A papirosra kerül

regényrészlet, 1. rész

Hogy meghívtak egy jegyzetpályázatra, elfeledtem. Utolsó pillanatban írtam a szövegemet, a mondatok között úgy kapkodva a levegőt, mint a kerti tavam felszínére hasaló kecskebéka, a smaragdszín szemű, a hajnali fényt.

Rózsa

Egy rózsáról fogok beszélni.

A Balaton irodalmi emlékeit mutatja be az a kiállítás, amelyet a badacsonyi Szegedi Róza-házban tekinthetünk meg. A múzeum, ahol mindenféle kéziratmásolat látható, történelmi korú: 1952-ben nyílt meg. A kéziratok között van fiatalabb, hiszen kortárs költőink közül jó néhány írt balatoni tárgyú verset, s van idősebb is. Kassák, Weöres, Nemes Nagy, Pilinszky, Nagy László, Juhász Ferenc könnyed vagy brutális kézírása látható és olvasható e nemesi présházban. A masszív ház amúgy 18. századi.

Most azonban nem a rangos, Balaton-felvidéki vincellérlakásról és a tulajdonos szálláshelyéről szeretnék megemlékezni, nem a birtokos gazda lányáról, Szegedi Rózáról, akiről nevét kapta a kétszintes, nádfedelű épület portája. Kisfaludy Sándorról se, aki első látásra beleszeretett a gangos kisasszonyba, hiszen hevesen ostromolva választottját – majd, miután kikosarazták – két költeményciklust szerzett, A kesergő szerelmet és A boldog szerelmet, amelyeket utóbb a Himfy szerelmei címmel adott ki könyvként. Amúgy meg vagyok arról győződve, hogy e verseket néhány filoszon kívül már senki sem olvassa. Így van ez jól. A versnek, a szerelemnek, az egykori szüretnek, a présház tulajdonosának, lányának és a lány férjének már csak az emléke él – és ez elég is az egy-két évszázadnyi halhatatlansághoz.

A telek első, rangosabb háza előtt azonban, ahonnan lenyűgöző látvány nyílik a szőlőskertekre s a kékekben és párákban gazdag Balatonra, él egy bokor. Talán harminc éve vettem először észre, középiskolai kiránduláson jártam ott: letéptem róla egy virágot, s gimnazista szerelmemnek adtam. Így volt ez igaz – holott én arra a lányra már nem emlékeztem, nemhogy a Balatonfüreden kezdődött hajóút végi hegymászásra és panorámára, amíg tavaly nem figyelmeztettek hajdani ifjúságomra. A bokorrózsa virágát, lepréselve, megőrizte az a rajongva szeretett, majd elfelejtett leány, akinek ajándékoztam.

Tavaly megnéztem az Irodalmi Emlékmúzeum anyagát – a muzeológusnak segítettem a kiállított antológia létrehozásában. Leginkább mégis a rózsára voltam kíváncsi. Földtányérja közepén gubbasztott a lépcső jobb oldalán, derékig ért, s por fedte a leveleit. Nyílt rajta néhány virág, sárga, nem sok szirmú, és a szaga a kéné, tehát – magyarul – büdös. E rózsa ősét Charles de l’Ecluse, vagy ahogy mi ismerjük, Clusius írta le, akkor, amikor a bécsi császári kertben dolgozott, 1573-ban. Addig a pillanatig Európában nem ismerték a sárga rózsát. Clusius Törökországból kapta a növényt, amelyet ma úgy neveznek, hogy Rosa foetida. Ebből vittek tovább szaporítóanyagot Németalföldre, Spanyolországba – ahol éppen a Habsburgok uralkodtak –, s nevezték el osztrák, illetve ausztriai rózsának. Ennek leszármazottja kerülhetett a Balaton-felvidékre s a dísznövényeket nem pátyolgató szőlőskertekbe.

Ez a Keletről érkezett, moszlim rózsa, a színe miatt, hamarosan bekerült a rózsafüzérbe, s a fájdalmas Mária növényjegye lett. Az iszlám vallás virága kereszténnyé vált.

S az emlékmúzeum előtt egy olyan öreg rózsaváltozat él, amely egyidős az épülettel – vagy tán kétszáz évvel idősebb is. Aki ott jár Badacsonyban, kérem, nézze meg ezt a növényt. A szaga se riassza el. A színe mindenért kárpótolni fogja. Olyan, mint a fácántojás sárgája. A július végi delelő nap aranya. A szenvedély izzása.

A kulturális emlékezet hagyománya értéknek tekinti mindazt, ami valaha is része volt a civilizációnak és a természetnek, illetve ami nélkül nem alakulhatott volna ki mindaz, ami ma van. A natúra is a tradíció része: érték, legyen az akár egy szőlőtő, avagy egy rózsatő. Az ember megőrzi a kulcsot, az első világháborús bajonettet, a gótikus kápolnát és a híres emberek leveleit. Csontokból, présházból készít múzeumot, és téglákat gyűjt össze, amelynek a tegularium nevet adja.

Nagyszüleim almafajtái már nem léteznek. Felmenőim búzafajtái nem nőnek, s a nádi farkasok, amelyek Arany János Toldijában még üvöltöttek, csontjaikban is szerteszórattak. A hajdani élővilágnak mifelénk nincs tisztelete. E rózsa, amelynek sárga virágát akár Szegedi Róza viselhette a hajában, vagy amelynek Kisfaludy Sándor tépegette a szirmait, még létezik.

A rózsákhoz fűződő viszonyomról a pályázat kapcsán többet nem akartam s tán nem is voltam képes elmondani. Azért sem, mert még mielőtt elkezdtem a szövegemet, a déli elalvás előtt, egy japán költő verseivel nyugtattam fáradt szívemet. Siki, a költő és egyik sora átkarolt, s úgy megszorította a mellkasomat, hogy bennem rekedt a levegő. A hajnali híg fény szokta így, mintha átlátszó jégtömb lenne, a tavi békámat magába foglalni.

Maszaki Siki a virágait nézte, amikor ezt mondta:

Ha csak rózsákra nézek,
már elfáradok.

*

Becsúsztattam az egyik növénykét a zsebembe. Felszabadult bal kezemmel kinyitottam a kukát, s beleszórtam a maréknyi gyomot. Amelynek, bár máshol, a gyomtermészetnek megfelelve, nem lehet neve, nálam azonban van: kutyatej, lándzsás útifű, erdei ibolya… és mi is? Leszaladok a pincébe, a rendszertani tudásért leereszkedem a mélybe: néhány éve a félig a föld alá húzódó kiszolgálóhelyiségek közlekedőfolyosójára jó szagú borovi fenyőből gyalultattam deszkákat, s abból rakott össze az asztalos a falak elé állított, bonyolult alakzatú polcrendszert, oda hordtam le a manzárdból a természettel kapcsolatos szakkönyveket és a negyven év alatt felhalmozott, egyszer használatos versköteteket. Meg kell keresnem, mi a neve ennek az egyszikű növénynek, amely fűféle, s éppen kitörőben a levélrózsa közepéről a füzéres bugája. Rátalálok. Mezei komócsint téptem ki.

S már ha meghatároztam a kertembe kóborolt mezei komócsint, elkezdem keresni, mi más egyebet gyomláltam ki, tudni kívánom mindnek a nevét: a fűzlevelű kutyatejet eddig nem ismertem, a lándzsás útifű és az erdei ibolya ismeretsége azonban régi keletű. Az ibolya nálam évek óta gyomosít, akár a gyöngyvirág, a palka, a vadárvácska és az itáliai kutyatej. Az egyszikűek felismerésében sosem voltam megbízható. Íme, most már tudom, ma miféle növényegyedeket pusztítottam el.

Megfigyeltem magamon: újabban ha hosszan telefonálok, közben gazolok. S ha vége a beszédnek, a munkát elhagyom: nem tudom, valóban ennyire sajnálom-e az időt a telefonbeszélgetésekre, avagy ennyire semmittevésnek gondolom. Némelykor, ha az általam szerkesztett folyóiratért teszem, akár órákat képes vagyok mindenféle magamhoz hasonló ügyintéző hivatalnokokkal huzakodni, csak azért, hogy két napra megoldódjon, s majd ismét feladattá váljék valami ügy. Avagy azért válogatok a növények között, mert ilyenkor, nyárvégen általában egyebet sem teszek, s ha lehet, iskolakezdésig ülök a diófám alatt, és számolom, az ősöreg fának egyetlen délelőtt hány levele hull le. Legutóbb, amikor a pergő levelek közül egy mellém hullt, láttam, a levél fonákját gombafoltok pöttyözik. A foltok rózsaszín szögei ragyássá verték a levelet, olyan szögekkel, amelyekből csupán a szögfejek látszottak, s minden szög hosszú hegye belesüppedt, mintegy feloldódott a levéllemezben.

Most a garázsbejárónál a kakukkfű és a Márk Gergely nemesítette talajtakaró rózsa tövét tisztítottam meg a kéretlenül növekedett s az utóbbi esőktől megerősödött növényektől. Nocsak, nocsak, morfondírozom, azt eddig is tudtam, hogy egy jó versért, de hogy a kertemért is tudok ölni?

*

De mi a kert? Szülessék e kérdésre bármilyen egyszerű vagy összetett válasz, s legyen bár a művelődéstörténet vagy a felhasználó magánpraxis az érvrendszer forrása, az olvasó szüntelen elégedetlen marad. Annak ellenére, hogy az európai civilizáció régóta s hevesen ragaszkodik a kertnek nevezett élettérhez, olyan szempontokat igyekszik a definícióhoz megragadni, hogy azt érezzük: a kert nem is létezik.

Kertnek nevezhetjük-e Lénárd Sándor völgybéli házának környezetét, ahol illatos citrusok élnek, újból és újból kipusztul a piros ujjbegyű málna, s árnyéknevelésen kívül más szerep nem jut e dzsungelszerű térnek? Hortus-e ifjabb Plinius római ízlést követő rózsaágyásos, sétányos, a városi forgatagot elfeledtető teátrális enyhelye? Bizony, ifjabb Plinius elszörnyedt volna, ha a Micimackó latin nyelvre fordítójának kitartó fáradozással létrehozott magánkertjébe betért volna, s azon még inkább, hogy emez élet-locust azok is kertnek mondják, akik sosem látták, csak textualizálódott formáját, egy regénybeli kiteljesedését ismerik. Lénárd, akinek műveltségéhez és beleérző képességéhez ugyan nem fér kétség, feltehetőleg idegenül érezte volna magát abban a megvalósított szabályrendszerben, amelyet a római vidéki villakertben lel. De az a perzsa kertész is csóválná a fejét, aki a germánok kerti rózsájának szaporítási javaslatai között fölfedezi, hogy a tüskés, véráldozatokra emlékeztető cserje nem metszésre, nem alakításra javallt, hanem felperzselésre, mondván: az a legjobb virágzást serkentő praktika. Ámbár az antik kertek legmegbecsültebb szakemberei a perzsák, mégsem ismerték ama helyi szokást, amelyet a szabad természettől lesett el a Földközi-tenger környékének lakója: az égetést. A macchia, ez a szúrós-áthatolhatatlan bokros, amelyről mindennapos tapasztalatuk volt a helyieknek, akkor újult meg, ha elégett – így vált némi időre áttekinthetővé, emberies viszonylatok kifejezőjévé.

Egyebek között a kert a változó korok változó mentalitásának tükrözője. A művészek némelyike, mióta alkotás tárgyának tekinti a kertet, tudja: mivel a kert térben-időben létezik, s nem fixált struktúra, hanem dinamikus folyamat, a korszakok tér- és időfogalma kínálja mindig a kertdefiníció lényegét.

S annak sincs kertje, akinek univerzumelképzelésében nincs természetkép. A középkor hosszú ideje alatt nem az alacsony lélekszám miatt nincs az embernek szüksége táplálék-, higiéniai-medicinális és szakrális nyersanyagforrásra, hanem azért, mert a természetet nem közegeként használta. A korai görögök sem ismerték a magánkerteket – ha hinni lehet a forrásoknak, Epikurosz az elsők egyike, aki tudatosan hozott létre kertet önmaga és barátai hasznára, valahol Athén és Pireusz között, amerre ma a Krisztus Pantokrátor mozaikjáról nevezetes dafni kolostor áll –, egyszerűen azért nem, mert a hellének kanonizálódott természetképébe nem tartozott bele az ember. Elképzelhetetlen számukra, hogy a természetet képviselő kert és az ember bármiben is közösségre igényt tarthatna – inkább az isteneknek létesítettek (azt leginkább rámutatással s nem kertészeti eljárásokkal) szent ligeteket, amelyeknek olyan vonásai voltak (víz, árnyék, a mítoszok által szentesített növényfajok), amikre amúgy nem mutatkozott igénye magánlénynek.

A kert fogalma a világkép, az abból következő ember-, illetve a természetkép metszéspontjában körvonalazható, kialakításáról a kozmoszról szóló utasítások sokasága rendelkezik. S hogy ez a kozmosz milyen, nos, arról a megvalósult kertekből gyakran vissza tudunk következtetni – ha előzetesen nem is ismerjük a világképet.

Egyáltalán, valóban kérdés-e, hogy teremtett vagy teremtetlen ez a világ? S ha bármelyik megismerhető, szabad-e megismerni, hozzájárul-e a tudás a teremtő megközelítéséhez? S miféle elképzelés szerint s miként írható le az, akit-akiket éppen Isten(ek)nek hisznek? S az Isten, s a teremtménye vagy a szellemiség nélküli univerzum intellektuálisan vagy emocionálisan közelíthető-e meg inkább, avagy éppen a két módszer együttesével? Ha a tudással – miként a moszlimok állítják –, akkor miként lesz karakteresen más az arab kert, mint ha a hittel, ahogy a keresztények gondolják? Hogyan lehet ugyanazzal a hellenisztikus és neoplatonista örökséggel az egyik ideális kert négyszegletes, vízgazdag, pavilonos, mozdulatlan szemlélőkert, a másik pedig kerek, közepén forrással, ösvényekkel – amelyeken lépdelve nemcsak megtalálható, de föl is fedezendő a kert növényeinek és építményeinek minden nézete és allegorikus értelme? Hogyan lehet kétféle megvalósulás, noha mindkét változatnak egyazonos a hivatkozási forrása? Például úgy, hogy a moszlimok a négy őselem tanának alapján kialakuló kozmológiájuk szerint emígy, a keresztények pedig a körrel kifejezendő teljességet amúgy értelmezve olvasták ugyanazt az Énekek énekét, s olvasatuk szerint alakították ki kertjeiket.

Igen, érthető, ha a gondolkodástörténészek nem a kertet, az építészetet, a szakrális díszítményeket, a művészi alkotásokat vizsgálják újabban – inkább azt: mi az, ami ugyanarról a dologról másféle gondolatokat vált ki a különböző térségek lakóiban. S azt, hogy e helyeken milyen gondolkodási módszereket engedélyeztek az ember készítette dolgok különbözőségei. A hortus conclusus, az Énekek éneke által leírt kert, amelynek tulajdonosa ugyan az Úr, de a lakója, aki a lepecsételt forrás (a szüzesség jelképe) mellett ül, hol széken, hol trónon, hol templomban-palotában-pavilonban, hol csupán egy világfa alatt – nos, ez a lakó, aki maga Mária, személyében is ugyanolyan univerzumszimbólum, mint az őt magába fogadó (s éppen ezért többjelentésű) kert.

Az univerzumszimbólumok, a moszlim és keresztény történeti jelképek s a művelődéstörténeti korszakokra jellemző gondolkodási eljárások leírásait összevetve a kert-meghatározás igencsak egyszerű: a kert az a természeti-épített környezet, amelynek állandó tulajdonosa és/vagy lakója van. Siralmas azonban, hogy ebben a meghatározásban nemhogy a kertrészletek nem tűnnek fel, de a természeti-épített kifejezés sem eléggé megfogható ahhoz, hogy a szövegre tekintő szem előtt földerengjen egy kert képe.

Arról sem tudunk sokat, hogy miként tekint a kertre a kerthasználó. Holott éppen ez a viszony, amely a kert értelmét adja – élő és élettelen dolgok ember által elrendezett vagy elrendezetlen tömegét kellene értelmezni. S ezáltal lelne önigazolásra a kertet birtokló személy.

*

A házam megvásárlása előtt a Rákóczi utcában éltem, előzőleg pedig a Csikász utcában. Tetőtéri lakás volt mindkettő, s az enyém. S még előttük a város széli lakótelepen laktam, a kedvesemnél – ennek huszonhét éve.

Haszkovó. A bolgár városról elnevezett lakótelepi utcában tengődtünk, ámbár boldogok voltunk, Veszprém északnyugati szélén. A négyemeletes, betonból öntött és szerelt háztömb napfényesebb oldalán vasrácsokkal körbefogott óvoda, amelybe, ha a francia erkély ajtajába álltam, akár be – azaz le – is léphettem, a másik, északhoz fordult oldalán pedig a felvonulási terep és az építkezési törmelék, s annak folytatása, az óriásgépekkel szétzúzott, hepehupás felszínű, gyomot termő mező. Amelynek volt egy pillanata – amely pillanat jobb nyárelőkön két hétig is eltartott –, mikor varázsütésre rétté változott. S június elején, ha derűs égre ébredtünk, munkába menet merő katángtengeren át lépdeltünk. Élénk és selymesen fénylő kék volt napkeltétől 11-ig a környék, de délre minden bokor visszazöldült, és lett keszekusza s gallyszerű. Csupasz növényágakon összepöndörödött, barna, síkos és nedves, apró rongycsomók csüngtek, emlékei a délelőtti virágözönnek.

Hosszúverseim egyikét (a régi Mozgó Világban jelent meg) a katángok és Kálnoky László egyik vénemberesen pedáns verse ihlette. Ugyanolyan akkurátusan, aggályoskodva, ahogy rajongva tisztelt mesteremtől láttam, megpróbáltam az idő rögzítését, amelyben egyetlen dolog lehetett a saját: csupán a saját időm. Éppen azt akartam, apró lyukú madárhálóba fürge lábú, gyors szárnyú foglyot, versbe fogni. A saját, kotyogó időmet.

A katángok kékjei között némelykor feltűnt egy-egy veronika és zsálya. Loboncos virágú, kék fáklya volt mindahány: ha reggel fellobbantak, délutánra, munkámból amikor hazaértem, már biztosan letördelték az építkezés után feldúltan maradt terület bádoghalmai, eltört csatornalefolyói között játszó önfeledt gyermekek. Az a kék valahogy mindenkinek szemet szúrt, s mindenki, pláne, ha gyermek, meg akarta magának szerezni.

Negyedszázaddal később újra megpillantottam a zsályákat.

Amikor újfent észrevettem, hogy ott merednek az égnek a balatonfüredi kerek templom és a part felé vezető, vörös kőből rakott lépcsősor között meghúzódó ágyásban, május volt. Ha pedig májusban ekkora rés nyílt a múltamba, s abban a hasadékban a reflektorozó verőfényben ott pompázott a tavaly Brüsszelben meglátott növény, s minderre most, több mint egy évvel később, júliusban ismét emlékeztem, nem körülményeskedtem tovább a dolgot. A tihanyi Gödrös előtt a környék legjobb kertészete üzemelt, ott még akkora kánikulában is dolgoznak, ami hasonló a maihoz; izzadtan bekászálódtam a napon álló kocsimba, hogy tovább pácolódva a saját levemben, de megkeressem a szépséges növényt. A sudárzsályánál kötöttem ki, s most öt, enyhén bokrosodó tő tulajdonosaként azon hezitálok, hova ültessem őket a kertemben. Mindenkinek lehet saját élete, vannak, akiket a sors saját halállal is megtisztel; nekem saját kertem van. S mert tudom, mi minden benne a kincs, amelyek közül nem egy csak némelykor csillan fel, s talán csak a gyorsan eltelő délutánra vagy kora hajnalra, biztos lehetek abban, hogy az elkövetkező néhány nap azon fogok töprengeni, hová ültessem növényeimet. Most csak annyi a biztos, hogy a hegyoldal két terasza közt hasaló rézsűre, annak is jobb oldalára kerülnek, ahol februárban a legelső naptól előjönnek a sáfrányok és a botanikai nárciszok, s augusztusra csupaszon marad a föld, s ami még ennél is illetlenebb, szárazon és repedezetten. Új társbérlőim, ha hinni lehet a szakkönyveknek és a magazinoknak, szokatlan mértékben tűrik a talaj és a levegő szárazságát. Meglehet. Egyelőre az ónszürkébe hajló ezüstzöld, finoman szeldelt levélzetén és az alig-kék színű, lábszárközépig érő laza virágbugáin nyugtatom a szememet, ahányszor kimegyek, hol a kutyák ugatására, hol a ház előtt gördeszkázó fiú rikoltozására, hol a kapucsöngő riasztására, az udvarra.

A dobozt, amelyben szállítottam, a kerti csap mellé tettem, a növények majd este kapnak vizet, ebben a hőségben a legkisebb vízpermet is, ha hűvös, leforrázná őket.

A sudárzsályának nem csak a neve a szép. Bár a latinul, a Linné bevezette kettős nevezéktan szerint Perovskiana névre hallgató növény alig egy méterre nő, a bokrok közé tartozik. S filigrán, mint a házamhoz tartozó, szűkebb körben Kicsinek nevezett kutya – ámbár a színük nem azonos. A kutya amolyan zsemleszínű. S puha a szőre.

A zsályám kitartóan fog virágozni, s valódi látványosságként egymagában is állhat.

Este már szinte besötétedett, amikor meglocsoltam a konténereket. Éjjel három felé ébredtem, ittam, kinyitottam a lakás ablakait, meghallgattam, hogyan lélegzik a puli, és amíg vissza nem altattam magam, a legkorábban kelő madarak idejéig, mindenféle agronómiainak tekinthető kérdés jutott eszembe. S hogy a környéken annak is utána kellene nézni, él-e máshol is ez a zsálya; másfajta zsálya, amely valóban, azaz latin nevében is az, akad, nálam is, nem egy, nem kettő, hanem sok. Szép a kékjük, de a fehér és a skarlát változataik is kellemesek. S nyár derekán, amikor virágzanak, általában alig van természetes virágméretű dísznövény; én ugyanis a dáliát, a kardvirágot s nem egy rózsát képtelen vagyok természetes növénynek látni.

A puli csendben szuszogott, még csak fel se vakkantott, hogy a kutyaól felett megnyitottam az ablak szárnyát. Amióta itt él, a teraszon áll a kutyaház, de az elkeskenyedő, északi végre csak nemrégen húztam. Így nem látni ugyan a nappaliból a kutyákat, de őket sem ingerli a belső mozgás. A kisebbik kutya azonban, az alig hároméves zsemleszín keverék, amelynek oly puha a mozgása, akárha macska volna az ősei között, észrevett, s máris ott sündörgött a lábam alatt. S kötelességszerűen vonult el, amikor a helyére visszaparancsoltam. Még egy darabig figyeltem az éjszakát, aztán aludtam tovább.

Veszprémben sok szép és jó kert van. A szomszédaim közül többen is kertgondozásra adták a fejüket; egyikük-másikuk kitartóan küzd a levéltetűvel, a lisztharmattal, továbbá a meztelencsigákkal. Gyermekkorom idején, az Alföldön, ahol nevelkedtem, egyetlen meztelencsigát sem láttam. Veszprémben sem volt az első években, aztán tömegesen jelentkeztek. Okker és narancssárga, kisujjnyi méretűek – rondák. A kutyáim láttukra fintorognak, s ha észreveszik, hogy megmászták éjjel a tányérjukat, többet bele nem nyalnak. Idén, holott hol rendkívül esős, hol pedig száraz, azaz tökéletesen hektikus volt az idő, eddig csak egyet vettem észre. Nyilván többen lehetnek, a mászkálásuk nyomán maradt ezüst szalagjaikat reggelente megtalálom, de csupán egyetlenre bukkantam a garázs melletti magas ágyás csenevész krizantémjának levélrózsájában. Eszembe villant: kivárom, amíg elkezd enni, mert – ami eddig ugyan sosem esett meg – hátha megtörténik, hogy tápláléknövényt vált. Az alsó udvarra ugyanis az évek során csak olyan növények kerültek, amelyeket nem rágicsál szét a csiga: néhány gólyaorr, muskátlik, krizantémok és őszirózsák, magas törzsű, a csigák számára megmászhatatlan rózsák, komló, hamisciprus és a délszaki valódi, miegymás. Az árnyékliliomok ugyan a csigák előtti időszak maradványai, de azokat, valami oknál fogva, csak ősszel pocsékolják meg. Meglehet, a hosta-fajok levele, amely a csiga gusztusa szerint való, csupán októberben válik ízletessé, ámbár az is elképzelhető, csak akkorra nőnek meg ezek a puhatestűek annyira, hogy bátorságuk legyen a hosszabb levélnyelek megmászására. A nyáron díszlő növények a kertem ezen alsó, mélyudvarszerű részében mind-mind viaszos vagy kemény levelűek, illetve sok illóolajat tartalmaznak.

Mindez ugyan nem szüntette meg a csigák ittlétét, de a számukat meggyérítette. Néhány, amelyik a gyep lándzsás útifüvére, a kutyák elhullajtotta konzervmorzsalékra, illetve az ürülékükre szakosodott, megmaradt, s nincs okos módszer, amellyel elriaszthatók lennének. Ezért este, mielőtt ritka vendégeimmel kiülnénk az udvarra, bámulni a csillagokat és az apró denevéreket, előbb körberohanom a falak tövét, a járdát, s összeszedem és a kuka mélyébe süllyesztem a kert használóit. Nem szégyellem: azon kevés élőlények közé tartoznak, amelyeket, legyen bármi szép nevük és megkapó színük, nem tekintek figyelembe veendő lénynek, s főként nem lakótársnak.

A kutyáim – nyilván, mert a gazdájuk szerint viselkednek – ugyancsak nem.

A zsálya szára érdes, a leveleit pedig, úgy találom, valami szürkés szőrzet borítja, annak jeléül, hogy szárazságtűrő, és nem párologtatja nyakra-főre azt a kevés vizet, amelyhez gyökerei segítségével hozzájut. Nem nedvdús növény, ezért a csiga nem fogja szeretni.

Az alakja pedig, amikor virágzik, olyan, mint sok-sok melléktornyos erdélyi kistemplomé. Igaz, felülről nem zsindellyel, hanem kékes-zöldes patinájú, szürkéskék ónnal – sok apró virágszirommal – van beborítva.

Végül háromnapos spekulálás eredményeként oda ültettem a bokrocskákat, ahova eredetileg szántam őket. A Matisse és az Éden rózsától balra, följebb, a negyvenöt fokosan dőlő, naptól könnyen és gyorsan megmelegedő rézsűre. S hogy a rózsák így is a centrumban maradjanak, a másik oldalra három bíbor zsályát szereztem néhány száz forintért, s a tavasz óta helyet nem talált és cserépben sínylődő, télálló pálmát, combközépig érő, magról kelt ciprust, egy halványkék virágú, kora tavasszal gyorsan elnyíló Iris pumilla-változatot és egy szüleim falujából hozott, eddig sárga homokban dédelgetett, fehéren virágzó bokorrózsát. Így most, ha majd elérik végleges magasságukat, három különböző nagyságú rózsa nevelkedik egymás mellett, s remélhetőleg teljes nyáron pompázó virágokkal, amelyeket tavasszal, bal oldalról, a falnál egy sárga jeneszter, nyáron pedig jobbról a zsályafolt felügyel. Ahogy elkészültem a beültetéssel, s átitattam vízzel az agyagos, könnyen síkossá váló földet, azt éreztem, hogy valami véglegessé vált. Ritkán tudom ezt: van, hogy valaminek – legyen az egy kép, polcra teendő tárgy, ágy – évekig keresem, míg fellelem a végleges helyét. Némelykor azért akkora a káosz bennem, mert túl sok az olyan dolog körülöttem, aminek átmeneti helye van.

Gábor, a másfél hónapja olykor a tetőtéren, a vendégnek rendszeresített szobában lakó francia-angol-magyar ember – aki ha dohányzik, kiáll a balkonra, ahonnan függőhídon át is lehet menni a hegyoldal első teraszára, úgyhogy a lehető legjobb helyről láthatja a kert növényeinek a változását – nem veszi észre a zsályák érkezését. Annál inkább a virágzók állapotában bekövetkezett változásokat. Több napot nem volt most itt, Budapesten és Szegeden járt nehéz betegségének dolgait intézni, s a margaréták és a kasvirágok egymásnak feleselő színfoltját fedezte fel.

S hogy végre elkészültek a kőművesek a téli fagy s a hegyoldal lassú csúszása okozta rongálások kikozmetikázásával, Gábor megkérdi, hogy nem fogja-e a hegyoldal, amely ilyenkor, augusztus elején oldalára dőlt teveként tornyosul barnán a kert és az alatta mélyen gubbasztó házam fölé, egyszer majd maga alá temetni azt. De igen, mormogom.

Amikor permetezek, mindig eszembe jut: mi is tartja össze ezt a kertet? A kerítés? A talajt behálózó gyökerek? A mélyben összefüggő, egyetlen kőtömb, amelyen a veszprémi vár monstruma áll? Vagy az olyan könnyű dolgok, mint a madarak, szúnyogok és ritka szitakötők cikcakkos röppályái, amelyek az összes szilárd dolog felszíne fölött úgy egy-két méterrel terülnek szét? A napsugarak? Meglehet, mert néha az a közös: a mindent ellepő levéltetű. Amely ellen mostanság, mintha hozzáértő lennék, két-három hetente permetezek. Igaz, egy mókás, amolyan ötliteres tejesüvegszerű műanyag permetezőből, amilyet tavaly kettőt is vettem. Mondván, ha majd az, amelyet használok, elromlana, kéznél legyen a másik. Amúgy fűnyíróból is kettő van, s milyen jó volt ez tavasszal, amikor a tizenöt éves régebbi nyugdíjba vonult, és egyetlen mordulással felmondta a szolgálatot. A permetezés ugyancsak összetarthatja ezt a kertet, hiszen ennek a térnek közös eseménye. Ilyenkor elvonulnak a madarak, a feketerigók hangosan berzenkednek, és felülnek a hárs középső ágaira; amíg voltak vörösbegyek, a bokrokba húzódtak; a szomszéd ház fekete macskái se a kertemen át lopakodnak zsákmányt szerezni; a rovarokat csapongva kergető denevérek pedig jobbnak látják a diófám környékét is elkerülni.

Ma permeteznem kellett: a rózsabokraimon megjelentek a rozsdagomba rettenetes foltjai. A levélkék fonákján gombostűfejnyi pontok tűnnek elő, amelyek aztán sárga pöttyé terjednek, szinte néhány óra alatt, mígnem, fél hét se kell hozzá, a levelek okkersárgára s barnára, majd szárazra válva leperegnek. A bejárati ajtónál álló Rosa gallica officinalis tavasz óta beteg, olyannyira, hogy az utóbbi időben csupasz gallyakból áll, s ezeknek is percről percre szárad vissza a hegye. Néhány hüvelykujj vastagságú ágat a földig visszavágtam, hátha alulról kitör néhány markáns hajtás, s jól sejtettem, ennek s a bőséges víznek köszönhetően új, nyurga növések törtek elő – egyik sem nőtt öt méter magasra, amilyen nagy eredetileg a bokor, a tavaszi rügyfakadásig volt. E két pompás hajtáson bronzvörösek a friss levelek, ezeket akartam a néhány árván lengő öreg levélen megjelent rozsdagomba ellen védeni.

A gomba már két másik rózsát megrágott. Úgy látom, a fehér, amely rendkívül érzékeny, elpusztult. Ha eddig nem, akkor sincs pár napnál több az életéből. S a Mária-rózsa – ez az évente egyszer, de oly bőséggel virágzó rózsa, hogy nem látni az emeletnyi magas, s ha hagynám, ugyanilyen szélesen elterülő bokron egy zöld levéldarabkát sem az élénk rózsaszínből fehéres rózsaszínné fakuló, csokros virágok alatt – szintén beteg. A korábbi években ő volt az, aki augusztus végén megfertőződött, és szinte kopasszá vetkezett; most a harmadik a betegséget megszerzők sorában. S mert ha sok nem is, de van rajtuk kívül néhány rózsatövem, és nem akarom, hogy megbetegedjenek, ezért konokul permetezek. Összekotyvasztom a drága porokból a mérget, feltöltöm a permetezőt, maszkot rakok az orromra, szemüveget a szemem elé, s dühödten nekilátok a testben sosem látható, csak tünetek által megmutatkozó gombák elirtásának. Vehemens tevékenykedésem elől ilyenkor a kutyák bevonulnak az óljukba, még csak Adél puli szüntelen mozgó fekete, gesztenyenagy orrhegye se villog elő, s addig elő nem kerülnek, amíg slaggal ki nem mosom a levegőből esetleg aláhullt permetet a vöröskőből kifaragott itatóból. Akkor a friss vízbe mohón belenyalnak, egy- két faroklengetéssel jóváhagyják a történet ilyetén alakulását, felülnek a teraszra vezető lépcső legfelsőbbjére, amolyan úriasszonyosan, s ellenőrzik, mi mindent pusztítottam el ebben a kertben.

Egyetemista koromban először a görögöket, majd később, hogy a szerbiai háborús események miatt nem könnyen volt megközelíthető Görögország, a latinitás hazáját kedveltem meg. Számomra, ha dolgozni akartam, az jelentette a megoldást, ha becsomagolok, s lehurcolkodom a déli tengerek valamelyikéhez, egy viaszosvászonnal behúzott, éjszakánként egyetlen lámpa fényével bekerített asztallap mellé. Ahol bogarak zúgnak, és a bokrokról a barna alkony legkorábban a gránátalma kárminpiros virágait szaggatta le. Iszogattam a kezem mellé készített száraz bort, olvasgattam, s a napközben noteszbe jegyzett szavak értelmén meditáltam. Ma máshol nem tudnék élni. Talán mert szinte otthon vagyok bárhol, lassan északon és nyugaton is, amely égtájak megismerésére, gondoltam egykor, soha el nem indulok. De elindultam, és be kell ismernem, Melk és Freiburg, Heidelberg és Leiden, Namur és Koppenhága képes szenvedélyt csiholni bennem. Jó tudni, hogy hol kezdődött el Eco A rózsa neve című regénye, miként működik a középkori törvénykező terem, amelyik kívül gót, de amelyet belül naprakészre tatarozott a püspök, s milyen ízléstelen templom elé állíttatta vezeklésül, hatalmas rózsakoszorúval a nyakában, a bűnös polgárt a freiburgi városparlament; az őrgróf sólyma miért ül a rózsabokorban a templom freskóján, és melyik jezsuita templom barna oszlopaitól szédült meg Belgiumban Baudelaire. És ha egy kertben tafrinás őszibarackágat, barnuló virágbimbót találok, mint tavasszal Máltán, a jezsuiták rettenetes barokk templomának elvadult kertjében, hazagondolnom nehéz bár, de örökkévalóságig tart az a néhány pillanat, amíg elérnek a gondolataim a kertemig. Csupa olyasvalamim van, amit semmi és senki el nem vehet tőlem. Ha hirtelenjében össze kellene számolni, nem tudom, képes lennék-e rá, de meglehet, akkor sem, ha kényelmesen megadnám a módját a feladat teljesítésének.

Biztosan van egy lépcsőm, amelyen a vároldal derekáig fel lehet menni, ahol a kezdetek kezdetétől, amióta létezik a kert, csengettyűit neveli a csomós harangvirág. A lépcső hol eldugott, mert sárga nyelű bambuszok árnyékolják, hol félkörívben kanyarodik, s a legfelső lépcső oda ér vissza, ahonnan a legalsó elindult, hol pedig napfényben fürdik. Van néhány, kertet megjárt könyvem, amelyek közül manapság éppen leginkább Hildegard von Bingen Okok és gyógymódokjához ragaszkodom, mert olyan megértőnek mutatkozott benne az arab kultúrával, s nem is biztos, hogy holnap más kötet gerincét és hátát lapogatom. Van néhány rokonom, barátom vagy vendégem, akikért különböző módon, de felelősséggel tartozom. S van munkám.

És ma egy új verssorom is született. A saját kertemben:

és mint hegyi folyót a medre, szorongatták nevöket.

Idemásoltam, a billentyűk okos kezelése erre módot adott. Nem akartam újraírni. Átírni. Az ismételt leírás és a figyelmetlenségem oly sokszor megtréfált már, hogy gyanúperrel élek. Nem szerettem volna, ha ez a sorom megsérülne.

Tegnap még ez a sor így hangzott:

és mint hegyi folyó a medrét, szorongatták nevöket.

Két hónap kellett, hogy a legegyszerűbb megoldástól magashegyi levegő-tiszta legyen. (Ajaj. A magyar helyesírás szabályait következetesen alkalmazva ezt így kellene leírni: magashegyilevegő-tiszta. De hát ezt azért már mégsem lehet, lássuk be. Esetleg poetica licenciának is minősíthetjük…) A végső változatot a Népszabadság rovatvezetőjétől kaptam. A nagylelkűsége lenyűgözött: néhány nap múlva megjelenik majd egy versben, s aki olvassa, az sem tudhatja, hogy a sor, amely fölött a nevem fog állni, nem teljesen az enyém. Másrészt, vigasztalom mégis magamat: ha nincs az a kevésbé átlátszó mondat, akkor nem lett volna értő szerkesztő, aki belső fényt ad neki.