×

A papirosra kerül

regényrészlet, 2. rész

Géczi János

2007 // 03
Néhány hegyi folyót láttam már, s többnyire a zúgó vizét, sebes sodrását, gömbölyűvé csiszolt, parasztkenyér-nagy köveit figyeltem. Hogy medre van, s miféle, most, e verssorból tanulom. A napokban Árva vára alatt állva néztem a fahídról a vizet, térdig álltam a merev szárú és illattalan campanullák között, a víz sötétzöld és olyan olajfényes volt, amelybe az ujját se mártja szívesen bele az ember, s azon töprengtem, mitől olyan nehéz, vagy ha nem is az, mitől látszik olyan nehéznek a messze alattam, a mélyben hevesen tovaáramló folyó vize. A Balaton vize példának okáért sosem nehéz, akkor sem, ha csípőben, avagy mellkasban megszorítja, mint szerelmet élvező asszony, az ember testét. Az Adriát sem érzem súlyosnak, legfeljebb hatalmasnak. Az Északi-tenger, amelyet Ostendénél tapasztaltam meg a nyáron, ugyan nehéz, de a kavargó szeméttől, a feloldódott szennytől és a vízfelszínre ráhasalt széltől az. Árva vára alatt a füzek és az égerek sötétzöld lombszínétől lehetett ilyen a tutajokat magával ragadt folyó, s ehhez a szemerkélő esőt alábocsátó fellegek koloritja is hozzásegített. A palaszürke, összeömlő fellegek és az amúgy ónzöld puhafaliget-lombok együtt vetettek súlyt a vízre, s bár a folyó, amint a felszínén elsiető fadarabok, kenuk és madártetemek mutatták, nem is szólva a rönkökből összekötött tutajokról, szinte tombolt, úgy rohant, a folyó egészét – parttól partig, hídtól a kanyarig – mégis mozdulatlannak találtam. És súlyosnak. S minden tömörsége, masszívsága ellenére lélekemelőnek.

Az érzésben volt már részem akkor, amikor a krakkói Ferences rendi templomban maga alá tepert a hegyi folyók zöld-kékje. A Collegium Maius, a Jagelló Egyetem legrégebbi, máig megmaradt gótikus szerkezetű épülete után, ahol a kerengős belső udvar közepén jó volt a négy címeres kútkávának dűlve hűsölni, egy ugyancsak gótikus templomra számítottam, amikor odavezettek az elképzelésemnek kívülről valóban megfelelő épülethez. De az eredetében a 13. századig visszanyúló templom és a hozzája csatolt, széles folyosós, négyszegletes épület teljes mértékben átalakította az amúgy fojtós és vihar előtti hangulatú délutánomat. A félhomályosnál sűrűbb terű hajóba belépve – aláereszkedve a sötétbe – csak óvatosan tiblábolva, az utat lépésről lépésre kitapogatva jutottam előbbre. Oldalt magas falak, a kettő közti távolság szinte kinyújtott kézzel átfogható, a falakon hieroglifaszerű, kanyargó-örvénylő jelek álltak, az oltárt hátulról és oldalról rávetődő sárgás, apró és mozgékony fényfoltok éltették, s a tömjénszagú, leginkább mégis mélytengeri csöndben, talpammal a lefelé vezető lépcsőket tapogatva, fél és negyed lépésekkel imbolyogtam előre, mintha lassított filmen úsztam volna tova, lebbenő ingben, puha mozdulatokkal – és minél beljebb kerültem a csarnokba, annál inkább érzékeltem a fényt, amely engem is megvilágít. Hátulról, magasból esett rám a fény, egy üvegablakból. A címét is tudom: Legyen világosság. Stanis©aw Wyspia¬ski készítette a szecessziós stílusú művet, 1900-ban; azt ábrázolja, Isten hogyan teremtette meg a Földet.

A templom régi és oly nagy érdeklődésemre okot adó szerkezete érzékelhetetlenné vált. Az üvegablakok, amelyek nem nyújtottak világosságot, s csupán formáját adták a derengésnek, se nem mozgalmas, se nem sokrészletű jeleneteket ábrázoltak. Egy-egy méltóságos alak állt közepütt, s kétoldalt virágok: sárgán ragyogó nárciszok, égkék íriszek és harangvirágok, tejfehér liliomok, bő piros pipacsok, stilizáltan, hosszúkás zöld levelek között, egészen az égig nyúló karcsú szárakon. Nagy-nagy monokróm üvegdarabokból állt össze valamennyi jelenet – de mindegyik közül a Legyen világosság érdekelt leginkább. Indulatos, hosszú hajú, nagy szakállú férfi tekint rajta maga elé – a semmibe, s feje fölé emeli hatalmas tenyerű kezét, hogy, mintegy varázsütéssel, megteremtse a dolgokat. Isten lobogó, sok ráncot vető ruhát visel, mintha hosszú, sokféle kék színű hínárlevelekből szőtték volna ezt a gúnyát, páncélnak is látható, pikkelyeknek is, de a színe a legsajátosabb. Istent mindeddig sosem láttam kék ruhában – a szín a korai reneszánsz óta Mária köpenyszíneként használatos. Stanis©aw Wyspia¬ski nem átallotta azt az Úristennek áttulajdonítani, s lehetne így akár a halászkirály, akár a gnosztikusok Gonosza. A hatalmas üvegfelületből, egy-két ruharedőn kívül, csupán az arc és a fölemelt kéz világít, mivel azok sárgák.

Mire bejutottam a templom szívébe, oda, ahol az oldalhajók jobbra és balra megnyílnak (s amelyek végén ugyancsak megvilágosító, paradicsomi ékességű növények üvegképei világolnak), s előttem állt az oltár, engem is megteremtett egy addig látatlan, ismeretlen alak. Éppen csak hátra kellett fordulnom, hogy amit az utolsó pillanatokban érzékszervek nélkül is érzékeltem, bizonyossá váljék: ott állok a robbanékony teremtő lába előtt, én, a silány s minden ízében tökéletlen teremtmény, s rádöbbenek arra, ezen a földön mily számkivetett vagyok – de mégis vendég.

A templomban ezenkívül számos figyelemre méltó freskó akadt: növénymintázat abból a legtöbb, az édenre utal valamennyi. Aztán a krakkói püspökök arcképei az oszlopos kerengő galériájában, köztük egy 1535 környékéről – amelyben nem tudom, a kora képviseli-e az értéket, a festője, avagy Piotr Tomicki, akit a kép ábrázol, illetve akire emlékeztet.

Az árvai hegyormon egyensúlyozó vár s az alatta hevesen rohanó folyó együttese, mint egy német romantikus kép a nézőjének, felhívta a figyelmemet az éteri kékekre s a kékbe öltöztetett jelenetekre. Arra, hogy a Czartoryski Múzeumban féltve őrzött Leonardo-festményen, a Hölgy menyéttel-en mind a hölgy, mind a kis állat szeme barna – s ettől a nőalak kék ruhája megfakultnak hat. Hogy a Veit Stoss faragta szárnyas oltár egyetlen figurájának sincs kék szeme – lehet, a kék szem távolról nem látható, csupán a barna, a fekete, a sárga és a zöld?

Magam is szurdokban élek. Az utca, ahol lakom, nem utca – csak amióta számítógépes adatfeldolgozás van, s annak rubrikái között nem szerepel olyan, hogy sikátor, lépcső. A mi házközti, mély vágatunk úgy szakad le a hegyről, mint az igazi szurdokok. Amúgy hivatalos irataimban újabban az szerepel: Ostromlépcső utca 5. Ugyancsak nevetséges beírás, mert egyszerre lépcsőn és utcában nem lehet létezni. Hogy ki az őslakos a városomban, ahol magam amúgy a velem is elszámoló őslakosok szemében huszonhét éve gyüttmentnek számítok, azt legbiztosabban abból tudom megállapítani, szervizben, ruhatisztítóban, postán, rendőrségen, bárhol, ha látom, adataim rögzítésekor az Ostromlépcső leírása után abbahagyja az ügyintéző a skribálást, fölnéz, s várja, mondjam a házszámot is ki. Az Ostromlépcső leginkább huzatos és párás szurdok – olyan, amelynek kezdetén másik, hasonlóan keskeny, ámbár hosszabb s egy enyhe kanyar miatt beláthatatlan vágat, az Ányos Pál utca áll. Az Ányos Pál utca a városháza tövéből, mint a hullt eső, gyorsan szalad le és olvad a Deák utcába, jobbján maga a szétterült városház, balján pedig a galambház formájú Ruppert-ház tornyosul. Az alján és a tetején – négy emelet különbséggel – egyként bejáratos, ezért gyakran átjáróháznak használt Ruppert-ház alatt nyílik az Ostromlépcső avítt vörös köves lépcsősora, amely éppen olyan széles, mint a magamkorú férfi ölelésre készülő, tétován kitárt karja. S a segítségre fölkínált alkarszerű, végtelen hosszúnak tűnő vaskorláttal is ellátott meredek lépcső az utca derekáig tart, ahonnan utcaként folytatódik a lépcső tovább. Amúgy hét, saját helyrajzi számmal rendelkező telek alkotja az oldalait, mindegyiken egy ház, köztük, s éppen az én birtokomat határolva, a műemlék jellegű épület. Autóval csak alulról, a völgyszáj felől tudunk a házainkhoz behajtani, de újabban – mert bérlőnek adták át, s valami pehelypaplan-lerakattá vált a telkemmel szomszédos, roggyant tetejű, ereszcsatorna híján álldogáló ház – reggelente tömötten áll a gépkocsisor, gyakran annyira, hogy mi magunk nemhogy a kapun, de az ajtón át se tudjuk elhagyni otthonunkat. Megfullaszt a kipufogógáz. Bezárt minket az üzlet, a forgalom.

Ebben a szurdokban legfeljebb ha megbillenti fejét s felnéz az ember, láthat némi kék színt az ég többnyire ezüstszürke, vékonyka szalagján, a meghatározó szín a lépcsősoron fölfelé haladva egyre inkább elparázsló vörös s a rakott vagy kőporral fedett kőkerítések szürkéje, a házfalak piszkossárgája és fehére. S persze a szél behordta könnyű szemété, amiben mindig akad két-három irritáló, neonszínű, jajlila, szemhéjrózsaszín, fossárga, kislibazöld, amelyek csakis a műanyag festékektől eredhetnek.

Az Ostromlépcső bal oldala a meredek várhegy elegyes erdeje, s egészen fenn, a magasban a várkapu, majd egy rácsos ajtóval megszakított várfal. Jobb oldalán mindvégig épphogy-udvaros házak állnak, tűzfalak, ajtók, kapuk és magas kerítésfalak váltogatják egymást, s az udvarokból más-más kutyahang hallatszik ki. A mi Ostromlépcsőnk portáin mindenhol él kutya, de csak egyet ismerek testközelből, vele ugyanis séta közben is lehet találkozni: a többi nagyhangú házőrző eb. Ámbár, semmi kétségem, a hangjuk is ezt bizonyítja, kistestűek lehetnek. Nem státusszimbólumok, amelyeknek etetése is vagyonba kerül, hanem a porta részei, kis költségű felvigyázók.

Meredek völgyünk egyik fele, a vároldal vadon. Sosem vonták művelés alá, annyira járhatatlan, s ha onnan némelykor a helyükről – szélvihartól, hótól, végelgyengüléstől – kidőlnek a fák, azt se vágják fel és hordják le. Korábban a Séd-völgy egykor huszárlaktanyaként használt épületeiben élő cigánykolónia nőtagjai szedték össze, de ők is csak végső esetben, amikor a hosszú tél, kemény fagy miatt már minden rőzsét, gallyat és faanyagot összehordtak a városból, s nem maradt más lehetőségük, mint a hegyoldal dőlésfáinak megdézsmálása. Gyöngytyúk mintázatú frottírzoknit húztak magas sarkú, hegyes orrú cipellőjükre, s kesztyűbe bújtatott ujjaikra olyan vaskarmos gyűrűket, amilyeneket amúgy verekedésekkor használnak, de ilyenkor azért, hogy ha megcsúsznak a havas-jeges oldalon, ki tudják magukat támasztatni, meg tudjanak kapaszkodni. Kézi fűrészekkel, baltákkal, ricsajozva mászták a meredeket az asszonyok, s ha a hó nem volt elég vastag, vasfazekak, tégladarabok és kőtömbök fordultak, s indultak pörögve lefelé lábuk alól, s apróbb lavinaként torlaszolták el a járdát; ha pedig magas volt a hó, nemegyszer hógörgetegek zuhogtak alá. A lépcső aljához a gyermekek hatalmas vaslapokat huzigáltak. Régi kazánok oldallapjaiból csináltak szánkót, az összegyűjtött farönköt, nagy dübörgés és hórukkolás közepette, arra rakva szállították haza, ha összegyűlt az aznapra való tűzifa. A mi cigányaink sosem gyűjtöttek annyi fát, hogy abból tárolni jutott volna. Nem egy raktározó népség, dünnyögte volt feleségem, akár mint a zenész tücskök. Holott ezek a cigányok nem a zenészek közül valók, muzikalitásuk a lakodalmas rock élvezetéig terjed. Ha a szükség ráveszi őket, akkor gyűjtenek a hegyoldal fáiból, s akkor is csak annyit, amennyi az aznapi ebéd megfőzéséhez, illetve a hajnalig kitartó fűtésig szükséges. Az élő fát sem kímélik, ha hozzájuk férnek, le-levágják. Évtizedek alatt minden hársba, akácba, kőrisbe belefűrészeltek már, csonka gallyú mindegyik.

Tavasztól őszig nem mentek a fák közé, kivéve talán a madártojást gyűjtő kölköket, madarászó macskáikat s a kutyákat. A macskák biztonságosabban járják az avart, de ha összetalálkoznak néha egy menyéttel, amely az utcánk romházának tetőterében él, bizony nemegyszer rosszul járnak – s ilyenkor hetekig nem merészkednek a loncos-hóbogyós bodzásba. A kutyák ugyan nem félnek a macskákat megfojtó menyéttől, de a rókától igen. Télen és ősszel rókák járják a hegyoldalt, tutulnak, s megtanítják hanghordozásukra a kiskutyákat. Az első pulikutyám tudott rókaként tutulni, aminek aztán az lett a következménye, hogy éjszakánként lejártak az udvarunkba a rókák, s felzabálták a kutyatányérban hagyott maradékot. A fehér havon óvatosan araszoltak le a fiatal rókák, a pulim beiszkolt a kutyaházba, nem volt egy hangja se, vagy a csodálattól, vagy a rémülettől, s amit a macskáknak nem hagyott volna sosem, a maganyelvű rókáknak engedte. Egy róka akkor is bejárt hozzánk, amikor megépült a kertet körbefogó fal: ügyesen járt-kelt rajta, nem jelentett akadályt számára. A rókák ellen, féltve a kutyát, majd a kutyákat a betegségtől, sokat hadakoztam. A közterület-fenntartók nemigen foglalkoznak a vadakkal, akkor se tették, amikor egy boa lógott meg az állatkertből, vagy amikor a kameruni törpekecskék lelegelték a kiskert eperágyásait. Dugó, a puli ugyan neheztelt, hogy éjszakai látogatóit elkergettem, s némely teliholdkor rázendített a rókakaffogásra, s válasz is érkezett hívására, de résen voltam magam is.

Az elegyes erdő háborítatlanságát a madarak élvezik leginkább. A város szívében, ahol lakunk, szárnyasok tömege fordul meg. A balkáni gerle, a harsány feketerigó a kutyaitatóra jár inni. A házi és a kerti rozsdafarkúak, a fehér színtől irtózó vörösbegyek, a süvöltők, a barátposzáta, a széncinege, a szajkó, a zöld küllő, a tövisszúró gébics, a kis fakopáncs és a csuszka költeni is szokott, némelyik állandóan. Télen változatosabb a madárélet, zöldike, meggyvágó, kék cinege, búbos cinege, keresztcsőrű, őszapó és tengelic is előfordul. Eszik a bokrokon maradt termést, bekukkantanak a fakéreg réseibe, s behúzódnak az odvakba, üregekbe, kinek-kinek hol jut hely. Ha nem erős a szél, a hárs gallyaira telepednek, s ha zúzmarás, olyankor a lehulló kristályokat, a délutáni fényben is látható, szalagosan viszi magával a Bakonyból lezúduló s a fakoronáktól megrendszabályozott szél.

Ha jellemezni vagy – mint egy növényt, madarat – identifikálni kellene a lépcsőnket, minden városlakó bizonnyal azt mondaná, hogy ez a leghuzatosabb, legmeredekebb és legpárásabb veszprémi hely. Mindennek a definíciónak az értékét az sem csökkenti, hogy ugyanezt mondanák, már ha éppen ott laknak, a Francsics-lépcső és a Sörház-lépcső lakói és lakosai: a napsugaras kapujú, de odúnyi házakban, valamint a szabad ég alatt bár, de a salétromos faltövekhez húzódók. Tény, s ebben a helyieket magam is megerősíthetem, Veszprém a szelek városa – ahol, talán a széljárás igazolásaképpen, szüntelen harangoznak. Ugyanakkor faktum az is, hogy ezt a kifejezést vagy húsz éve elorozta a városunktól Varga Imre, aki gyönyörűszép versében e kitüntető címet Pozsonynak ajándékozta. (Ha Szeged kompváros, akkor Pozsony legyen a szelek városa – hagyom rá, én, aki Vargához hasonlóan jól ismerem a belakott várost elhagyók szomorúságát.) S hogy nem csak Pozsony s nem csupán Veszprém a szelek városa, az bizonyítja, hogy bárhol – településen, országrészben, Kárpát-medencében, Európában – lehet nagytermészetű időjárási jelenség.

Amúgy Veszprémben is létezik ferences templom. A mi városunk a gótikáról sosem hallott: egyetlen kápolnánk van, beomlott emeletű, elvermelt bejáratú, amely a romanikából származik, néhány másik, ugyanebből a korból és stílusirányból, alaposan megromolva, romokban, majd aztán egy-két reneszánsz jellegű építmény. Tán hogy helyet hagyjanak a tömegbarokk stílusú házaknak, templomoknak s egyebeknek. A ferencesek temploma barokk módra van belül felékesítve, s mindaddig nem láttam érdekesnek, amíg restaurálni nem kezdték. Akkor letisztítva láthattam az oltár feletti mennyezet freskóját, az osztrák Maulbertsch készítette egykor – s azt is megfigyelhettem, hogy ezen a képen a felhők épp olyan irányban vonulnak, mint az uralkodó széljárásnak megfelelően a Veszprém felett elszállók.

E templomnak más érdekessége is akad: altemplomában nyugszik, a falba vájt üregben, a szentimentalizmus epekedő költője, Ányos Pál. A templomhoz csatlakozik egy rendház, amelynek mai napig használt ebédlője korabeli, olyannyira, hogy az asztalok fölé egy szószék magasodik, ahonnan az étkező szerzetesek fülének ajánlották föl mindennapi étekül az aznapra rendelt szent élettörténetét. E rendház ma agg papok háza – időnként besurranok az épületbe, hogy elképzeljem, hol tanulhatták egykor a studium generale valamelyik tantárgyát a schola externába került cserzővarga nagy szemű gyerekei, a cseh boltozatos folyosón ődöngök, s meg-megrettenek a cellákból kialakított kis szobácskák faajtaja mögül kiszűrődő nyöszörgés, hörgés és sóhajok hallatán. Aztán e templomban az is megtekinthető, hogy a rendház első emeletén rejtőzik egy kicsi terem, tele kényelmes háttámlájú, öblös ülőlapú székkel, amelynek egyik oldala apácarács. Itt hallhatták, innen nézhették a beteg, mozgásképtelen szerzetesek a vallási ceremóniát.

E templomot el se tudnám képzelni barokk jelmeze nélkül. Egyetemi hallgatóimat, ha kerítek rá időt, s ha, mint a körte az árpaládára, megértek rá, némelykor elhozom Ányos Pál sírjához – ami eléggé el nem ítélhető tanári cselekvés. Azért is, mert egy tanáron ne látszódjon meg semmilyen vonzalom. Ő csak kínálja fel a sokféle tudást, s majd ha a hallgatója választott közülük, engedje egyedül lenni tanítványát. Leginkább azonban azért, mert ilyenkor nem előadást tartok, hanem idegenvezetést. Aztán azért is, mert nem biztos, hogy Ányos Pál megengedte volna, hogy hozzá zajongó hallgatók zarándokoljanak úgy, hogy egyetlenegy verssorát sem ismerik, s nem tudják, hogy véletlenül van éppen itt a falba betemetve: tüdőbaja ebből a rendházból vitte el – remélem, abba a mennyországba, amelyet elképzelt magának. S leginkább azért, mert az altemplom – hajdani barátok, apácák és kanonokok zsúfolt temetkezési helye – nem látogatható. Korábban törmelékkel volt tele, most már tiszta. Ám van néhány temetetlen csontváz is ott, a földön szerteszét. Mi több, fel sincs tárva még, olyannyira, hogy a gyertyát és fáklyát tartó ifjú lányokat és fiúkat szüntelen figyelmeztetni kell, hogy meg ne botoljanak egy-egy koporsódeszkában, rá ne lépjenek valamely elődjük karcsontjára, s lehetőleg ne hagyjanak maguk után összegyűrt csokoládépapírt, egyebeket. A kriptába csak beszökni lehet, s magunk gyújtotta gyertyák mellett kapkodva megkeresni azt a falat, amely mögött Ányos hamvai nyugszanak. Amelyet amúgy könnyű megtalálni – a 20. század elején valaki, talán egy buzgó honleány, egy lant papírképét szegezte fel oda a falra, amely mögött a pálos költő maradványait tudták. Ahogy elképzelték a költőt! Tüdőbajjal, lanttal és szerzetesként! Szegény, szegény Ányos – maga is ilyen volt, s nem csak a képzelet aggatott rá efféle poéta-attribútumokat.

És egy új verssorom született, ujjongok fel éppen Ányos kapcsán, ama sort azonban már rég el is feledve, magának az eredménynek örülve, mert lassan egy éve nem mondok ilyet. Ami a verset illeti, a mai nap egyéb meglepetésekkel is szolgált. Újdonsült háromgyerekes apaságához gratuláltam tanár barátomnak, aki pedig ahhoz, hogy visszakerültem a Szép versekbe. Ámbár a tavalyiban is benne voltam, Keresztury Tibor figyelmének köszönhetően. Megszokhattam, hogy a kánont készítők reprezentációs névsoraiból kimaradok, rég nem ijeszt se a közöny, se az érdektelenség, se az, ami újabban kijár számomra, a vállrándító leminősítés. Nos, Arató Lacinak azt válaszoltam, én bizony tudnék arról, ilyenkor, augusztus tájban, ha az év első harmadában megjelent magvetős antológiában szerepelnék. De higgye el: nem kaptam se értesítést, se korrektúrát, se tiszteletpéldányt, se honoráriumot, könyveket pedig, ha szükségem lenne rájuk, már nem vásárolok, csak kölcsönzök, úgyhogy engem ne bolondítson. Ezek után érkezett a rövidke e-mail:

Drága Barátom, Te Paranoid Barom!

Nem tudom című versed a 2006-os, Háy János szerkesztette Szép versek 62. oldalán található! Nem írtak le. Én biztosan nem. De ezek szerint pl. Háy sem. Most egy-másfél évig még tankönyveket írok, utána pedig (52 éves koromtól) tanulmányokat fogok írni. A Rovinjról, a Párhuzamos történetekről, Vas Istvánról, Bodor régebbi munkáiról és – … – Tóth Krisztina verseiről. Ölel Laci

A levéltől kizökkent a napom: nem gondoltam volna soha, hogy barom vagyok. A kert, amelyben élek, s amely az utcánk szurdokának egy oldalszurdoka, már nem is tudom, kert-e. Miért ne lehetne bármi más, ami számomra fontos? Mondjuk istálló, lónak, szarvasmarhának való. Egy nagybaromnak és nem pedig baromfinak szolgálatára. Vagy – mondjuk egy esszé? Vagy egy jól megtartott egyetemi előadás? Avagy a kutyákkal megtett, kitartó séta? De mi az a séta? És az esszé? S a kert, az mi?

Lehet-e mindegyiknek ugyanaz a diófalombon megjelenő fényfolt a hasonlata?

*

Nézem saját szövegemet: bosszant, hogy kimaradtak belőle a cigányok. Azaz: a cigányok hiánya maradt ki.

Tavaly az amúgy Cholnoky Jenő földrajztudós által többször emlegetett huszárlaktanyába behurcolkodott, az épületet a helybéli, családtalan lumpenek elől ellakó cigánydinasztiát kiköltöztette az önkormányzat. Néhány nap alatt történt az eset. Ponyvás szállítókocsik érkeztek, felpakolták rá az ütött-kopott bútorokat (hihetetlen, hogy mi minden volt ott: egykori, kihajított kanapém és eredeti barokk képkeretű kép egy popénekes fotójával, keskeny bokájú, karcsú lábú sparhelt, pirosra mázolt asztal és feltépett hasú, kiontott belű matracok, sok-sok ruha és még több használhatatlan háztartási eszköz), néhány óra se kellett mindehhez, hiszen egyik nagycsalád sem élt konyha méretűnél nagyobb szobában. S másnap, hogy lakosostul, berendezésestül, kutyástul és teknőcöstül elhurcolkodtak, építkezéshez használt gépek érkeztek rombolni, kitépték a falból a szuvas ajtó- és falkereteket, gyors kezű munkások leszedték a sok száz éves tetőcserepet, s markológéppel szakították be minden szoba amúgy is megereszkedett hasú mennyezetét. Egy műemlékszerű épületet tettek tönkre, csak azért, hogy újabb lakásfoglalók jöttét akadályozzák meg.

A mi cigányaink az egykori házgyár tízemeletes munkásszállójából átalakított kolónián élnek azóta. S mondják, nem szedik sehol többé össze a fát, villanyon főznek, s központi a fűtésük, vízszagú a hajuk. Volt egy pizzafutár, akit e ház két emelete között fosztottak ki. Az egyik lakót, egyetlen cipőért, ötven késszúrással vették rá a nagylelkűségre. Rémtörténetekben nincs hiány.

A cigányokkal egy utcában – egy utcasarkon – jó volt élni. Újabban a lakodalmas rockjukra is elérzékenyedve gondolok vissza, s arra, hogy időnként becsengettek, virágot kunyerálni, levetett ruhát kérni. Élt itt ember nélkül egy asszony, ő az első rózsa nyílását mindig megneszelte, s megjelent, hogy a maga számára vázába való virágszálakat kérjen. Szagolgatta a virágokat, lefútta a szirmokról a port, leszedte a levelekről, ha volt rajtuk, a tetveket, mi több, a katicabogarat is. Ősszel pedig mogyorót kért, almát, éppen mi ért a kertben.

Ismét permetezek. A három napja megmaradt, eltett levet szórtam széjjel: a fűzfaszerűen lehajló ágú, Itáliából elszármazott, mélybordó virágokat nevelő rózsafácska hajtásain fürtökbe gyűltek a tetvek. S e tetvek nyomában hamarosan fel szoktak gyűlni a rozsdagombától foltos levelek is. A két kórokozó együttjárása törvényszerűen bekövetkezik. Ez a kertem egyik alapigazsága.

A bimbókat, s nincs belőlük kevés, nyüzsgő-gomolygó ízeltlábúak borítják – s az állatok ugyanolyan zöldek, mint a csészelevelek, össze is keverhetők egymással. Ámbár nem hiszem, hogy a permetező kertészek elleni mimikri lenne a levéltetvek árnyalatban is a rózsahajtásokkal, rózsalevelekkel azonos színe: a permetezés nem olyan régen ismert. Egykor a bordeaux-i szőlőskertészek vették észre, hogy a mészlével, rézgáliccal véletlenül lespriccelt szőlőtövek egészségesek maradtak; néhány száz éve ennek. S ennyi idő nem elég, hogy ezt a vétket – mármint a tetvek és gombák ellen elkövetett vétket – a kártevők evolúciója korrigálhatná.

Végiglocsolom a rózsáimat, különösen a halódó káposztarózsát, a tüskétlen Mária-rózsát, a sok reménnyel nevelt Édent és a Matisse névre keresztelt, amúgy törékeny ágú s alig derékig érő, illata miatt mégis nevelt angolrózsát, s jut a léből a háztetőkig fölkapaszkodott komlóra, a veres levelű sóskaborbolyára, a cserépben nevelkedő szarkalábakra és a birsalmafára is. Most veszem csak észre, hogy a birsalma törzsét megmászta egy borostyán. A kerten kívül álló, kiszáradt akácra, amelynek odújában középfakopáncsok költenek, néhány éve én tekertem föl néhány borostyánhajtást: nőjenek. Mára a magas fa télen is zöld lombban áll, oly szépen beszőtte a kúszó cserje. Szeretnék egy hatalmas kúszórózsát is; elképzelem, ahogy a termetes hársat, amelyet néhány éve elrepesztett egy villám, lombkupolája tetejéig befutja a rózsa: vannak ilyen, Kínából származó futórózsák. Egyikükkel a nyáron találkoztam, Rómában, az Aventinuson. Amolyan latin hagyományra megcsonkított platánt nőtt be az ázsiai rózsafaj, de ezt a platántörzset három ember ha át tudja ölelni. (No jó, ne túlozzak. Három római ember. Ők alacsony termetűek.) A római agronómia ajánlotta a fák gallyainak tőből levágását – hacsak nem szőlőfuttatásra hagyták meg, a kacsoknak kapaszkodni. A minden évben visszanyesett nagy fatörzsek kerítésfonásra alkalmas husángokat neveltek. Az aventinusi csonkolt platán mintha elefántlábú rózsafává változott volna: sok, inggombnyi, ernyőkbe szedődött fehér virág borította, akár hatalmas bodzabokorhoz is hasonlíthatnám, ha nem lett volna enyhe rózsaillata.

A különleges szerepében megerősödött, egészséges és egyre inkább egzotikusnak ható, Ibikosra, a tavaszra és a tavasz fölé emelkedő havas Soractéra emlékeztető birsfára pedig iszalagot akartam futtatni, de megoldotta az ügyet a borostyán. Azt le nem szedem onnan, inkább vesszen a Clematis, amúgy is olyan feltűnőek a virágai, hogy mindenki látja, holmi agyonnemesített növények ezek. Majd a mogyorókra futtatok virágzó ezt-azt, máshol már nincs hely a kertemben. Loncra is gondoltam már, de azoknak akkora súlyuk lehet, hogy letördelhetik a mogyorógallyakat. Vagy egy hortenziára, amelynek csak az az akadálya, hogy lúgos a kertem talaja, s nem savanyú.

A kutyáim megszokták, s idővel közönnyel avagy közönyt tettetve fogadják, hogy olykor új növények érkeznek a kertbe. Talán nem is miattuk, hanem a földben turkáló gazda miatt asszisztálnak az ültetésnél, ámbár a legtöbb új lakót megszemlélik, szagolgatják, némelyiket a maguk kutya módján meg is jelölik. A hamisciprusok és a boróka kivételével mindegyik jól tűrte eddig a vizeletüket; úgy látszik, ezek nem. Néhány napon belül megbarnultak a vizelettel lespriccelt ágak, úgyhogy az én kertem arról is megjegyezhető, hogy kutyamagasságig kopaszok az említett örökzöldek. Kutyamagasság fölött pedig atkásak.

A permetezéskor ezért nemcsak a rózsák s egyetlen haszonfám, a garázs előtt oldalazó almafa és a hegyoldal gyümölcsfából díszfává avanzsált birsfájának lombja fénylik a sárgásfehér permetlétől, hanem az örökzöldjeim is: valamiért rájuk nem hat a kutyapisin kívül semmi szer, fondorlat, praktika. Már azzal is sok gond volt, hogy hol hajlandók egyáltalán megmaradni. Az elmúlt években szinte minden négyzetméteren állt már egy életfa, rakétaboróka, sárga lombú Chamerochipalis, s ha a kutyák közösségbe fogadó jelölését túl is élték, valami más ellen mindig kifogásuk akadt. Az első tél kipusztította szinte valamennyit. Az ötvenedik születésnapomra végre három olyan nagy gyökérzetű példányt kaptam, amelyek jól érzik magukat. S idén tavasszal a Tescóban vásároltam egy mélyzöld tuját, olyan olcsó volt, hogy képtelen voltam otthagyni a meleg vásárlótérben, s beültettem egy hatalmas cserépbe. Azóta a ház teraszán nődögél, ha nem is vált oly nyurgává, mint az a magafajtától elvárható – talán mert éppen az almafa lombjába lóg bele. A cserép megakadályozza, hogy a két kutya kárt tegyen benne, s a leanderek, kefevirág és citrusok locsolásakor maga is vízhez jut.

A puli újabban, ha meglátja, hogy előszedem az ötliteres műanyag permetezőt, amely leginkább egy szifonhoz hasonlít, térül-fordul, és beül az óljába. Az orrát benyomja a sarokba, s meg nem jelenik addig, amíg, befejezve a munkát, ruhát nem cserélek, s le nem mosdok. A Kicsi névre hallgató másik, a cigánycsaládtól kapott, ötszáz forintra taksált, nemes keverék eb nem fél a géptől se, a szagtól se. Ő csupán a tűzijátékoktól retteg.

Adél, a fürtös és gesztenyebarna tizenkét éves pulimatróna permetezőgép elleni aggályaiban magam is osztozom. Három éve, amikor még tisztességes háti permetezőm volt (egy a paloznaki szőlőben, egy pedig itthon, sőt egy időben kettő is), szertartásosan készültem a munkához. Az újságok permetezési tanácsait követve, a szereket gyártók javallataira ügyelve idejében és akkurátusan tettem a dolgomat. A baleset óta azonban ez megváltozott. Öntörvényűvé váltam, a kert – és a magam – elvárásaira figyelő.

A permetezőgépet félig feltöltöttem, hogy kipróbáljam, a telet sikerült-e átvészelnie. Nemegyszer előfordult, mert eldugult benne valami, a bekevert permetlevet vederbe kellett visszaönteni, s mire szétszereltem a csapokat, kifúttam a járatokat, szelepeket, magam is nyakig méregben fürödtem. De most az volt a szerencsém, hogy vízzel volt csupán megtöltve a gép. Nem jött a szórófejből semmi nedv, s egy-két karnyival még rápumpáltam. S belenéztem a gépbe, hátha okát találom. A gép folyadékterének aljáról levált és kilőtt a túlnyomás miatt a légsűrítő, amúgy másfél literes, termosszerű szerkezet. A jobb szememnél talált el, s mivel a könyökszerű alkatrész végén volt egy kiálló csap, az kettémetszette a felső szemhéjamat, majd a szemöldökömet, s meg sem állt a bőven vérző hasadék továbbnyitásával: a hajvonalig átrajzolta az arcomat.

Mire a szirénázó rohammentővel a kórházba érkeztem, valamennyi orvos barátunk egybeszaladt a szemészeten: szemészeti, baleseti sebészeti és mérgezéses együttes okkal valóban ritkán kerülhet be, mondtam nekik utólag, hozzájuk páciens, ez is elég indoka lehetett azonban megértően kaján viselkedésüknek, avagy a riadalmuknak. A szemész, megnyugodva, hogy méreg nem jutott rám, egy órát matatott az arcommal, és sok apró, ráncok mélyén meghúzódó öltéssel összefoltozott. Így lett új arcom. A szemem állapotát nem tudta megmondani, az első napokban azt sem, hogy fogok-e valaha is látni, avagy megmaradhat-e a szemgolyóm.

A műtét alatt zenét hallgattatott velem a főorvos, s időnként rákérdezett, mi erről vagy arról a hangsorról, dallamról, énektechnikai eljárásról a véleményem. Én azonban szüntelen arra gondoltam, hogy ilyen lepottyantnak, véglegesen számkivetettnek érezheti magát egy pont, amelynek semmi esélye sincs a sors befolyásolására, ha már a mondat végére került.

Megmaradtam. A szemem is megmaradt. Néhány hétig a jobb szemem alján volt egy makula. Mintha jobb szemem előtt egy alig átlátható gézdarab lengett volna, a látóterem harmadát elvéve, s éppen középen. A periférikus látásom megmaradt: észrevettem, ha mondjuk jobbról érkezett valaki. Majd hirtelen szétmosódó pacává vált, amelynek volt lába, némelykor feje is, csak éppen törzse nem, de balra haladtával visszakapta azt is. Két szemmel nézni fejfájdítónak bizonyult, hát áttértem az egyszeműségre. Másfél hónap után megkaptam az új szemüvegemet, s bár nem egyforma lencsével, s bár a két szemem közti különbség hónapról hónapra növekszik, de boldogan mondom, látni jó.

Adél részese volt a balesetemnek; még nézegette is, hogy mit teszek, s látta, hogy az ütéstől vérbe borult az arcom, s az erkély alatt összerogyok. A kutya kitartó, panaszos üvöltésére s nem az én halkuló jajgatásomra-vergődésemre rohant ki Viola a házból, s hívta a mentőt, majd pedig orvos barátaimat.

Adél ezek után a Kicsit is óvta a permetezés idején, s egész testével nekidűlve terelte tőlem távolabbra, aki azonban befolyásolhatatlannak tűnt. Így szükség esetén a másikat sorsára hagyja, s egyedül vonul hermetikusnak hitt magányába. Kicsi hezitál, s többnyire a gazda, azaz én, a falkavezér és az ólat egyedül bitorló kutyatársa között félúton a lépcsőre huppantja terebélyes fenekét, s füstkarimás pofácskáját billegtetve-ráncolgatva rosszallja büdös szagú tevékenységemet. Amúgy a szagokra érzékeny, így kitartóan fintorog. Tüsszög, és érdekelt is abban, hogy észrevegyem, mi több: akceptáljam tüsszögését. Csányi Vilmos nyomán magam is tudom, a kutyám értelmi-érzelmi színvonala egy kétéves embergyereknek megfelelő. Néha felvetődik kérdésként bennem, de megválaszolatlanul is marad: kutyaszempontból én vajon hány éves és milyen minősítést kapó kutyakölyöknek felelnék meg? Akinek ugyan elég magas a szagigénye (mutatják ezt a növények és az ételek), a mozgásszükséglete is megfelelő, de szociális képességeiben valami hiány lehet, hiszen akkor is falkavezérnek mutatja magát, amikor ehhez nincs meg a kellő tehetsége. Például nem tudja elásni a legpuhább földbe a maradék csontot, és inkább az agyagos, meredek s növényektől elhagyott foltokat túrná fel.

Végül megírom, pedig nem akartam, pedig minden mondatommal ellene dolgoztam, a verset is. Ezen a nyáron az egyetlen. Hosszan kerítettem be, s a kertemben sikerült sűrű szövésű hálóval a semmi kis boglárkalepkét elkapnom. A fülemüle, amely a kertem fölötti kecskerágóbokorban ma hajnalban megszólalt – mintha tavasz lenne –, s amelynek – mert ősz kezdődik – dallama is szakadt. A madár tévedésből kezdhette el énekét, aztán, pedig már fölébredtem, vagyis egy hallgatója is akadt, tévedésből is hagyta abba. Ha perzsa lennék, tudnom kellett volna mindebből, hogy e délelőttel ismét nyílni kezdenek a rózsák.

Két bokor között madár húzza
maga mögött a nevét; gyors, a szó nem éri utol
se a tekintetem.
Alulról jön föl s mögüle, mint a hajnali nap
a reggel, a dél, a délután
felkél az augusztus
a várban az egyetlen, az utcahossznyi csend.
Előbúvik végül a nyár, ez
amely a madarat befejezésképpen megnevezi:
fülemüle, fülemüle, vagy
talán Siki, a haikuköltő, ki száz éve halott s japán.

Fényfolt tócsája a sötétkék egen.
A törött nyakú kőtömb a kert végén, egyedül ül.
Ami a sorokba fér, annyi lehet ez a nap
vagy annyi se
áthull a szó és vele hull a bokor, a nyár
és a csendje. Elhagyom
fény ahogyan fogy
e verset. Kilépek belőle, messze, el tőle –
a rózsához megyek
mint lexéma a lexikonhoz.

A magány az, ahogy a pont
– csöpp rózsacsepp a begy tiszta tollára –
a kész szöveg alá
a papirosra kerül.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben