×

Budapest–Zágráb: oda-vissza

I. rész

Kiss Gy. Csaba

2007 // 03
Jelek és magyarázatok

Mi maradt nekem Zágrábból? Lapkivágatok, jegyzetlapok, horvát szavak, könyvek. Találkozások, beszélgetések, egyetemi órák emlékei. Kollégák arca a Bölcsészkarról (kissé furcsa, ha magyarul írom a Filozofski fakultet nevét), diákoké, barátoké. A magyar tanszék asztalokkal, könyvespolcokkal zsúfolt szobája, az öreg villanyírógép benne. Jelek halmaza. Utcarészletek, lassan poroszkáló kék villamosok, pezsgő élettel teli belvárosi kávéházak, vendéglők, idétlen lakókaszárnyák és barátságos kisvárosi zugok. Területenkívüliség és otthonosság. Szüntelen magam mögött éreztem – velem volt – Magyarországot, de mintha egy kicsit szabadabb lettem volna tőle. Horvátországban sohase bosszantott annyira a politika sok botorsága, nem az én bőrömre ment a játék. Minden kötöttség nélkül tanulhattam a horvát múltat és jelent. Kirándulóként jártam ott a művelődés kertjeiben, szemelgettem a gyümölcsökből kedvem szerint, nem kellett belőle vizsgáznom.

Történetek, szövegek, szavak kísértenek. Hogy újramondjam őket. Mit jelentenek, arra vagyok kíváncsi. Egy horvát kaleidoszkóp képei forognak előttem koronként, minden logika nélkül. Áttűnnek egymásba, egyszer élesebbek, másszor szétoldódnak kontúrjaik, nehéz megragadnom őket. Szeretnék tisztában lenni velük. Megnevezni s elmagyarázni őket. Olyanformán, ahogy a rongyszőnyeg készül, motívumokat, színeket váltakoztatva, amilyen darab épp a kezemhez kerül. A műfaj nevét nem tudom. Mondjuk: ingázás. A két város, a két kultúra, a két nemzet között. A mától a tegnapokig, s egy tegnap éppúgy lehet az öt esztendő, mint a korábbi évek bármelyik napja. Horvát közegben. Vagyis: milyennek látom benne magyar magamat, és milyen lesz a horvát rajtam, egy magyaron áteresztve. Nem tudós elemzés, hanem tapasztalás szerint.

Öt év – száz utazás

Utazó tanár. Miféle fajzat volna ez? Mint a vándorszínész vagy a drótostót. Valami efféle. Odautazik, tanít, vizsgáztat, dolga végeztével továbbáll. Vendégtanár – aki föllép az adott helyen mint vendég. Ez mindenesetre jobban hangzik. Van persze ebben is ideiglenesség, átmeneti jelleg. Nálunk valamikor a nyolcvanas években terjedt el az utazó egyetemi oktatók fajtája. Andrzej Vincenz, lengyel atyai barátom (foglalkoztam az ő apjának, a világháború alatt Magyarországra menekült írónak a munkásságával) Heidelbergben lakik, hosszú ideig onnan járt tanítani a göttingai egyetemre. Keresztül majdnem egész Németországon. Az én útjaim jóval rövidebbek voltak. Miskolccal kezdtem, még 1994-ben, Zágrábbal folytattam. Ott lettem 1999 őszétől a magyar irodalom vendégtanára. Havonta kétszer kellett útra kelnem, többnyire három, ritkábban négy napra. Az öt év alatt csupán egyszer nem tudtam elmenni. Amikor meghalt apám.

Soha nem számoltam ki, mit jelentett ez a megtett távolságot tekintve, és azt sem, hogy mennyi időt tölthettem összesen odalent. Visszatekintve mégis kíváncsi vagyok rá. Öt éven át ingáztam Budapest és Zágráb között. Évente tíz hónapot számolva ez kereken összesen száz utazás volt oda és vissza. Ha a megtett távolságot nézzük, egy út 370 kilométer, oda-vissza 740. A száz alkalom tehát nagyjából 74 ezer kilométer megtételét jelentette. Időben pedig az utazások alatt (a hivatalos menetrend szerint a leggyorsabb vonat menetideje öt óra volt, s többnyire azzal mentem-jöttem, bár ez nem mindig sikerült) életemből úgy 1200 óra pergett le a két város között. Akárhogy számolom, ez legalább 50 nap. Munkás órák és napok, mert hétfő reggel lefelé menet rendszerint az órákra készültem, visszafelé pedig szorgalmasan silabizáltam a horvát napi- és hetisajtót. Ha a Horvátországban töltött időt számolom, 1999 októberétől 2004 októberéig ez legalább 350-370 nap volt. Egy év. Az én horvát évem. Amely jóval régebben kezdődött, és máig nem fejeződött be.

Oda és vissza nemcsak egy szomszédos országba utaztam, hanem gyakran a két nyelv és kultúra közötti szakadékban botorkáltam. Mert szakadék ez a határ, akármilyen vékony is a térképen vonala. A valóságban ugyan, ha kitekint az ember a hídon, a Dráva örvényei között nehezen tudja fölfedezni. Ez szintén valami titokzatosságot sugall. Magyarok és horvátok világát a szomszédság ellenére mintha sötét függöny választaná el egymástól. Persze: a nyelv. A XX. század történelme. Volt idő, amikor csak a madarak járták át a határon. Mégsem tudom megmagyarázni, miképpen tűnhetett el ennyire mindkét nemzet tudatából a közös történelem emléke. A táj pedig mintha ugyanaz volna a folyón innen és túl. Az arcok, a gesztusok is hasonlítanak. Az ételek ízében sem itt, a Dráva mellékén, sem keletebbre – Mohács és Eszék táján – nem érezhető különbség. Sokat forgolódtam ezért történelmi útvesztőkben. Néha mintha elvadult bozótosba tévedtem volna, ahol én – akárcsak regényében Fabrio, a kortárs horvát író – az Ady által megidézett hajdani, eltévedt lovasnak vak ügetését hallhattam.

Újra és újra meglep, hogy történelmi emlékezetünk mennyire egy srófra jár, mítoszaink mennyire hasonlóak, még akkor is, amikor a modern nemzet megformálásának kényszere magyarokat és horvátokat szembeállított egymással. A historizmus festményei csereszabatosak, ha kicserélnénk egyik-másik föliratot, senki sem venné észre. Ám külön-külön tanuljuk múltunkat, még a közös részét is, így a néhány magyar kroatistán és horvát hungarológuson kívül hajlamosak vagyunk azt hinni, két egymástól független tartományról van szó. Más, persze más. Magyar meg horvát. De olyan másság, amelyben nem nehéz önmagunkat fölismerni. Ez a leghosszabb utazás.

A fiumei gyors

Ott várok rá minden második hét szerdáján a zágrábi pályaudvaron, tíz perccel délután négy óra előtt. Ne tessék zokon venni, mármint Horvát Államvasutak, de ez a vonat ritkán érkezik pontosan. Várni kell rá. Legalább tíz-tizenöt percet, s ez még jó, mert előfordul, hogy még többet késik, és akkor a budapesti Déli pályaudvarra szintén jókora késéssel fog befutni. Jöhetek-mehetek addig a pályaudvaron, otthonos tér. És otthonos a horvát szó is. Kolodvor. A német Bahnhof megfelelője. Tükörfordítás, mint a magyar pályaudvar. Ugyanaz a nyelvi logika és a purizmusnak hasonló igénye. Ahogy idejövök, gyalogosan vagy villamossal, Miskolc jut eszembe. A négy év ingázás Budapest és Miskolc között. Az állomás ott is olyan, mint egy erőd. Stílusával a történelmet idézi. Persze nagy a különbség a pályaudvar előtti teret tekintve. Miskolcon az a tér bizony elég vidékies. Ott fordulnak meg a villamosok. Szemben pedig a helyi autóbuszok megállója. És nem a belvárosba vezető impozáns parkoknak-tereknek a nyitánya ez a tér. A Szinva patakon (folyón?) át szegényes díszletek között indul a villamos befelé. Miskolc mégiscsak – legfönnebb – regionális központ.

Tehát a vonat. Budapest és Zágráb között. Amikor először olvastam Krležánál a fiumei gyorsról, eszembe nem jutott volna, hogy nekem is ez lesz a sorsom, és évekig fogom járni a Glembayak, Emericzyek útját: „A fiumei [a horvátban: fijumanski] gyors édeskés karbolszagot árasztó, csipkés huzatú bársonyülésén, a Božjakovinától Lepavináig és Csurgótól Dombóvárig…” Meg a horvát képviselőkét, akik száz éve hivatalból jártak, akárcsak én – bár föltehetően első s nem második osztályon –, föl Pestre meg vissza. Újabban már termeskocsi van. Furcsán hangzik magyarul ez a vasúti neologizmus. Valami modern dolog. Szebb, fejlettebb, mint amilyent mi megszoktunk. Akár Nyugaton. Látom is az illemhelyen a föliratot, egy bécsi cég nevét. Nincsenek itt már kupék, sem vörös bársony, sem karbolszag. Repülőülések vannak, egymástól merev karfákkal elválasztva. Egy társaság, család nem tud összeülni. Viszont többen elférnek. Németországban, Franciaországban ültem efféle vonatokban. A jövő, gondolhatja a közép-európai polgár. Mert szeret fölnézni oda. A nagyvilág központjaira. Kisebbrendűségi érzéssel, melyben ott forr valaminő türelmetlen harag és öntelt gőg keveréke. Európa és mi. A hangsúly az ésen van, ami inkább elválaszt, mint összeköt. Az antemurale (a lengyelek mellett főleg a horvátok és a magyarok ismerik ezt a szót, hozzátéve persze a birtokos jelzőt: christianitatis) hagyománya. Hogy mi lettünk volna a keresztyénség védfala. És rendre cserbenhagytak minket. Hiába véreztünk annyit, hősi kitartásunkat csak a mi tájainkon tartja számon, ha számon tartja, nemzeti mítosz. Amikor 130 éve ezt a vasutat megépítették – ez a történet mára szintén mítosz –, Európa egyik legkorszerűbb vasúti pályája volt. Izgalmas műszaki megoldásokkal, különösen Károlyváros és a célállomás között. Elő kellene keresni egy régi menetrendet, hány óra volt akkoriban a menetidő. Most kereken kilenc óra. A két világháború közötti magyar turizmusról szóló doktori disszertációban olvasom: a harmincas években a reklám 15 órával biztatott. Budapest vasúton mintegy 370 kilométerre van Zágrábtól, Zágráb pedig Fiumétól 230-ra. A két főváros közötti menetidő még valahogy elfogadható, de ha arra gondolok, hogy Fiuméig még legalább négy óra hosszáig kell utazni, nem valószínű, hogy a vasút versenyezni tud a közúti közlekedéssel. Ha kész lesz Budapesttől Fiuméig az autópálya, Pesten reggelizhet az ember, és Fiuméban ebédel. Mikor? Talán még nem holnap. A vasút fölújítását sem sietik el túlságosan. Mintha az észak–déli közlekedési csatornák kevésbé fontosak volnának, mint a nyugat–keletiek. Főleg a nyugatiaknak. Nekünk persze igen. A mi érdekeink, ez esetben a magyaroké és a horvátoké, akárhogy forgatjuk, csak a mienkéi. Mások, mint a multinacionális vállalatoké vagy mondjuk a nyugati országoké. Ők nem fogják a fejüket fogni miatta. A mi fejtartásunkra viszont a Nyugat felé fordított arc jellemző. Mert másként provinciálisak maradunk. Lenézzük magunkat. Meg a szomszédainkat. Nagyképűen vagy kicsinyhitűen. Tertium non datur?

A Tér

A villamosra várunk a Száva úton. Egyre többen. Valami bizonytalanság remeg a levegőben. Elterelték a villamosokat. Jönnek aztán konvojban, egymás után a szerelvények. Jól öltözött, idősebb, bajuszos úr fordul hozzám: mondja, kérem, melyik megy a Térre? A bennszülöttek így mondják. A Tér. Nagybetűvel. Amiből Zágrábban csak egy van. A Jellasics bán tér. A központ, fórum, agora. Mindig irigyeltem azokat a városokat, amelyeknek van ilyen középpontjuk. Rynek – eleinte sokat rágódtam a lengyel szó jelentésén. Tér, főtér, piactér. S mivel a német „Ring”-ből származik, mondhatjuk körtérnek is. Ahogy Budán városbeli szűkebb pátriám főterét hívják: Körtér. Móricz Zsigmond körtér. Ám Lengyelországban minden városban kell lennie ryneknek. Oda vezet minden út. Akkor érkezik meg az ember, ha eljut erre a térre. Ennél beljebb már nem lehet menni. Innen már csak kifelé. Végpont és kezdet. Budapestnek nincs ilyen középpontja. Nincs Budának és Pestnek sem. Posztmodern városok ezek, gondolhatjuk, igazi centrum nélkül. Különös hullámmozgásban kígyóznak útjaik, néha körutakkal félkörbe fordulnak-tekerednek, másutt meg kiegyenesednek. Mintha keresnének valami viszonyítási pontot. De az vonal. A Duna szalagja.

A modern Zágrábot a XIX. század második felében úgy tervezték a horvát világ centrumának, hogy legyen benne ilyen középpont. A várost, városokat egyesítő hely. Ahol az Alsóváros, a Felsőváros és a Káptalan találkozik. És találkoznak a zágrábiak. Meg két táj: eddig ér a Száva síksága, itt kezdődik a Zágrábi-hegység. Ez a hely tényleg agora, fórum. Nyáridőben éjfélig vagy még tovább tart a délvidéki zsivaj. Egyszer közelről is megtapasztalhattam. A Dubrovnik Szálló ide nyíló ablakából. Talán a hajnali órákat kivéve szüntelen a forgalom. Emberek és villamosok. A Jellasics teret kávéházak és elegáns üzletek karéjozzák. Itt dobog a város szíve. Az egykori vásártéren. Népviseletes parasztok, árusok bódéi a száz évvel ezelőtti festményen, körben kisebb-nagyobb polgárházak, mint amilyenből mutatóba maradt a pesti Kálvin tér és a Ráday utca sarkán. A piachoz vezető átjárón a Harmica fölirat a régi harmincadvámot és magyar szót idéz. A száz évvel ezelőtti századforduló modern és historizáló palotái állnak sorfalat az északi oldalon.

A Tér közepén pedig szobor. A bán emlékműve. Marcus Aurelius kapitóliumi szobrának a modorában. Harciasabb nála, hiszen kivont kardját nyújtja előre. Még az osztrák–magyar – és a magyar–horvát ! – kiegyezés előtt állították ide. A horvát történelmi tudat közepéből a szimbolikus tér közepébe. Ha valaki akar valamit mondani múltról vagy jövőről, Horvátországról, annak ide kell jönnie. Itt tartották 1990–91-ben a tömeggyűléseket. Már ez is történelem. Az akkori eseményekből kis részleteket mutat a dokumentumfilm a Városi Múzeum kiállításán. De alkalmas a Tér sokkal prózaibb célokra is. Talapzatához kuporodhatnak jó időben a bámész idegenek, és kitűnően megfelel találkahelynek is. Két kiemelkedő pontja van a Tér színpadának. A szobor meg a nyugati oldalon az utcai óra. Ellenőrizhetem, korán jöttem vagy késtem-e. A város kirakatában vagyunk. A közép-európai stílusú kávéházakban kiülnek egy kis dumapartira a művészek, nyakkendős polgárok, randevúzó fiatalok és pletykás öregasszonyok. Ha kis időm van még, benézhetek a könyvesboltok valamelyikébe. Van belőlük több. A mindenkori kínálat újdonságai a kirakatokban. Még nem öntött el mindent a szellemi silányság, de itt is egyre több könyv képviseli az ezoterikus és gasztronómiai irodalmat.

Az állandó keresztülvonulásnak napszakonként és évszakonként változnak a szereplői. Reggel és déltájban rikkancsok kiáltoznak az óra és a villamosmegálló között. Ádventi időben megjelennek a gesztenyesütők. Karácsonyhoz közelebb pedig ide is jut a bódékból, ahol forralt bort mérnek. Tavaszi-nyári időben vonatot formázó városnéző kisbuszok szerelvénye indul a Térről. Délután-este szivacsként vonzza magához ez a hely az Ilicán korzózókat. Erre vezet a legtöbb zágrábi villamosnak az útvonala, sorra öntik a Térre az érkezőket, szívják magukba a várakozókat. Nincs fegyelmezett sorban állás, emberfürtök lódulnak neki, mégis különösebb lökdösődés nélkül gyorsan föltöltődnek a kocsik. A hely, amelyet nem lehet elkerülni. Zágráb tere. A Tér Zágrábja.

Jellasics szobra

Meg kellett szoknom, ha idehaza Zágráb kerül szóba, mindig megkérdezik: és Jellasics? Hát… köszöni szépen. Nekem is sokáig a Petőfi-vers sorai csengtek vissza a fülemben a Bécs felé futó gyáva bánról. És 1848. szeptember 29., a pákozdi csata. A magyar honvédsereg első diadala. Évről évre meg is ünnepelték. Mint a magyar honvédség napját – a kommunizmus alatt. Azt már nem tudom, volt-e ennek valami köze az ötvenes évek első felében hivatalosan ápolt jugoszlávellenességhez. Később olvastam, hogy ez a győzelem horvát történészek szerint nem is volt akkora. Kétségtelen viszont, hogy a bán serege elvonult a csatatérről Bécs felé. Mindenesetre ez volt a történelem egyetlen horvát–magyar háborúja. Ha annak vesszük. Mert a Drávához érkezvén a bán leparancsoltatta a piros-fehér-kék horvát zászlókat, és fekete-sárgákat tűzetett ki helyettük. Vagyis az uralkodó nevében támadta meg Magyarországot. Annak az uralkodónak a nevében, aki öt hónappal korábban aláírta Pozsonyban az országgyűlés által hozott új törvényeket. Megszülethetett az első felelős magyar kormány. 1848 tavaszán Jellasics Horvátországnak kívánt szabadságot, laza kapcsolatot Pest-Budával, föderatív alapon átalakítandó Habsburg Birodalmat.

A tegnapi ezredes és romantikus költő. Amikor jó húsz éve a Szabó Ervin Könyvtár katalógusában matatva az Eine Stunde der Erinnerung címet viselő verseskönyvecskére akadtam, először nem is akartam elhinni, hogy róla van szó. A szerző neve azonban minden kétséget kizárt: J. G. F. Freiherr von Jellaschich. Az egyik versben Mátyás király folytat párbeszédet Zrínyivel, a szigeti hőssel, a horvátok bátor nemzetének képviselőjével. A király testvéri öleléssel akarja a hőst köszönteni, hiszen ahol ily szívek dobognak, így a költő, nem vész el soha a haza. A versben szereplő haza pedig – Mátyás királyé és Zrínyié is. Nem fér kétség hozzá: a közös haza. Nálunk Kossuthéhoz, lent az ő nevéhez fűződött a jobbágyfölszabadítás. Nemzeti hős a horvátok szemében, az önállóságért, a horvát tartományok egyesítéséért vívott küzdelmek szimbóluma. Ha 1849 után azt kapták is jutalmul Bécstől, amit a magyarok büntetésül. Bármekkora túlzásnak érzi ezt valaki, a XX. századi magyar és horvát tragédiákhoz képest szinte idillnek látszik, ami akkor történt. Ha Kossuth és Jellasics valami csoda folytán előre látott volna hetven-nyolcvan vagy száz esztendőre, talán kezet nyújtanak egymásnak. A Horvát Iparművészeti Múzeum emlékezetes biedermeier kiállításán ez jutott eszembe, amikor egymás mellett láttam a tárlókban a két nyakkendőtűt Jellasics és Kossuth miniatűrjével. Talán a muzeológusoknak is fölrémlett volna a bán német verse?

1866-ban állították föl emlékművét a Téren, ha nem is pontosan a mai helyére. Akkoriban – egészen 1947-ig – épp az ellenkező irányba mutatott a kardjával. Észak felé, Magyarország irányába. 1990 októberében, amikor visszaállították a szobrot, megfordították. Most tehát a bán előrenyújtott kardja déli irányba mutat. Évek óta csekély sikerrel győzködöm honfitársaimat, hogy most nem Belgrádot fenyegeti. Pedig nem egy kitűnő kollégám írta már ezt csattanóként. Elég egy képzeletbeli vonalat húzni a szobor talapzatától déli irányba, s a tengerig jutunk el, Szerbia fővárosa viszont innen keletre van.

Nézem a mostani horvát történelemkönyveket. Mintha inkább kerülnék az 1848-as háborús konfliktus kérdését. Jellasicsnak, a katonának a megítélése ugyan jóval pozitívabb, mint korábban, de a horvát–magyar szembenállást nem hangsúlyozzák annyira. A 2002 őszén megrendezett közös történésztanácskozásról beszámoló újságcikk a Veyernji Listben viszont azt panaszolja, hogy a magyar tudósok „eladták” a bánt Bécsnek. Vagyis kizárólag az udvar eszközének tekintik, mintha csupán a Habsburgok és a magyarok közti összeütközés egyik figurája lett volna, s hajlamosak megfeledkezni Kossuth horvátokat fenyegető törekvéseiről. A pró és kontra érveket meghagyom a kérdéskör szakértőinek. A két nemzeti narratívát úgysem lehet közös nevezőre hozni. Kár is volna próbálkozni ilyesmivel. A duplex veritas tipikus esetével van dolgunk, mivel a két nemzetállami koncepció kölcsönösen kizárta egymást. Ez lehetne a közös kiindulópont a további magyarázatokhoz. Egyébként egész Közép-Európában ez a két leginkább hasonló nemzeti hőskultusz, Kossuthé és Jellasicsé.

(Folytatjuk)

Események

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs márciusi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben