×

Szakolczay Lajos: Erdélyi ősz

Papp Ágnes Klára

2007 // 02
„Manapság, a tudatos újítás évszázadában, tudatosan demonstrálni a konzervativizmust – van ebben valami botrányos, lehet tehát korszerű is” – idézi Székely Jánostól Szakolczay Lajos, majd ennek szellemében elemzi Mórok című drámáját 1989-ben. Noha azóta új évszázadba (-ezredbe) léptünk, a közgondolkodással, a „trenddel” szembeforduló korszerű konzervativizmus gondolata ma is – és Szakolczay Lajos kötetére, az Erdélyi őszben megnyilvánuló kritikusi magatartásra nézve is – helytálló. Mert nagyon téved, aki azt hiszi, hogy a tanulmányíró, a recenzens nem vall önmagáról: még – indirekt módon – a legtárgyilagosabb, az objektivitás illúziójára törekvő, a teória mögé rejtőző inter­pretátor is sokat elárul magáról, hát még az olyan, saját véleményét, erkölcsiségét felvállaló, személyes érintettségét beismerő, mindig a tudomány és az esszé, az elemzés és a vallomás határán egyensúlyozó személyiség, mint Sza­kol­czay Lajos.

Már maga ez az attitűd is konzervatívnak mondható. (Vagy épp újra kezd – mutatis mutandis – divatba jönni?) A kritikus közvetítő szerepének tudatosítása: igyekezet arra, hogy közelebb hozza az irodalom világát a befogadóhoz. Ennek megfelelően jellemző problémakörei nem az egyes interpretációk köré csoportosulnak, hanem olyan területeket érintenek, mint a műveknek az irodalmi és a politikai élet találkozását elbeszélő történelmi diskurzusba helyezése, az alkotó személyes állásfoglalását hangsúlyozó etikai kérdésfelvetés, és – ezekkel szoros összefüggésben – magának az írónak: habitusának, életútjának a bemutatása. „Amikor Jé­kely Zoltán tündéri, Krúdy-regényekbe illő alakját, ezt a tiszta szívű, nemes jellemet fölidézem, álmodhatom-e az álmodóról; pontosabban: beavathatom-e az olvasót az íróval kapcsolatos álmomba?” – vezeti be Szakolczay az olvasót Jékely lírájába az Erdély álomittas lovag­jában. Az elemzett mű a fenti szfé­rák találkozási pontja lesz ebben a gondolatrendszerben: ahol a szerző személyisége, morális szerepvállalása az adott történelmi, politikai helyzetben megnyilvánul; az elemzés maga pedig illusztrációja a fenti problematikáknak. „Szó se róla, Kányádi verstája, rögtön, ahogyan a költő elkezd állapotverset írni, megmozdul, akcióba lép, közvetíteni akarja mindazt a változást, amely – szomorú vagy fölemelő? – a kintiek nyomán a lélekben is végbement. Egy magánharcos, egy nemzedék, egy kisebbség közérzetéről van szó? Arról is, hiszen lassan »elégiákba torkollnak az ódák«, hogy majdan leszállópályájuknak – iszonyatos jövendölés – kijelölhessék a néma verset (»már-már vérembe rögösödnek a ki nem mondható szavak«)” (Erkölcs és szenvedély). Ennek az indíttatásnak megfelelően Szakolczay meghatározó fogalmai nem az irodalomelmélet terminus technicusai lesznek, nem a kevés beavatott számára készült szakcikkeket olvashatunk az Erdélyi őszben, hanem zömében hol szónokias, hol esszészerű – néhol metaforikus –, hol (az adott történeti szituáció vagy életrajzi helyzet előadásában) elbeszélő szö­vegeket.

Ezt persze felerősíti az a tény, hogy a kötet nemcsak tanulmányokat, hanem színikritikákat, rövid recenziókat, könyvismertetéseket, nekrológokat és kiállítás-megnyitókat is tartalmaz. De hát ezek beválogatása is tudatos gesztus. És ha már itt tartunk: a hetvenes évektől napjainkig íródott szövegek egy kötetbe válogatásának – sok előnye mellett, mint például, hogy alig fellelhető írásokat tesz megtalálhatóvá, áttekintést ad egy egész korszakról – vannak kétségtelen hátulütői is. A sokszor több évtizedes különbséggel megjelent rövid cikkek nemegyszer ismétlik egymást – ami külön-külön közölve indokolt, így, egymás után viszont kevésbé. Ahogy sokkal jobban, akár kézikönyvszerűen is forgatható lett volna a gyűjtemény, ha a hivatkozások forrásai mindenhol meg lennének jelölve, nem csak hellyel-közzel.

A kötetben körvonalazódó kritikusi magatartáshoz visszatérve: van valami közös az Erdélyi ősz szerzője és a tárgyát képező alkotók (Kós Károlytól Sütő Andráson és Szilágyi Istvánon át Lászlóffy Aladárig), illetve az elemző személy és az elemzések meghatározó kérdése között. Ez pedig a szerepvállalás kategorikus imperatívusza. Sza­kol­czay Lajos számára – nem véletlen, hogy ez foglalkoztatja tanulmányaiban, illetve épp ezekre az alkotókra tér vissza újra meg újra – az irodalomról való beszéd: küldetés. Ennek talán legrokonszenvesebb és minden kritikus számára megszívlelendő megnyilatkozása, hogy feladatának tartja arról írni, ami nem divatos (megint visszajutottunk a korszerű konzervativizmushoz!), ami épp kezd feledésbe merülni, vagy amit még nem fedeztek fel. Visszatérő szólama ennek hangoztatása, például Székely János, Páskándi Géza vagy éppen Dsida Jenő kapcsán: „Dsida Jenő költészete mindmáig nem érkezett be a köztudatba. (…) A portrévázlat nem mutathatja be a teljes embert, de egyet megtehet: felhívhatja a figyelmet a rejtőző értékekre, amelyeket már nem a megsárgult újságoldalak bújtatnak, hanem az ismeretlenségbe visszataszító közöny.” (A műfordító) De nemcsak az egyes írások, hanem maga a kötet egésze is: az a tény, hogy Szakolczay Lajos a hetvenes évektől folyamatosan ír erdélyi szerzőkről, erről a törekvésről tanúskodik.

A másik oldalról (most már az írók felől) megközelítve is ugyanide lyukadunk ki. Pontosan a társadalmi szerepvállalás fontossága teszi értékessé Szakolczay szemében ezeket az erdélyi szerzőket: Kós Károlyt, Tamásit, Sütőt, Páskándit, Székely Jánost, Kányádi Sándort, akiknek életében, művészetfelfogásában alkotás és megszólalás, állásfoglalás szükségképp összefonódott. Akik számára a történelem nem is tette lehetővé, hogy ez másként legyen. „Sütő András – az Erdélyi változatlanságok, ez a kíméletlen korítélet mutatja – még mindig, a szabadság szellősebb házában is rágós falat. De csak azoknak akad a torkán, akik – életükben Erdélyben sose járva, illetve a rájuk szakadt szabadságot önkényesen értelmezve – az irodalmat és a művészetet csupán a nekik tetsző egyenruhában tudják elképzelni. Mondván, hogy az író ne legyen közíró (…) Ha lehetséges, a széplelkeknek írjon, és ne a körülmények által rebellissé vált mezít­lábasoknak! Miért lehetetlenek ezek a kívánalmak? Mert Sütő (…) mindennél jobban szemmel tartotta a kakasülők (vagy oda se jutottak) népét. Mindvégig »az otthoniak, a sárban maradottak gondjai« érdekelték. Vagyis a ma már többek által lesajnált szolgálat.” (Égő házban nem fésülködni kell, hanem tüzet oltani)

Szakolczay nézetrendszerében az alkotás egyszeri és megmásíthatatlan igazságtartalma és művészi értéke között szoros és közvetlen kapcsolat áll fönn: irodalomfogalma morális talapzaton nyugszik. Épp ezért – a kötet tanúsága szerint – számára az irodalmár feladata abban áll, hogy ezt a művészi „igazságot” (esztétikai, egyszersmind köznapi értelmében véve a szót) kihámozza a szövegből. Ezt a magára vállalt küldetést következetesen viszi végig – nem csupán a köteten, hanem az általa felölelt három évtizedet tekintve nyugodtan elmondhatjuk – egész kritikusi pályafutásán. Ez a következetes szereptudat élesen rajzolja elénk a kritikus alakját. Nemcsak azért, mert tudja, érzi a helyét az irodalom áramában, hanem azért is, mert eközben személyes kötődését is megvallja: „először 1967 őszén, Palocsay Zsiga születésnapjára utaztam Erdélybe. Az a kolozsvári szoba, leírhatatlan légkörével, neves vendégeivel, mindmáig meghatározó életemben. Ez a »nyüzsgés« vitt arra, hogy az érték szol­gálatába szegődjem.” (Kolozsvári „üzenetei”)

És ki tagadná, hogy igenis szükség van az irodalomról gondolkodó, az irodalomban benne élő kritikus személyes állásfoglalására? Lepillantok az íróasz­talomon tornyosuló újság-, folyóirat- és könyvhalomra, és kapásból hármat eme­lek ki belőle. Az első Sütő halál­híre. A második Szilágyi Domokos ügynöki múltjáról szól. A harmadik a Magyar Napló szeptemberi számának címlapja: Lászlóffy Aladár néz le róla, tőle telhetően derűsen, a „terror árnyékában” (értsd: feje fölé magasodik a Terror Házának égre rajzolódó negatív felirata) – még szeptember előtt. Valóban ott tartanánk már, hogy pusztán szakmai ügynek tekintsük az irodalom ügyét?

(Napkút Kiadó, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben