×

A szeretet lángelméje

Búcsú Határ Győzőtől, Lázár Ervintől és Nagy Gáspártól

Alföldy Jenő

2007 // 02
Lázár Ervin (1936–2006)

Mi az, hogy szülőföld? Újra olvasom Lázár Ervin gyönyörűséges novelláit, köztük a Csillagmajort és a vele egy tőről eredő, életmű-epilógusnak és búcsúzásnak is tekinthető vallomást – címe A szűkebb haza; igen, ez az ő hattyúdala, a múlt év tavaszán jelent meg a Hitelben. Elgondolkozom: van-e nekem is ilyen szederfám, rétem, falum vagy pusztám? Éreztem-e öt-hat évesen, hogy egy láthatatlan varázskört átlépve már elhagytam az otthont, és azon túl már idegenbe tévedtem? Persze hogy van, persze hogy éreztem! Épp nemrégiben vettem észre, hogy amikor a barátaimmal találkozom a Centrálban vagy a „rólam elnevezett” Alföldi vendéglőben, kifelé menet önkéntelenül a Királyi Pál utca beszűkülő torkolata felé vezet a lábam, nézegetek fölfelé, a nyolcas szám harmadik szintjére, és mutogatok: látod, én itt nőttem föl. Ha végigballagunk a sikátorszerűen kanyargó, majd a hirtelen kiöblösödő szakaszon, s az egykori Fenyves áruháznál átkelünk a Vámház körúton, akkor a túloldalon idegen világ kezdődik. Mindkét Jóska, akivel ezt eljátszom, megértően mosolyog: tudom, hogy van ez, mondják, magam is így voltam Magyarnándorral, Dunaharasztival.

Ahhoz, hogy a szűkebb haza kérdése egyáltalán fölmerüljön bennem, elég az a néhány alapélmény, amely a Kiskörút és a Duna-part közti, pár négyzetkilométernyi városrészhez köt, a Károlyi-kerti játszótérhez, a néhai Poól és Málé vagy a Weisz Béla cukrászda fagylaltpultjához és a Cukor utcai iskolához, ahol a betűvetést meg az egyszeregyet megtanultam. Hányszor emlékezetembe villan a szomszéd ház könyvkötödéje, a festékesüzlet, amely negyvenhétben leégett (akkor láttam először síró férfit), vagy Móczig bácsi, az öreg fűszeres boltocskája, ahol a hasas üvegekben tárolt színes gumicukorkákért ácsingóztam. Beszélgetőtársam, a szőke bajuszos Kaszab asztalos műhelye, ahol sokat lábatlankodtam, szívtam a frissen gyalult fenyődeszka illatát, és a gyermekjátékszerűen kicsi falcoló gyalut nézegettem, kipróbálására sóvárogva.

Ahhoz, hogy mindezt végiggondoljam, kellettek Lázár Ervin szülőföld-meséi is. Ahogy kellett Csanádi Imre Zámoly környéki tája, ugyanaz (csak másképpen), mint Csoóri Sándoré, kellett Illyés Gyula Rácegrespusztája (ugyanaz, mint Lázár Erviné, csak megint másképpen) vagy Nagy László Iszkáza és Somló-hegye (ugyanaz, mint Ágh Istváné, csak újfent másképpen). Mindenkinek a szívében ott szunnyad a szülőföld emléke, de csak akkor nyújtózik el a lélekben fájdalmas-kéjesen, ha szavakba foglaljuk, ha az odvas fákat, a buckás útelágazásokat vagy a gránitkővel szegélyezett járdaszélét (ahol „hogy aznap ne feleljek, egy kőre léptem én”) megírják az erre hivatottak, és ráébresztik az olvasókat saját emlékeikre, a maguk titkolt sajgásaira és féléber álmaikra. Ahogy Lázár Ervin írta a maga szűkebb hazájáról: „…kell valamilyen behatárolt egység. Ahová tartozik, amiért felelősséget érez. Hogy legyen honnan elindulni. Hogy megbarátkozzon a mássággal, a hasonlósággal.” Így érthetjük meg, hogy ha átmerészkedünk a Lónyay utcába, a Bakáts térig vagy netán még tovább, egészen Kecskemétig, Athénig, Jeruzsálemig és Fokföldig, ott is otthon van valaki, akinek az érzései a mieinkhez hasonlítanak. Lázár Ervin otthon volt az egész földkerekségen, mert az ő szülőföldimádata éppúgy afrikai, ázsiai, mexikói vagy alaszkai volt, mint ahogy rácegrespusztai, pécsi, kőbányai, péceli, belvárosi vagy ferencvárosi. (Én történetesen a Ferencvárosban lettem a földije.)

Irodalmárt aligha érhet nagyobb szerencse, mint hogyha igazi, nagy íróval hozza össze a sorsa, nemcsak az olvasás szintjén, hanem a barátság és a bajtársiasság örvén is. Amikor Ervin visszaköltözött háromtagú családjával Pécelről Pestre, s a Veres Pálné utcában meglátogattam őket – akkor már négyen voltak –, ablakukból a Cukor utcai iskolának abba az osztálytermébe láttam, amelybe másodikosként vagy harmadikosként jártam úgy hatvan évvel ezelőtt. A keskeny Cukor utca az egykori hógolyózásokkal, kergetőzésekkel és a hátsó konyhabejáratnál szorgoskodó, hatalmas termetű, hirtelenszőke svéd konyhásokkal, akik a negyvenötös ínségben zabpelyhet osztogattak nekünk alumíniumcsajkákban – ez is az én szűkebb hazámhoz tartozott. Erre gondoltam önkéntelenül. Ki is mondtam hangosan Ervinnek, ő befelé mosolyintott egyet a bajusza alatt. Nehezen szakadtam el az ablaktól, a szemközti iskolaterembe átbámulva akkorka diákokat láttam a padokban, amekkora én lehettem egykor ugyanott. Napközisek lehettek, mert késő délután volt, s a tanításon már túl járt az idő.

Ervinnel akkor szívtam tartósan egy levegőt, amikor afféle kétkezi dolgozóból újságíróvá lettem. Az Élet és Irodalom szerkesztőségében ő meg Nagy László jósága segített át azokon a buktatókon, amelyek óhatatlanul fölmerülnek egy újonc előtt, különösen olyan szakmában, amelyben egy szerencsétlenül kimondott vagy leírt szó végzetes lehet. Attól fogva rád ragad a saját szavad, mint a sületlen tészta a pékinas homlokára, és jaj neked. Az újságírók igen találékonyak a csipkelődésben. Ervin megérezte gyámoltalanságomat, de nemhogy visszaélt volna vele, óvott inkább, ahogy a falusi asszonyok a beteg csibét, amelyet halálra vagdalnának csőrükkel a társai, ha köténybe nem dugják óvó kezek. Újoncként egyszer-egyszer elsütöttem valamely bemondást, amit még a laborban sajátítottam el, de hamar átláttam, hogy másféle észjárásra kell áthangolódnom, ha el akarom kerülni a megsemmisítő oldalpillantásokat. Itt mindent el kell felejteni, ami nemrég még újnak tetszett – állapítottam meg, és jó ideig hallgatag voltam, mint Old Shatterhand a trapperek között greenhorn, vagyis zöldfülű korában.

Megismerkedésünk napja hatvankilenc október közepére esett, ekkor dőlt el, hogy pályakezdő irodalmárként, az esti egyetemen megszerzett diplomám birtokában fölvesznek a szerkesztőségbe. A titkárságon vártam, hogy a főnök fogadjon – a könyvkritikai rovat gondozói ajánlottak be hozzá mint szorgalmas könyvszemlézőt. Az egyik fotelban termetes, bajuszos, vállig érő fekete hajú férfiú ült, olyan harmincnégy-harmincöt éves forma; emlékeztetett a Lengyelországból hazatérő II. Rákóczi Ferencre. Ő volt Lázár Ervin. Később, amikor rövidebbre nyíratta haját, fölszedett néhány kilót, és még jobbakat írt, Mikszáth Kálmánra, majd még később, szakállt eresztvén és mítoszi távlatú, nagy műveket alkotván, immár teljesen önmagára hasonlított.

Egy dunántúli szóejtésű, vidékies bekecset viselő, idősebb emberrel beszélgetett. Az úr azért jött Pestre valahonnét Somogy megyéből (valószínűleg egy Balatonhoz közeli községből), mert a lányának házasságot ígért egy nem odavalósi fiatalember. Ez az illető – s mondta a nevét – azzal szédíti a leányt, hogy az Élet és Irodalomnál rövidesen közlik a novelláját, attól fogva híres ember lesz, és biztos egzisztencia várja. A titkárnőnél tudakolta meg, hogy ki a novellák szerkesztője – mondta –, ezért fordul most Lázár elvtárshoz, hogy tisztábban lássa, mi az igazság. Mielőtt megjelentetnék az illető írását – már amennyiben csakugyan megjelentetik –, szeretne meggyőződni arról, hogy nincs-e benne a lányával kapcsolatban valami kompromittáló adat vagy történet, ami a jó hírét kikezdené.

A rovatvezető cigarettával kínálta az urat, de az nem dohányzott, elhárította. Ervin rágyújtott, és összevonta a szemöldökét.

– Nézze, uram, mi itt nem nézünk utána, hogy kiről szól egy novella, meg hogy szereplői létező vagy kitalált emberek. Ha jó, akkor közöljük, ha nem jó, akkor visszaküldjük. Ennek a fiatalembernek a novellájában egyébként szó sincs házasságról, szerelmi viszonyról vagy hasonlókról. Tehetséges írás: arról szól, hogy egy magányos, szemüveges kisfiú unatkozik a szép, nagy, kertes házukban. A kerítésen keresztül beszélgetésbe elegyedik egy kedves fickóval, akiről elképzelhető, hogy szoknyapecér, mert remek dumája van, de nem a nőkről csevegnek, hanem az élet értelméről, a napsütésről, lepkékről, madarakról, csupa ártalmatlan dologról, amivel rávezeti a gyereket arra, hogy az élet csöppet sem unalmas, sőt kifejezetten érdekes. A gyerek szeretné, ha magával vinné valahová ez a bácsi, de ő megmagyarázza neki, hogy az unalom elűzését először otthon kell megtanulnia. Nyugodjon meg, uram, a lánya tisztességét egy pillanatig sem veszélyezteti ez az elbeszélés.

Az úr megkönnyebbülten állt föl, és kezet nyújtott.

– Köszönöm, Lázár úr (most már úrnak szólította, nem elvtársnak), akkor hát nem hiába jöttem föl Pestre. – Elköszönt Erzsikétől, a titkárnőtől is, Ervintől is, azzal elment.

Ez volt az első élményem Ervinről. Elsőként nem a saját novelláját, hanem valaki másét ismertem meg általa. (Később sokat beszélgettünk, és mindig szívesebben emlegette más írók műveit, mint a sajátjait. Megtehette: mindent olvasott.) Lehetett az írókból, képzőművészekből és effélékből körülötte összeverődő kompániák tréfamestere és a bohém asztaltársaság központja bármikor – előttem a komoly és felelősségteljes oldaláról mutatkozott be. Új munkahelyem betöltésének említett napján lámpalázasan, félsztől és reménytől ugráló szívvel kopogtattam be a szerkesztőségbe, és szorongva vártam, hogy vajon eltanácsolnak-e, de a titkárságon lezajló párbeszéd humorát így is megéreztem. Utólag, amikor a gunyorosabb és vásottabb oldaláról is megismertem Lázár Ervint, azon csodálkoztam, hogy még akkor is mennyire távol áll tőle az apai érzések kifigurázása, ha egy mosolyogtatóan tőrőlmetszett nyárspolgár alakjában jelennek meg ezek az érzelmek. A család szent volt előtte. (Természetesen a sajátja is: harmonikusabb családdal, mint az övé, sosem találkoztam. Ezt nemcsak akkor állapíthattam meg róla, amikor már újságíró-tanfolyami hallgatótársnőm, Vathy Zsuzsa férje és két gyermekük apja volt, hanem már akkor is, amikor legényemberként a nővérével és annak családjával, sógorával és Babó Tittivel, vagyis Szabó Pistivel lakott az Óhegy utcában, ahol egy falra akasztott lószerszám jelezte elszakíthatatlan érzelmi kötődését a távoli szülőföldhöz. Meg amikor édesapjával együtt főzték Pécelen a pörköltet a vendégeknek – apja ugyanaz a szálas termet és szép, kerekded Mikszáth-fej, mint Erviné, csak a szeme mosolygott kéken – Ervinnek „mint a barna éjfél szeme pillantása”.)

Kifogyhatatlan ötleteinél, ugratásainál és rögtönzött poénjainál is jobban érdekelt a véleménye, emberekről, jellemekről, közösségekről. Igyekeztem tőle minél többet tanulni, nemcsak a helyes szóhasználat és a stílus terén, hanem az ítélkezésben is. Lenyűgözött az emberismeretével. Pontosan tudta előre mások reakcióit, ha váratlan kérdéseket szegezett nekik, vagy szokatlan, meglepő helyzetbe hozta őket. Mágikus tehetséggel megáldott emberekkel máskor is találkoztam, de abban egyedül állt, hogy soha nem élt vissza elképesztő intuíciós képességével, amelynek révén azonnal kiszúrta bárkinek a gyönge pontját. Ilyen adottságok birtokában más rendszerint előszeretettel ráhág az ember lelki tyúkszemére, és azzal faképnél hagyja, hadd kínlódjon. Ő úgy horzsolta fel mások érzékeny bőrfelületét, hogy mindjárt balzsamot is adott rá: a jóízű nevetést, amelyben a kajánság ürömíze oly szerencsésen vegyült a derű édességével, mint a narancs levében, amelyben állítólag éppúgy benne van a keserű, mint az édes és a savanyú íz, de arányuk a lehető legkedvezőbb. A brancsban mindig az nevetett legjobban, akit telibe talált szójátékaival, rögtönzött jellemzésével.

Mindenki szerette, aki csak ismerte. Ezt mindenki tudja, mert amikor már öregedett, és könyveit újra és újra kiadták, és széltében-hosszában írtak róluk a sajtóban, olykor meghívták a tévéstúdióba különféle beszélgetőműsorokhoz, és a legnagyobb nyilvánosság előtt is bölcseket mondott, de inkább szerényen és visszafogottan, mint a humorát csillogtatva. Idegenkedett a rivaldafénytől, magával ragadó ifjúkori kedélye kissé megkopott már, mégis, régi lendülete maradékával is megnyerte a nézőket. Az egész ország rajongott érte, nincs olyan szülő, aki ne ismerné óvodás vagy általános iskolás gyerekeitől valamelyik meséjét.

Művei, hál’ istennek, a legjobb helyre is eljutottak. Apukaként, majd tankönyvesként számos óvodában és iskolában megfordultam, ahol a folyosók és a tantermek falait gyermekrajzok borították, s a legtöbb Lázár mesealakjait ábrázolta: a Hétfejű Tündért, a veszekedő és összezöldülő Kéket és a Sárgát, a kerítéssövény fölött vetélkedő szomszéd királyokat, a félelmetes Háromkerekű Pakukmadarat, a bátor egeret, a bolond kútásót, a nagyravágyó feketerigót, az erdei költőverseny résztvevőit és a beszélni még nem is tudó győztest, Dömdödömöt. Az iskoláskönyveket is egyre jobban meghódították az írásai: elsőtől nyolcadikig szinte minden tankönyvben megtalálható valamelyik meséje vagy novellája, mely szíven találja a csodálkozó kisgyereket és az okosodó, már a tragikumra is fogékony nagyobbat egyaránt, és nagyobb nevelő hatásuk van, mint akárhány erkölcsi prédikációnak.

Sokan elmondták, mert oly nyilvánvaló, hogy a szeretet áll írásművészete középpontjában. De még mennyire, hogy így van! Egyszer talán az irodalom kimozdíthatatlan szobatudósai is tudomásul veszik, hogy bár minden a leírt szavakon múlik, azért előfordul, hogy az író eleven személyisége is elválaszthatatlanul hozzátartozik az írásmű értékéhez, és növeli azt. Hogy miért? Mert beleírta magát a műveibe. Mert műveinek centrumában ugyanaz az egyéniség áll, akiért ismerősei rajongtak. Akit az Alpári Gyula utcai szerkesztőség tagjai közül a legjobban szeretett a levélkézbesítő néni, a gépírónő, a költőfejedelem, a szemközti italmérés csaposa, az Orvos utcai presszó és a Piac vendéglő felszolgálónője, a sarki patikushölgy vagy a ház fűtője és liftkezelője. Állítólag a gyezsurnaja is a moszkvai szállodában, bár én nem utaztam vele, csak Pécsig. De nemcsak ott, újságíró-gyakornokoskodása színhelyén, hanem még félúton, a kömlődi halászcsárdában is szinte mindenki régi ismerőseként köszöntötte, és többen fölismerték a vendégek közül, mint a véletlenül éppen ott borozgató és nem kevéssé szeretetre méltó Örsi Ferencet, A Tenkes kapitánya népszerű szerzőjét – pedig hol volt még akkor Ervin Kossuth-díja meg a többi kitüntetése!

Biztos vagyok benne, hogy van valami halhatatlan a személyében is. Ebben a hitben az Ervin írótársai által melengetett legendák is segítenek. A neki ajánlott verseket csak egy olvasói különítmény tudná összegyűjteni. Legközelebbi barátai közül Császár István őróla mintázta pikareszk novellája, az Utazás Jakabbal főszereplőjét, Bella Pista őt hízelegte körül egyik legszebb versével: „A Nap napozik? De mivel, / ha nem a maga fényivel?” – ennek is Ervin a modellje, mert fényt árasztott maga körül.

Két dolgot utált: az unalmat és az agressziót. A főbűnök közül az irigység, a gőg, a nagyképűség és a hiúság bordáit is megropogtatta, de ezeknek meg tudott bocsátani. Az unalmat azonban elűzte onnét, ahol megtelepedett, az agressziót pedig leforrázta és megszégyenítette. Pedig, érdekes módon, az agresszív emberek is éppúgy vonzódtak hozzá, mint a szelídek, jámborak és érzelmesek (nők is jócskán, természetesen). Olyan szeretnivaló csúfnevekkel ruházta fel őket, amelyeknek szelídítő hatása alól a kakaskodók és a gonoszkodók sem vonhatták ki magukat. Áttentő Redáz nevét a Rettentő Ádáz megkezesítésére találta ki, a legjobb szívű behemótot és a jószívű oroszlánt úgyszintén. (Bevallása szerint Szörnyeteg Lajost, a legjobb szívű behemótot önmagára értette, de hagyta, hogy mások is magukra vegyék.) Akadnak szellemi értelemben agresszív emberek, akik nem verekedősek, talán nem is ortályoskodnak túl hangosan, de mindent ők tudnak jobban, és lehet, hogy csakugyan eszesek és műveltek, ám a kismama hasából is kibeszélik a gyereket, ha valamilyen elvi kérdésben nem ért vele egyet. E fölöttébb kellemetlen típus leszerelésére szolgál orvosságul a fékezhetetlen agyvelejű epitheton ornansa. Lázár Ervin olyan volt a hangos, versengő, kivagyiságtól feltüzelt társaságokban (valamiért mindenki őt akarta meggyőzni önnön kiválóságáról), mint a háború után az aknaszedők, bombaleszerelők.

Úgy osztogatta ismerőseinek és mesefiguráinak az állandó és díszítő jelzőket, mint Homérosz. Költői leleményei között mitizált alakok, hegyként az ember fölé magasodó óriások, pokolból jött és a kovácsműhely minden vasát fölemésztő lovasok s a zokni párját eltüntető, láthatatlan manók is szerepelnek. Mindezek a félelem, a bátorság, a hatalom, az erő, a női szépség, a gyermeki ártatlanság és a titokzatosság jelképeivé váltak.

A gyerekmeséiben és a felnőtteknek szóló mesenovelláiban előforduló nevek egy részéről már első olvasásra sejtettük, hogy kiről mintázta őket: Vacskamatit, Babó Tittit, a gyomorgörcsöt elűző Tropkó urat vagy a tüskés szemöldökű hatalmasságot, aki a hatvanas évek vége felé a valóságban is megszállt hadseregével egy szabadságszerető fővárost és országot. Emlékszünk, „vassal, vérrel, vencsellővel” jött, túszokat vitt innen is, túszokat szedett onnan is, kompromittált és fenyegetőzött… Ám azt hiszem, tanúskodásom nélkül kevesen tudnák, honnét származik például Nagy Zoárd, a lépegető fenyőfa neve. Egy Nagy Zoárd nevű kritikus több ízben is beküldte az Élet és Irodalom szerkesztőségébe valahonnét vidékről rövid, ám bátor és leleplező bírálatait olyan írókról, akiket jobbára csak a főhivatalokban szerettek akkoriban, a hatvanas és hetvenes évek fordulója táján. Ezeket sosem közölte a lap, de Lázár Ervin elolvasta őket kéziratban. Úgy gondolta, hogy valamiképpen kifejezi elismerését a megvesztegethetetlen kritikusnak, akinek szokatlan keresztneve a szóhangulatával is kifejezi a ténylegesen „tiszta szigorúságot”. Fogalmam sincs, mi lett ezzel az irodalmárral. De talán nem lenne szabad túlzottan csodálkoznom azon, hogy ha valaki bátor és büszke a bajban, akkor miért nem kiáltja világgá a véleményét akkor is, amikor ezt már büntetlenül megteheti. Ervinnek különösen érzékeny antennái voltak ilyesmire, nemcsak a másokban fölfedezhető jellemhibákra, hanem a szerényen megbúvó erényekre is. Az erkölcs szót ritkán használta, de így is – vagy szükségképpen így – rendkívül választékos etikai érzékkel áldották meg a rácpácegresi, pálfai vagy kisszékelyi istenek.

Jó lenne, ha töviről hegyire elmesélhetném az olvasónak azokat a személyéhez fűződő, anekdotába illő történeteket, amelyeknek tanúja voltam. Pécelre költözését újdonsült feleségével, Vathy Zsuzsával és egy kisebb seregnyi, bútorhurcolásra alkalmas íróbaráttal, akik aztán a pöttöm Fiat 500-asba zsúfolódva vagy inkább slichtolódva távoztak az éjszaka leszálltával… A Kormos István temetése utáni torozást a Makk Hetesben, ahol egyszer csak feltűnt Elbert János, aki Ervin és társai láttára egy tálca cseresznyepálinkát tett az asztalunkra saját kezűleg… A pécsi klinika éjszakai szálláshelyét a műtőben, ahol reggel a gyanútlanul belépő nővér elájult, amikor Ervin felült a műtőasztalon…

Ezekhez hasonló anekdotákat még nagy bőséggel mesélnek a régi, alkalmi cimborák és szívbéli barátok, és meg is lesz a helyük a nagy mesélő utóéletében. Írói halhatatlanságáról azonban mindenekfölött íróként gondoskodott, és eljött az ideje annak, hogy írásait alapos és értő tanulmányok és monográfiák is górcső alá vegyék. Vigyáznunk kell, nehogy túlzottan legendásítsuk vagy konfabuláljuk őt magát és műveit, amelyek éppúgy értő elemzésre várnak, mint más klasszikusokéi. Mindenki szeretné őt egy kissé kisajátítani magának, nemcsak mint írót és mesélőt, hanem mint mesehőst is. Ez nem baj, Márai Sándor is megirigyelte Krúdytól, és kisajátította magának Szindbádot, mégis remekmű lett belőle, de ez ritkaság. Értelmes magyarázatokat kell adni műveiről, hogy tisztán lássuk modern és korszerű, mágikus vonásaikat és lélektani realizmusukat, s beilleszthessük életművét a legkülönbekre épített magyarságtudatunkba, akárcsak az emberiségről kialakított képünkbe. Találó szavakat kell keresnünk titkainak – ha nem is megfejtésére – legalább a jellemzésére.

Barátja, Ágh István vetette föl a költői kérdést nem is oly régen, Lázár Ervin hetvenedik születésnapját köszöntő írásában: vajon értelmes-e az élet egymás szeretete és a világ iránt való szeretet nélkül?

Persze hogy nem; erre Lázár Ervin a legjobb tanú.

Ő a szeretet lángelméje irodalmunkban.

Pályázat

Az „Életem legfontosabb értéke” pályázat eredményhirdetése

Bővebben

Előfizetés

Tarts lépést a kortárs kultúrával!
A Kortárs folyóiratra a képre kattintva lehet előfizetni.

Ajánló

Megjelent a Kortárs novemberi száma

Bővebben

A lapszám letöltése pdf-ben