Mi marad belőlünk?

Búcsú Határ Győzőtől, Lázár Ervintől és Nagy Gáspártól

Nagy Gáspár (1949–2006)

Látod szép légi felvételeken, ahogyan jéghegyek, egész szigetek hasadnak le az Antarktiszról. Átjár a félelem, teljesülni kezdtek az apokaliptikus jóslatok. S néhány óra múlva elfelejtkezel róla, hiszen emberi hangyaként mi mást tehetnél: terheidet vinned kell, a tél közelibb pusztulással fenyeget, mint az özönvíz és a felperzselt erdők, mezők. De nem felejted a látványt: a hasadást és a lassú távolodást, mert veled is ez történik egy ideje. Lehasadnak rólad léted részei, beleolvadnak a falánk, fekete óceánba szeretteid, halottaid. Milyen kevés, ami maradt belőled őnélkülük.

Nagy Gazsit könnyű volt szeretni. Olyan volt, mint a legkedvesebb, legfiatalabb testvéretek. Vajon miért van, hogy a nagy családokban a legfiatalabb gyermekek a legkedvesebbek? S hogyan lehet, hogy Gazsi, aki egyetlen fia volt szüleinek, ezt a végtelen kedvességet magában hordozta? Karamazov Aljosa ismerte idősebb testvérei szenvedését és bűneit, s önnön jóságát kínálta áldozatul a megváltásukért. Néha azt gondoltad, hogy testvérek híján Gazsi titeket, magyar írókat, jókat és kevésbé jókat vegyesen, befogadott a családjába, nézi és ismeri bűnös szenvedélyeiteket, hiú gyarlóságotokat, de látja bennetek a dicső küszködést önnön romlékonyságotokkal szemben, látja a szenvedéseteket is, és számíthattok a méltányosságára, tapintatára, szeretetére. Megváltódtok az ő barátságában.

Ott volt a könyvbemutatókon, a szerzői esteken, a díjazások ünnepein. Idősebb barátait hosszan gyászolta, s emléküket életben tartotta. A műveknek tisztelgett, de mindig tudta és tudatta, hogy a művet egy emberi lény hozza létre, akinek személyes mivolta is becses, összetéveszthetetlenül és szívvidítóan egyszeri. Minden esszéje, akár írói teljesítményről szólt, akár képzőművészek munkájáról, a művész emberi lényére is rányílt.

Talán ezért teszed te is ezt önkéntelenül, a mintában az ő szelíd óhaját látva: engemet, magamat is szeressetek, énrám, magamra is emlékezzetek. Mert tudhatta versei értékét, és azt is, hogy a magyar lírának ama vonulatát, amely évszázadokon át „történelmet csinált”, azaz motiválta a történelem folyamatait, az 1956 után indult néhány nemzedékből ő szinte egyedüliként folytatja. Nem mintha másnak nem lettek volna a kor tudatállapotára kiható művei, de emblematikus erejű szavakat ő mondott ki, az ő néhány verse lett egyszerre irodalmi és történelmi tény. S tudta, hogy tisztelet övezi mint bátor költőt, de azt is éreznie adatott, hogy az efféle tisztelet milyen embertelen. Embertelenül, részvétlenül követeli meg a közember a „nagyoktól” a sebezhetetlenséget, tévedhetetlenséget, holott épp azért jár nekik tisztelet, mert sebezhető, téveteg emberként is képesek a világ, a hatalom szemébe vágni az igazat. Hát ilyen tollforgató nem sok maradt most már köztetek, és sirathatnád te is az irodalom, a nemzet veszteségét, minden joggal. De jobban bízhatsz abban, hogy a Balassi-kard markolatára új kéz kulcsolódik, mint abban, hogy a Nagy Gáspárból sugárzó szeretet valaki másban még egyszer felgyúl. Ezért őt siratod, a barátodat, a rólad lehasadt részedet. Ösztönösen engedelmeskedsz az ősi hiedelem sugallatának, mely szerint nem talál nyugalmat addig, míg el nem engeded – hát elengeded.

S belőled így mi maradt? A fájdalmas szeretet, a fantomfájdalom a hiányzó részben. De hát ez még mindig ő. Látod, csak az ő szeretete, ami maradt. Nem kis teher, nem könnyű küldetés.