×

Kisebbségi nép püspöke

Márton Áron

Beke György

2007 // 02
[…] Soha nem kért kegyelmet a foglárjaitól. Még a neki, a püspöknek – rabtársai által – felajánlott kedvezményeket sem fogadta el. A legalantasabb munkát is zokszó nélkül végezte. De az édesapja temetésére elment volna. Rabláncon is, foglárok kíséretében. Csakhogy hónapokkal a temetés után jutott el hozzá a halálhíre.

Gyermekkora óta először zokogott. „Ott kellett volna állnom a sírnál.” Szeretete, megbecsülése szülei iránt holtáig elkísérte. Halála előtt egy évvel azt mondta Kacsó Júlia szociális testvérnek, aki betegsége idején végig odaadóan ápolta: „Eszembe jutott az édesanyám. Méheket tartott és gondozott. Egyszer – úgy látszik, rajzottak – nagyon megcsípték édesanyámat, úgy, hogy (innen már könynyezve mondta tovább) elájult. Én négy-öt éves lehettem, mellette voltam. Édesanyám úgy feküdt a földön, mint egy halott. Én csak álltam mellette, nem tudtam, mit csináljak. Azután egy idő múlva magához tért szegény. Hát ez jutott ma reggel eszembe.”

Egész Erdélyben emlegették a püspökszentelés ünnepségét. Kolozsvárott tartották, ahol Márton Áron addig a Szent Mihály-templom plébánosa volt, 1939. február 12-én. A papi méltóságok, Andrea Cassulo apostoli nuncius, Pacha Ágoston temesvári és Fiedler István szatmár-nagyváradi püspökök körében, a hívők seregében jelen volt a templomban a szülőfalu, Csíkszentdomokos küldöttsége.

– Mikor halt meg az édesapja? – kérdezte Groza.

– Éppen most egy esztendeje…

– Fogadja részvétemet, utólagosan, kegyelmes uram. Nyugodjék békében az édesapja. Nem él az én apám sem.

Úri modor, hiába, a pesti egyetemista évek… Groza nagyon tudott viselkedni. A püspöknek ez a kései vigasztalás is jólesett, még ha furcsa formaság volt is.

Az államelnök ezután a lényegre tért:

– Legjobb lenne, ha átlépnénk az idő szakadéka fölött. Így mondaná ezt egy költő, igaz-e? Kegyelmes uram, tudja-e, hogy diákkoromban kívülről fújtam a Toldit? Valamennyit még mindig tudok belőle. „Mint ha pásztortűz ég őszi éjszakákon, / Messziről lobogva tenger pusztaságon…”

– Meglep és megörvendeztet ez, elnök úr. De az idő szakadékán miként lépjen át az, aki bent van ebben a szakadékban, a legmélyén, mert oda lökték alá?

– Sajnálatos túlkapás volt a letartóztatása, püspök úr – feleli zavartan az elnök, és elnéz az ablak irányába.

Márton Áron nem válaszol azonnal.

Harminc évvel a történtek után, 1979. június 21-én, nagybetegen így emlékezett elrablására Kacsó Júlia beteggondozó nővérnek:

– Együtt fogtak el a titkárommal, Ferencz Bénivel. Utaztunk Bukarestbe. Tövisig autóval mentünk. Egy taxisofőr kocsijával. Útközben egyszer csak leállt. Utolért a rendőrség, érdeklődött, hogy mi történt. A sofőr azt mondja, hogy nem tud továbbmenni. Ők felajánlották, hogy elvisznek, üljünk át az ő kocsijukba. Átültünk. Megfordultak, és hoztak vissza Fehérvárra. Közben tudtunkra adták: le vagyunk tartóztatva. Elvittek Szebenbe. Ott elválasztottak Ferencz Bénitől. Az egyik ezredes azt kérdezte tőlem: „Te miért akarod magadat mindenáron elfogatni?” Szebenből Bukarestbe vittek, s ott aztán kezdődött a tortúra…

Arra a drámai napra, az elrablás napjára ma is emlékeznek a püspökvárban. Czimbalmos Julianna szociális nővér a püspöki háztartás vezetője volt:

– A püspök úrnak volt egy hűséges sánta kiskutyája. Egész kicsi korában hozta egyik bérmaútjáról. Megsajnálta, mert sánta volt. Elnevezte Mókusnak. A kutya nagyon ragaszkodott gazdájához. Mindenhová elkísérte volna, ha engedik. Azon a napon, mikor Ferencz Béni titkárral Tövisre indult, a Mókust a nagy ebédlőbe zárták be. Borzasztó jelenetet rendezett, a függönyt letépte az ablakról, majdnem kitörte az ablakot is. A püspök úr így köszönt el a háza népétől: „Istennek hagyom, rossz hírüket ne halljam!” Még arra is volt gondja, hogy emlékeztesse a testvéreket: „Boga kanonok úrnak névnapja van, ne felejtsék el!” Ezzel elutazott, s csak hosszú, nehéz öt év után tért vissza újból.

Ha már az elnök szóba hozta, a püspök megkérdezte, hogy tudja-e: Groza miniszterelnök nevében hívták Bukarestbe. Azért, hogy megvitassák a püspökkel a katolikus egyház alapszabályzatának tervezetét. Benne volt a kérdésben a vád is: Grozát, aki akkor miniszterelnök volt, felhasználták Gyulafehérvár püspökének beugratására. Most ugyanez a Groza, államelnökként, a püspöki székbe való visszatérésének feltételeiről tárgyal vele.

– Kegyelmes uram, egy politikus… ej, miért folytassam? Legjobb nem is emlékezni ezekre…

Márton Áron kisegíthette volna emlékezetét. Elrablása után két nappal, 1949. június 23-án Groza miniszterelnök jelentette be külföldi újságírók előtt, hogy Romániában biztosították, még ki is szélesítették a vallásszabadságot. A történelmi egyházak – a római katolikus kivételével – közös nyilatkozatban mondtak köszönetet a Román Népköztársaság kormányának a számukra megadott jogokért. „Ilyen nyilatkozatra szerettek volna rákényszeríteni engem is! Isten megóvott a gyalázattól.”

– Most milyen feltételeket kíván szabni a kormány számomra, elnök úr?

Groza örvendett, hogy a püspök kérdezi meg ezt, megkíméli őt ezzel sok mindentől. Mosolygott, szokása szerint:

– Csak megismételhetem: lépjünk át az eltelt idő szakadékán. Mi kitöröljük emlékezetünkből ezt az öt és fél évet. Ön se térjen vissza a nehéz időkbe. Folytassa munkáját a mában. Fogadja el azokat a változásokat, amelyek az ön kényszerű távolléte alatt Gyulafehérváron végbementek.

Kimondta, de nem érzett megkönnyebbülést. Ismerte Márton Áron kanonok székely jellemét. Gyulafehérvár püspöke nem egy ízben fordult hozzá éles tiltakozásokkal 1945. március 6-a, a kommunista kormány hatalomra jutása óta. Emlékszik arra, hogy 1946 elején az erdélyi magyarság „tűrhetetlen helyzetét” tárta fel levelében. Groza nem válaszolt a vádakra. Le is beszélték erről, főleg Vasile Luca, a párt egyik legfőbb vezetője. Groza pedig nyugtatta magát, hogy Luca voltaképpen székely ember, nem akarhatja a saját népe kárát. Milyen mások is a magyar politikai vezetők, mennyire különböznek Márton Árontól! Kurkó Gyárfás, a Magyar Népi Szövetség elnöke, aki pedig unokatestvére a püspöknek, Bányai László, akit még katolikus tanár korából ismer, mielőtt a kommunistákhoz állt volna, Balogh Edgár, a kedves Edgár, aki rajong „Groza Péterért”… Ezek a régi magyar mozgalmi emberek meg tudják becsülni kormánya eredményeit, a Bolyai Egyetemet, a magyar iskolákat, és ugyanakkor keményen harcolnak azok ellen, akik ismét vitatnák Erdély hovatartozását… Itt szúrósan nézte Áron püspököt. Még a görög katolikus felekezet felszámolása ellen is tiltakozott nála. Mi köze ehhez a gyulafehérvári római katolikus püspöknek?! Hiszen ez tisztára román ügy, leszámolás az osztrák uralom maradványaival. Gyulafehérvár püspöke hozzá, a miniszterelnökhöz fordult személyesen, 1948 nyarán, tiltakozással a felekezeti magyar iskolák államosítása ellen. Táviratban sürgette a törvény érvénytelenítését. „Tisztában volt ez az ember azzal, hogy mihez volt nekem egyáltalán hatalmam?” – forrt benne a néma indulat. És azok a bérmautak, 1949 nyarán, azok ingerelték fel igazán a pártvezetőséget: a püspök úgy vonult be Csíksomlyóra, mint győztes vezér, székely meg csángó csapatok élén…

Vajon még mindig az a hajthatatlan pap ül most vele szemben, öt és fél esztendei börtön után?

Márton Áron a hosszú csendben a maga ismereteit összegezte mindarról, ami egyházmegyéjében a fogsága idején történt. A börtönbe is eljutottak hozzá a nyugtalanító, elkeserítő hírek, kiszabadulása óta pedig jó néhány hűséges papja felkereste a bukaresti érsekségen, nemegyszer székely harisnyába öltözve, rokonként. Tudott Áron püspök a békepapi mozgalomról, amely egynéhány gyenge hitű plébánost hűtlenné tett esküjéhez, hitéhez, Rómához; más papokat aljas módszerekkel térítettek el az útjukból. Tudta, hogy sorra tartóztatták le az ordinarius substitutusokat, elsőnek Boga Alajos vice generálist, akit még ő bízott meg az egyházmegye kormányzásával, bebörtönzése esetére; aztán Sándor Imrét, aki püspöki helynök volt 1940–1944 között Észak-Erdélyben; Jakab Antalt, Márton Mózest, Léstyán Ferencet és az utánuk következőket. Helyükre olyan renegátok – a hit és a nemzet megtagadói – kerültek, mint Pop József, most Iosif, akit Márton Áron még a negyvenes évek elejéről ismert. Akkor a belényesi esperességben, amely a bécsi döntés után is Romániában maradt, ordináriusként lépett fel, és legfőbb tevékenysége abban állt, hogy eladogatta a káptalani erdőket. Márton Áronnak főpásztori jogán kellett érvénytelenítenie a szerződéseket. És ez a Pop Iosif most a gyulafehérvári teológia rektora!

Márton Áron tekintete szelíd, de szavai határozottak.

– Nekem is lennének feltételeim, elnök úr. A teológiáról és a püspöki irodából távozzanak az idegenek. Szabad püspök kívánok lenni, aki szabadon tartom a kapcsolatot Rómával, a minisztérium bekapcsolása nélkül. Szabadon kívánok rendelkezni a papsággal, mert ez a felszentelt püspök joghatóságához tartozik.

Groza meghökken, belesápad. Nem Áron püspök határozottsága lepi meg; jobban tart attól, hogy miként fogja ezeket a feltételeket ismertetni, elfogadtatni a kérlelhetetlen főtitkárral, Gheorgiu-Dejzsel.

Aznap vége is a tárgyalásnak. Ismétlődik ez még jó néhányszor. Látható, hogy Bukarest kiegyezésre akar jutni a gyulafehérvári püspökkel, a nemzetközi viszonyok szorításában. A kormány megpróbálkozik közben kerülő úton is. Egyik nap Pop Iosif jelenik meg az érsekségen. Vajon miként értesülhetett Márton Áron feltételeiről, amelyek a Grozával folytatott, négyszemközti beszélgetésen hangzottak el?

– Megértem, hogy a kegyelmes úr nem akar együtt dolgozni velem. De engedje meg, püspök atyám, hogy én és a munkaközösségem legalább a tanév végéig Fehérváron maradhassunk.

– Nézd, fiam, mi nem vagyunk tárgyalópartnerei egymásnak. Az én szavam püspöki parancs számodra. Nem térek haza, amíg Fehérváron vagytok.

Következő találkozásukkor Groza félve megkérdezte:

– A püspök úr mit szándékszik tenni a békemozgalom kisebb papjaival, plébánosokkal, káplánokkal?

– Ha nagyhét előtt hazatérhetek, és ez egyedül a kormányon múlik, ünnepi misére hívom az egyházmegye papságát. Emlékeztetem papjaimat arra, hogy Krisztus az utolsó vacsorán csak egy papságot alapított. Bizonyára az elnök úr is gyakran hallott erről az édesapjától… Felszólítom papjaimat, hogy aki közülük úgy érzi, súlyosan vétett a krisztusi papság ellen, keresse meg a kijelölt gyóntató atyákat, hogy bűnei alól feloldozást nyerjen.

Groza most először a kínos tárgyalások kezdete óta úgy érezte, hogy megkönnyebbül lélekben. Mintha maga is gyónó lenne, és ez a megtiport, de erős, hatalmas, mégis olyan szelíd püspök a gyóntatója.

– Ennyi lenne csupán?

– Egy óra alatt meg lehet oldani a békepapság kérdését… Krisztus minden hozzá forduló bűnösnek megbocsátott.

Közeledett a húsvét, még előbb nagycsütörtök. Márton Áron már több mint másfél hónapja folytatta tárgyalásait az államelnökkel. Többször kijelentette: csak akkor veszi át újra egyházmegyéje kormányázását, ha az állam által odarendelt személyek távoznak Fehérvárról. Ebben a kérdésben nem köthet kompromisszumot, mert ura és parancsolója, Krisztus nem hatalmazta fel erre.

Talán soha nem lehet megtudni, mi zajlott le eközben a bukaresti pártközpontban. Groza mindenesetre eszébe véste az időpontot. Nagyhét keddjén fogadta utoljára a püspököt.

– Kegyelmes uram, örömmel közölhetem önnel, hogy most, azonnal visszatérhet Gyulafehérvárra. Nagycsütörtökön otthon lehet.

Márton Áron gyanakvó még:

– Milyen feltételekkel, elnök úr?

Groza csakugyan örül, hogy ezt mondhatja:

– Az ön feltételeit fogadtuk el.

És a helyéről felálló, azonnal induló püspököt az államelnök az ajtóig kísérte.

Tyukodi Mihály, a fehérvári teológia egykori spirituálisa emlékezésében feljegyezte azt is, hogy Groza előszobájában egy erdélyi magyar várakozott, kihallgatásra. Az elnök örült, hogy éppen magyar ember tanúskodhat a búcsúzásnál. Mikor Áron püspök hallótávolságon kívül volt már, az elnök utánamutatott, és őszinte tisztelettel azt mondta:

– Ez egy ember. Egy igaz ember!

Tárgyalni a hatalommal, elfogadva az adott történelmi helyzetet, amely éppen úgy Isten rendelése, mint az elnyomatás ellen vívott lelki küzdelem, de soha nem adni föl semmit emberi, nemzeti, vallási jogainkból, megőrizni öntudatunk és lelki épségünk teljességét. Lehetett így „politizálni” egy magyar püspöknek éppen a legkegyetlenebb diktatúrában, Ceaułescu romániai uralma idején? Kellett, szükséges volt, történelmi parancs. A Szent István király alapította erdélyi egyházmegyét át kellett vezetni a halál és pusztulás szakadékai között, igen keskeny ösvényen.

Jellegzetes epizódja volt ennek a nagy kísértésnek, próbának az 1967 őszén és 1968 elején végbement romániai „nyitás”, amelyik – bármennyire furcsának tűnhet ez most, visszatekintve – Ceaułescu nevéhez fűződött. Márton Áron életrajzírói eléggé sommásan tárgyalják ezt az időszakot, egyes mozzanatait nem is említik, Domokos Pál Péter jól dokumentált életrajza, a Rendületlenül… (Eötvös Kiadó és Szent Gellért Egyházi Kiadó, Bp., 1989) röviden felidézi Márton Áron tizenegy esztendős fehérvári házi fogságát, börtönfogsága után, de a házi őrizet 1967 őszi feloldásának és a következő hónapok eseményeinek részletei fölött átsiklik. Nicolae Ceaułescu ebben az időszakban a teljes belső hatalom, a diktátori egyeduralom és a külső, nyugati elismertetés megszerzésére tör. A vallásfelekezetek támogatására, legalábbis jóindulatú semlegességére van szüksége. Ez indokolja – nyugati nyomással együtt – Márton Áron házi őrizetének megszüntetését. Addig ugyanis, 1956 nyarától kezdve, nem hagyhatta el a Vár területét, csak a püspöki palota kertjében és udvarán mozoghatott, és a püspökség kapuját akkor léphette át, ha a nagyon közeli székesegyházba ment, illetve onnan visszatért. Személyi igazolványa nem volt többé.

Néhány héttel megalázó házi fogságának feloldása után Áron püspököt Bukarestben találjuk, az Államtanács palotájában, ahol Ceaułescu, az Államtanács elnöke – aki ezt a tisztséget 1967. december 9-én szerezte meg – úgymond bemutatkozó látogatáson fogadta a romániai vallásfelekezetek vezetőit. Ceaułescu arra készült, hogy végképp eltávolítja a hatalom csúcsairól a régi, illegális kommunisták vezető csoportját, és ezt a fordulatot 1968 áprilisában, pártja Központi Bizottságának ülésén végre is hajtotta. Noha 1945 után maga is részt vett a törvénytelenségek mindegyikében, Ceaułescu e bűnök megtorlásaképpen kívánta végrehajtani a maga „mini huszadik kongresszusát”. Ezért rendezte meg 1968. február utolsó napján találkozóját a főpapokkal.

E kényes helyzetben Áron püspök nyilván úgy ítélte meg, hogy a bukaresti meghívás visszautasítása egyházának, híveinek válna kárára. Saját személyére éppen úgy nem gondolt, mint a halálos veszélyek újabb meg újabb vállalásakor. Az volt a tét, hogy addigi egyéni sorsához és püspöki hivatásához méltó beszédet mondjon, amelyet a sajtó is leközöl, tehát hívei előtt sem marad titokban, és a lehetőségekhez képest javítja egyháza és a hatalom viszonyát. Ezen a fogadáson jelen volt az ortodox egyház valamennyi püspöke, metropolitája, a római katolikus egyház nevében Márton Áron, továbbá Petru Plesca moldvai püspök jelent meg, együtt a bukaresti érsekség képviselőivel. Nem hiányzott egyetlen református, evangélikus és unitárius főpap sem, a magyar protestánsokkal együtt ott voltak a szászok lelki vezetői, Mozes Rosen főrabbi, az örmény gregoriánusok, a görög és az orosz (lipován) ortodoxok, a dobrudzsai muzulmánok, a baptista, pünkösdista és más kisegyházak elöljárói.

Öt főpap kényszerült szólásra, Márton Áron nyomban az ortodox pátriárka után. A fogadásról hivatalosan közreadott fényképen ők ketten fogják közre a diktátort, beszélgetve (Előre, 1968. március 2.). A fénykép és a beszédek mindegyik központi napilapban megjelentek, egyazon szöveggel és tördelésben. A közvéleményben legnagyobb érdeklődést Márton Áron szavai váltották ki. Bukaresti lakos voltam, hallottam román értelmiségiektől, hogy igazi főpapi beszéd volt, amilyen évtizedek óta nem olvasható a sajtóban. „Egy lépéssel sem ment tovább, mint ameddig papi méltósága megengedte. Bárcsak nekünk is ilyen főpapjaink lennének!” – így vall az egyik román nemzetiségű minisztériumi tisztviselő.

A görögkeleti pátriárka és a zsidó főrabbi beszélt a leghosszabban. Utánuk a legterjedelmesebb volt Binder Hermann, a nagyszebeni német evangélikus püspökség vikáriusa. (Püspökét kimentette, betegség okán.) Papp László nagyváradi református püspök ezúttal is „kitett magáért”. Ő volt az, aki évekkel később lenacionalistázta Illyés Gyulát, amiért a költő szót mert emelni az erdélyi magyarság elnyomatása ellen. Nyilatkozatát nemzetközi egyházi fórumon, a nagyvilág számára tette, mire Tőkés László dési segédlelkész bűnbánatra és bocsánatkérésre szólította fel Papp Lászlót. Ennek nyomán kezdődött el a váradi püspök boszszúhadjárata Tőkés László ellen. […]

Részlet egy összefoglaló munkából.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben