×

Jovan háborúról álmodik

Haklik Norbert

2007 // 03
Most pedig indulok Jovanért a bolnicába, mondta János a nyári konyha meg az asztalosműhely sarkában, a maga gyártotta kisasztalnál, merthogy János asztalos, sokak szerint Kovin, e Temeskubinnak, valamint Kevevárának is nevezett dél-bánsági városka legjobb asztalosa, cégérként kint is lóg a házuk kapuja felett egy fényesre polírozott asztallap, rajta a gazda mesterségét jelző, szerb nyelvű felirattal: stolar, persze ez a felirat a környék lakói számára semmiféle új információval nem szolgál, merthogy Jánost mindenki ismeri és elismeri, talán csak a szomszédos falu, a magyarlakta Székelykeve plébánosát, Ziegler tisztelendőt kivéve, legalábbis erre vall az, hogy amikor János új oltárasztalt faragott a székelykevei templom számára, és éppen karácsony előtt, ádvent utolsó vasárnapján végre elnyerte méltó helyét az istenházában a hónapokon át farigcsált-satult-gyalult, míves bútordarab, nos, akkor Ziegler tisztelendő, hogy, hogy nem, elmulasztotta Jánost külön is meghívni a karácsonyi éjféli misére, persze a becskereki püspök később írásos oklevélben is megköszönte Jánosnak a jó szándékú, egyszersmind nagy szakértelemről tanúskodó adakozást, ám a székelykevei tisztelendő udvariatlansága felettese illemtudó gesztusának dacára is mindig tüske maradt János körme alatt, biztos mert református vagyok, vélte meglelni János az egyházférfi bárdolatlanságának indokát minduntalan, amikor szóba került a számára oly fájó emlékű eset, nem megyek én hozzá misére, még ha Gábriel arkangyal ministrál is neki, tette hozzá ilyen alkalmakkor ott, Kovinban, a kerti sarokasztalnál, ahol nyaranta üldögélünk mindig, amikor egy-két napra meglátogatom őket, egészen azóta, hogy valamikor az elmúlt évszázad utolsó évtizedében, a környékre telepített bukovinai székelyekről szóló riportomhoz gyűjtve anyagot, teljes véletlenségből elvetődtem hozzájuk, ugyanis János felesége, Katica Székelykevéről való, és ami a falu elnevezésének ismeretében aligha meglepő, maga is székely, ősei a madéfalvi veszedelem után keveredtek Bukovinába, ahonnan az elmúlt előtti, tehát a tizenkilencedik század végén telepítették őket ide, a majd két kilométernyi széles Duna mellékére, azonban János, bár ezen a tájékon így volna kézenfekvő, nem székely, az ő ősei valahonnan Békéscsaba környékéről keveredtek a déli végekre hajdanán, és ebben a családi legendárium szerint az ük-ükapa leküzdhetetlen kártyaszenvedélyéből fakadó adósságnak is komoly szerepe volt, minderről szintén ott, a kovini-temeskubini kisasztalnál szereztem tudomást, ahonnan most Katica utánakiáltott Jánosnak, hogy a bolnicába tartván szóljon be Bojanéknak is, hogy jöjjenek, aztán hozzám fordult, hogy megsült a sajtos kifli, úgyhogy menten fel is keltem a kisasztaltól, aztán be a nyári konyhába, ahol már ott illatoztak a konyhaasztalon, tehát nem a nyáresti pálinkázásra való udvari kisasztalon, hanem az igazi, az étkezésre rendeltetett konyhaasztalon a szép, olvadt sajttól sárgálló kiflicskék, ugyanis Katica ragaszkodott ahhoz, hogy enni csak bent, a nyári konyhában, a konyhaasztalnál együnk, nem csak úgy, bárhol s bármikor, amikor ránk jön az ehetnék, elvégre nem viselkedhetünk úgy, mint holmi vadrácok, szokta mondani ilyenkor Katica, akinek persze semmi baja nem volt sem a szerbekkel és senki mással sem úgy általában, tehát a vadrác az ő szótárában valóban csakis a vad rácokat jelentette, ültem én ott, Kovinban, az asztalosműhely és a nyári konyha sarkában álló kisasztalnál magyarral és székellyel éppúgy, mint szerbbel, románnal és horváttal meg ezen nemzetségek mindenféle arányú elegyüléséből fogantatott egyénekkel is, merthogy Katicához és Jánoshoz előszeretettel jártak a szomszédok, és a szomszédok között is akadt mindenféle nemzethez tartozó, úgyhogy néha meg is keveredtem, ha a betérőt magyarul köszöntöttem, rendre kiderült, hogy szerb az illető, olykor pedig, ha tört szerbséggel köszöntem rá, azt nem értette az érkező, miért nem magyarul szól hozzá ez az ismeretlen valaki, ha ő maga is magyar, Bojanék esetében aztán még ennél is komplikáltabb volt a felállás, merthogy Bojan macedón volt, a felesége, Fadila pedig bosnyák, azaz hogy pontosak legyünk, Boszniából való muzulmánok voltak az ősei, és maga is Mohamed hite szerint lett megkeresztelve, mondhatnánk, ha lehetne szó megkeresztelésről a muzulmánoknál, a pontosabb részletekről nem volt tudomásom, merthogy Fadilával és Bojannal soha annak előtte nem találkoztam, ugyanis ők még jóval a háború előtt kiköltöztek Franciaországba, és csak egy-két hétre, nyaranta utaztak haza, Kovinba, azaz Kevevárára vagy Temeskubinba, úgyhogy teljességgel a véletlennek tudható be, hogy én is akkor látogattam el Katicához és Jánoshoz, amikor ők is otthon voltak éppen, s így együtt ülhettünk a nyári konyha meg az asztalosműhely sarkába állított kisasztalnál, ahol ők már az előző napon is együtt üldögéltek, amikor én még indulófélben lehettem Budapestről, és Jánost a munkahelyéről kérdezve tudomást szereztek Jovan létezéséről, János ugyanis, mivel azokban a nehéz időkben túl kevesen tudták megfizetni a míves asztalosmunkát, már csak keresetkiegészítésként művelte eredeti mesterségét, ehelyett inkább a bolnicában dolgozott, amely szó szerbül kórházat jelent, ám ilyenképpen, hogy bolnica, Kevevárán és környékén csakis a helyi elmegyógyintézet megjelölésére használtatik, amely Szerbia leghíresebb ilyen jellegű szakintézménye, Szerbiában az őrültekről szóló viccek is rendre így kezdődnek: egy ember Kovinból, ami a legkevésbé sem hízelgő tény a koviniakra nézvést úgy általában, mindenesetre János nem sokat panaszkodott, csak néha látszott rajta, igencsak megviseli, hogy a karbantartói munkát, amelynek elvégzésére leszerződtették a gyógyintézménybe, ily szokatlan körülmények között kell végeznie, mármint hogy esetenként úgy kell üveget cserélnie az ablaktáblában, vagy kicsorbult széklábak helyébe újabbakat enyveznie, hogy közben pár méterre tőle valamelyik ápolt éppen a saját fejét veregeti a falba ütemesen, de mondom, János száját egyetlen zokszó sem hagyta el, ha a bolnicában uralkodó állapotokról kérdeztem, csak rendre olyasformán felelt, hogy bizony nem bakfisoknak való látványosság, meg hogy pénzért sem mutogatná, majd kissé vidultabban mindig hozzátette, hogy legalább érdekes emberekkel lehet odabent megismerkedni, hát épp ezen érdekes emberek egyike volt Jovan is, aki szabad idejében, márpedig szabad ideje bőven lehetett odabenn, képeket festegetett, a hilandari kolostor éppúgy vászonra került ecsetvonásai nyomán, mint Rigómező vagy éppen a szerémségi dombvidék régi pravoszláv kolostorai meg templomai, igaz, a perspektívával Jovan hadilábon állt, a templomok falai kissé mindig széttartottak, a gömbölyded kupolák rendre billegni látszottak a vaskos tornyok tetjén, ám mindeme fogyatékosságaik ellenére szuvenírnek egészen megfeleltek Jovan pingálmányai, éppen emiatt döntött úgy Fadila és Bojan is, hogy rendelnek egy festményt a bolnica eme, a környéken már meglehetős hírnévnek örvendő ápoltjától, aki mellesleg a gyógyintézmény azon bentlakói közé tartozott, akik kísérővel bármikor kiléphettek a magas, szögesdrótban végződő falakon túlra is, így annak sem volt akadálya, hogy Katica és János messzi idegenbe szakadt szomszédai személyes megbeszélésen tudassák Jovannal a készítendő festménnyel szemben támasztott kívánalmaikat, és nem sokra rá, hogy János elindult a bolnicába Jovanért, meg is érkezett Fadila és Bojan, pálinka is rögvest került a kisasztalra ott, a kovini nyári konyha és az asztalosműhely sarkában, aztán alighogy koccintottunk a megismerkedés örömére, ismét nyílott a ház kapuja, és belépett rajta János meg egy csüngő bajszú, ábrándos szemű, őszes úriember, övig kigombolt, rövidujjú ingben, hát ő volt Jovan, Kevevára elmegyógyintézetének tiszteletbeli művésze, és miután a megismerkedés örömére ő is felhajtott egy kupica pálinkát, a zsírpapírral fedett csomagból, amelyet a hóna alatt hozott idáig, egy pasztellkép került elő, pravoszláv templomot ábrázolt, amelyben a Katica és János kotori fényképein látott istenházák egyikére véltem ráismerni, bár a templom feltehetően a nagy földrengést követően állhatott modellt Jovannak, ugyanis ennek kissé szédelegtek a falai, nemigen álltak egymással párhuzamban a tetején a cserepek, és a bejárat előtt álldogáló pópa testtartása is erős csípőficamra vallott, azonban ez Fadila és Bojan számára nem jelentett akadályt, elismerő arckifejezéssel vizsgálgatták a pingálmányt, és már éppen alkudozni kezdtek volna a készítendő műalkotás vételárára, amikor Jovan felhajtott még egy pálinkát, és mondani kezdte, hogy ha éppen arra van igénye a megrendelőnek, akkor ő a Szent Szüzet is szívesen megfesti, karjában a gyermek Jézussal, és nemcsak pravoszláv templomokat, hanem katolikusokat vagy protestánsokat is akár, mondta Jovan, aztán, szavainak további jelentőséget kölcsönzendő, kihúzta magát a lócán, mutatóujját a magasba emelte, jelentőségteljesen felsóhajtott, és hozzátette, hogy azért festi ő meg a legkülönfélébb felekezetekhez tartozó templomokat is, mert mindannyian ugyanabban az Istenben hiszünk, és ezt az istent nem Allahnak hívják, Katica e szavak hallatán bizonyára megsejthetett valamit a folytatásról, mert fészkelődni kezdett ültében, mire Jovan tovább mondta, hogy ő odahaza, Boszniában is tisztességes emberként viselkedett, nem vitt el a muzulmánoktól egyetlen színes televíziót, mikrohullámú sütőt, de még egy táskarádiót sem, hanem egyszerűen csak lemészárolta a mudzsahedineket, meg mindenkit, akit odabent talált a házakban, mert mindannyian ugyanabban az Istenben hiszünk, és ezt az istent nem Allahnak hívják, erre már nemcsak Katica feszengett, hanem az egyetlen Jovant kivéve mindenki a nyári konyha meg az asztalosműhely sarkába állított kisasztal körül, de éppen Katica volt az, aki először szólalt meg, és ráripakodott Jovanra, hogy ezt most azonnal fejezze be, és takarodjék vissza a bolnicába, mert éppen oda való, de Jovant nem is kellett soká ösztökélni, rögvest visszacsomagolta a zsírpapírba a pingálmányt, mindenkitől tisztelettudóan elbúcsúzott, és elindult Jánossal a kapu felé, Katica ekkor még utánamormogott valamit szerbül, ha jól értettem, olyasvalamit, hogy istenverte gyilkosa, mire Jovan visszafordult, tekintete megtelt hálával, és valami lélekmélyről fakadó megnyugvással nézett vissza Katicára, aztán folytatta útját a bolnica felé, mondanom sem kell, ezzel végérvényesen el lett rontva a délután, Fadila és Bojan is rövidesen hazamentek, miután alaposan, de korántsem az érkezésüket követő lelkesedéssel kitárgyalták a rokonság hogylétét és a család fiataljainak tanulmányi előmenetelét, Jovanról azonban egyetlen szó sem esett, és én sem firtattam Katicáéknál a kellemetlen végkifejletbe torkollott festményszemlézés során elhangzottakat, csak másnap, az elutazásom előtt elköltött utolsó reggeli után, a jó sűrű török kávét szürcsölgetve jegyeztem meg óvatosan, hogy bizony néha a legnagyobb gonosztevőkön sem látszik, mekkora gazemberek, mire Katica elmosolyodott, kissé tanárnős arckifejezéssel rám pillantott a szemüvege fölött, aztán úgy felelt, hogy Jovan, ha igaz, amit beszélnek róla, egyáltalán nem gazember, csak szeretne az lenni, erre én igen nagy szemeket mereszthettem, merthogy végül Katica töviről hegyire elmesélte, amit a koviniak és a környékbeliek tudni véltek a bolnica piktoráról, miszerint Jovan, mielőtt átmenekült volna a maradék Szerbiába, és ki tudja, hogyan, bekerült volna Kevevára nagy hírű gyógyintézményébe, a Szarajevót környező bércek egyik kicsiny, szerblakta falujában éldegélt, mi több, nem csupán éldegélt, hanem meglehetősen jó körülmények közepette múlatta napjait, lévén hogy képeit rendre lent, Szarajevóban, a Bascsarsiján adta el jó pénzért az egyszervolt ország legkülönbözőbb vidékeiről és külországokból is odaérkező turistáknak, persze akkoriban még nemcsak enyhén széttartó falú pravoszláv és katolikus templomok, hanem a perspektíva szabályai szerint legalább ennyire tökéletlennek mondható mecset-, minaret- és türbéábrázolások is szerepeltek Jovan kínálatában, aki művei eme fogyatékosságainak dacára is szépen eléldegélt pingálmányaiból nála jó évtizeddel fiatalabb kedvesével, a szépséges Szelmával, aki, mint Katicától megtudtam, a Jovan történetét jól ismerők szerint valóságos múzsaként ösztökélte alkotásra a falucska eme derék piktorát, csak amikor ideje lett, hogy ne illjen többé egyszerre kínálni katolikus és pravoszláv templomok meg muszlim mecsetek képmásait a Bascsarsiján, csak akkor kezdtek el lanyhulni a szépséges Szelmában a Jován iránt táplált gyöngéd érzemények, amely érzemények lassanként a szomszéd, a napi politika dolgait meglehetős lelkesedéssel követő Dragoljub személyében leltek újabb célszemélyre, aztán egy napon ez a Dragoljub lehozott a padlásról egy távcsöves puskát, és maga is elkezdett célszemélyeket keresni odalent, Szarajevóban, amelyre remek panorámát és belőhetőséget nyújtott a hegyi falucska, aztán Dragoljub a falu bátrabb férfiúinak társaságában hamarosan már a Szarajevón belül húzódó frontvonal tájékára is bemerészkedett, olykor egy-egy táskarádiót, mikrohullámú sütőt vagy éppen színes televíziót is magával hozott, és persze lemészárolta a mudzsahedineket, meg mindenkit, akit odabent talált a muzulmán házakban, egy idő után pedig, amikor visszatért otthonába a portyázásokról, már mindig a szépséges Szelma fogadta odahaza ezt a Dragoljubot, legalábbis, mint Katica elbeszéléséből kiderült, ezt lehetett tudni az akkor történtekről, meg annyit, hogy Jovan ezen események után került ide, a maradék Szerbiába, Kevevára, azaz Kovin, vagy ha úgy tetszik, Temeskubin bolnicájába, ahol mindegyre csak festegeti a pasztellképeit a széttartó templomfalakkal, közben pedig egyfolyvást arról beszél, hogy odahaza, Boszniában mekkora lelkesedéssel öldöste a mudzsahedineket, meg mindenkit, akit a házakban talált, legalábbis így mesélte Katica, aztán megkérdezte, elkísérem-e Ziegler tisztelendő miséjére, amire igennel feleltem, erre János megjegyezte, hogy akkor inkább ő is velünk jön, mert ha nem fuvarozna el minket autóval Székelykevére, s hozna vissza a mise végeztével menten a kovini buszállomásra, akkor nemigen érném el a Belgrádba tartó autóbuszjáratot, s bizonyára lekésném a Budapestre tartó expresszt, erre persze tüstént eszembe jutott, hogy Belgrádba nagyjából félóránként indul busz Kovinból, de hallgattam inkább, aztán amikor János leparkolta az autót a székelykevei templommal szemben, Katica, azzal a félig kacsintós nézésével, amellyel akkor szokott nézni, amikor többet mond, mint amiről a szavai szólnak, megkérdezte tőle, nincs-e kedve neki is bejönni, mire János mormogott valamit, aztán mégis belépett velünk a székelykevei istenháza ajtaján, a mise végére még az éneklésbe is egészen belejött, csak a hiszekegyben mondott katolikus helyett egyetemes keresztyén anyaszentegyházat, ahogy igazi kálomistához illik, aztán vége lett a misének, mi mindhárman be a kocsiba, egy gyors, de nehéz szívű búcsúzkodás a kovini buszállomásnál, én pedig alig félórányi zötykölődés elteltével még egyszer, utoljára megnéztem Belgrádot olyannak, amilyen addig volt, ugyanis amikor legközelebb jártam arrafelé, akkor már egészen másmilyen volt ez a Belgrád, akkorra a Dunán s a Száván átívelő hidakból már csak a folyóba omlott, megfeketedett acéltorzók maradtak, vagy nemrégiben emelt, fiatalságuk ellenére is meglehetős búskomorságot árasztó hídárvák íveltek a régiek helyén a partok között, a Hotel Moszkva ablakai a szemközti épület kormos falromjaira nyílottak, és helyenként üszkös bemeneti nyílások jelezték a romokon, hogy a NATO-rakéták bizony azt is tudták, hol kell befordulniuk alig néhány méterrel röpülve az aszfalt felett, Belgrád meredek hegyi utcáinak sarkán, hogy aztán egy újabb kanyart véve éppen a megfelelő emeletnél, a megfelelő ablakon át robbantsák omladékká az áldozatuknak szánt építményt a bűnösnek ítélt városban, kevéssel odébb Kevevára felé, Pancsován az olajfinomító beton- s acélhalmaza olyannak tűnt, mintha egy elmeháborodott futurista festő álmodta volna vászonra a rombolást, s mikor végül, akár a régi időkben, leültünk Katicával és Jánossal ott, Kovinban a nyári konyha és az asztalosműhely sarkába állított kisasztalhoz, János hamarosan arról kezdett beszélni, hogy amikor a Duna túlpartján, Szmederevón égett a finomító, akkor néha még éjféltájt is nappali világosságban olvasgatott az olajtartályok lángjának tizen-egynéhány kilométerről is odavilágló fényében, odakint, a kisasztalnál, ahol már soha többé nem üldögélt Jovan, ugyanis a bombázás száz-egynéhány napjának egyikén a kovini bolnica is találatot kapott, két rakéta csapódott be a gyógyintézménybe, az egyik a szögesdróttal fedett betonfalat tette a földdel egyenlővé egy jókora szakaszon, a másik pedig a kórház falába robbantott jókora lyukat, emberéletben azonban nem esett kár, hanem az amerikai bombázógéppel viszont történhetett valami, ugyanis miután a pilóta a téves eligazításnak vagy csupán valamiféle navigációs hibának betudhatóan éppen a kevevárai bolondokházára eresztette rá pusztító rakétáit, megbicsaklani látszott a levegőben a gépmadár, egyik szárnya alól súlyos füstfelhőt kezdett eregetni, aztán valahol a Kovin melletti tanyák környékén nagy lángfelhőt hagyva maga után belecsapódott a zsíros dél-bánáti földbe, erre aztán, legalábbis Katica és János így mesélték, ujjongva rohantak ki az épület falán tátongó kormos nyíláson, majd a szanaszét robbantott kerítés romjain át mind a kevevári bolnica lakói, és meg sem álltak addig a pontig, ahol a gép roncsaiból égnek kígyózó füstcsík jelezte a becsapódás helyét, addigra persze már a környék tanyáiról is odaértek kaszát, fejszét vagy éppen Kalasnyikovot lóbálva a parasztasszonyok s a parasztemberek, de a pilótának már nyomát se lelték, állítólag menten a katapultálás után kimentette egy deszantos egység, amely Magyarországról, helikopterrel indult a légi szerencsétlenség helyszínére, legalábbis valami ilyesmi sejlett ki a későbbiekben a híradásokból, így hát végképp bizton állíthatjuk, hogy emberéletben valóban nem esett kár, csak a gép összeolvadt roncsait ugrálták körbe örömtáncot járva a környék parasztemberei meg a kevevári elmeispotály lakói, mígnem a katonaság és a rendőrök is megérkeztek a helyszínre, ez utóbbiak gyűjtötték össze és vitték vissza a kórházba mind a kovini bolnica lelkesen ujjongó, derék bolondjait, az egy Jovant kivéve, neki ugyanis nyoma veszett, s hogy a későbbiekben hogyan alakult a sorsa, arról semmi biztosat nem tudhatni, némelyek azt beszélik, ismét elmegyógyintézetben múlatja napjait, csak épp nem Kevevárán, hanem Versecen, a kevésbé földhözragadt elképzelések szerint beállt valamelyik hadosztályhoz, hogy önkéntesként küzdjön az agresszorok ellen, s valamelyik légvédelmi ütegnél lelte halálát egy NATO-rakéta által, azonban, mint Katicától és Jánostól megtudtam annál a dél-bánsági kisasztalnál, olyanok is akadtak, akik azt állították, hogy Szarajevóban, a Bascsarsiján találkoztak össze egy ábrándos szemű, nagy bajuszú, őszbe hajló üstökű férfiemberrel, aki feltűnően hasonlít a kovini bolnica hajdani Jovanjára, és a turistáknak pingálmányokat kínál, amelyek kissé széttartó falú pravoszláv kolostorokat, katolikus templomokat és muzulmán mecseteket ábrázolnak, ha pedig valamelyik érdeklődő közelebb lép, arról kezd szónokolni, hogy vásároljanak csak tőle bátran bármit, elvégre mindannyian egy istenben hiszünk, néha hajlok rá, hogy higygyem, valóban Jovan lehet ez a hóbortos piktor, csak azt nem tudom, ugyan mit vélhet látni azzal az ábrándos tekintetével, miközben a portékáit árulja, vajon most is háborúról álmodik-e, vagy pedig szépséges, hajdanvolt Szelmáját képzeli vissza Dragoljub öleléséből a saját karjaiba Jovan.

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben