×

Bálnafogsorszerű hűtőrács

Lackfi János

2007 // 02
A Csajka szénfekete volt, sőt hollófekete, testén kékes-szivárványos csillámlásokkal, hatalmas, ezüstözött bálnafogsorszerű hűtőráccsal. És amerre nézett az ember, elején is, hátulján is kacsok, cirádák, csigák burjánoztak rajta, mintha beállították volna Brezsnyev mesés szőlőlugasába, ahol a gyémántbor terem, és ezüstszőlő, ezüstuborka meg ezüsttök kisebb-nagyobb indáit futtatták volna rá. Csajkát sosem lehetett látni az utcán, az csak a moszkvai nagyuraknak volt, a nagyságosoknak meg méltóságosoknak.

Brezsnyev állítólag annyira félt, hogy megmerénylik, öt példányt tartott kéznél saját magából. Mind annyira hasonlítottak rá, hogy saját maga sem tudta volna megkülönböztetni saját magát saját magától, de szerencsére megmondták neki, melyik ő. Éppen ezért öt Csajkát is tartott, s ha kigördült vele egy Csajka a Kreml egyik kapuján, igazából öt Csajka gördült ki a Kreml öt kapuján, és mindegyik pontosan ugyanolyan volt, és még a sötétített üvegablakok mögött is pontosan ő ült mindegyikben, úgyhogy a merénylő igencsak zavarba jött volna, melyiket lője le, már abban az esetben, ha mindegyiket egyszerre látja. Mert ha nem látja egyszerre, akkor csak egyszerűen tüzet nyit, és Brezsnyevnek egy az öthöz esélye van az életre vagy a halálra.

Persze az is igaz, hogy ha ez a történet már ide is eljutott, mihozzánk, a nagy fényes Birodalom poros alvégébe, hát akkor igazán lehetett róla fogalma annak a lövöldözős embernek is, és vagy földhöz csapja a puskáját, mondván, ez teljesen reménytelen, vagy összeszűri a levet az atyuska palotájából az egyik szobalánnyal, akit aztán Brezsnyev egy szép napon észrevesz, és derékon ragad a vörös bársonyfüggönyök homályában. Huh, megvagy, bukkanna elő Brezsnyev csupaszemöldök Miskamedve-arca a fedezékből, mosolyogni próbálna, de nem olyan köptetős-orvosságosan, ahogy a felvonulásokon szokott, amikor csak annyira kicsit integetett, mintha a szemét árnyékolná reszkető kézzel, vagy mintha madzagon icipiciket rándítanának csak időnként a kezén, ahogy a búgócsigán szokás. Nem, Brezsnyev hódító mosolyt erőltetne magára, hangosan csikorognának belé arcán a megmerevedett inak, mint a kis tornászlányok csontjai, mikor erőszakkal spárgánál szélesebb terpeszbe kényszerítik őket. És a gyengéd légyott után, amelyet nálunk a tévé még a tizennyolc éven felüli filmekben sem mutatott, bár olyan filmeket én sose láttam, mert nem volt szabad, szóval utána, miközben a fővezér mákszínű mellszőrzetét babrálja, a kis szobacicus kiszedte volna belőle, mint Sámsonból a haja titkát, hogy melyik Csajkában fog ülni másnap, és az információt Brezsnyev hálószobájának erkélyéről, ahová kiment volna levegőzni, elfütyörészte volna annak a merénylő barátjának, aki aztán egy gyönyörű fenyő tövében lekottázza a dallamot, míg a forradalmi testőrcsizmák ott csikorognak körülötte a kavicsos sétányokon.

És akkor hiába lett volna, hogy a Csajka minden alkatrésze a legjobb minőségű acélból van, azért is eszik meg negyven-ötven liter benzint, és nem keveréket, hanem simát, sőt szupert, de mindegy is, mert kőolajunk, az aztán volt annyi, mint a szemét, ráadásul minden évben egyre több lesz, ott a grafikon a földrajzkönyvben. És hiába lett volna, hogy az ablaka, az a sötétített üveg mindenhol golyóálló. És hiába is kettőzték volna meg az őrséget a kapuknál. Mert ott, ahol a legkevésbé várják, előlépett volna a Merénylő, sátánian felröhög, mi pedig mindannyian vele röhögünk, mert ezt természetesen nekünk is látnunk kellene. És felemel egy vállról indíthatós, szuperpáncéltörő valamit, sokkal jobbat, mint amilyenek a nálunk is látható, tízéves nyugati filmekben vannak, mert hiszen az alatt a tíz év alatt azok a filmhősök, főleg az amerikaiak, és ez a merénylő amerikai lett volna, egy csomót fejlődtek, és nyilván a puskáik is.

De Brezsnyev nem így halt meg. Úgy halt meg, hogy beteg voltam, otthon ültem fürdőköpenyben. Beteg lenni nagyon szerettem, mert elmentünk a doktor Lázárhoz, akinek nagy, fehér tepsikezei voltak, de nagyon finoman mozgatta őket, akár egy karmester, aki saját magát, ezt a hatalmas belső szimfonikus zenekart vezényli, és volt egy leheletnyi bajusz az orra alatt, épp csak akkora, mintha egy rendes bajuszt elfeleztek volna. Szerettem menni a hangtalanra linóleumozott csupatisztaság kórházfolyosón, röpülünk a teljesen tükörfényes acéllifteken, és mindenkit udvariasan előreengedünk, és mindenki udvariasan előreenged, és mindenkin nyakkendő van és kosztüm, és még a büfékaja is ehető, és kedves a kiszolgálás, mert itt, fiam, minden tele van régi úrifiúkkal és új pártkáderekkel, nagyon vigyázz, sosem lehet tudni, kibe botlasz, mert ezek szeretik egymást, ők az uralkodó trupp, és bár hivatalosan gyűlölködnek, azért nagyon jól megértik egymást, az urak ugyanis szeretnek mindig felül maradni, bármiféle rendszerben, ezeknek a disznóknak meg hízeleg az arisztokrata társaság, és ráadásul mindkét banda óriási a protekciózásban, ebben, látod, felülmúlják egymást, és ez itt az ő kórházuk, mi betolakodók vagyunk itt, sem káderek, sem arisztokraták, mi nem protekciózunk, csak hát ugye a régi családi ismeretség.

A Lázárnak mindig azt kellett mondanom, lázam van, akkor is, ha nem volt, akkor főként, mert még elbagatellizálja, és nem ad antibiotikumot, és a Lázár kiselőadásait meg kellett hallgatni, nagyon szórakoztatóak voltak, ahogy a köhögés vákuumeffektussal felszippantja, kérem szépen, a garatra a váladékot, és a kezén lévő vastag óarany pecsétgyűrű a garat magasságát jelezte pantomimmozdulattal, és mint egy szivattyú, kérném tisztelettel, kilöki magából, lendült előre a pecsétgyűrű, az, kérném alázattal, egy biológiai folyamat, zárta le a tételt a két lágyan, nagyon lágyan összekulcsolt kéz és egy kedves homlokráncolás. A Lázár doktor mindig olyasmiket magyarázott, amiket mi is tudtunk vagy legalábbis sejtettünk, esetleg az iskolában is tanították. De ahogyan ő magyarázta, olyan jól el lehetett képzelni, és a fantáziát csak segítette a hangtompítós iroda, a műbőr ülés, a tupírozott hajú, fehér köpenyes nővérke, a teljesen üvegből készült szekrény, benne a gyógyszerekkel és villogó műszerekkel. Itt aztán lehetett képzelődni, nem úgy, mint a suliban, ahol maszatos képek lebegtek a falon, senki arcai, mindenki arcai, lehettem volna én vagy Laci bácsi a szomszédból, költő és hadvezér, élt 1651–1709. Aztán ott volt a sok mozgékony kéz-láb-nyak, igen, a kezeket is figyelni kellett, ahogy dobálnak, szurkálnak, leveleket küldenek tovább, meg a lábakat, merre tekeregnek, aztán a falon a DOLGOZNI CSAK PONTOSAN, SZÉPEN, AHOGY A CSILLAG MEGY AZ ÉGEN meg a NÉPPEL TŰZÖN-VÍZEN ÁT, tudtuk, hülyeség az egész, mert a csillag nem megy sehová, nincs lába, tűz meg víz pedig a kazánban és a vizesblokkban van, nép, az meg ténylegesen nincs is, a bolsik találták ki. Ezért nem lehetett az iskolában figyelni.

Itt nem volt szinte semmi, mégis minden érdekes volt, nem tudom, hogy csinálták. Ült csak az ember, és ámult. A váróban ült mellettem a széken egy kommunista vagy úriember, akinek az orrából pamatok lógtak ki, mintha fűvel ültették volna be. Jó vastag, szürke fűvel, szinte a zizegését is hallani lehetett. A füléből ugyanilyen fű csüngött csimbókokban, sőt, még a bibircsókjain is előtört egy-egy szál. Mi sem logikusabb hát, mint hogy a pali feje belülről csupa-csupa szőr lehetett igazából. Nyilván a száján keresztül öntözte, vagy leemelte a kopaszra kopott koponyafedőjét, és ott töltött nekik. Talán még növényvédőszert, ilyesmit is.

Vagy ott az a másik, aki szemben újságot olvas. Mikor megjöttünk nagymamával, már ott ült, és olvasott. Népsportot, az érdekelhette így. De meglehet, hogyha összecsukja ezt az újságot, az egész pasasból alig marad valami, mert az a része, amit az újság eltakart, valójában nincs is, és amikor becsukja a lapot, a két csukló és kézfej lepotyog a földre, a melltől lefelé létező teste meg eldől az ülésen, eddig az újság fogta csak össze az egész embert.

A kórház körül voltak fák, és mindig volt ég is, általában nap is, mert csak napos időben érdemes betegnek lenni, az égen felhők labdáztak, az ágak meg úgy recéződtek, hogy sose lehetett tudni, ugrál-e köztük egy veréb vagy akár több is, vagy csak a szél focizik ott.

Ahogy a Lázár magyarázott, a kellemes kutyagumibarna műbőr ülőke átmelegedett a fenekem alatt. Egyszeriben a testem is csupaüveg szekrény lett, a doktor nemcsak a bőröm vékony hártyáját tapogatta röpke tamtam-mozdulatokkal, saját kézfején dobolgatva, hanem miközben felöltöztem, szinte egyenként megmutogatta a szerveket is, a tüdőt, ahogy pumpál, a gonosz kis bacilusokat, amiket most elkapunk. Elmagyarázta, hogy a tüsszögés, az, kérném szépen, azért következik be, meg hogy a nyálkahártya, kérném tisztelettel, egy olyan szövet, amely, továbbá hogy a tüdőgümőcskék, kérem alázattal, csókolom a kezét, üdvözlöm, kedves Klárika. Mindig valami nagyon úri úrnak gondoltam én ezt a Lázár doktort, de kiderült, hogy egyszerű parasztgyerek, szelfmédmen, a maga erejéből küzdötte fel magát ide, elitkórház, elitbelgyógyász, a folytatást meg már tudtam, hogy mi lesz belőlem ilyen jegyekkel, és hogy százszor jobb egy tisztességes munkásnak lenni, vagy utcaseprőnek is akár, mint semminek, egyáltalán semminek, most döntsem el, mi leszek. Hiába no, én nem vagyok egy olyan magam-magam csinálta ember, ezt jelenti angolul, engem már megcsináltak mások.

Jó volt az ágyban reggelizni, teázni. Sokat inni, hallgatni, ahogy csobog lefelé a mellemben, mintha a Lázár magyarázná, mintha üvegből volna a nyelőcsövem, és menne végig, bucskázva, bugyborogva, furcsa bordázatokat rajzolva, mint a tavaszi esővíz az aszfalt mentén. Üres lett az egész lakás, turkálhattam apám holmijai közt és anyám szekrényében, vagy kimehettem a tavaszba a hordó tetején redőző rozsdás vízbe nyúlkálni, göröngyöket morzsolgatni és gyúrni össze agyaggá, dobálni velük akármit, a bokrot, ahol zirrenve porlott szét a göröngy, a szomszéd kutyáját, amely csak egyre dühösebb lett és prüszkölt, a kerítést, amely annyifele vágta szét a földet, ahány drót érintkezésébe beletaláltam.

Kicsiként ha beteg voltam, időnként nagyanyám ápolt. Jól bedunsztolt dunyhával, nagypárnákkal, még a fürdőköpenyemet is rám adta. Nemigen tűrt ellentmondást, édesapja orvos volt, úgyhogy ő is értett minden betegséghez és gyógyszerhez. Latin szavakkal emlegette őket, mint aki jó ismerősük, és a nevén szólíthatja mindet, úgy is mint infékció, grippe, krupp, elixir thymi, ipecacuana meg pulmonális lob. A lábamat felpolcolta, a kártékony nedvek úgy lecsurognak, és ki tudom köpni őket. Köpködtem is rendesen az odakészített, vízzel teli pohárba, úszkáltak a gennylebernyegek, fura halak egy akváriumban, átvilágította őket a lámpa, mikor apámék hazajöttek, megmutatta nekik azt a köpetmennyiséget, ami ebből a kisfiúból kijött, ők meg nagyon köszönték, de most már inkább öntse ki, nagymama.

Most inkább zsebkendőbe vagy vécébe köptem, vagy nekifutásból ki a tetőtéri ablakon, kíváncsian, hogy meddig megy el, kis köpéstócsák borították a cserepeket, de némelyik átívelt a csatorna fölött, és lenn csattant a teraszon, vagy a fűben kötött ki, láttam szinte magam előtt, ahogy a vékony turhacsík függőhídként átível két fűszál közt.

Nem létezik, hogy egy ilyen kis kopasz köpcös ennyit tudjon zongorázni, ez először is nem létezik, másodszor pedig, ha létezik is, nem igazság, pont ma, pont amikor beteg vagyok, és még csak hétfő sincsen, ami műsorszüneti nap, gondoltam tajtékozva, amikor ötödször kapcsoltam már be a tévét, és nem az volt benne, ami a műsorban szerepelt. Bánatomban kibontottam egy zacskó tejport, megcukroztam, sűrű, vizes nyákot kevertem belőle. Olyan lett, mint a tapétaragasztó, amikor a padlásteret csináltuk, a fehéres kásában apró szigetek úszkáltak, összetartó csomócskák, melyeket ki kellett pukkasztani, levegő volt a belsejükben, s a félig alvadt sűrű pelyhek rátapadtak a nyelvemre, a fogam közt meg roszogott a kristálycukor, és erre csöngetnek.

Félve kilestem az ablakon, nehogy a kalapos ember legyen, talán megneszelte, hogy szaglászom utána, nem állt ott senki, talán a postás lehetett, megnézem, mit hozott, a bejárati ajtóban ott állt a Szepi bácsi, nyísd ki, te kőlyök, rögtön a kezembe nyomta a szerelőládát, és indult befelé. Na mí van, szímuláns, bűdös az ískola, he? És hól vannak az őseid, kíhaltak, mint a dínoszaurusz, vagy kílőtték őket a vílágürbe? Zsebre dugott kézzel szimatolt körbe a lakásban. Vastag volt a keze, a nadrágja feszült a pocakján, úgyhogy mindig csak félig dugta zsebre a kezét, a nagyja kinn maradt, kilógott a szőrös kézfeje. Mákos üveggyapot haj, vastag szemöldök, mely beszéd közben, nem is, ordítás közben, mert Szepi bácsi repertoárjából a halk hangok hiányoztak, folyton fel-le mozgott, homloka pedig összevissza gyűrődött, tornáztak rajta a ráncok.

Szepi bácsi sóhajtozva és szentségelve, hosszan méregeti a vízaknát, mintha valamire várna, mondjuk egy vízözönre, amely megkíméli attól a kényelmetlenségtől, hogy oda le kelljen ereszkednie. Biztos, ami biztos, megkérdezi, hogy tényleg folyik-e, honnan tudjuk, láttuk? Felnyitja az öntöttvas fedőlapot, lentről hallatszik a víz sziszegése, hózz egy elemlámpát, bűdös kőlyök, a halvány fénykévével sokáig söpröget a félsötét lyukban, arca egyre gondterheltebb. Az Ísten szakassza rátok a róhadt életet, mér nem tísztességes emberre szabtátok ezt az elszabott lyúkat, mászik le a könyvtárlétrán, melyet az imént hoztam ki neki, karját magasba tartja, átlósan fordul, hogy eltűnhessen a nyílás betonnégyszögében. Hózzál már egy franciakúlcsot, túdod, melyik az, hallom lentről a vartyogó, barlangmélyi hangot, mint amikor üres műanyag pohárba beszél az ember. A krimikben így telefonálnak a túszejtők, ha követeléseiket közlik a rendőrséggel, kérünk egy kétszemélyes sportrepülőt meg tízmillió frankot, de a bankjegyek különböző sorszámúak és címletűek legyenek, ne jelöljék meg őket, a pénz legyen a bőröndben, a bőrönd a repülőben, a repülő itt és itt, de ha valamivel próbálkoznak, a lánynak befellegzett, nagyon dühösek tudunk ám lenni, kicsit dühös vagyok Szepi bára, hogyne tudnám, mi az a franciakulcs, olyannal vágta fejbe a tévében a szerelőnek öltözött betörő a biztonsági őrt. Kóc, gépzsír, különböző átmérőjű kulcsok, páka szerencsére nem kellett, útálok ódalenn fórasztani, kászálódik ki Szepi, mint Micimackó, aki kihízta a kijáratot.

Hallod, az őreganyád, az kíkészit engem, de kettő perc alatt. Ott áll, nézi a kezemet, aztán csak mondja, de még levegőt se vesz kőzbe! Hogy aszongya, szerelő úr, a strang a másik oldalon jön be, maga fordítva teszi fel azt a hollandert, meg amugy is kevés a kenőcs a tőmítéshez, kisajnálja belőle. Míre én, nézze, naccsága, nem az első hollanderem, jól lesz az felrakva, ílyen szúperül. Mire ő, fórdítva van, híggye el, én se ma jőttem le a falvédőről, végigcsináltam két világháborút, láttam már száz ilyen nyikhaj szerelőt, láttam én még vérbe fagyva is. A te nagymuterod, he? Telibeszéli lyúkkal az embernek a hasát. Míre én megmérgedek, hát a tetves úristenit, csínálja a naccsága, ha annyira ért hozzá, aszt vágom óda a franciakúlcsot. Csínálom is, mongya erre az őregasszony, felkapja a kúlcsot, hajtja rá, ha anyagom volna, nem is fízetném itt magát drága pénzért. Az állam leesett, kíszedtem a kezéből a melót, naccsásasszony, ez nem járja, túggya mít, megcsinálom ezt magának íngyér, bérmentve, de tőbbet íde be nem teszem a lábam, akkor lássam, amikor a hátam kőzepét. Add azt a kócot, szímuláns!

Hány éves vagy te, srácom, tízenkettő, nem is látszol annyinak, nem adnak még frőccsöt a kócsmában, mí, hogy adtak már, na ne mesélj, sebaj, egy-két év, lenővöd a csajszikat az ósztályban, ílyen szőrös leszel, mint én, nézd meg, a fűlemben is van szőr, meg még a hátam kőzepén is, hogy azt hógy szeretik a nők, mícsoda, nem kífejezés, ímádják, csak a szőrös pali kell nekik. Múltkor is, elmesélem, níncsenek ítt az őseid. Már a telefonba olyan ízés vólt a hangja, túdod, hát még ahogy ajtót nyított, amílyen szerelés lengett rajta, ujjuj, túdtam, lesz itt szerelés, ólyan semmi kis cúccok, pedig semmi gatyarohasztó meleg. Mondja nekem a nőci, nézze már meg a mósogató alatt, míndig folyik, valami tőmítés kéne, de nagyon, az a nyámnyila férjem meg híjába bújt be oda, csak káromkodott, meg a kószos kezét törölgette a nadrágjába, útána még jobban eresztett az egész, móshattam ki a tetejébe a rúháit is. Mondom, bízza csak íde, naccsásasszony, míntha máris új volna, nem lesz itt semmi hézag. Na, lehajolok, meglátom azt a róhadt mósogatót, asszonyom, móndom, hógy a fészkes fenébe férjek ítt be, szűk ez még egy patkánynak is, nemhogy embernek. Úgyan már, búgja a fűlembe, csak nem fútamodik meg, mester úr, és megborzolta itt hátul a nyakamat, na, fóhászkodom, atyaúristen, még ítt beszorulok a hasizmaimmal, úgy kell kíoperálni, az asszony meg ne tudja! Ná, mondom, asszonyom, én bepréselem, csak maga segítsen, tartsa addig a szerszámot, érted, hógy addig tartsa, jó, mi? Ná lett is tömítés rendesen, azóta is beugrom néha hózzá, hogy karbantartsuk a szerkentyűt.

Ná, hallod, az a vén dísznó Brezsnyev is. Szőrös pasas volt az is, csak a szemöldökéből kitelt vólna két kőzepes ecset, az is azért vítte ólyan sókra. Reggel megyek be a melóhelyre, bejön a főnök, de nórmális srác amúgy, na, fíúk, egyperces néma felállás az eszkápé elhúnyt főtitkára emlékére, rójuk le tíszteletünket, fíúk, mózgás-mózgás. Mí meg éppen szalonnáztunk, móndom csendben, ne csesszél már kí velem, Lajoskám, sváb gyerek vagy te is, halál farka az a Brezsnyev, hogy egy sváb gyerek felálljon neki? De annak a párttitkárnak rőngenfüle vólt vagy mí a szar, mer űvölt ótt nekem, hogy maga nem méltó, hogy a múnkásósztály tagja legyen, de ítt véleményszabadság van, tessék kífáradni a fólyosóra, ha jóbban tetszik, ne befólyásolja az őntudatos múnkásokat, ná, legyen neki, ha már annyira ódavan, feltápászkódtam, megyek kífele, de csak szép tempósan, nem kell azt elsietni, ez a marha meg egyre vőrösebb, és útánam kíáltja, nem erőszak a dísznótor, ahogy becsapódott mőgöttem az ajtó, hallottam a harsány rőhögést, végigrőhögték a néma felállást, ólyan dűhösen róhant el az az ember, hógy még, tíszta hűlyék vagytok, gyerekek, mondta a Lojzi, hát mí a büdös túróér nem lehet kíbírni azt az egy percet, ez a marha most pattogni fog, mínt a kecskeszar a deszkán, és én víszem el a balhét.

Ná, végeztünk, aggy egy kis kóvászos úborkát, őcsi, bíztos van a hűtőbe, hű, de jó rópogós, túdod, este is ez a legjobb, van, amit nem túd az asszony, de főzni ígen, hozza a pőrköltet a rezgő galuskával, harapom mellé az úborkát, íszom a póhár sőröm, ná, mondom, Szepi, mégis neked van a legjobb dólgod a vílágon, egye penész a sok napközbeni szarakodást! Ott lakok, túdod, a Flóriánnál, a panelba, egy mese az egész, kíül az ember a balkonára, és az a győnyörű, vílágító sok kócsi, ahogy őzönlenek a sőtétben, és már égnek az ősszes panelban a víllanyok, mint valami ékszer az egész, fólyékony arany, ahogy áramlik. És elgondolni, hogy míndegyik kís kócsiban ótt ül egy ilyen ípse, kíköpött mínt én, aszt kóslat a dólgai útán, mínt egy hangya, vagy megy haza az asszonyhoz meg skúbizni a tévét, én meg itt nézem őket, és hógy az ablakok mőgött is ótt áll százezer ílyen kis pasas, kísember, melósember, és nézi a sőrével a kezében ezt az egészet, vagy a meccset nézi, vagy az anyut dőgönyözi, és akkor nekem elmehetnek a francba a Tátrával meg a Fátrával meg a Lomnici-csúccsal, amikre fől kell menni, hogy lejöhessünk róluk, mert ez az én Niagara-vízesésem és Ejfel-tornyom, ótt a ház előtt, a lábam előtt, és nem is kell más.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben