×

„Végbúcsúmat tiszta szívvel fogadjátok” – Hátrahagyott följegyzéseim

regényrészlet, 1. rész

Bálint Péter

2007 // 03
„Azt képzelték, hogy mesterségből tudok írni,
mint a többi író, holott sohasem tudtam másképp írni,
mint szenvedélyből.”
(Jean-Jacques Rousseau)

1.

„…Debrecenbe születtem Bihar Vármegyében, Győrből származott nemes és tanúlt atyától, de akitől megfosztattam még neveletlen koromba, amiolta a testvéremmel együtt az édesanyám sok viszontagságok között nevelt és taníttatott, aki egy a legjobb édesanyák közűl. A debreceni Református Kollégiumban 8 esztendős deák voltam, és utoljára a poézisnek és szép tudományoknak köztanítója, mellyhez 11 esztendős koromtól fogva mindég nagy szeretettel viseltettem. Onnan kiköltöztem, s mentem a pataki Kollégiumba, és ott a Jus Patriumot elvégeztem. Azt elvégezvén Pozsonyba mentem, ahol a nyelvek, muzsika és országgyűlés kedvéért múlattam. Lejöttem 1796 Komáromba, s a vármegye mellett praktizáltam. Most már egyebet célomra nem látnék hátra, hanem hogy Pesten az utolsó lépést tegyem meg a törvényekbe: de azoktól én egészen el akarok állani. Részént mivel rakva a világ rabulákkal és rábulistákkal és így én fontosabb dologban használhatok ügyetlen nemzetemnek s árva hazámnak; részént mivel az én csendességet szerető lelkem s az én nyájas múzsácskáim irtóznak a Verbőtzy táborának zajgó lármáitól. – Mathesisi, philosophiai, históriai és literatúrai tudományokat elvégeztem, görög, deák, német, olasz és francia könyvekből fordításaim is vagynak…”

Nem tudom, óh, bármennyire is szeretném, a Rhédei báróné temetésén szerzett s az egész testemet átjáró betegség óta kiváltképpen nem, reménytelinek és kedvezőnek látni a tüdőbetegségtől kínkeservessé vált hátralévő napjaimat. Bátran citálhatom a tornyában menedékre lelő Montaigne saját jegyzeteimhez paszszoló gondolatát: „Ebben az órában az én ügyeim úgy állnak, Istennek hála, hogy amikor csak a halálnak tetszik, távozhatom anélkül, hogy az életen kívül bármit sajnálnom kellene, már ha annak elvesztése nyomasztani fog. Minden köteléket eloldok; félig elbúcsúztam mindenkitől, magamat kivéve. Soha senki tisztábban és teljesebben nem állt készen arra, hogy távozzon a világból, s nem vált el tőle egyetemesebben, mint ahogy majd reményeim szerint én teszem. A leghalottabbak a legjózanabbak.” A napnál is világosabban látom, hogy készen kell állanom a távozásra, s nem érdemes már nagy terveket szőnöm, minden óra Isten adománya. Lassan megvilágosodott az elmém, nem gyártok legendákat, igyekszem a múltat bevallani.

Hónapok óta arra kényszerülök, hogy az ágyat nyomjam; lázam ingadozik, hol elönt a forróság, és kiszárad a torkom, hol pedig olyan hidegnek érzem a testemet, mintha máris félúton járnék a sírgödör felé vezető ösvényen.

Szerettem volna legalább azt megérni, hogy évtizedes szorgoskodásom gyümölcsét a kezembe vegyem. Olybá tűnik, már ez sem adatik meg nekem! Napnál világosabban látom, olyan lesz ez a magam mentségére írott biográfiaféle, akár a cimbalomhoz hasonlított természetem okán szerteágazó poézisem és az Isten akarata szerint bizonnyal rövidre szabott életem: töredékes és befejezetlen. Egybegyűjtvén életem eddigi során árkusokra rótt és későbbi kiteljesítésre szánt bizalmas följegyzéseimet az életemről; visszaidézvén kútfőmből némely barátomnak írott szenvedélyes vallomásaimat poétikai törekvéseimről; lajstromba szedve fájdalmas emlékeimet a szülőföldemtől távol töltött esztendőkről; s végezetül átnézvén az egyes barátaim hívogató-vigasztaló leveleit, melyeket édes hazám különb helyein vehettem kézbe – látom, micsoda hiátusok és törések szabdalják szét létemet. Lázrózsáktól gyötört szemem előtt vitustáncot jár a kollégiumi jámbor kisdeák, aminthogy a Váradról hazafelé igyekvő nagybeteg is megmutatja beesett arcát: látszik rajta hőn óhajtott vágya, otthon halni meg, édesanyja ölelő karjaiban. Ezen régmúltból visszaköszönő írások s a közibük szőtt ákombákomszerű toldások, bölcs és bölcstelen kommentárok összegyűjtése révén enyhíteni szándékozom, óh, Múzsák, létemről szóló énekem obskúrus hangjainak zavarát, ezért hát hátranyúlok az időben: mert a múltba merült hangok láncát összefüggésük értelme kiemeli az emlékezés jelen idejébe.

Eleddig napvilágot látott opusomat kézbe véve bizonnyal lesz, aki elmondja (óh, vajon csakugyan lesz-e, esetleg kétszáz esztendő múltán akad-e olyan fejedelmi társ, aki elmondja), Csokonai Vitéz úgy vágtatott el a Mors Imperator kehes lován, hogy cifra tarsolyában magával vitte a végső formát nyert művét, melyből megtudhattuk volna: ki is volt valójában Csokonai Vitéz Mihály. Az utókorra testálandó kevés műből tehetségem valódi természetére reá esmérni nem tudóknak, miként a magánosságában a filozófia ormaira emelkedett poéta nagyszerűségében kétkedőknek; és a pipeskedni, kalmárkodni akaró emberek gátlástalansága ellenére is megőrzött erkölcsi állhatatosságomban bizonytalankodónak sietek segítségére lenni, nyílt szívvel és a tőlem telhető legnagyobb alázattal, Csokonai Vitéz felőli elfogulatlan ítélkezésük tárgyában. Tükröt tartok magam elé, melybe ti is, embertársaim, belénézhettek, kívánságotok szerint, és rábulista hajlandóságotoknak engedve, ki-ki a maga mércéjének és ízlésének megfelelően mondhatja el körmönfont ítéletét, szőrszálhasogató okfejtését.

Az igazat megvallva, nem állott szándékomban felibe-harmadába maradt művem helyett átkozott és nyomorult életemről szóló biográfiát összefércelni, annak ellenére sem, hogy Az én életemről szóló jegyzeteimet már a becses olvasó elébe bocsátottam a ’94-es Magyar Hírmondó II. kötetének lapjain. Én ugyan Rousseau embere vagyok, de nem óhajtottam a magánosságában szíve keservein, poétai kudarcain, mellőzöttségén és a háládatlan emberek megvetésén töprengő lényem belülről jött szavait a világ elé tárni. Ám a fojtó szirokkónak hevétől aszalódó tüdőhólyagjaim kímélésére ágyba parancsolt az én Sándorffy doktorom, s nem maradt más foglalatosság magam szórakoztatására, mint Nárcissust hívni elő lelkemből: játszótársnak, akivel kedvemre perelhetek. E jegyzetek tehát a betegágyat nyomó Csokonai igaz észrevételei és csöndben írott emlékeztetői Csokonai Vitéz Mihályról, aki azt szereti hangoztatni magáról, hogy egyszerre poéta és muzsikus, tanító és fordító, s mindemellett az ábrándos szerelemnek és a füvek virágzásának énekmondója.

A szív igen szoros helyre vagyon zárva,
Az ábrázat sokra fordítható lárva:
Sőt még a beszéd is egy olly csalható jel,
Hogy minden szándékot palástolhatsz ezzel.
Sőt a mosolygó száj, a vigyorgó szemek
Egy ártalmas lelket fedező tetemek; –

Komolyan faggatom magam: lehet-e nem szeretni az epekedő szerelmére gyógyírt sohasem találó, a halottas ágyából talán többé fel sem kelő, a boldogságot már végképp másoknak remélő, a saját honában idegenként vándorló poétává lett Csokonait? Akiről azt is mondják némelyek, hogy nagy varázsló, a szavak és hangok mágusa, s volt idő, mikor vagabundus életet élt; emellett azt is híresztelik róla, hogy értette a Hatvani-féle matematikát és Budai Ézsaiás poétikáját, időnként zenét szerzett, akárcsak Lavotta – ördöngös tehetségét számba véve elmondható hát, méltán illik reá a garabonciás kifejezés. A közönséges emberek minden időben olyasfajta megvetéssel és cinizmussal beszélnek a náluk különb életet élő, a körülményektől és hatalmasok szándékától önnön törekvéseiket függetlenítő, az isteni adománynak köszönhetően fellegekbe emelkedő társukról, hogy efféle beszédük kedvét szegi a kiválónak, és az, a jó Szókratész módjára, inkább fenékig üríti a méregpoharat, mint hogy huzamosabb ideig közöttük időzzön. És a megalázó megnevezések és ítéletek hangoztatása mellett hamar célba érnek más egyéb módon is a bornírtak; például fösvénységükkel és álságos hitvitáikkal is siettetik a kiváló férfiak halálvágyát. Gyakorta megesik, hogy az ilyen Istennél elpecsételt emberek ellenében a közönséges népek inkább a gyűlölt hatalmasságokhoz törleszkednek, mert jobb őnékik rabságban tudniuk magukat, semmint kicsinyebbnek látszani a gondolkodásuk szabadsága szerint tehetségüket valóra váltóknál. Ezért írtam okulásképpen a szeretetben és tudásban szűkölködőknek e sorokat:

Azt kell szeretnem, aki nincs,
És mégis kell szeretnem.
Így járt Nárcissus.
De én őt mégis szeretem,
Mert hogy lehetne nem szeretni?

Mondd csak, Mihály, a közeli jövőben azt fogják szeretni, aki már nincs; azt fogják hiányolni, aki a Styx vizén áthajózott, s már senkit sem zavar jelenlétével, s hogy a későbbiekben se legyen módja zavarni senkit, elporladt földi sátra fölé két köbméter földet és nyomatékul márvány emlékoszlopot kap fölébe a szeretett Városa polgáraitól? Óh, Múzsák, ti mondjátok meg a nemes küzdelmekben elfáradt és Tartaroszba vágyó dalnokotoknak: lesz-e oly idő, amikor ez a gőgös és kapzsi, más optikából persze a deákokat segélyező és kalmárkodásba tökélyre emelkedett születte-föld polgársága mélyen magába száll, és bocsánatot kér a Kollégiumból kicsapott és deáktársaitól eltiltott Csokonaitól? Szeretném látni a kort, melyben a Város sajátjának vallja szegény prófétáját, aki keserűségében azt hirdette egykoron: az is bolond, aki poétává lesz Magyarországon. Szeretném keblemre ölelni a társat: rímfaragót vagy lantját pengető dalnokot, Rousseau-hívőt vagy antik bölcseket és misztikus tanokat esmérő orfikus szellemet, aki jövőbeni peremben részrehajló barátként, méltó utódként tekint reám. Szeretném magaménak tudni a kort, melyben a magyar a magyarnak, Dunán-túli az Erdély-országbelinek, gömöri tót a bánáti németnek nem közellensége; teljes szívemből óhajtom megélni az időt, melyben botcsinálta költők és idegen mintákat majmoló írók szép magyar nyelvünket szándékosan vagy idegen lelkülettől indíttatván nem rombolják.

Félve kérdezem tőled, Mihály: a kései utókor képviselői, a poézis szerelmesei és az irodalom barátai, ha olykor a múltba tekintenek vissza, megemlékeznek-e arról a költőről, aki Földi szelleméhez és törekvéseihez hűségesen ragaszkodva, tovább folytatta a versírás vizsgálatát, s örömét lelte abban, hogy sokféle regiszterben szólalt meg? Mily kevesen veszik észbe, hogy Haydn és Beethoven, kik oly nagy hűséggel és elragadtatással szolgáltak némely nemesuraink kastélyában; Bach, aki felvirágoztatta a reformált hitűek templomi zenéjét, és mesteri rangra emelte kottaírását, vagy a mi kántust szervező Maróthink, ha csak kevesekben is, de kedvet keltettek a muzsika élvezetére. Bármely világtól elzárt, hegyekben eldugott kis gyülekezeti közösségben áldozhatnak immár a hívek a több tónusban való együtténeklés gyönyörűségének, a kamara-muzsika gyakorlásával együtt járó szeretetadásnak.

Vagy azt emlegetik, kérdezem magamtól, a szenvedélytől ezen az órán is felinduló szívemet csillapítva, akiben igen hamar tudatosult, hogy a költő szabadságát semmi sem korlátozhatja? Láztól égő szemeimmel látom magam előtt a konok ifjút, aki ilyesféle eszméket rótt az árkusra egy levelében:

Egy poéta szabadon él a maga képzelt világába, amellyet saját fantáziája teremtett, egy filozófus nyugodalommal lakik abba a respublicába, amellyet Platoként tulajdon kénye szerint fundált az ő gondolatinak hatalmával (…) Egyik sem örömmel száll le a reális világba (…) hanem ha vagy a szeretet, vagy a tisztelet szentebb kötelei vonják azokhoz a boldogabb halandókhoz, akik emberek, és a természet igaz imádói – mert a szív csak ezekbe érez, csak ezekbe egészséges az értelem.

Így szállék le én is Tháliám édesgető kebeléből, és az én apró gondolataim bátorságos világábul, – ahová, az Úr szobájába – mintegy az itt alatt levő menedék-helybe, kötelességemnek eszembe juttatásával, vezet le az érzékeny tisztelet. – Itten találhatja fel pihenését egy olly lélek, melly az emberek hiábavalóságokról s gonoszságokról panaszolkodik, itt tészi le örömest azt a boldog adót, amellyel a jó szívnek és valódi érdemnek tartozik.

Nagy árat fizettem szabadságom megőrzéséért; sem nagyravágyás, sem a pénz szerelme, sem az önös érdek, sem pedig hiúság nem tudott rávenni, hogy érdemtelen embert és haszontalan ügyet szolgáljak, egyedül a megélhetés biztonsága, Árpádom megírásának kényszere vitt rája, hogy az én kegyes pártfogóm: Nagyméltóságú Széchenyi Ferenc gróf úr színe elé vigyem nyomorúságos kívánságaimat. S noha fáj tudnom: mire vihettem volna, ha deákként fészkemben veszteg maradok, ha Budaihoz hasonlóan Európa különb egyetemeit megjárván és tudományaikat magamba szíván professzorrá válhatok, mégsem mondanék le ma sem a költői szabadságról, hogy fantáziám teremtette képzelt világban időzhessek, ahol magam szabom a létel törvényeit. Tudván tudom, hogy ezek pedig egyetemesebbek és örökkévalóbbak, mint bármely Verbőtzy-féle törvénykönyvbeli paragrafus; kevésbé kifundáltak és nyakatekertek, mint ama méneses lovak számának arányáról és a jószág testálhatóságáról szóló cikkely.

Mielőtt bárki is túlzott politikai érdeklődéssel, rebellis hajlammal vagy a francia revolúció irányába való elhajlással vádolhatna meg e gyanús időkben, sietek leszögezni: hidegen hagynak a felforgató eszmék. A magam részéről éppen úgy viszonyulok a zavaros ideákhoz, mint az én hittestvérem, Rousseau a politikusokhoz és püspökekhez, enciklopédistákhoz és szalont fenntartó márkinékhoz. Egyébként is, Rousseau-ból szépszámú dühödt ellensége és fékezhetetlen irigyei, a ferney-i menedékéből társát folyton csepülő Voltaire és a könyveket máglyán égető Legfőbb Bíróság csinált veszekedett bolondot, üldözési mániától szenvedő nyughatatlan lelket, aki tekintet nélkül mindenkibe belemart. Rousseau semmi egyéb nem akart lenni, mint filozófus és botanikus, akit sem királyi kegydíjak, sem divatos nagyasszonyi hízelgések, sem hasznot hozó intrikálások nem izgattak, csupán a polgári magatartás és a társadalmi egyenlőség szabályainak vizsgálata hozott lázba. S ha szerette is csodálói népes táborának elfogultságát, a sohasem csökkenő és mindenütt őt övező népszerűséget, felkent ellenfelei megkeserítették életét azzal, hogy ellene hangolták hol a genfieket, hol a párizsiakat, hol pedig az angolokat, nehogy nyugodalmat találjon akár egyetlen fertály órára is. Csoda hát, ha az ő tanulatlan, ám hűséges Teréziája mellett keresett menedéket?

Bár sokan félreértették azt, amit nem is olyan régen írtam váradi doktoromnak, Sándorffy úrnak: hogy tudniillik nem kell nekem a politikai szabadság, nincs is szükségem reá; egy európai respublica vagy akármi ország és fejedelem igazgatása alatt is tudnék szabad lenni. E megjegyzésemmel sem az ázsiai diktátorok vagy koronás királyok hatalmát, sem pedig a Plato-féle vagy a porosz Frigyes-féle filozófus állam kegyetlenségét nem óhajtom felértékelni. Csupán annak az egyszerű meggyőződésemnek kívántam hangot adni, hogy felőlem fát vághatnak a hátamon, kiebrudalhatnak a Kollégiumból és más tudós társaságokból, országút vándorává tehetnek, akár egy tolvajláson kapott s mezővárosi mentelmétől megfosztott csirkefogót, lelkem önállóságát el nem vehetik, madárként szárnyaló vágyaimat meg nem törhetik. Én ugyanis nem kívánok egyebet, hanem hogy betegségtől elgyötört lelkemet ne bántsák, ne akadályozzanak szükségei megelégítésében. Lelkem felül és kívül van nemes uraimék és a Diétai küldöttek acsarkodásán, országbitorlásán, a saját becs- és bírvágyukat kielégítő törvénykezésükön és gőgös szférájukon; a lelkem egyedül az enyim, miként annak furdalásaiért is egyedül engem terhel felelősség.

Egy hellyhez nem kötelezem
Én gyönyörködésimet;
S így magam le nem vetkezem
Szabados tetszésemet.

Nyíltan kimondom: sem a királyt nyakazó revolucionalisták, sem pedig a bécsi udvarhoz és császárhoz hűséges urak szekerét nem óhajtom tolni: egyiktől sem kaptam oly mérvű támogatást, hogy elköteleztem volna magam érdekük mellett, s egyik tábor sem igyekezett oly fokon komolyan venni pártfogásomat, hogy zászlajuk alá sietnem szükséges lett volna, bár az igazság kedvéért hozzáteszem, mifelénk Martinovicsék pörében szinte lefejezték a revolúciópártiak és lázadó szelleműek színe-virágát. Egyébként, egyetlen ügyért éltem-haltam: a literatúráért, mely egyet jelent számomra az ideál-poétai világgal, és ennek szolgálata közben az sem zavart, hogy éhezem és nélkülözöm, hogy otthontalanul kóborlok, és elhagynak Erósz bájos-csábító nimfái. Szabadon írtam; ne akarjon engem senki a maga alantas tervei sikeréhez megnyerni, politikai cselszövéséhez eszközként használni, mert ha olykor szerencsétlen flótás vagyok is, ügyefogyott mégsem egészen.

Szülötte-városom polgárai és egykori deáktársaim közül sokan a szememre vetik, hogy a templomot és a betűmagyarázattól terhes teológiát elkerülöm, s azt sem mulasztják el fölemlegetni, hogy már gyermekfővel sem mutattam valami nagy érdeklődést a kötelező hittanórák és a bebiflázandó Heidelbergi Káté eránt. Némelyek azzal is megvádoltak, hogy a rendszeres templomba járást szándékosan elmulasztottam, a textust megvilágító igemagyarázatokban semmiféle előmenetelt nem fedezhetni fel nálam, ezért hát erkölcstelen, kicsapongó és kevély természetemet meg nem tagadhatom. Ezek az igaztalan vádak emlékezetembe idézik Rousseau-t, akire sokáig orroltak amiatt, hogy befolyásos pártfogója, özvegy Warensné ösztökélésére áttért a katolikus hitre, ám sem az eredeti helvét, sem az újonnan felvett hitében nem mélyült el kellőképpen, mivelhogy túlságosan szabadgondolkodó, talán még ateista is volt. Hogy milyen fokú veszélynek tették ki rágalmazói a gyenge idegzetű embert, kinek könyvét nyilvánosan megégették, s tettek ki engem a Voltaire-rajongással vádoló haragosaim, el nem képzelheti senki sem. Ha megfontolt szándékkal és tökéletes végiggondoltsággal folyamodtak e hamis tanúságtételhez, megérdemlik a csirkefogó gazember elnevezést; ellenben ha mint hirdetik magokról: ártatlanok, akkor az idiótaság és gyengeelméjűség hangoztatása nem túlzás az esetükben. Ám hogy sorsom alakulásában az efféle alantas támadások, pontosan célba találó nyíllövések is közrejátszottak, afelől szemernyi kétségem sincs; többet ártottak nekem a látszatra javamat akaró hittestvéreim, magukat meghitt barátaim közé számítók, mint nyílt ellenségeim vagy az irányomban közömbösen viselkedők. A tehetség és az értelem, a nagyság és megvilágosodottság viszonyáról feledhetetlen sorokat olvastam egykoron Voltaire egy Touraille grófnak címzett levelében:

„Ma nincs sem Racine-unk, sem Moličre-ünk, sem La Fontaine-ünk, sem Boileau-nk, s azt hiszem, nem is lesz soha; de jobban szeretek egy megvilágosodott századot, mint egy tudatlant, mely hét vagy nyolc génie-t szült. És figyelje meg, hogy ezek az írók, akik oly nagyok voltak a maguk terén, igen kicsinyek voltak a filozófiában. Racine és Boileau nevetséges janzenisták voltak; Pascal őrülten halt meg, La Fontaine úgy, mint egy ostoba. Nagy az űr a nagy talentum és a józan elme között.”

Egyébiránt kíváncsi vagyok: Bach mestert hányan vádolták istentelenséggel muzsikája és komponálásban eltelt, visszahúzódó életmódja miatt; s egyvégtében mardos a kétely: vajon miért éppen a helvét gyülekezetek némelyikében fogadták a legnagyobb ridegséggel és ellenszenvvel a francia földről, katolikusok üldözése elől odamenekülő Rousseau-t? A szíves-örömest praejudicálók észbe vették-e valaha, hogy mi, akik talentumunkat a Világnak Világosságától, a sötétbe világító Fénytől kaptuk, több szeretettel és hittel szolgáljuk alázatosan az emberi közösséget szűkebb és tágabb környezetünkben, mint bármely vasárnaponta templomba járó? Igen, akik közül némelyek végigszunyókálják a vasárnapi prédikációt, mások pedig gondolataikat az ólban visító süldő malacokon járatják, megint mások a szomszéd kakasán, mely rusnya állat nem átallott átugrani a kerítésen, hogy a zsíros gilisztákat felkapkodja, a káposzta levelét kicakkozza. A teremtés bőségéből és a létezést transzparenssé tévő fényből nem szorult-e több a mi lelkünkbe és szellemünkbe, mint bárhány imádságos szívű farizeuséba vagy üdvösségéért fohászkodó uzsoráséba? A szellem birodalmában nem tökéletesebb-e a demokrácia és egymás eránt érzett tisztelet, mint a despoták és más hatalmasok világában? Hiheti-e őszintén valaki az Istent, ha nem látja maga körül minden parány fűben, odvas fában és bimbózó virágban, málladozó kőben, repedt sziklában és tarajos folyóban teremtőerejét és lételét? Márpedig határozottan állítom a hitemben kételkedőkkel szemben, hogy nincs olyan versem, melyben ne lakozna az Isten és teremtménye eránti forró szeretetem, még ha nem papolok is róla folyton, mint a taláros püspökek.

Ziháló tüdőm szúrásai és rendetlenül kalimpáló szívem nyilallásai között eltűnődöm, egyáltalán fogják-e szeretni valaha is érdemei szerint (már ha ugyan vannak a megboldogultnak szóra érdemes és múlhatatlan érdemei) azt a Csokonait, akiről magam egyszer ekként ítélkeztem egyesek csodálatára, mások nem kevés megelégedésére:

De bár talentomim nem tüzesek s nagyok.
S hazám lantosi közt középszerű vagyok.

Bár, mielőtt az engem fennhangon szapulók és szívest becsmérlők túlságosan is örvendezni kezdenének confessiómat hallván, saját pörömben mégiscsak megtoldanám e sommás ítéletet egy részrehajlóbbal: nem feltétlenül kell készpénznek venni fenti szavaimat, mert poétikai törekvéseim és talentumom kicsinylése nem az én kenyerem. Bizonyság erre, hogy az én Berzeviczymnek azt írtam egyszer: később az elfogulatlanabb emberiség érzékenyen fogja emlegetni az Urat, s talán ha a Múzsák nem ámítanának, ezt is hozzá fogja tenni, szerette ő a szegény Csokonait is. Ennek ellenére is a kétség gyötör, és befészkelte magát a szívembe a hitetlenkedés jövendőmet és poétai elismertségemet illetően, hiszen alig valamivel többet kaptam az ígérgetéseknél kiadóimtól, pártfogóim is inkább csak jó szóval biztatnak, semmint bugyellárisuk gazdag áldásával örvendeztetnének meg. Hiába siettetném opusaim pesti vagy bécsi napvilágra hozatalát, a pénz és hiánya nagy úr, amíg csak ígérvényekben bővelkedem, aligha viszem előrébb ügyemet, s gyanakszom, hamarább szállok a sírba, mint hogy kezembe vehetném fáradságos munkálkodásaim termését, s Lillám asztalára tehetném lírai vallomásaimat.

*

Látom a reális esélyét annak is, hogy némelyek úgy fogják emlegetni ezt a nyomorult édes hazája előmeneteléért, az elenyésző magyar nyelv és erős dajkálásra szoruló poézis fölvirágoztatásáért tusakodó lantost, mint a nemesi kúriáknál szolgáló közönséges inasokat szokás: lakájnak. Hát nem az a sorsunk, hogy a nálunknál gazdagabbak szeszélyes kegyét és nagyvonalú támogatását lessük, hogy haragosaink üldöztetése előli menedéknyújtásáért és az általuk elérhető hivatalokért esdekeljünk? Egy-két szerencsés nemesivadékot vagy gazdag polgári leszármazottat leszámítva, kiknek nem kell a szükséggel veszkődniük, ugyan miként tudnánk mi tengetni nyomorúságos napjainkat, miként tudnánk napvilágra segíteni legkedvesebb műveinket a nemes lelkek hathatós támogatása nélkül? Nem is beszélve a kiszolgáltatottságról! Ha nem találnánk magunknak olyan pártfogót, akinek szava és tekintélye megoltalmaz bennünket a cenzorok és püspökek szorongattatásaitól, irgalmat nem esmérő ítélkezéseitől, s aki hajlandó elrejteni bennünket családi kastélyában vagy egy biztonságos szálláson, hamar az útonállók és eretnekséggel vádolt hívők sorsára jutnánk. Mi más okból vállalta Voltaire  – kinek opusait együtt olvastuk egykoron a Kollégiumban a később fájdalmasan meggyűlölt Lengyel seniorral –, hogy a porosz Frigyes szellemi mentora és francia nyelvi ficamainak javítója legyen, ha nem azért, hogy a hóhérok és besúgók elől menedékre leljen? S hogy a pártfogóink olykor úgy gondolják, eldobhatnak minket, akár egy kifacsart narancsot, arról is keserves tapasztalatot szerezhetünk. Jobb hát, ha az előkelő urak és nemes hölgyek közti pipiskedésünk legelején számot vetünk e lehetőséggel is, nehogy úgy járjunk, mint Voltaire, aki megdöbbenve számolt be nyomasztó élményéről egyik szeretett nőismerősének, Denisné úrasszonynak. A porosz király és az udvarában szerencsét próbáló La Mettrie (akit „együgyű embernek” nevez a vetélytárs Voltaire) familiáris beszélgetéséből tudja meg a korábban dédelgetett filozófus, hogy a király meneszteni szándékozik őt, mert szolgálataira nincs tovább szüksége, s ez oly mértékben zaklatja föl, hogy nyíltan fakad ki pártfogója ellen:

„Hogyan! Tizenhat évi hízelgések, szíves ajánlatok, ígéretek után (…)! Éppen mikor mindent feláldozok, hogy őt szolgáljam, s nemcsak hogy kijavítom a munkáit, de valahányszor csak hibát találok bennük, elmélkedéseket fűzök hozzájuk, valóságos ékes szónoklatokban fejtem ki nyelvünk sajátságait, egész kis poétikát írva a lapok szélére; s arra törekszem, hogy géniuszát pallérozzam, felvilágosítsam, és olyan helyzetbe hozzam, hogy képes legyen a segítségem nélkül is meglenni.”

Óh, félre hiúság, félre sértettség; köntörfalazás nélkül vallom: a honi literatúra lakája vagyok. Igaz, nem az a fajta, aki a nemes- és nagyurak, városi polgárok és főpapok kegyeit és kedélyét keresi, ércesen pengő száz forintokért vagy megalázó alamizsnáért koldulva, mikor a többszöröse sem volna elég, hogy a cenzor elé tárt opusaimat kinyomtathassam. Aki ilyesféle képet rajzol felőlem: homályos látásának a rabja, s biztosíthatom róla, hogy téved. Magam az a fajta lakáj vagyok, aki hajlandó ugyan mégoly bornírt urakat, fösvény polgárokat, zsugori mesterembereket is szolgálni, ha a literatúra ügyének és javára megnyerhetni véli őket – verseimmel hízelkedni vagy kedveskedni csak ott akarok, ahol tárgyamra egyedül magam előtt se pirulok meg. Egyébiránt nevezzenek bár lakájnak, éhenkórásznak, mások nyakán élősködőnek, mit bánom én, hogyan szólnak rólam némelyek, mivel egyedül csak én tudom: hogy amit nem csekély erőfeszítéssel létrehoztam, miféle hasznot hajtott szegény literatúránknak és dísztelen nyelvünknek.

Akárki mit felőlem mond,
Mind szél után bocsátom.
Volt mindenkor s lesz is bolond; –

S ha a praejudicálók vagy a tisztem és tehetségem kevésbé esmérők esetleg hízelkedő lakájnak gondolnak is, óh, én emelt fővel hangoztatom magamról: egy megért filozófus és egy tisztább ízű poéta, beszigetelvén magát a világból, előbbre állítja magát saját idejekoránál két-három századokkal. Tudom, lesz a távolabbi korban oly honfiú, a létel misztériumába beavatott szellemtárs, aki Halotti verseimet kommentálni fogja, ha csak az értelmes keveseknek is, mert közönséges lelkek előtt ma is és holnap is rejtve marad a létezés vagy nemlétezés kérdéséről mondott beszédem. Ugyan hányan vannak mifelénk, akik Shakespeare monológját a létről és halálról fontolóra vették, akár csak fertály órányi időtartamra is; akik a lélek halhatatlanságáról és vándorlásáról sajátlagos eszméiket nyilvánosan kifejtették; akik a panteista gondolat szerint a csillagok járása és az emberi fátum közötti összecsengést poézisükben érintették? Egy kezem ujjain meg tudnám számlálni e feminin lelkeket.

Anyám Darabos utcai házának végében, a kicsiny kertben zöldellő bodzafa és vadrózsabokrok árnyékában pihentetve tagjaimat, eltűnődöm olykor afelől, vajh ejtenek-e szót arról, aki a Partiumban, Szatmárban, Nyírségben, Zemplénben, Somogyban és szülővárosa vidékén élő pórnép között népies dalokat, verbunkos rigmusokat, gyermeki mondókákat és táncokat gyűjtött. Beszélnek-e arról a Csokonairól, aki a saját verseihez illő muzsikát a hírneves Maróthi professzor útmutatásai szerint komponált, aki – a Kazinczy közbenjárásának köszönhetően megismert baráttal – Pálóczi Horváthtal együtt járta a Dunántúl országát-világát, s adta ki gyűjteményes dalainak terjedelmes példatárát? Mivel nem ejthettem szerét annak sem, hogy valamely befolyásos pártfogó segítségével kiadassam az ország különböző régióiban általam gyűjtött népies költeményeket, verbunkos dallamra énekelt dalokat, ezért a meglévő nyolcszáznál is több dalból válogatva egy vaskos paksamétára való kéziratot, Pálóczinak adtam át, mielőtt csurgói tanítóságomból hazafelé vettem volna az irányt. Más részüket pedig a kiskunfülöpszállási kántorra, Tóth Istvánra bíztam, hogy maga tovább szaporítsa és nagy gonddal csinosítsa a gyűjteményét. A bécsi dalszerző, Mathias Stipa melódiájára, illetve a kassai kompozitor: Kossovitz táncaihoz illesztett verseimet s néhány általam szerzett muzsikával ellátott verset pedig szívbéli barátomra, régi kollégiumbeli deáktársamra, a bécsi egyetemen nyelvünket és literatúránkat tanító Márton Józsefre bíztam: gondoskodjék sorsukról. Az Isten segélje őt is és a másik két hűséges fegyvertársat is áldozatos törekvésükben, hozzanak hírt s nevet fejükre, dicsőséget a magyar poézisre és muzsikára.

Hogy így nyomorultan, lázálombéli démonoknak és képzeletem szülte históriáknak kavalkádjától szédelegve fekszem az ágyamban, gyakorta elmerengek azon: vajon ejtenek-e szót a Kollégium híres rézmetsző deákjainak előadásokat tartó Csokonairól, aki a daloskönyvekbe kottarajzolásról, az antik mythologia és a görögség lelki realitásának megnyilvánulásáról, az eikon és eidosz estheticai vetületéről oly nagy örömmel és elmélyüléssel beszélt? Mennyire szerettem Erőss Gábor barátom – és a többiek: Pethes Dávid, Vajai Imre, a két István: Oláh és Halász, s a két József: Pap és Mikolai – gyönyörűséges, mesterségbeli tudásról és virtuozitásról tanúságot tévő rézmetszeteit. Az atlaszokba rajzolt kontinensek és nemzetek arányos, geográfiailag hiteles képe, az állatokról és Múzsákról készített metszetek tökéletessége, lírai érzékenysége elnyerte szívem szeretetét. Volt időszak, amikor nem is kívántam másokkal tölteni kevés szabad időmet, csak ezekkel a kedves pajtásokkal, akik a korábban német és flamand földet megjárt peregrinus deákok metszeteit tanulmányozva felserkenteni iparkodtak a honi piktúrát és illusztrációt. A velük való együttlét során ébredtem rá annak a tudására, hogy a rézmetszők és poéták képzeletének játéka mily sok hasonlóságot mutat egymással, s mily könnyen termékenyíti meg egyik a másikát, miként ezt a Vay Johanna és Borbély Gábor esküvőjére írott versemhez: A Szépség’ Ereje a’ Bajnoki Szíven-hez készített Erőss Gábor-féle metszet bizonyítja. Arról is érdemes volna egy-két szót ejteni, hogy az ilyen ínséges időben, amikor egy nemzet kénytelen elszenvedni az idegen király és udvarának uralgását, érdekek gátlástalan kielégítését, édes anyanyelvének háttérbe szorítását, mindezt jobbára csak törvényekkel és erőszakkal képesek biztosítani, fenntartani, a rézmetszők és muzsikusok tudják szabadon érvényre juttatni gondolataikat, érzelmeiket, mivel bajos nyakon csípni bármelyiküket is. A muzsika és a piktúra túlságosan elvont és éteri ahhoz, hogy a különböző motívumaikat, jelképeiket, utalásaikat könnyen be lehessen azonosítani. Épp ezért könnyen meglehet, hogy mind a magyar muzsika, mind a honi piktúra hamarabb újul meg, hoz friss hajtásokat és bőséges termést, mint a magyar nyelven való értekezés és szépírás.

Számát sem bírnám megmondani azon meghitt óráknak és feledhetetlen estéknek, melyeket egykoron a görög mythologia és római poézis: kiváltképpen is Ovidius Metamorphosisának, Horatius és Catullus költeményeinek szenteltem, a földönfutó Rousseau és királyok kegyencének számító Voltaire filozófiájának adóztam, nem is szólva Linném botanikájáról és csak az utóbbi időben oly mohón forgatott Christian Wolf matematikai tanairól, melyek kimozdítottak ez disznótrágyaszagú és szélfútta Város szűkös berkéből.

Legsötétebb pillanataimban avval a rémlátománnyal vívódom, hogy némelyek szegény Vitéz mindezen érdemeit félresöpörvén, a Kollégium híres-hájas főzőnője, Somogyiné szellemi grádicsára süllyedvén: a „ragyásszájúról”, a polgárlányok által gúny tárgyává tett himlőhelyes fűzfapoétáról beszélnek majd közönséges módon. Az is meglehet, hogy némelyek csúfot űzni igyekeznek majd visszavonult természetemből, félénkségemből és gátlásosságomból, minek köszönhetem, hogy nem találtam hitvestársra, holott még az embergyűlölő Jean-Jacques is megtalálta a párját, ha egy tanulatlan, de mindhalálig hűséges cselédlány alakjában is. Védekezhetnék azzal, hogy Lillám hozzám való hűtlensége, apja által kierőszakolt férjhezmenetele miatt kiábrándultam a valóságos szerelemből, az asszonyokkal szemben még inkább tartózkodó, szemérmes, félénk és visszahúzódó lettem, mint voltam. Egy bátor gesztussal megismételhetem Voltaire kijelentését: „úgy vélem, nevetséges volna a részemről, hogy szeressek, ennél már csak az az asszony lenne nevetségesebb, aki engem szeret. Szóval (…) lemondok a szerelemről egész életemre.” Védekezhetnék Aphrodité küldöncei előtt avval, hogy más fátumot szánt nekem az Isten, mint hogy szép lányoknak és kikapós asszonyoknak kurizáljak, faros cseléd- és melles mosólányoknak szoknyája alá nyúlkáljak, szalonnával és rétestésztával töltekező parasztasszonyok vagy elözvegyült céhmesternék vagyonára vadásszak. Nem ilyen sorsot rajzolt elém Isten, s hogy semmi kétségem se támadjon efelől, alkatom és ábrázatom mineműsége korán meggyőzhetett.

Azt mondod, barátom, hogy én ocsmány vagyok,
S orcám fertelmei irtóztató nagyok.
Hogy én, ha magamnak zőld kantust vehetnék,
Olvasva a majmok között elmehetnék.

És hogy én ne vegyek reám semmi harát,
Magam képe is tud játszani maskarát.
Azért így szól róllam véled sok goromba,
Hogy ez csak egy essős időben nőtt gomba;
Hogy egy lóganéjon hízott rút pöfeteg,
Mellyre tekinteni a szemnek viszketeg.

Rútságom (óh, némelykor a búban is fogan öröm!) Artemis bájos udvarhölgyeinek játszótársaivá és poétájává tett engem, s miután megszabadultam a kangörcs heves vágyakat gerjesztő és szilárd jellemet emésztő rontásától, szerelmi érzeményeimet és felindulásaimat dalban énekeltem meg, hol Rózát, hol pedig Lillát szólongatva. S hogy nem mondhattam többé egyetlen hajadont vagy aszszonyt sem szerelmemnek, légiesítettem a szerelem érzését, nem egy nőnek, hanem egyszerre valamennyinek vallottam szerelmet.

Egyébiránt ti, büszke példányai a férfiúi nemnek, vegyétek számba: nem mindannyian mérjük a nemzőerővel és bájolópotenciával magunkat; vannak közöttünk a haszontalannak mondott elmélkedés megszállottaiból valók is; vannak a hozzám fogható ragyás képű, tülökorrú félékből is, akik Moličre megvetett sértődöttségét és mizantrópiáját vallják a magukénak, mégsem alábbvalók nálatok. Mármost mi, akik ez utóbbiak közé számítjuk magunkat, véglegesen megfosztva legyünk a szerelem mindenkoron kedvet és tüzet csiholó érzeményétől, a szív édesbús melódiájától, a gyönyör vérpezsdítő forrásától, mert nem mérjük össze erőinket a hortobágyi bikáéval?

S vajh a világ hívsága elől – az ermenonville-i remetéhez hasonlóan – a magánosságba menekülő Csokonairól, aki az erdei fák alatt oly sokszor egyedül sétálva csinosította saját filozófiai és poétikai elmefuttatásait, tesznek-e bölcs említést? S ha tesznek, Rousseau hatását javára írják-e, avagy éppen ellenkezőleg, zabolázhatatlanságának okaként e francia szabadságba vetett hitét róják-e föl ellenségei? Voltaire könnyen figurázta ki amaz erkölcstelen Grimm-mel együtt az űzött lelket; ahogy mifelénk mondani szokás: volt mit aprítania a tejbe, nem szorult mások megszégyenítő támogatására. Bezzeg kellett volna Voltaire-nek – akárcsak Rousseau-nak vagy Moličre-nek vagy jómagamnak – a hatalmasok kegyét és szeszélyes jóindulatát lesnie, gondolatait ezen önző, rátarti és nemritkán kegyetlen urak normáihoz igazítania, egyáltalán nem biztos, hogy fennhangon büszkélkedhetne függetlenségével. Voltaire sosem kényszerült efféle mondatok leírására, amint az a Les confessions-ban olvasható: „A követelőző emberek közötti életmód csöppet sem volt kedvemre való; az írók ármánykodásai, szégyenletes veszekedései, könyveik rosszhiszeműsége, nagyképű társasági viselkedésük – mindez olyan gyűlöletes, oly ellenszenves volt előttem, oly kevés gyöngédséget, nyíltszívűséget, őszinteséget találtam még barátaim társaságában is, hogy ettől a zajos élettől visszariadva hevesen sóvárogni kezdtem a vidéki tartózkodás után, s látva, hogy foglalkozásom nem enged ott megtelepedni, igyekeztem ott tölteni legalább szabad óráimat.”

Magam nem panaszolhatom föl sem a honi íróink szégyenletes veszekedéseit, sem könyveik rosszhiszeműségét, sem pedig nyegle viselkedésüket, mivel nálunk nem létezik sem a franciáknál oly divatos szalonélet, sem az  irodalmi magazinok körüli szorgoskodás, sem egy-egy nagyúr házánál való pipeskedés, hízelkedés. Mily mulatságos, hogy mi csak vágyakozhatunk arra, amit oly gyűlöletesnek és ellenszenvesnek vélt Rousseau – ki tudja, hogy sajnáljuk vagy irigyeljük szegény, száműzött lelket.

*

Most, hogy kétes remény és biztos félelem, a múló élet és közelítő halál hullámain lebeg törékeny sajkám, nem óhajtok elfogult bíráim ítéletének jogosságán vagy szerfeletti oktalanságán morfondírozni; miként nem kívánom az én különben megunt napjaimat többekre is szaporodni, hogy annyival hosszabb rollét játszhassak az én hazafi társaim között a literatúra theátrumán. Inkább hajlok arra, hogy számot vessek azzal: vajon az oly sok adósságból, melyet az elhanyagolt literatúránkkal szemben felhalmoztunk, mennyit fizettem ki én, s mennyivel maradok adós immár mindörökre. Elcsigázott lelkemnek nem kevés terhet, roncsolt idegeimnek pedig halálos mérget okoz az én minősíthetetlen és semmiféle reális indokkal nem magyarázható restségem, hogy jóval több a száma azon érdemes munkáimnak, fellegjáró terveimnek és mitologikus képzeletimnek, melyeket lelki hintázásaim okán be nem fejeztem, vagy külső okok miatt be nem fejezhettem, mint azoké a rendeseké, melyeket szerencsés voltam Isten segedelmével bevégezni s tipográfia alá tisztázni. Nem fogom rossz hírét kelteni a nagyvonalú Maecenas rolléját eljátszani nem akaró nemesuraknak, akik inkább egy versenylóért vagy jó szimatú vadászkutyáért, egy idegen országbéli piktor által festett képmásért vagy bécsi ötvösmester remekéért áldoznak bőségesen, mintsem előfizetői kívánnának lenni Csokonai Vitéz verseskönyveinek. Nem fogom pellengérre állítani a könyvnyomó mestereket, amiért cseppet sincs ínyükre kockáztatni összekuporgatott vagyonukat egy bukással inkább, semmint sikerrel kecsegtető vállalkozásért, mint amilyen az én terveim valának.

Cserébe azt kérem tőletek, embertestvéreim, ne vádoljátok szegény, koporsó széléről is szeretett barátaihoz levelet író, a honi literatúrának fölkent papjaihoz békülékeny szózatot intéző Csokonait kötelességmulasztással vagy felelőtlenséggel. Inkább lássatok benne kevesebb talentumot, melyből csupán ennyire futotta neki földi pályafutása idején, mint hogy elmarasztaljátok csapongó természete miatt. És emlékezzetek meg róla kellő részvétellel, mely még odaát is vigaszt és oldást hoz mérhetetlen hiányosságai miatt érzett szorongásaira. Szinte bizonyos vagyok abban is, testvéreim az Úrban, hogy:

Lesz még az a kor, mellybe felettem is
Egy hív magyarnak lantja zokogni fog,
S ezt mondja népünk: Óh, miért nem
Éltek ez emberi századunkban?!

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben