előbb egy gyári munkás menyasszonya volt. Azt nagyon szerette. „De az elhagyott. Megcsalt. Elment.” Kijön a könnye. „Aztán már nézhettem magam. Kinek kellenék?” „Fiatal vagy és csinos.” „De egyszer menyasszony voltam már. És az itthagyott. Azt mondják, oka volt rá, hogy itthagyott. Pedig egyszerűen csak megunt. Az két éve volt. Utána hol ez, hol az. S most már huszonhárom éves vagyok. Hozzá kell mennem az elsőhöz, aki elvesz. Hát ő elvesz, a mostani vőlegényem. Csak hát látod, milyen férfi. Akit félre lehet vezetni. Nem kívánja se testem, se lelkem.” Pityeregni kezd. Sajnálom, és lelkifurdalásom kezd lenni miatta.

Másnap telefonál:

– Ajaj, felfedeztek.

– A vőlegény?

– Dehogy. Az mafla hozzá. A bátyám. És azt mondja, letöri a derekadat.

– Figyelj ide, Giulietta. Hogy is mondjam, hogy megértsd? Nem akarom, hogy miattam bajod legyen.

– Tudom, le akarsz lépni.

– Nem, de…

– Én látni akarlak. Hétfőn, a szokott helyen.

Vártam tíz órakor. Nincs sehol. Fél tizenegykor. Sehol. Tizenegykor sehol. Fél tizenkettőkor hazagyalogolok.

Otthon a diákszálláson a portás mondja, hogy kerestek telefonon. Újra cseng a telefon. Az ő hangja: „Ott voltam egy közeli presszóban. De nem akartam, hogy bőgve láss. Nem látsz többet: ne keressél. Elutazom, és a jövő hónapban férjhez megyek. Isten veled.”

És letette a kagylót. Nem hagyott időt arra, hogy megköszönjem neki, amit kaptam tőle.

Neki „írtam” – igazában átköltöttem – Vincenzo Cardarelli versét.

Egyedül

(Abbandonato)

Magamra hagytál,
mint galamb száll
tekintettől követve
s vész el az ég kékjében,
elvesztettelek.
Hiába várlak vissza,
mégis találkáink helyére járok
egyedül.

(Átköltés. Padova, 1958)

4.

Pályaudvar. Ketten, négyen, aztán több mint tízen összejönnek körülöttünk arra a hírre, hogy két magyar menekült van itt átmenőben. Mi vagyunk az elsők, akikkel beszéltek.

Tudni akarták, mennyit kerestünk. Átszámolják kenyérre, húsra, cipőre, ruhára. No és az államosítás? Az ellen voltunk? Nem, meg akartuk tartani állami kézben a kulcsipart és a bányákat. Olyan államot akartunk, amelyik nem nyúzza a szegényeket, hanem ad nekik, segíti őket. Az a socialismo! Nálatok így mondják, amit akartunk.

Egyik nevetve beszél: de hisz ezt akarja az Olasz Kommunista Párt is! Ami fontos volt nekünk, az a függetlenség, mondjuk. Indipendenza. Hallom, mondja egy kiskatona: „Nagyon igaz!” Magyarul akartunk élni, és többpártrendszert: egy párt sose jó. Diktatúrához vezet. Kettőnkről már el is feledkeznek. Nagyon intenzíven vitatkoznak. A fasizmusról beszélnek. És a partizánháborúról negyvennégyben. Hétszázezer partizán volt a hegyekben. A fasiszták és a német megszállók elleni harcban sokan meghaltak: a hiányzó jobb karjára mutat egy állomási portás.

Egy pohár borra invitálnak. A félkarú portás a megmaradt kezével emeli poharát Magyarországra. A szabadságunkra isznak, a felszabadulásunkra, a függetlenségünkre, meg arra, hogy hazamehessünk egyszer. Honnan, honnan nem, valaki egy jávai közmondást kerít elő: „Ha jég esik apáink földjén és aranyeső az idegenben, a szülőföld azért szülőföld marad.”

Torino, 1957. XII. 17.

„Kedves Tanár Úr!

A noteszomban lapozgatva akadtam az Ön címére. Nem emlékszem, hogyan jutottam hozzá, mint ahogy Ön sem fog emlékezni rám a fehérvári gimnáziumból, ahol matematikai antitalentumommal keserítettem meg az Ön életét három éven át.

Már egy évet vesztegettem el táborokban, és közben, »az emberélet útjának« nagyjából felén, huszonöt éves koromban lassan rájöttem, hogy bizony egy sűrű erdőbe jutottam, és nagyon egyedül vagyok…”

Giuseppe Ungaretti fejezte ki a lelkiállapotomat:

Teremtmény vagyok

(Sono una creatura)

Akár ez a kő itt
Szent Mihály hegyén
ilyen élettelen
ilyen hideg
ilyen kegyetlen
ilyen száraz
ilyen terméketlen
akár ez a kő itt
az én fájdalmam.
Nem látja senki.

A halált
még élve
megérjük.

(Fordítás. Torino, 1957)

Egy-két év alatt vagy húszat öregedtem.

Vincenzo Cardarelli

Ősz

(Autumno)



Jöttét jelezte már
az augusztusi szél
s a szeptemberi hosszú
csendes esők;
futó remegéssel az erdő,
mely lombját vesztve, szomorún
várja felhők közül a gyorsan
tűnő, kevéske őszi verőfényt.
Így múlik, hanyatlik
(fáradt, szomorú ősz)
férfikorunk is.

(Átköltés. Padova, 1958)

5.

Kalandunk a közlekedési rendőrökkel ugyancsak megérdemli, hogy a levelembe kerüljön.

Megyünk Principe motorján. Előzünk egy teherautót. Mint utóbb kiderült, szabálytalanul, mert az út mentén álló közlekedési rendőrök megálljt intenek. No, mondom, fizetünk.

A rendőr hamisítatlan nápolyi akcentussal már mondja is a taksát, mielőtt leszálltunk: mille lire. Aztán körüljárja a motort: a rendszámtábla olvashatatlan. Másik ezer.

Én fizetnék, de Principe – polgári nevén Herczeg – magyarázni kezdi a rendőrnek, hogy diákok vagyunk. Az sajnálja, de nem engedheti el a büntetést. De mert idegenül hangzik Herczeg kiejtése, hiszen jó debreceni accentussal töri az olaszt a barátom, papírokat is kér a rendőr, de a motoron olasz a rendszám. Még ezer líra, gondolom, mert a hat hete beszerzett Lambrettát, tudom, még nem íratta a nevére Herczeg. És ez a szamár még azt is mondja, hogy magyarok vagyunk. Erre a rendőr becsukja a kis zöld könyvecskét, és abbahagyja a vizsgálódást. No, gondolom, ha ötezerrel megússzuk, jó lesz.

„Micsoda tragédia, micsoda tragédia” – mondja a nápolyi accentusú, és otthon hagyott rokonságunk felől érdeklődik. Aztán Maléter és Nagy nevét töri. Kérdi, velük mi van.

De a következő kérdése már túlmegy az újságot olvasó, televíziót néző átlagolasz érdeklődésén. Végre sikerült magyarokkal összejönnie. „Végeredményben mit akartak önök? A kapitalizmus restaurálását, vagy szocializmust?” A balodali olaszok kérdése ez, ismerem már. Azoké, akik a választásokon a kommunistákra szavaztak, és a következő választáson sem szavaznak majd a kereszténydemokratákra. A következő kérdés a munkások átlagbérére és annak vásárlóerejére vonatkozik. Miközben cigarettával kínál, azt akarja megtudni, hogyan működött az államosított ipar.

Láthatólag elégedett, hogy nem beszélünk az állami ipar ellen a forradalom programjáról szólva. Megérti azt is, hogy az egyéni kezdeményezés kizárását hiányoltuk.

Majd egy óráig beszélgettünk. Közben sajnálkozó képpel néztek ránk a közlekedési rendőröket látva lelassító autósok. Gondolják, fizetünk. Dehogy. A két rendőr már arra beszélt rá bennünket, hogy maradjunk itt, Olaszországban azután is, hogy befejeztük az egyetemet. Maradjunk, amíg haza nem mehetünk Magyarországra. Szükség van itt tanult emberekre. Kérdik, jártunk-e már Nápolyban. Bizony, délen nem könnyű a helyzet. Ők tudják. Odavalók.

Azért akarunk elmenni, mondjuk. Hogy ne vegyük el a helyet tőletek.

Ugyan már. Ilyet ne mondjunk! És nápolyi élénkséggel győzködnek bennünket, hogy itt kell maradnunk. Nincs ennél szebb táj, és nincs a világon jobb konyha. És a nők! Az olasz nők: ugye hogy tetszenek. És elégedettségüket fejezik ki lelkesedésünket hallva a nápolyi nők felől. És még visszaszólnak: maradjunk csak itt.

6.

Torino, 1957. XI. 4.

Évfordulóhoz értünk. Abból az alkalomból írtam át Giuseppe Ungaretti egy versét.

Ne zajongjatok

(Non gridate piú)



Halottak régen! Ne öljétek tovább őket a szóval!
Ne zajongjatok! Ne zajongjatok!
Maradjatok csendben, mi még hallani akarjuk
a szavukat!
Nem is a szavukat. Nekik nincs szavuk.
Csak sóhajuk a surranó, könnyű szél
tavasszal a zsenge fű között a parkban,
ahol megölt testvéreink nyugosznak.

(Átköltés. Torino, 1957)

*

Drága barátaink, testvéreink, kik otthon vagytok, magyarok vagytok. Úgy őrködjetek, úgy vigyázzatok, úgy aludjatok, úgy álmodjatok, hogyha titeket is „elfú az idők zivatara, nem lesz az Istennek soha több magyarja”. Idézek egy verset, ami zaklat, de nem tudom, ki írta: „Bennetek él a nemzet, bennetek, akik bátrabbak voltatok, mint mi, és otthon maradtatok; azt üzenjük, legyetek ravaszok, mint a róka és okosak, mint a kígyó, hogy élhessen bennetek a nemzet.”

*

Valaki, akinek orvosi diplomája van, bemagyarázta a családomnak, hogy az anyám betegsége az idegességtől van, az idegesség pedig miattam. Summa summárum, ha hazamennék, meggyógyulna….

Válaszként itt a levelem, aminek egy változata valaki zsebében ért Magyarországra:

„Drága Mama és Kedves Testvéreim!

A leveleitekre válaszolva írom, hogy a hazamenetel egyelőre nem jöhet szóba. Ha én akarnék is hazatérni, le kellene beszélnetek róla.

A Körúton kószáltunk egy rádiós kollégával (akit ismertek, és tudom, tiszteltek) úgy november tizedike körül. Amit ő mondott, az emlékezetembe ragadt: »Itt már csak statisztálni vagy – ami még rosszabb – asszisztálni lehet!«

Sem fizikailag, sem erkőlcsileg nem lennék biztonságban. Nem akarok eszközzé válni. Nem azért, mert »kompromittáltam« magam annak idején. Azért, mert nem akarom magam kompromittálni most.

Nem csináltam semmi különöset. Nem azért jöttem el, mert halálbüntetéstől féltem, bár egy időszakban súlyos büntetés járt és jár még ma is a sztrájkért. Azért jöttem el, mert én sem, mint úgyszólván minden újságíró-kollégám, nem akartam nekik dolgozni. És volt a szervezetünk határozata. S ha végrehajtották azok, akiknek gyerekeik vannak, sokkal nagyobb áldozat, börtön árán is, én sem tehetek mást.

Egyébként józanul élek itt, és úgy tekintem ezt a helyzetet, mint átmenetit, míg haza nem térhetek.

A történelem majd nem azoknak ad igazat, akiknek több ágyújuk volt, és hatalmasabb támogatójuk, több lőszerük. A történelem máris azoknak adott igazat, akik becsületesek voltak és eszméikhez hűségesek az életük árán is.

Mi nem árulhatjuk el őket, akik élve maradtunk. A történelem nem annak adott igazat, aki kivégeztette az aradi vértanúkat!

Drága Édesanyám, nagyon, nagyon szeretnék veled lenni, de értsd meg, sok-sok olyan édesanya van, akiknek megölték a fiát. Hogy néznék az ő szemükbe?

Mondd meg, hogyan mennék ki mikrofonnal riportot csinálni? Mit mondanék, ha a letartóztatott társaimat keresnék? Hogyan mennék be egy iskolába tanítani? Nem tehetem!

Most nem mehetek.

Tizenéves gyerekek adtak leckét nekünk, öregeknek, tanároknak és nem tanároknak, abból, mi a becsület meg mi az igazság. Az életüket adták.

És én úgy fogom fel az igazságot, ahogy ők tanították. Az ő igazságuk az én igazságom.

Még azt hadd mondjam el, hogy senki nem beszélt rá az eljövetelre. Sem azok a barátaim, akik itt kinn vannak, sem azok, akik otthon maradtak. Inkább lebeszéltek.

Igazuk volt. Most már nem jönnék el, ha lehetne sem, mert nagyon kevesen jöttünk el.

De mert akkor eljöttem, most egyelőre nem mehetek vissza. Ismét mondom, egyelőre.

Figyelem, figyeljük az eseményeket. És rögtön hazamegyünk, mihelyt nem kell megtagadnunk a forradalmat és önmagunkat. Ha becsületesen élhetünk otthon.

Nagyon kérlek benneteket, hazamenetelről többet ne írjatok! Kár a leveleket megterhelni ezzel a vitával. Ti másképp gondoljátok, mint én, de ne írjátok le. Ha egy kicsit szerettek, ne írjatok erről.”

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben