Krízis

Ferenczi Károly kiállításáról

A marosvásárhelyi Zene- és Képzőművészeti Líceum grafika és szobrász, majd a kolozsvári Ion Andreescu Képzőművészeti Főiskola festészet szakán, 1975-ben végzett Ferenczi Károlyról, aki 1991-ben telepedett át Magyarországra, s aki több évi, számára az élet egyik fő értelmét jelentő tanítás után ma munkanélküliként tengeti életét, a Kortárs Magyar Művészeti Lexikonban a következő találó sorokat írta Vécsi Nagy Zoltán: „Műveire a gondolati, erkölcsi és metanyelvi meghatározottság, valamint a klasszikusokra való reflektálás jellemző. A sepsiszentgyörgyi MÉDIUM 1-en kiállított 1980. R – EVOLUTION című munkája [amely körülbelül egy hússzorosára felnagyított, kihúzható fiókú gyufásdoboz volt, s amelyre címkéül Delacroix A szabadság vezeti a népet (La Liberté guidant le peuple) 1830-ban készült festményének kicsinyített másolatát helyezte (megjegyzés tőlem)] a korszak romániai képzőművészetének nemcsak politikailag, de műfajában (neopop) is egyik legbátrabb műve.” (Ferenczi előbb a nagyváradi Dialógus-csoporthoz tartozott, később pedig a budapesti MAMŰ Társaság tagja lett.)

Ezt a rövid szakmai jellemzést tehát ebben a nem éppen hosszúra sikeredett írásban most magam is alátámasztani és folytatni igyekszem.

KRÍZIS – mondja Ferenczi Károly kiállításának hívószavában, mert műveinek egy ciklust alkotó darabjai (tudniillik az egyedi vegyes technikával készült munkák az ’56-os évfordulóra és a 2006-os őszi eseményekre való utalás aktuálpolitikai vonatkozásain túl) valamiféle általános, mély, a társadalmat és az egyént egyaránt nyugtalanító, megrázó, drámai végkifejleteket sejtető, fizikai, szellemi, lelki és erkölcsi válságjelenségről szólnak.

A krízis orvosi értelemben fordulópontot jelent valamely betegség lefolyásában – mondja az idegen szavak szótára. A dolog azonban még izgalmasabbá válik számunkra, ha tudjuk, Ferenczi 2006 április–májusában, az Erdős Renée Házban egy úgynevezett Tavaszi áldozat című kiállítás kapcsán a klasszikus, elsősorban a görög-római és a keresztény művészet tárgyi és szellemi mintáira reflektáló, rendkívüli érzékenységű, érzelmesen, de nem giccsesen, itt-ott kissé a dekadencia túlfényezett, csábosan túlérett bőrébe bújtatottan, mégis hitelesen átszemélyesített, őszintén kitárulkozó műegyüttest állított ki. Csupa szakrális témát! A megváltódásra áhítozó, az áldozat, a szellemi-lelki átlényegülés, a megbocsátás, a könyörületesség, az elfogadás, az odaadás, a bűnbánat és a szent minták követésének szükségességére utaló művek mintegy megelőlegeztek valamit abból a hangulatból, amely a testi-lelki egzisztenciánkat fenyegető, ember mivoltunkat kockára tevő, értelmünket is szorongató zűrzavaros világunk és országunk válságjelenségeiről, korunk egyetemes krízishelyzetéről szólnak.

Megjelentek lapjain az álmodó vagy szomorú hírnökök antikizáló fejprofiljai, újra inkarnálódtak a Moskophoros figurák, vagyis a borjút vagy bárányt vivő hellenisztikus jó pásztorok, illetve derűs és szomorú földműves alakok, valamint az áldozatot cipelő kecses tartású ifjak mezítelen testképei; fölbukkantak a tékozló fiú biblikus témavariációi, s koldusok, imádkozó, kérő, fohászkodó emberek, áldott Madonnák, ikonok, tenyerekbe temetkező aurás arcok. Sárga és vörös Krisztusok tűntek fel a papírokon. Azonban ez a túlzott vágyódás a messianisztikus jóra és szeretetre mintha előrevetítette volna (mintha előrevetítené), mintha megjósolta volna (mintha megjósolná) az anarchia, a pokoli zűrzavar, a polgárháború előérzetének kísértetét, a bosszú, a leszámolás és a sátáni manipuláció allegóriájának hétköznapi megtestesülését. Mert hiába a változás szükségessége, hiába a megigazulás vágyképe, hiába a figyelmeztetés a szellemi, lelki és erkölcsi megújulásra – a konfrontáció elkerülhetetlen: a jó mindig belesétál az erőszak falanxába…

Tehát krízis van – mondja Ferenczi Károly. De ezt már valahogy a ’90-es évek eleje-közepe óta érzi és sulykolja, sőt kifejezésre is juttatta számos eksztatikus, a hajdani olasz futuristák, a német expresszionisták és a magyar aktivisták a társadalmi rendellenességekre érzékeny vadsággal és dühvel reagáló grafikai lapjait megidéző, elragadtatott, felindult, már-már önkívületi állapotba került munkájában. Az olyan címűekben például, mint amilyenek a Fürdőzés üstökössel és vulkánnal (1994), a Kezdek ideges lenni (1994), a Nagyon feszült a helyzet (1996) és a Hívogató ördög (1996) voltak.

Ilyen értelemben tehát a szóban forgó Krízis-sorozat indulati és formai előképei már korábban megszülettek, azonban a felháborodás hevülete és vehemenciája, a véleménynyilvánítás spontán ereje és őszintesége, valamint a kritikai hozzáállás, a visszataszító, negatív folyamatok ábrázolása és visszautasítása, a figyelmeztetés ereje még meggyőzőbb, kifejezőbb és egyértelműbb lett. Ezek a szenvedélyes egyedi grafikai lapok gyakran használnak a torzítás révén olykor nehezen felismerhető, visszatérő képi elemeket és szimbólumokat, az erőszakra, az agresszióra, a megsemmisítésre, a veszélyre, az áldozatokra, a kiszolgáltatottakra és a létbizonytalanságra utaló, drámai módon átszemélyesített motívumokat: vulkánformákat, csuklyás, arctalan figurákat, piramisfejű, kihegyezett karószerű karokkal támadó agresszorokat, kinyújtott nyelvű ördögfejeket, továbbá füstöt, lángot és pokolbéli tűzesőt…

Egyszer valamikor még Erdélyben megkérdezte tőle egy barátja: mondd, te miért festesz? Halálfélelmemben – válaszolta…

Ars poeticájáról pedig így vallott nekem még 1996-ban egy vele készített beszélgetés során. „Én amit a képzőművészet térén eddig elértem, amit alkottam, sohasem a külcsín miatt tettem. Sohasem akartam tetszeni, jópofáskodni az embereknek. A háttérben minden művemnek van egy morális sztorija, erkölcsi indoklása. Egyszerűen közük van az élethez, mert ha rádöbbenek valamire, azt máris szeretném elmondani az embereknek. Én üzenni akarok a műveimmel.”

Végezetül – csatlakozva a Krízis-sorozat képeinek mondanivalójához – az egyik ismerősöm által az internetes iwiw-lánc magamról című rovatában, a közelmúltban közölt önvallomásos véleményét magamévá téve, én is szeretnék üzenni valamit az embereknek, mégpedig a következőképpen: „azonkívül, hogy nem kedvelem a rendőröket, a viperákat, a gumibotokat, a gumilövedékeket, a tonfákat, a vízágyúkat, a könnygázt és a kardlapot (csak a rendet, amit ők meg nem képesek fenntartani, mert a bűnözőktől félnek), nem tudom, még mire kíváncsi az oldal üzemeltetője, a Nemzetbiztonsági Hivatal. Gergényit viszont szeretem, mert szép.”

(Rákoshegyi Közösségi Ház, Budapest, 2007. február 3–16.)