×

Október jelentésrétegei

Ágh István: Októberi fogadalom

Vasy Géza

2007 // 02
A könyveknek is megvan a maguk sorsa – idézzük gyakran a latin mondást. Így van, de ugyanez érvényes a szavakra, a szókapcsolatokra is, különösen akkor, ha költő használja őket. Ágh István legújabb, tematikus és vegyes műfaji válogatású könyve, az Októberi fogadalom már címével megállásra késztet, miként tette ezt már számos korábbi könyve is. Csak az ő életidejében járva, október 1945 után egyre inkább a Nagy Októberi Szocialista Forradalomnak nevezett történelmi eseményt idézte fel irodalmi művekben is. Október lángjai, fényei, hősei szerepeltek számos írásban, s hozzákapcsolva a fogadalom csak úgy lehetett nyomdaképes, ha a bolsevik forradalom melletti kiállást fogalmazta meg. A történelem fintora, hogy az 1956-os magyar forradalom, amely a bolsevik diktatúra elsöprésére és a nemzeti függetlenség visszaszerzésére szánta el magát, ugyancsak októberi forradalom lett. Ez viszont a mi legsajátabb ügyünknek bizonyult, s ilyenként válhatott világtörténelmi eseménnyé, amely egyértelműen megmutatta a létező sztálinista szocializmus valódi jellegét. Ebből következik, hogy forradalmunk, leverése után, hivatalosan ellenforradalomnak minősült, október 23-a tilalmas nappá vált, a hősök emlékét is megcsúfolták, október csak az orosz-szovjet történelem kapcsán volt emlegethető, s a naptártörténelem szelídebb fintoraként ott november hetedikén történt valami.

Ágh István októberi fogadalma a magyarság világtörténelmi tettéhez kapcsolódik. De mi is lehet ez a fogadalom? A kötet címadó verse néhány éve, 2002-ben született. Kiszakítva a kötet egészéből, csak önmagában vizsgálva, azt hiszem, hogy első olvasásra számosan nem gondolnának 1956-ra. Igaz, 1917-re sem. A kötet versválogatásának azonban az a címe, hogy 56 vers, s a szám maga nyilvánvaló utalás az évszámra. Az már külső körülmény, hogy ez a kötet 1956 félévszázados évfordulójára, annak emléke előtti tisztelgésként jelent meg, s erre a köteten belüli embléma is figyelmeztet.

Tudni illik, a legifjabb felnőtt olvasóknak is, hogy 1956 hazai utóélete 1990 előtt előbb vérzivataros volt, majd a kötelező felejtetés hosszú évei következtek. Bármilyen fogadalmat tett is valaki 1956 őszén, ha itt élt Magyarországon, hosszú-hosszú évekig még csak utalnia, céloznia sem volt ajánlatos 1956 valódi arcára, jelentésére. Tabutéma volt ez, az egyetlen létező párt vezetői még 1986-ban is azt jelentették ki, hogy soha nem fogják átértékelni ezt a történelmi eseményt. Csak az emigrációban és a nyolcvanas évek szamizdat kiadványaiban nyílt mód az egyenes beszédre.

Különösen tragikussá tette ezt a helyzetet az az irodalomtörténeti tény, hogy a magyar irodalom több száz éves hagyományait követni kívánva, az írók legjava már az ötvenes években – s annak mind a két felében – csak gúzsba kötve nyilatkozhatott meg, vagy teljes hallgatásra kényszerült. Amikor szabadabban szólhattak, akkor a nemzet igazi érdekeit kifejezve, képviselve elő tudták segíteni a diktatúra felszámolására irányuló kísérleteket, sőt azok élére álltak. 1956 forradalmában a magyar írók meghatározó szerepet töltöttek be. Ezért 1956 után szégyellniük kellett volna magukat. Egyenes beszédben csak az állítólagos ellenforradalomról lehetett írni, ezért viszont Kossuth-díj is járhatott. Az igazságot megmondani kívánva a legnehezebb helyzetben az epika volt, a maga egyértelműbb, részletezőbb közlésmódja miatt. A költészet polifóniája, a képiség adta lehetőségek, a szimbolikusság, a nyelvkezelés, az áttételesség számos ravasz lehetőséget kínált és kínál ma is.

Még valamit meg kell említenem. A szocializmus korszakában még a hetvenes években is az volt a kívánalom, hogy az író a Petőfi-féle szerepfelfogást kövesse: legyen vátesz, forradalmár, elkötelezett, természetesen a párt érdekei mellett. Bírálni csak egyes részleteket volt szabad, az egészet, a lényeges dolgokat nem. Hiteles írószerep viszont sokféle volt a régmúltban, s van azóta is. Ostobaság ilyen ellentétpárokat állítani fel: Petőfi vagy Arany, Ady vagy Kosztolányi, József Attila vagy Illyés Gyula, Weöres Sándor vagy Vas István, Nagy László vagy Pilinszky. Mindegyikük a maga személyiségének megfelelően vált jelentőssé.

Érvényes mindez Ágh Istvánra is. A szó köznapi jelentésében ő soha nem volt közéleti költőnek tekinthető. A köznapi jelentés azonban félreérthető is lehet, különösen akkor, ha egyfajta hivatalos értelmezés rakódik rá, mint erre is a Rákosi-korban. Hányszor dörögtek rá a magyar írókra, Petőfit idézve: „Ha nem tudsz mást, mint eldalolni / Saját fájdalmad s örömed: / Nincs rád szüksége a világnak, / S azért a szent fát félretedd.” Igaza volt Petőfinek? Saját programját illetően mindenképpen. A féltehetségekre is érvényes lehet ez. Aki azonban igazi költő, az a saját fájdalmát is úgy örökíti meg, hogy az közérdekű, mindannyiunkra vonatkozó lesz.

Ágh István az iszkázi parasztportán testközelből figyelhette a Rákosi-kor embertelenségeit. 1956 őszén első éves egyetemista a fővárosban. Október 25-én, az országház előtti, a békés tüntetők ellen irányuló gyilkos lövöldözésben egyéni szerencséjének köszönhetően csak súlyos láblövést kapott. Megmenekült az életnek, a költészetnek. Sebesülését később sem tekintették ellenforradalmi cselekedetek következményének, a börtönt nem kellett megismernie. Milyen fogadalmat tesz, milyent tehet ilyenkor egy tizennyolc éves fiatalember? Akit – amikor gyógyulóban, Szent Miklós napján végre hazatérhet a szülői házba – az édesanyja – miként erről az Árokból jön a törpe című vallomásos regénynek az e könyv végére illesztett fejezete tanúskodik – ütne-verne-szidna, hogy mennyi félelmet, rettegést hozott rá, hogy tönkreteszi családját, saját magát is, nyomorékká válhatott, meg is halhatott volna.

Bizony, minden fontosabb eseménynek van személyes és van közösségi vonatkozása. Hol csak a kisközösséget érinti, hol a nemzethez, az emberiséghez való tartozásunkat is. A tizennyolc éves fiatalember még nem lehetett érett világszemléletű költő. De bizonyos, egész azóta megszületett életműve tanúsítja, hogy sebe és a magyarság sebe azonosult, s bármennyi volt is a gyógyulás, a heg ott maradt, a szilánk a testben s a költészetben vándorolt tovább. A saját fájdalom és a nemzeté egyetlen motívum voltaképpen e líra mélyáramában, amelyet eddig is érzékelhettünk, de e tematikus válogatás teszi kétségtelenné, hogy akkor is jelen van, ha szó szerint semmi sem utal rá. Mert e motívum nem csupán 1956-ról szól, hanem jelképesen minden reményről és leveretésről. A sorsról, amelyet nemzeti sorsnak, tragikusnak szoktunk nevezni, s amely Zrínyi óta, Kölcsey óta annyi remekműben szólalt meg, de amely emberiségsors is, bármennyi a derűsebb példák száma. 1956 következménye a Kádár-kor emberöltőnyi ideje is, amelyben a költőnek a korlátozottságok és hamisságok világában kellett léteznie, amelynek élményvilága elszakíthatatlan ettől. A Parlamentnél című vers 1989-ből pontosan fogalmaz:

Mert egész hétköznapi életemmel,
ahogy cipőfűzőm kötöm a vérengzés
terén, cigarettára gyújtok,
eldobom az érvénytelen jegyet,
ő működik, ki akkor erre voltam
véletlenül és mégis sors szerint,
fiatal arcom láthatom ma is
oda-vissza a 2-es villamosban.

A korai halál veszélye és az életre ítéltség csodája a felelősségtudatot erősítette meg: az élet bármily veszendő is, a legnagyobb érték. Az enyém, a tiéd, az övé, a családé, a nemzeté, az emberiségé. A személyes élettapasztalat meglepő áttételeken keresztül is megmutatkozhat. Régi vers például a Balassi halálát megéneklő (1969). Sokadszor olvasva, csak ebben a tematikus válogatásban döbbentem rá, hogy e mögött is ott van a saját sebesülés:

Ha bölcső Magyarország:
koszorús ravatal,
ha ravatal: nászágy,
a szél két emlője kibontva,

fűre döntettem, pünkösd havának
gyepére ontattam mint a vér,
itt a tavaszban most születik
szakállas fiad, Isten (…)

Ágh István a tragikumot is elégikusan fogalmazza meg. Mindennek világképi alapja alighanem az, hogy a természetet ugyanolyan fontosnak tartja, mint az emberiséget: az ember természeti lény, az egyetemes törvényektől nem függetlenítheti magát. Ez a felismerés teszi elviselhetővé a létezés végességének tudatát, s ez segít elfogadni azt is, hogy bár nincs tökéletes társadalom, csak szép eszme, törekedni kell az értékeket megőrző, gazdagító életre. A Varázslat karácsonyfára (1975) szinte himnikussá váló életigenléssel fejezi ezt ki:

Nincs erdő nélküled,
nélkülünk nincs Magyarország,
tűleveleid illegesd,
injekciózd az ország sorsát
valami szépre, ami nincs (…)

Az utóbbi években lehetővé vált az egyenesebb beszéd 1956-ról is. Szaporodtak Ágh Istvánnak közvetlenebbül idesorolható versei is. De lehet ennek egy személyes oka is. Eljutott abba az életidőbe, amelyben a visszaemlékezés egyre gyakoribbá válik. Előző verseskönyve, A megtalált időből (2005) egészében ennek alapján szerveződött, de hasonló mondható el az ezelőttiről is. A Semmi sem úgy (2003) lapjain volt olvasható az Októberi fogadalom, s abban az elérhetetlen vágy: „volna csak ősz ez az ősz, közömbös sebhely a seb”. A végkövetkeztetés: „hiába hegedt be a seb, a gyalázat helye fáj”. Ugyanis újabb gyalázatokról kényszerül a költő is leltárt készíteni. A fogadalom alól tehát nincs feloldás. Ez a vers egy magát boldogabbnak vélő utókorban született, mégis párverse Nagy Gáspár A fiú naplójából című híres-hírhedett művének. Időszerűen is időtlen, időtlenül is időszerű. (Nap Kiadó, 2006)

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben