×

„Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” – Hátrahagyott följegyzéseim

regényrészlet, 2. rész

Bálint Péter

2007 // 03
2.

A házunkat elpusztító rettenetes tűzvész óta édesanyámmal egy fedél alá szorultam, s ez a szükségből fakadt együttlét újból visszaröpített a múltba, mivel azzá a gyermekké váltam, akit odaadó szeretettel dajkált az anyja, leste minden óhaját és kívánságát. Bármily tapintatos és áldozatkész is anyám, csak az én szégyenteljes elesettségemnek, erőtlenségemnek köszönhető, hogy nem okoz nagyobb gondot a közös szobába való összezártság. Néha ugyanis félrebeszélek a láztól, hörgök és hánykolódom, elveszítem az eszméletemet, s amikor felriadok, körbejáratom homályos tekintetem, hogy fölmérjem, mi is történt velem; látom az aggodalomtól elgyötört arcát, látom az ugrásra kész alakját, ahogy ívben meghajlik a háta, mozdulatlanná merevedik a karja, és feszülten várja a pillanatot, amikor a segítségemre kell sietnie. „Férfiember szégyenkezik, ha kiszolgáltatott, akár csak az életet adó anyjának is. De hidd el, a fordítottja is igaz. Az anya viszont azért érez lelkifurdalást, hogy neki kell istápolnia felnőtt gyermekét. Apád éppoly nehezen viselte gyámolításomat, ahogy te, Mihályom!”

A lázban fakadt látományok és a szendergés közben éledt emlékképek kiragadtak nyomorúságos helyzetemből, feledtem fulladásomat, testi kínjaimat, főfájásomat és görcseimet, egyszóval álmodozóvá váltam, olyan holdkóros lénnyé, aki egyre gyakorlottabban és magabiztosabban fordult képzeletéhez és az általa szült képekhez, hogy némi nyugalomra találjon a szenvedés óráin.

Jön az álom, s mindent pihenésre hajtja,

Lágy karjain fáradt érzékenységinket
Ringatja s egy másik világba tesz minket,
Hol sok ezer képpel elménk játszódtatja
Valóság képébe tűnő ábrázatja.

Némelyek javíthatatlan álmodozónak, aluszékonynak mondottak, mások egyszerűen lustának és nehézfejűnek kiáltottak ki, holott csak félénk és visszahúzódó gyermek voltam, nemigen viseltem el az erőszakos, nagyhangú, saját erényeiket fennen dicsérő, másokat dicstelenül ócsárló, áspiskígyó nyelvű embereket, ezért inkább jámbornak mutattam magam, csak hogy békén hagyjanak. Színlelés volt ez a részemről, vagy különbféle maszkok mögé rejtekezés? A magamfajta érzékeny és sebezhető lélek nehezen bírja a közönséges suhancok molesztálását, márpedig e vidéken inkább bunyikok, mint filozófus természetű gyermekek születnek többségben – annak ellenére is bizton állítható ez, hogy városunkból évente több tíz útra kelő deák fordul meg valamelyik európai egyetemen, hogy különbféle tudományokban és nyelvekben magát pallérozza. Egyébként is, ha írói talentummal van megáldva az ember, csakhamar kirekesztve érzi magát a kálomista hívők seregén, már ha nem kizárólag csak az Urat dicséri. Amennyiben pogány Múzsák kegyét és kedvét lesi, gyanússá válik, ezért ajánlatosabb a liturgiában és a Szentírásban is edzenie magát, nehogy az emberek ítéletével szembemeneteljen, mert a sokaság nyelve képes elveszejteni az embert. Olyan korban, amikor mindenki retteg valamilyen oknál fogva – ki attól fél, hogy a katolikusok iránti tiszteletlenséggel, a császárral és rendeleteivel szembeni engedetlenséggel, esetleg egyenesen felségárulással vádolják be; ki nem alhatik nyugodtan, mert egy jóakarója gátlástalan haszonszerzéssel panaszolja be a céhmesternél; kit gyötör a nyavalya, hogy nem rabolják-e ki útonálló haramiák a távolabbi vásárba igyekvő szekereit, mivel valamelyik haragos rokona ellene szájalt a fogadóban, ahol a gazemberek tanyáznak –, jobban teszi az ember, ha nem heveskedik.

Deáktársaim az előkészítő osztályban örömmel köszörülték a csípős nyelvüket rajtam: kis idétlennek, sápkóros idiótának, varangyos békának és ragyás képűnek csúfoltak, holott jobban tették volna, ha magukba néznek, hiszen még hónapokkal az első osztályban való beiratkozás után is a betűvetéssel és olvasással kínlódtak. Ellentétben velük, e tudományokat én már rég elsajátítottam a szülői házban. Jó apámtól a latin szót tanultam (miként apámtól, ettől a világra nyitott és örökösen kísérleteinek élő embertől tanultam el a botanika és matematika, az alkímia és filozófia alapjait, melyek a többiekénél gyorsabb haladást szereztek nekem a stúdiumokban nagyobb diákként), s kedvemet leltem abban, hogy az idegenek és betegek előtt csakis deákul érintkezem vele. Apám műhelyében igazán sokféle beszédű ember fordult meg: görög és szász, poják és tót, román és ruszin, rác és rutén, szerb és francia; de mesterségre nézve felbukkant nálunk kádár és varga, kötélverő és mézeskalácsos, szappanfőző és szűrszabó, asztalos és tetőfedő, kalmár és pénzváltó egyaránt – úgyhogy elképesztő volt a sürgés-forgás és a bábeli nyelvzavar minálunk. Nem tűnt szokatlannak az idegen szó, már csak azért sem, mert a declinistáktól a tógátusokig mindenki a latint beszélte, a helybeliek és a vásárra érkező idegenek mégis csudálatosnak vélték a deák nyelvben való jártasságomat. E mutatványom láttán megnyúlt az emberek arca, nekem viszont egyre inkább nőtt a becsületem. „Ki sem nézné az ember ebből a kis göthösből, hogy efféle csudákra képes! Mondja csak, kirurgus uram, és magától is képes deákul mondatokat kikanyarítani, vagy csak esmétli a kegyedtől hallott szavakat, mint valami papagáj?” „Mondja csak, kirurgus uram, normális dolog az, hogy valaki hamarább beszél folyékonyan egy hótt nyelven, mint az ídes jó anyjáén? Már ne kövezzen meg tudatlanságomért, de van valami ördögi turpisság vagy születési eltérés e kivételes adomány mögött” – okvetetlenkedett apám másik betege, mintha valamiféle táltosnak vagy garabonciásnak születtem volna, mindenféléket pletykálkodtak rólam, később is efféle sületlenségekkel keserítve meg életemet.

Apám szelíden mosolygott, béketűrő és nehezen sérthető ember volt, szótlanságával és szeretetteljes mosolyával elnémította a kételkedőt, aki megszégyellte magát. Bennem egyre erősebben éledt a büszkeség, és Pegazusként szárnyalt a vágy, hogy megmutathassam rendkívüli képességeimet, és elkápráztassam vele apám hitetlenkedő pácienseit. Tudományommal elszórakoztattam magam, ám fogalmam sem volt róla (ugyan honnan is lett volna?), hogy az idő és korom előrehaladtával az embereket egyre kevésbé lehet meghatni a tudással és nyelvekben való jártassággal, inkább természetellenes dolgot látnak a talentumban, semmint jóra való képességet. Ezek az ostoba emberek hamar sütötték rá a náluk különbre a mágyikásság bélyegzőjét, akár a híres Hatvani professzorra. Nem is egy rendkívüli tudással és olvasásvággyal megáldott falusi tanítót, lelkészt vádoltak meg felkészületlenséggel, ördögűzéssel vagy istenkáromlással csupán azért, mert éjjelente sokáig égette a gyertyát, és tudásszomját igyekezett kielégíteni. Azt is később értettem meg, hogy a tudás nem mások elkápráztatására, hanem a közösség szolgálatára adatott nékem. Korán a gőgösség hintaja elé kötöttem magamat, és szilaj paripák erejével húztam fogatomat, mit sem sejdítvén arról, hogy e keresztyénietlen bűnömért mily sokszor meglakolok.

A deák nyelv maga a mystérium, a titkok titka, melyet csak a beavatottak esmérhetnek. Az álmodozásaim és búvárlásaim eszköze és tárgya is volt egyben a deák nyelv, s amint oly fokon birtokoltam a grammatikát, hogy a Kollégium Bibliothécájában az antik tematikájú könyveket forgathattam, belevetettem magam a latin nyelvű irodalom bőségesen áramló folyamába, s nem győztem áldozni a mythologia, a história és a római kori poézis oltárán. Testvéremnek véltem valamennyi istent, héroszt és áldozárt, s nővéremnek hívtam minden istennőt, nimfát és hetérát. Együtt verseltem Catullusszal és Horatiusszal, hexametereiket próbáltam – több-kevesebb sikerrel – átültetni a kies magyar nyelvbe. Éjjeleken át égettem a sercegő gyertyát, kerestem a zaklatott lelkemre gyógyírt adó szavakat, s minél inkább feledni vágytam magánosságomat, annál magánosabb lettem a literatúra áldozáraként. Akkori lelkiállapotomat egy Bessenyei Sándorhoz írott levelemben fejeztem ki a legjobban:

Én pedig számkivettetve az én hazámban, únalommal húzom komor napjaimat, s csak úgy vagyok boldog, ha egy új világot találok számomra, ott respublicát és Filadelfiát építek magamnak, – és mint Franklin (…)  – itten ŕ la Robinson élek – nincsen senki vélem és mellettem csak a bóldog magánosság.  Vagy néma barátim társalkodnak vélem, vagy magam – én pedig magamban mindent feltalálok. – Nem kevély szó ez! Mert magamban feltalálom az én barátaimat is, feltalálom az jóltévőimet is, feltalálom, Uram, az Urat is. A könyvek többnyire időtöltő barátim, ezek kézen fogva vezetnek a természetnek szentek-szentébe. Nem gonoszok ezek, mint az emberek, akiket a haszon vezet orroknál és kezeknél fogva. Nem gonoszok. Én ezek közül a pappal is, a szegénnyel is, a gróffal, a királlyal is egyaránt társalkodom, és ami az emberek között a természeti originális egyenlőséget helyreállítja, csak a könyv és koporsó. De ha ezek nem vólnának is, a természet és az ész olly kimeríthetetlen könyv, amellyből az ember hóltig tanulhat. – Én ugyan, ha soha annyi tehetségem nem lész is, hogy könyvházam lehessen, tudom, hogy tökélletesíthetem lelkemet, megütöm homlokomat s egy Minerva pattan ki belőle, egy szűz, egy nyájas s még egy fegyveres Minerva. – De reménylem, annyi pénzem csak lesz, hogy filozófusnak egy Helvétiust, poétának egy Pópet vehetek. Akkor csak az ég három olyan szívet teremtsen az én számomra, mint az Úré, nem fogom sem a lármás bálokat s paszomántos dictatori barátokat, sem az arannyal és mollyal bévont gazdag bibliothékákat óhajtani. Addig pedig öleljük meg egymást, Uram, a világon kívül s képzeljük azt a bóldog időszakaszt, amellyben a természet fel fogja emelni az ő mindenható szavát és az emberek elhányván azt a kevély és fanatikus lélekkel felszedett mennyei pávatollakat, magok is mind emberek lésznek, érezni, gondolkozni és szeretni fognak.

A mi együttlétünk ugyan már kevés, mert az Úr idős, én pedig – meglehet, hogy az Urat megelőzöm, s akkor vagy örűlni fogunk újonnan lett társalkodásunknak vagy a mibelőlünk lett semmi el nem vádolandja semmiségünket (…).

Legfőbb szenvedélyem az olvasás volt, az oskolában és nádfedeles házunkban, a madártrillázástól hangos erdőben és rózsaillatú kertünkben napestvélig görnyedtem a könyvek fölött, s noha a szomszédok álnok módon szapulták az apámat: ugyan miért is hagyja, hogy ily naplopó legyek, bölcsen hallgatott, s nem osztotta e mocsár-lelkűek igazságát. Apám konok és önfejű természet volt, akárcsak én; ha valamit a fejébe vett, képtelenségnek tűnt eltántorítani tőle, holott a szokatlantól és újításoktól örökösen rettegő cívisek állandóan eltántorítani óhajtották őt: saját érdekében, talán hogy velük azonossá váljék. „A sok betű holdkórossá teszi a fiatalurat! Becsülete vagyon egy tanítónak vagy pásztornak is, az egyszer szent igaz, de egy ügyes mesternek vagy fortélyos kalmárnak még több! Nem is szorulnak kegyelemkenyérre, mint a deákurak!” – vetette oda foghegyről apámnak a gőgös pékné, aki valahányszor csak cipót vagy lisztet küldött be a Kollégiumban lakóknak, egy árkusra jegyezte föl az adakozás dátumát és a matéria mennyiségét, nehogy fukarsággal vádolhassák. Noha senki sem merészelte volna megsérteni az apámat, a városszerte elismert Weszprémi doktor kebelbarátját és első számú segítőjét, de az alig leplezett irigység vagy mérhetetlen butaság s az abból fakadó kivagyiság, önfejűség mondatott efféle épületes „igazságokat” a szomszédokkal.

Az összes isten közül Pan és Apollon Musagetes állott szívemhez legközelebb: az erdei csalitosban mezítelenül lopakodó s a folyamokban megmerülő isten, ki csalfa nimfákkal kergetőzik zöld barlangokban; s a lantjával állatokat és embereket egyként elbűvölő versfaragó isten, ki jól érzi magát ideál-világában, melyet a szépség és szívjóság népesít be. Meg is kaptam később a magamét, mondván: nem vagyok én keresztyén hitű ember, mivel jobban esmérem az antik isteneket és pajzán históriáikat, mint a Teremtő Urat és a próféták könyveit vagy bibliai példázatokat. Pereljetek csak, pereljetek, nincs kedvem hadba szállni ilyesfajta ostobaságokat szajkózókkal! S mivel a magaménak tudhattam a sokaság megvetését, módos polgárokét és mihaszna talpnyalókét egyaránt, testemben éreztem Ferenc zsigeri vágyát a nincstelenekkel és leprásokkal való együttlétezésre. Inkább vágytam magam is prédikálni a madaraknak, mint verset mondani kalmároknak; inkább vágytam a kollégiumi cellámban időzni, mint mesterek tisztaszobájában a szépet tenni, magamat mórikálni egy fehérnépnek.

Estvénként apám mellé kucorodtam, ha a gyertya imbolygó fényénél valamelyik füveskönyvét, Gessnerét és Hatvaniét vagy híres medicus-elődjének, Paracelsusnak az opusát bújta, s nem győztem nyiladozó elmémbe vésni a hallott ösmereteket, s mivel apám rendszerint a gyógyfüvek nevének sorolásával és a latin igék fennhangon való ragozásával ringatott álomba, nem szívlelhettem meg a pórias meséket, melyekkel kicsinyeket szokás álomba ringatni, holott a mesés történeteket és tündérmeséket nagyon is óhajtotta a szívem, mely fogékony volt a jótéteményekre és az igazságra. Pedig apám műhelyében gyakorta feltűnt az egyik közeli falu hivatalos mesemondója, aki – hogy a várakozás idejét elűzze – hátracsapta fejében a posztókalapot, méltósággal megpödörte hófehér bajuszát, és rögvest a hallgatóság elé varázsolta hol a Fehérlófia, hol Mátyás király csodálatos történetét. Oly beleérzéssel és színpadias gesztusokkal adta elő mondandóját, hogy mozdulni sem volt kedvem, hiába hívott a kötelesség; s amint magamra maradtam, utánozni kezdtem gesztusait, fintorait és hanghordozását, melyek emlékezetessé tették alakját előttem. Ekkoriban alakult ki utánozási szenvedélyem, s ha tehettem, más szóval magamban voltam otthon, s a tükör előtt álldogáltam, mindenkit iparkodtam életre kelteni, mímesként mulatságossá tenni különös és sajátlagos beszéde és viselkedése alapján. „Te kis csibész! Addig vágod a grimaszokat és utánozol másokat, hogy megbüntet az Isten, és meglásd, kővé meredsz! Gondja van ám az ilyen neveletlen, szégyentelen, másokon csúfolkodó gyermekekre” – förmedt rám a vásárban egy portékáját hangosan és széles gesztusokkal ajánlgató, terebélyes alkatú parasztasszony, öklét rázva haragosan felém, ami még mulatságosabbá tette az érdeklődők szemében. Nem értettem, mi köze van az én tréfálkozó kedvemhez és színészi alakításomhoz az Istennek, hiába igyekeztek az elmémbe vésni a tényt, hogy az „Isten szeme mindent lát”, gyermekfővel ugyanis meg voltam győződve arról, hogy ilyesfajta csip-csup csínytevések megítélésére nem vesztegeti az idejét az öreg Isten, mint egy pálcával deákokat riogató tanító, aki persze nem rest lesújtani a legkisebb rendzavarásért vagy tiszteletlenségért. „Én ám úgy elbújok az Isten elől, hogy sohasem talál meg, s nem fog tudni megbüntetni! Olyan rejtekhelyem van az én nagyapám házánál, hogy még a pandúrok sem találnak meg, nemhogy az Isten!” – s öntudatosan csaptam hátra a fejem, többé rá sem néztem a fenyegető vénasszonyra.

Olvasmányélményeim közül is kiemelkedik a gondolkodásomat és személyemet leginkább meghatározó Rousseau, akinek vallomásait és más opusait nem szűntem meg sohasem a magamévá tenni s általuk szemlélni a világot. Hála Istennek, a Kollégium Bibliothécájának igazgatója, Sinai Miklós rektor úr (hogy valójában kinek a biztatására és kinek az engedélyével, az engem teljességgel hidegen hagy ma is, mint hagyott egykoron) idejében meghozatta mind Voltaire, mind Rousseau munkáit, melyeket óvatosságból rejtegettek a nagy nyilvánosság elől, nem is kölcsönözhették ki, csak a legjobb tanulmányi eredményt felmutatók. Nem kölcsönözhették, mert a törvény szigorúan tiltotta efféle rebellis szerzők minden munkáját, különösen azokat, amelyeket hazájukban megégettek, s a professzoroknak és a kontraskríbáknak előírta a superintendentia, hogy állandó jelleggel és részrehajlás nélkül ellenőrizniük kell a diákok olvasmányait. Szerencse, hogy nem vették olyan szigorúan ezt az előírást sem a Kollégium elöljárói, sem a világi felügyelők. Budai Ézsaiás egyszer maga mondotta: „Nem lehet úgy szélnek ereszteni a jövendő művelt ifjúságát és az idegenbeli egyetemekre igyekvőket, hogy nem olvasták a filozófia és esztétika, a história és poétika legújabb eredményeit, szövegmagyarázatait. S ha valaki szóvá is tenné engedékenységünket, még mindig védekezhetünk akként: ahhoz, hogy felmérhessük, kicsoda is olvasta és magyarázta a tiltott tanokat, a kiebrudalt szerzőket, elébb magunknak kell megismerkedni e híres tanokkal és szerzőkkel.”

Ezeket az idegenből: francia, német és holland földről hozott kincseket a deákok nyelvtanulását segítő francia illetőségű mester útmutatásai és értelmezései alapján olvasgattuk cellánkban, s ha elakadtunk a filozófusok búvárlásában, mert egy-egy összetett mondat vagy a főgondolatot megszakítva egy közbeszúrt értelmezés túlságosan bonyolultnak tűnt fel előttünk, bátran fordulhattunk a nyelvmesterhez, segített megvilágítani a homályos részek értelmét és az összefüggéseket. Tanulási módszeremet illetően is ugyanazt mondhatom el, mint amit az én genfi mesteremnél olvastam: „Ha egy szerzőt olvastam, törvényszerűen átvettem és követtem minden gondolatát, anélkül hogy belekevertem volna a magamét vagy másét, és vitába szálltam volna vele. Így gondoltam: kezdjük azon, hogy akár igaz, akár hamis, mindenesetre világos gondolatokat raktározok fel magamban, míg fejem annyira telítődik velük, hogy képes az összehasonlításra és válogatásra. Ez sem tökéletes módszer, tudom, de tanulásomban bevált. Néhány éven át a mások feje szerint gondolkodva nem elmélkedtem, úgyszólván nem okoskodtam, azután már elég nagy ismeretanyagom volt, hogy beérjem önmagammal, és mások segítsége nélkül gondolkodjam.” Effajta előmenetelemet segítette állhatatos és tervszerű munkálkodásával az én első tanítom, Háló Kováts József, az Aeneis fordítója és a magyar verselésben útmutatóm, majd a későbbi években Nagy Sámuel és Fodor Gerzson, akik poétikai és metafizikai ösmeretekkel gazdagítottak, s legfőképpen bátorságot kölcsönöztek a különbféle versformák gyakorlására és a fordításokból leszűrt tapasztalatok összegzésére.

*

Most, hogy a tüdőgümőkór levert a lábamról, s jobbára egész álltó nap az ágyat vagyok kénytelen nyomni, melankolikus merengéseim közben váratlanul el-elszunnyadok, s amit korábban éberen, ámbár fáradtságtól és láztól elgyötört elmével gondoltam, egybeúsztatom az álombéli fikcióval, mely illékony természete szerint szüntelenül átalakul, végül semmivé foszlik az ébredés nyomán. A semmi ágába kapaszkodom, s lázálmaim jobban szemléltetik magános lételem kínját, a természetbe ojtódás archaikus vágyát, a Parnasszusra igyekvők közösségére találás szándékát, mint a mások szívét delejező szavaim. Lázálmaim és versbe öntött képeim abból a szempontból is összecsengenek, hogy önálló világot elevenítenek meg, melyet rajtam kívül másvalaki aligha lett volna képes létrehozni. Tudom, e csalárd játék nem méltó egy Rousseau babérjaira törő tudós elméhez, egy magát professzornak nevező, könyvtárosi állásért könyörgő poétához, mégis: a mélabút és szörnyű fájdalmakat csak a kedvet lohasztó realitás és ihletet serkentő képzelet szenvedélyes elegyítésével tudom messzire űzni, ha csak fertály órára is.

Mit értenek ebből a különös képteremtő és világalkotó szenvedélyből a makkegészségesek, a hortobágyi pusztát járó, mesterüknek kanászt valló bunyikok! A Mors Imperator határozottan int: ne legyenek már vérmes reményeid, követségbe járok nálad, a Halál követeként, hogy annak a birodalmába vigyelek, akitől a létedet kaptad: merthogy az Úr adta, és az Úr is veszi vissza, amiként az Írás tanítja! Alig lévén kedélyem a versfaragáshoz, a rímek és verslábak összeillesztéséhez, a lázképek formázása és a múltamon merengés hevíti még gyöngülő lelkemet. Közel érzem magamhoz a régi hív barátot: a soktudású és tiszta eszű Földit, kit a hadházi föld magában rejt; s egészen közel vannak immár az egyébként távol lévők is: Kazinczy és Horvát, Márton és Kovács, Lilla és Róza – a velük töltött órák emlékezete fel-felködlik a múltból, és összemosdónak az édes és melankolikus érzemények, melyek verseim szegletkövévé váltak.

Mit értenek ebből a poétai elmemutatványból a falusi kúriájukban nótázva poharazgató és cserép- vagy tajtékpipájukból pöfékelő, jószáguk irányításáról megfeledkező haszontalan henyélők, kiknek aligha van más gondjuk, mint a termetes őzbak kilövése, valamelyik hókarú cselédlány csöcsörészése, a kappansült gyomorbéli elsüllyesztése? Ugyan mit értenek! Ha néhanapján ki is veri a veríték őket, inkább csak a szégyenteljes macskajaj vagy a borgőzös fővel ígért adakozás elhárításának nehézsége okán történik ilyesmi velük, meg amikor a tekintélyes kártyaadósságot akarják behajtani rajtuk. Felette nehéz kiváltképpen a megyénél vagy a városnál hivatalt viselő embereket rávenni, hogy önös érdekeik képviseletén túl e kettéosztott nemzet: a magyar föld és Erdély-ország egyesítéséért közösen küzdjenek; hogy a felekezeti vitákat és pörpatvarokat félretéve a nemzeti fejlődés és önállóság ügyéért vállvetve harcoljanak; hogy az oly sok száz év óta előnyben részesített deák és az utóbbi években József által reánk erőszakolt német nyelvet kellő tiszteletadás mellett felváltsák a póri beszéddel. Bajos beláttatni velük, hogy a pórok beszélte magyar nyelv használata, ha archaikussága okán elnehezült, ingadozó és körmönfont is, vagyis nélkülözi a költői kellemet és bájt, a filozófiai pontosságot és tisztaságot, azért is rendkívül fontos, mert alig van már Európában olyan nemzet, amelyik ne a maga nyelvét pallérozná, csinosítaná, részeltetné előnyben.

*

A hajdani emlékek megelevenedése és képtelen összjátéka nyomán memóriámban az alábbi színes képek alkotnak egy-egy történetet, melyet hol ki- és helyreigazítanom szükséges, hol pedig változtatnom kell időbeli rendjüket, hogy jelentésük értelmét kibogozhassam. Kedvemet lelem e szüntelen emlékfaggatásban, elfogult vallomástételben és történeteim szakadatlan javítgatásában, mert ha már napvilágot látni nem akaró verseim és töredékben maradt Árpádiászom oly sok fájdalmas hiányt, kiszámíthatatlan szívrakoncátlankodást okoztak, ezek az önmagam örömére leírt sorok oszlatják keservemet. Az elképesztő hatású és felháborodást kiváltó műveit: az Emilt, az Héloiset, a Társadalmi szerződést és Hegyvidéki leveleit útjukra bocsátó, a köröttük dúló ádáz vitákat és méltatlan, csillapíthatatlan szenvedélyeket riadtan szemlélő, ám örökösen sértettségéről, rászedettségéről, kipellengérezéséről és barátai hűtlenségéről vallomásait író Rousseau mutatott irányt nekem e foglalatosságra, az értekező próza és az emlékek kútjából merített vallomások csinosítására.

E kútba nézve látom magam előtt azt a hétéves forma, nyeszlett, tyúkmelles fiúcskát, aki mezítláb ugrándozik a Czeglédi utcán egy Krisztus-korú ember mellett, arcvonásaiban a magaméira esmérek. Pontosan emlékszem, 1780 nyarát írjuk, rekkenő a hőség. A férfi, kezében lóbálva ütött-kopott faládikáját, megfontoltan halad a hóstátiak városon kívüli telepe felé; leszegett fővel igyekszik a városhatárt jelző sárpalánkon túlra, hogy minél hamarabb megvizsgálhassa a póruljárt embert, akihez vizitbe hívták egy lóháton érkező legény közvetítésével. Fekete, roggyantott szárú csizmáját vastagon fedi a por, széles karimájú kalapját mélyen a homlokába húzza a szemébe tűző napsugarak ellen. Ilyennek látom az én megfontolt és elrévedező apámat! El sem mondhatom, mennyire hiányzik – az a fajta ember volt, amilyent Földiben, Fazekasban, de még inkább Budai Ézsaiásban megesmértem. Elsők között tette le a sebészorvosi vizsgát a nagyszombati egyetemen; messziről érkezettként sem szűnt meg sohasem érdeklődni a cívis város múltja, szokásai és hitvitákból eredő küzdelmei eránt. Állandóan levelezett más országbeli botanikusokkal, füveskönyveket kért tőlük, és tapasztalatokat cserélt velük. Mások nyughatatlannak vélték, mivel sosem elégedett meg a bevált gyógymódokkal és remediumokkal, fűben-fában kereste az írt, és operációi menetéről feljegyzéseket készített. Ha az írópultja előtt állt, s növényeket rajzolt minta után, vagy bőrkötésű könyveket lapozott, a paginák szélére kommentárokat és rejtélyes jeleket rótt, nem volt szabad megszólítani. Sokáig gyűlöltem ezt az érinthetetlenséget, ma már magam is megkövetelem a csöndet, anyámtól sem tűröm el, ha bölcs tanácsaival akar ellátni ilyenkor, vagy csak bábáskodni szeretne felettem a töprengéseim és versfaragásaim idején.

Az alacsony és vézna termetű kirurgust tisztelettel süvegelik meg az útjába kerülő urak: városi elöljárók, céhmesterek és kereskedők; „áldás-békességet” köszönve hajtanak főt előtte a karjukon kosarat cipelő cselédlányok, kiket bőrbajjal vagy kelésekkel kezelt; sietősen böknek csákójukhoz a fontos hírek közvetítésével megbízott városi szolgák, hajdúk – úgyhogy aligha feledkezhet bele egyetlen minutumra is gondolataiba. „Mondja csak, ídesapám, a testek doktorát mindenki esméri és becsüli? S vajon a lelkek doktorát szeretik-e? Mert én a lelkeket akarom gyógyítani!” – szerettem volna ezt a vágyamat ilyen nyíltan és kereken megmondani neki, de tiszteletben tartottam szokását: a saját magával folytatott párbeszédét, melyhez nem igényelte senki fia társaságát. Semmit sem szeretett jobban a magába fordulásnál, a zavartalan töprengésnél (óh, ez az egyik legnagyobb adomány, mit tőle örököltem!), valahányszor csak engedte ideje, ezt cselekedte, ilyenkor nem illett háborgatnunk őt, aki úgy járt-kelt közöttünk, akár egy szellemlény. Ki tudja, az orvoslás fortélyai avagy a füvek főzésének titkai izgatták-e jobban; az biztos, hogy a politika és a textusmagyarázás hidegen hagyta, hiába is próbálták a városi elöljárók és a presbiterek megkörnyékezni, hogy különb-különb posztot vállaljon, a kirurgus elfoglaltságára hivatkozva mentette ki magát a felkérések teljesítése alól, s olyan ártatlan szemmel tudott nézni, hogy jobbnak látták, ha hagyják a hivatásának élni.

Az apja társaságában felszabadult gyermek, jól esmérvén ezt az ábrándos és magába forduló természetet, nem háborgatja a felnőttet minduntalan felesleges kérdéseivel, nem rángatja lenvászon ingének ujját, hogy magára vonja a gondolataiba merült ember figyelmét, amúgy is hiábavaló fáradság volna részéről e tapintatlanság. A rövid gatyát viselő kis csibész néha felkap egy elhullajtott rozsdás lópatkót, körülnéz, s amikor úgy véli, senki sem látja pogány tettét, ráköp, és maga mögé hajintja, ahogy az utcájukban sűrűn megforduló, babonás drótostóttól elleste. Kíván magának valamit, egy játszótársat, mert hiába is lakott a Kollégiumban oly sok száz másik csínytevővel, sohasem voltak igazán őszinte és melegszívű játszótársai; egy lepkefogó hálót, mert szerette volna, ha minél több értékes zsákmánnyal dicsekedhet társai előtt. Maga is szerette volna utánozni apját, és egy nagyalakú, sok-sok árkust tartalmazó könyvbe belerajzolni az elejtett lepkéket, kontúrozni az alakjukat és kiszínezni a szárnyaikon lévő utánozhatatlanul csodás díszítéseket. A kollégiumi Bibliothécában is látott kézzel rajzolt botanikus gyűjteményeket, rézmetsző deákok által készített állatmetszeteket és atlaszokat, s próbálta nagy gonddal követni a szemlélt tárgyak, lények külső formáját és színgazdagságát. Ráfúj a tenyerére, hogy a rozsda maradékától is megszabaduljon, „vigyázz, nehogy vérmérgezést kapj az elhullott rozsdás szegektől és patkóktól”, rémlik föl számára az apja intése, s ahogy szurtos kezét beledörzsöli gatyájába, már el is feledkezik e rítusról.

Odébb bekukkant egy módos gazda fakerítésének lécei közt a loncbokor alatt eltűnő veres macska után szaglászva, akárha láncát szakított eb volna; majd észrevéve, hogy messzire elmaradt apjától, a nyomába veti magát, a szekér elé fogott lovak trappolását utánozva, de alighogy beéri, hevesen köhögni kezd, valódi kutyaugatást produkálva. „Már megint köhécsel az úrfi! Kiugrálta magát az én csikóm, csak nehogy meghűljön megint, és az ágyba kényszerüljön”, szokta volt mondani az édesanyja, de az apa ügyet sem vet rá.

(Mielőtt továbbmennék emlékeim fölidézésben, meg kell mondanom, máskor sosem viselkedtem ilyen szeleburdi módon. Nem mintha apám, túlságosan szigorú lévén, lekapott volna a tíz körmömről, amiért fára másztam fészket fosztogatni; amiért ölre mentem valamelyik fiúval egy foltos pillangóért vagy cserebogárért. Nem, apám még bátorított is, csak hogy erősnek és életrevalónak láthasson, akit nem kell féltenie a legkisebb szélfuvallattól vagy a csikorgó téltől, a rekkenő hőségtől és hirtelen kitörő vihartól, ami oly gyakran előfordul e tájon.

Magam előtt látom a vézna és sápkóros fiúcskát, amilyen voltam; otthon bújja a könyveket, melyeket apja hozott haza magával, vagy amit a kollégiumbeli feledhetetlen emlékezetű Tóth János tanító úrtól kapott, esetleg az esztendő tavaszán indult új osztályban, százhuszonöt deáknak poézist oktató Háló Kovács Józseftől kölcsönzött magának. Apja mellét szinte szétfeszítette a büszkeség, hogy fia kivételes talentumot mutat a latin nyelv elsajátításában és a penzumként kirótt versek költésében, mégsem bánta volna, ha olykor az öccsével hajbakapnának, és alaposan ellátnák egymás baját, ahogy a fiús házaknál szokás. De nem, ők egymást kerülve békésségben játszanak, az asztalnál sem rúgkapálják egymás lábát, pofákat és grimaszokat sem vágnak, mint egy vásári komédiás, fegyelmezetten viselkednek, látszik rajtuk a nevelés. A torzonborz üstökű Misi még a Kollégium tágas udvarán is a fal mellé búvik, szájtátva nézi a többi hangoskodó fiú kakaskodását, fogócskázását, bakugrását, szó nélkül elviseli azt, hogy időnként szégyenkezés nélkül elgáncsolják és fellökik a porba, megcsavarják a „tülökorrát”, ő pedig ahelyett, hogy meggyomrozná őket, bambán tűri erőfitogtatásukat.

Erős vagy? S levered az erősseket is?
Erőssebb az ökör s levér tégedet is.
Te a főbe tartod minden szépségedet:
Megnézetem tehát Múzsámmal fejedet.

Csak elől épp vólna egy keveset lompos
Lehetnél a nyájba legelső kolompos. –



Tudom, sovány vigasz, ha az ember csak egy poémában vághat vissza a nála erősebbeknek, de nem is volt bennem vágy a bosszúra. Ha akkoriban nem is tudhattam, hogy Rousseau miként gondolkodik az emberi gonoszságról és az alantas bosszúvágyról, később, megismervén vallomásait, osztottam véleményét: „Szerencsés természetemnek köszönhetem, hogy sohasem ismertem azt a haragtartó lelkiállapotot, amely ott forrong a bosszúálló szívben az elszenvedett sérelmek állandó emléke miatt, s önmagát kínozza mindazzal a rosszal, amit ellenségével szeretne tenni. […] Gyakran prédikálják nekünk, hogy bocsássunk meg az ellenünk vétőknek; szép erény ez, de én nem gyakorlom. Nem tudom, szívem le tudná-e győzni magában a gyűlöletet, mert nem éreztem soha; sokkal kevesebbet gondolok ellenségeimre, semhogy érdemnek tekinthetném, ha megbocsátok nekik.” Osztottam véleményét, noha cseppet sem voltam meggyőződve arról, hogy ez a mindenkivel összevesző és örökkön mániáival küzdő, mindenkiben ellenséget sejtő és másokat vádoló, jellemgyöngeségei ellenére is szívet és értelmet egyaránt melengető filozófus valóban a szavainak megfelelően viselkedik-e.)

Ma is életes képet őrzök arról, ahogy a szinte sarkig tárt kertkapun befordulva megérkezünk a kovácsmester portájára, ahol már nagy volt a sírás-rívás és mindenféle sürgölődés. Engem mindig megrémisztett a mások fájdalmas kínja, a halál közelsége, egyedül megfontoltságot sugárzó apám mellett nyugodtam meg, aki nem sokáig tűrte a sopánkodást és fennhangon sírást, egyetlen szigorú pillantásával csendet parancsolt, hogy a munkáját végezhesse. A kovácsműhely szabad tűzterétől alig pár lépésnyire, egy sebtében összetákolt fekvőalkalmatosságon nyöszörgő, csorvasz embert pillantottunk meg, és azonnal hozzá is lépett apám. A szerencsétlen vergődéséből kitetszett, hogy benne rekedt a szusz, hörgött, és időnként vért köpött, de hang egyáltalán nem jött ki a száján. „Mi lelte ezt a jóembert, hogy levegőt sem kap? Tán a létráról esett le, vagy a nádfedémről, miközben igazgatta?” A tagbaszakadt gazdához intézett néhány kurta kérdésére választ sem várva, habozás nélkül eret vágott a sebesültön. A bámészkodók felszisszentek, és az egyik asszony lassan kihátrált a portáról, mielőtt maga is elvesztette volna az eszméletét, egyszer még meg is botlott egy csirkeitatóban; két, ingujjra vetkezett férfi pedig igyekezett leszorítani a sebesült kezét és lábát, apám utasításait követték mint alkalmi felcserek, s hogy nem is voltak ügyetlenek, a katonáskodásnak és tűzkeresztségnek köszönhették. Az érvágás alatt a cigányképű kovács szinte gyermeki félelemmel szabadkozott, hogy nem tehet a balesetről, ő ugyanis hiába biztatta a csenevész férfit, hogy fogja erősen a ló patkolásra szánt bal hátsó lábát, nem bírta jól megmarkolni, s egy váratlan pillanatban kiszabadította lábát a ló, majd mellbe rúgta a kocsist. Oly szemléletesen adta elő az esetet, kezével erősen gesztikulálva, a körülötte állókat tanúságtevésre ösztökélve, hogy megijedtem a képzeletemben lejátszódó látománytól. Maga felelt meg a saját maga által feltett kérdésekre, akárha azt gyakorolta volna, mit fog válaszolni a bírónak a városi hajdúk őrizetében. Nem csekély ellentmondás feszült a tagbaszakadt férfi testi ereje és a szinte gyermeki módra berezelt férfi remegő hangja között – pubertáskori fiúk szoktak ily magas hangfekvésben és változékony erősségben énekelni, őrületbe kergetve a kántus karnagyát.

Hirtelenjében arra lettem figyelmes, hogy a kovácsműhelytől nem messze, a paticcsal körülkerített csirkeól előtt ütődött gyerek zargatja a tyúkokat és kakasokat, egy méretes mogyoróággal hadonászott közöttük, s addig-addig böködte a fejüket és lábukat, míg kotkodácsolva fölrebbentek, és odébb ugrottak a szemétdombon. Ilyenkor hörgött-nevetett a meghatározhatatlan korú fiúcska. Afféle koboldnak tetszett, féleszű és félénk volt, egyedül az állatok közt nyerte vissza bátorságát és közvetlenségét; mutogatott nekik, gügyögött hozzájuk, a kutyának meghúzta a fülét, a tehénnek a farkát, a kiscsikónak az orrára koppintott, mit sem törődött az alélt ember körül állókkal. Az állatok jámbor módon tűrték a kis idióta incselkedését, mintha érezték volna, hogy nem bántani szándékozik őket, csupán bevonja mindegyiküket a játékaiba, akárha testvérei volnának.

A szemem előtt látom, mintha csak az imént történt volna, ahogy apám érvágása nyomán a fehér gyolcskendőre szökik a sűrű vér, s a szálak közt egyre nagyobb és nagyobb foltban terjed, mint kilöttyintett bor szokott az ünnepi asztalterítőn. A fájdalomtól rángatózó ember egyszeriben elalélt, hitvány sorsa felől kétséget ébresztve apámban. „Túléli, kirurgus uram? Szóljon már egy szót, az isten áldja meg! Érti, mit kérdezek? Túléli ez a szerencsétlen pára a balesetet, vagy sem? Az Isten a megmondhatója, az uram nem hibás a balesetért. Húsz évnél hosszabb ideje patkolja a lovakat, de soha ilyesmi nem történt nálunk! Higgye meg, kérem!” – s erősen tördelte parányi öklét a kovács hitvese, aki bármely szerencsétlen koldussal cserélt volna abban a pillanatban, hogy keserves gondját feledje. Fejkendője rendre a homlokába csúszott, szipogott is, mint akit a sírás környékez, de erősebb volt benne az ura féltése és az önzés, mint az elesett eránti szánalom, ezért sem felelt apám az ösztökélő szavaira. A törékeny asszony dühödten nézett apámra, tán ki is zavarja a portájáról, ha nem függött volna az ítéletétől és orvoslásától. „Amint elmúlik a közvetlen veszély, a rokonok és az esmerősök fittyet hánynak akár még a haldoklóra is, magukat siratják, és gondjukat panaszolják. Önző és képmutató népség vagyunk!” – s anélkül, hogy szándékosan belevésni iparkodott volna emlékezetembe ezt az igazságot, vagy bármelyik másikat, egy jelentőségteljes mozdulattal ajánlotta a figyelmembe.

Ennek a sűrű vérrel átitatott gyolcsnak a látománya egy másik feledhetetlen képet hív elő memóriámból. Az előző év kemény telén, 1803 februárjában, amikor ez a tüdőkórság kéretlenül elhatalmasodott rajtam, anyám galamblevessel akart a kedvembe járni. Szokás az alföldi vidéken galamblevessel vagy gyöngytyúk- vagy fácánlevessel kedveskedni a lábadozónak. A szomszédunktól ajándékba kapott, telt begyű madárral a kezében az én sebzett lelkű, örökké búval birkózó, nehézkes járású anyám a hóval fedett udvarra ment ki, hogy a galamb torkát elvághassa késével. A káprázatos csipkézetű jégvirágokkal tarkított ablakon át, gyöngélkedő szememet tágra meresztve bámultam a jeges tornácon óvatosan tipegő, a késtől irtózó asszony gesztusait, ahogy – talán a férjétől ellesett – egyetlen határozott mozdulattal elmetszette a vesztét érző galamb nyakát, s a vékony csíkban kibuggyanó vérét a hóra csepegtette. „Piha te, ne vergődj már annyit, csupa vér lesz a tornác is meg a köntösöm is!” Diószegi nagyanyám éppígy végzett az ádventi vacsorához szánt tyúkokkal és termetes kappannal, sosem bízta a cselédlányra ezt a kényes műveletet, szeretett maga meggyőződni róla, hogy teljesen kifolyik a szárnyasok vére a vájdlingba, s mivel a Szentírás tiltja az élőlények vérével való táplálkozást, a kóbor kutyákkal etette meg. Az egyik koldus mintha kileste volna, mikor vágunk baromfit, a gégemetszéskor pontosan megjelent, és szerette volna elkérni nagyanyámtól az alvadt vért, hogy az erdőn egy tálkában megsüsse, de a mámi hajthatatlan maradt, vigyázott az ostoba ember üdvösségére, elkergette hát, mielőtt összeszólalkoznak, merthogy nagyanyám akár a kutyát is hajlandó lett volna a kéregetőre uszítani. Ilyen is a kálomista: alázatos és képmutató, farizeus, de gyakorta törvényszegő, mások üdvére szíves-örömest felügyel, de a sajátját hajlandó kockára tenni egy kis semmiségért is. Az anyám tenyerébe simuló galamb vére épp csak tintapacányi foltot rajzolt a hóba, engem kivert a veríték, mellkasomat az egyébként is fel-fellobbanó tűz egyszeriben hevesebben emésztette, s mielőtt elszédültem volna, visszaejtettem kába fejem a vánkosra, s az artériákból feltörő vérről fantáziáltam. Hiába is nyugtattak, sejtettem immár, hogy nem sok van hátra az apámmal való újbóli találkozásig.

Fantáziáltam a rózsalugasomban turbékoló galambokról, akik vérrel itatják egymást, s ahogy a hím elemészti lételét, párja egyre hangosabban búg, mint a haldokló társát sirató öregasszony igyekszik szeretetéről biztosítani a messzi útra készülő papókát; mint ahogy a halálos ágyán hagymázas álmaival vesződő beteg fiát siratja el az anya, aki szíve szerint vérét adná a véréből lett ivadéka megmentésére.

Részlet a Debrecen városa által kiírt Csokonai-regénypályázaton I. díjat nyert műből.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben